Petőfi Népe, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-24 / 199. szám
PETŐFIMÉRE 1992. augusztus 24., 5. oldal A magyarok világkongresszusán láttuk, hallottuk 9 A Budapest Kongresszusi Központ, a világtalálkozó színhelye. MEGKÉRDEZTÜK TŐKÉS LÁSZLÓT Drámai pillanatok a megnyitón Két rögtönzés lepte meg a megnyitó ülés résztvevőit és a szervezőket. Sinkovics Imre a méltó szenvedéllyel előadott Illyés-vers után — hasonlóan legutóbbi lakiteleki föllépéséhez — személyes vonatkozású történetekkel tartotta magán a figyelmet. Látszott, hogy nem szereplési vágy préselte ki belőle a mondatot, hanem a lelkesedés, az öröm. Megtapsolták, de azért a levezető elnök kicsit ironikusan jegyezte meg: most már azt is tudjuk, hogy barátunk nemcsak kiváló színész, hanem rendező is. Ez utóbbi megállapítás elé nem tett jelzőt. . . A másik rögtönzés az egész kongresszus fogadtatását befolyásolhatta volna, ha nem lép közbe az elnökségben helyet foglaló Tőkés László. A szlovákiai magyarok egyik tekintélyes vezetője, a meggyőződéséért börtönt is vállaló Duray Miklós programon kívül, Csoóri Sándor felszólítására olvasta föl az előző nap, szőkébb körben megfogalmazott „Kisebbségi felhívást”. A végén váratlanul azt javasolta, hogy az egybegyűltek — több mint kétezren — szavazatukkal növeljék a kiáltvány hatását. • Tőkés László: Magyarságunk gazdagság, amely megőrzésre érdemes. Nyilvánvaló, hogy előkészítés nélkül csak formális, nyílt szavazásról lehetett volna szó. Tőkés László mentette meg a helyzetet. Nagyon határozottan ellenezte a mikrofonhoz lépve az ilyen formában „kalandor lépést”. Sokkal fontosabb ügyről van szó, minthogy ezt néhány perc alatt letudhatnék — hangoztatta. Kérte a felhívás sokszorosítását és a döntés későbbre halasztását. Csoóri Sándor érzékelhető megbántódás- sal visszakozott. Bejelentette: később visszatérnek az ügyre. A majdnem elromlott hangulat javítása érdekében újra szót kérő nagyváradi püspök kifejtette: nem a felhívást érzi kalandornak, hanem tervezett elfogadtatásának módját. Göncz Árpád parlamenti fogadásán sikerült az esetről néhány szót váltani a láthatóan rendkívül népszerű püspökkel. Elmondta: továbbra is helyesnek érzi fellépését. Inkább vállalta az ünneprontás kockázatát, mint egy esetleg rosszindulatúan félremagyarázható felhívás jóváhagyásának beláthatatlan következményeit. Sajnálja, ha az általa tisztelt Duray Miklós és Csoóri Sándor megbántottnak érzi magát. Ezt azóta személyesen is elmondta a világszövetség elnökének. A körülöttük állók helyeseltek. Az a vélemény alakult ki, hogy ezúttal is múltjához illő felelősséggel cselekedett. Kérdésemre megerősítette: ha nem jön közbe valami, szeptemberben ismét Kecskemétre látogat. NYOLCVANNYOLC ÉVES KÜLDÖTT PÁRIZSBÓL — Azt sajnáltam, amikor az azóta lebontott Kálvin téri óránál, a Nemzeti Múzeum mellett, bevágtak egy nagy fekete autóba, hogy mégsem ittam duplakávét, pedig nagyon vágytam rá. Kevés volt a pénzem, ezért csak egy szimplát rendeltem a presszóban. Almomban sem gondoltam, hogy néhány perccel ezt követően csaknem 1800 napig nem láthatom sem az otthonomat, sem a családomat. A kongresszusi palotában rögzítette magnetofonom a korához képest fiatalosan élénk Szentkereszti Pálné szavait. —^ Bács-Kiskun megyében dolgoztam, de nem önszántamból. Letartóztattak, elítéltek, büntetésem nagy részét Kalocsán töltöttem. — Mivel vádolták? —Jómódú családból származom. A háború alatt a lengyeleket segélyező hivatalban dolgoztam, Antall miniszterelnök úr édesapjával. Már akkor kapcsolatba kerültünk nyugati diplomatákkal. A harcok megszűnéAz elmúlt héten tanácskozott a Budapest Kongresszusi Központban a magyarok III. világkongresz- szusa. Napról napra beszámoltunk e történelmi jelentőségű eseményről. Ezúttal riportokban, interjúkban mutatjuk be közelebbről is a világkongresszus távoli országokból hazaérkezett résztvevőit, a tanácskozás egy-egy drámai vagy épp derűs pillanatát. A Petőfi Népét Heltai Nándor képviselte a világkongresszuson. Cellát takarított Kalocsán 9 Csoóri Sándor: Nagyobb az az erő, amely összeköti a magyarságot, mint az őket szétválasztó részigazságok ereje. 9 Teller Ede: A jognak, a törvénynek az együttműködésből, a tisztességből, a közös tudásból kell kinőnie. E közös tudás érdekében a magyar tudósok sokat tettek. ŐSEIKET A TOROKOK HURCOLTAK EL Burnuszos magyar(ab)ok a Parlamentben Nem akartak hinni a fülüknek az Országház Kupolacsarnokában két sötét bőrű úr körül szorongok^ amikor egyikük kérdésemre lelkesen méltatta „a mieink” olimpiai szereplését. — Nagyon örültünk a jó kezdetnek, az úszók sikereinek. Á befejezés lehetett volna kicsit jobb is, de büszkék és boldogok voltunk a magyarságunkra. Amagyarok III. világkongresszusának résztvevői számára adott köz- társasági elnöki fogadáson kértem és kaptam interjút az idézett Shalokí Mohibtól és Suleimen Mohamed Süliemen tői. Pillanatok alatt több- tucatnyian vettek körül bennünket, hallgatták érdeklődéssel,, rokon- szenvvel beszélgetésünket. Úgy éreztük, hogy közénk telepedett a szomorú magyar történelem. Mindketten a Nílus közelében vették át a Magyarok Világszövetsége meghívóját. Sorstársaik nagyon várják őket, mert kíváncsiak arra, hogy miként élnek odahaza. — Családom számon tartja — mondta Shaloki Mohib —, hogy ükapám ükapjának az ükapja még itt élt a Duna partján. Ki tudja, meddig őrizték nyelvünket, mikor felej- tődött el az utolsó magyar szó, meddig tudták, hogy hazánk mely tájairól hurcolták el őket zsákmányoló török katonák. Már bocsássanak meg, de mivel bizonyítható magyar származásuk ? — Kizárt, hogy sok száz családban fennmaradhatott volna hajdani magyarságának tudata, ha alaptalanok volnának származásunkkal kapcsolatos emlékeink. Mintegy hétezrünket tart számon környezetünk magyarabként. Sikerült dokumentumokat találni elhurcoltatá- sunk igazolására. — Járt-e már Önök közül valaki Magyarországon ? — Úgy hallottam, hogy egy Haifában élő magyarab tanult Budapesten. Házasság, foglalkozás mind nagyobb térségben szórja szét a hajdan közösségben élő egykori rabszolgákat. A legtöbben—mi is—Asszuán környékén dolgozunk. Találgattuk, hogy milyen lehet őshazánk, ahonnan zsákmányoló török katonák hajtották el keleti rabszolgavásárokra elődeinket. Ki tudja, hányán hunytak el útközben, hányán pusztultak el a rossz bánásmód, a szokatlan éghajlat miatt. — Ilyennek képzelték a mai Magyarországot ? — A várakozásnál is szebb. Számunkra a beteljesült álom. Minden szabad percünkben járjuk a várost. Kedvesek az emberek. — Vállalkozna-e a fiatalok közül valaki magyarországi, őshazái tanulmányútra? —Versengenének egy ilyen lehetőségért. Bízunk a Magyarok Világszövetségének további figyelmében. Hálásak vagyunk a meghívásért. Tudjuk, most már nemcsak mi gondolunk a távolból az óhazára, hanem — hála a kongresszusnak, a televíziónak, a rádiónak, az újságoknak—egykori honfitársaink leszármazottai is legalább lélekben befogadtak minket. se után az angol követség alkalmazott. Mindig törvénytisztelő voltam. Gyűlöltem a diktatúrát, de márcsak gyermekeim miatt sem kockáztathattam szabadságomat. Az Állam- védelmi Hatóság arra számított, hogy egy tőlem kicsikart vallomással támadhatja a „nyugati felforgatókat” . Én azonban nem írtam alá semmit, pedig elfogásom után hét hónapig vallattak. — Kínozták? — Inkább a férfiakat. Én csak néhány pofont kaptam, meg egyszer négynapi sötétzárkát. Már azt hittem, hogy sohase jövök ki élve. Az a tudat nyugtatott meg, hogy két nagyobb gyermekem már Belgiumban tanult, biztonságban tudtam őket. Hosszú hónapok után értesültem arról, hogy a legkisebbet anyám neveli. — Mit látott Kalocsán? — Nem sokat. Este szállítottak bennünket a börtönbe. Két osztály volt, mi a szigorítottba kerültünk. Csak akkor vittek át bennünket a köztörvényesekhez, ha ki kelleti takarítanunk a celláikat. 1956 augusztusában engedtek feltételesen szabadon. Azonnal betértem hálaadásra a börtön és a vasútállomás közötti barokk templomba. Szívesen ellátogatnék Kalocsára, noha már 88 éves vagyok. Igaz, jól bírtam a repülőutat Párizsból. Ott élek. — Miért kívánkozik vissza oda, ahol raboskodott ? — Köszönetét szeretnék mondani két embernek. Nem tudom, élnek-e még. Ha netán nem, akkor gyermekeiknek. Sajnos, elfelejtettem az egyik őr családinevét. Csakazttudom, Pirinek szólították. Annyi gonoszságot éltünk megakkoriban, hogyjóindulata, embersége megkönnyeztetett bennünket. Es ma is nagy tisztelettel emlékezem a raktáros Szvétek Sándomé- ra. Ha véletlenül kettesben maradtunk, ő biztatott a szabadulás reményével, tartotta bennem a lelket: nem uralkodhat örökké a zsarnokság. Magyar tudós az őserdőben Fontos ügyekről tárgyaltak a kongresszusi palota nagytermében. A kisebb Bartók Teremben a Magyarok Világszövetségének programján dolgoztak. Mégis a folyosói találkozásokat, ismerkedéseket érzem a magyarok III. világkongresz- szusa legfőbb hozadékának. Igazat kell adnom a Párizsban élő, tudós antropológusnak, Zemplényi Andrásnak: — A világ legeldugottabb részein is élnek magyarok. Egy példával bizonyította állítását. — Évtizedek óta az afrikai népek ősi szokásaival foglalkozom. A civilizációtól még úgy amennyire mentesült falvakban éltem hónapokig. Az Elefántcsontparton egy olyan törzsnél készítettem elő új könyvemet, amely nem ismeri a házasságot, férfi és nő tartós együttlétét. Bizalmukat különféle szolgálatokkal érdemeltem ki, enélkül nem tárulkoztak volna föl, nem mehettem volna el a lányok falujába. Oda költözik, aki férfira vagy egy bizonyos férfira vágyakozik. Este ellátogat a szomszédos faluból a szerelemre vágyó férfi, vagy éppen a kiszemelt, és csak reggel tér vissza. Nos, egyszer szörnyű járvány szedte áldozatait a jólelkű feketebőrűek között. Már csak a távoli doktorban bíztak. Engem kértek meg, vigyem el autómmal a legelesettebbeket az orvoshoz. Legnagyobb meglepetésemre egy honfitársammal találkoztam „a világ végén”. Az már más kérdés, hogy akkor ő sem segíthetett, mert elfogyott a szükséges gyógyszer. Az érdekfeszítő történet után megkérdeztem új ismerősömet, hogy mostani hazalátogatásából haszno- síthat-e valamit a magyar tudomány. — Egyetemünkön hatalmas dokumentációt gyűjtöttünk össze. Felajánlhattam, hogy filmjeinkről másolatot készíthetnek magyar barátaink. Technikai segítségre is számíthatnak. Szorgalmazzuk fiatal magyar kutatók tanulmányútját. — Még talán a lányok falujába is eljuthatnak ifjú honfitársaink ? Ahhoz hosszabb idő szükséges. Néhány hetes látogatónak Afrika sem tárja föl titkait. Kanadai állampolgársági bíró Császártöltésről Nehezen találtunk időt egy kis beszélgetésre a császártöltési származású Steven Walterrel. Többször meghosszabbították a küldöttgyűlést, mert idő kellett az eltérő vélemények közelítéséhez. Ezekről a megbeszélésekről nem hiányozhatott a Kanadai Magyarok Szövetségének az elnöke, akinek része volt a Magyarok Világ- szövetsége újjáalakulásában. — Ötvenhat után került külföldre? — Menekülnöm kellett. Gyanús embernek számítottam idehaza. Édesapám részt vett a kisgazda- párt alapításában, majd a harmincas évek elején képviselőjelöltként is fellépett. Ráadásul volt némi vagyonunk. Noha korábban egyetemre jártam, már csak segédmunkásként dolgozhattam 1956-ban. — Hol? — Dunaújvárosban. Onnan tértem haza és vehettem részt a forradalomban. Társaimmal szerveztük az embereket a megye déli részén. Tisztségeket is vállaltam. Súlyos büntetésre számítottam. Szerencsére egy tisztességes bíró tárgyalta az ügyemet és a lehető legenyhébb ítéletet hozott. — Örülök tárgyilagosságának. Kint is érvényesítette ezt a tulajdonságát? — Igyekeztem, lehetőségem is volt rá, mivel magam hosszú ideig állampolgársági bíróként működtem. Ez Kanadában, ahol letelepedtem, egyike a legbizalmasabb állásoknak. Én voltam az egyetlen eredetileg más állampolgárságú, akit megtiszteltek ezzel a fontos funkcióval. Voltam, mert már nyugdíjasként élek. — így több idő jut a magyar ügyekre? Természetesen. Büszkén mondom, hogy Kanadában békésen megférnek egymás mellett a különböző magyar szervezetek, nincs olyan ádáz civódás, mint például a szomszédos Amerikai Egyesült Államokban versengő magyar csoportok között. Itt a kongresszuson is találkoztam végletesen eltérő gondol- kodásúakkal. Egyik kaliforniai beszélgetőtársam kiiktatná a mai magyar életből, aki bármilyen funkciót vállalt az elmúlt 40 évben. — Én soha nem voltam idehaza párttag, soha nem mondtam ki az elvtárs szót, de megértem, hogy sokan az általuk vezetett intézmény jobb elbírálása érdekében, családjuk megélhetéséért aláírták a belépési nyilatkozatot, úgy csináltak, mintha behódoltak volna, de tisztességesen dolgoztak, nem uszítottak, magyarnak nevelték gyermekeiket, senkit sem bántottak, miért ne bizonyíthatnák igazi hovatartozásukat. Elítélem azonban azokat, akik önként, előnyökért, vagy bőrük mentése érdekében másoknak ártottak, károsították a népet. FOGADÁS GÖNCZ ES KUPA MÓDRA Tósztok nélkül Meg kellett fogni minden fillért a kongresszus szervezőinek, nem gondolhattak olyan fejedelmi ellátásra, mint a korábban itt rendezett pártkongresszusok rendezői. Soha nem hozták nyilvánosságra az elmúlt rendszerben, hogy menynyibe került egy-egy többnapos országos pártfórum. Ezért is volt furcsa, hogy már a mostani találkozót megelőző sajtótájékoztatón egy kolléga — mondanom sem kell, a hajdani uralkodópárttól megörökölt lap szerkesztőségéből mindenáron betekintést akart kapni a költségvetésbe. Megnyugtatták: a kellő időben nyilvánosságra hozzák e rendezvény hitelesített, ellenőriztetett elszámolását. Olykor mintha túlzásba vitték volna a spórolást. Ha hiszik, ha nem, a köztársasági elnök által adóit fogadáson a hideg víz volt a legfőbb sláger. Gyönyörű tálcákon, korsókban, kínálták, a szerda esti kánikulában, elegáns pincérek a jéghideg falmellékit. Kétszer annyi is elfogyott volna. Egyesek már-már pi- víznek vélték a jégkockás italt, úgy felélénkültek. Az ügyesebbeknek jutott a koccintáshoz egy pohár pezsgő is. A kivilágított folyosók, termek látványa igazi ünnepi hangulatot teremtett, senki sem hiányolta a bőségesebb kínálatot. Kupa Mihály bőkezűbb volt. Ő ebédidőben köszöntötte az egybegyűlteket a kongresszusi palotában. Itt szárazsüteményeken kívül más is került a svédasztalokra. Mindkét államférfit megtapsolták. Az alkalomhoz illően mindketten röviden szóltak. Csak egyetlen idős úr sopánkodott mellettem. Hová lettek a régi, híres tósztok, az „ürítem poharam” szólamok?
