Petőfi Népe, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-06 / 133. szám

Háború és irodalom A vajdasági magyar irodalom újabb jelenségeiről A magyar irodalomban min­dig élt a hajlam a veszélyezte­tettség kifejezésére. A háború el­leni tiltakozás is régóta jelen van irodalmunkban. „Háború van most a nagy világban, / Isten sír­ja reszket a szent honban" — írta Vörösmarty A vén cigány című versében, utalva saját kora há­borújára, jó évszázaddal később pedig Radnóti Miklós írt a má­sodik világháború szörnyűségei­ről: „A mélyben néma, hallgató világok, / üvölt a csönd fülemben, s felkiáltok, / de nem felelhet rá a távol, I e háborúba ájult Szer­biából Aligha gondoltuk, hogy száza­dunk végén a magyar irodalom egyik ága ismét a háború világá­ról fog tudósítani. Pedig ez tör­tént: Jugoszlávia szétesése és a vele együttjáró — sokak által már korábban megjósolt — há­ború kapcsán a vajdasági ma­gyar irodalom ismét az emberte­lenség eluralkodásának veszélyei­re hívja fel a figyelmet. Megfi­gyelhettük: a televízió még a kö­zeli eseményeket is eltávolítja tő­lünk, s bizony, a volt Jugoszlá- , via területén zajló háború törté­néseit is hajlamosak vagyunk egy tőlünk távoli világ esemé­nyeinek tekinteni. Pedig a hábo­rús szörnyűségek nem egy eset­ben tőlünk (az ország egyik déli megyéjétől) egy-kétszáz kilomé­ter távolságra zajlanak, miköz­ben a magyarság egyik — a Vaj­daságban élő csoportja — lété­ben is veszélyeztetve van. Az iro­dalom mindig együtt él közössé­gével, így a vajdasági magyar is, s hangvételével, a megváltozott létkörülmények kifejezésével most is jelzi, összefoglalja mind­azt, ami a Jugoszlávia határai közé került magyarsággal tör­tént. Egyszersmind pedig szá­munkra is átélhetővé teszi a há­ború szörnyűségeit. .. A nemrégiben széthullott Ju­goszlávia más utat járt be, mint a „keleti tömb” többi országa. Ez a másság sokáig elfedte a Ti­to által kialakított szocializmus dogmatizmusát, merevségét, ke­gyetlenségét. Nem véletlen, hogy éppen a múlttal és a létkörülmé­nyekkel számot vető írások hiá­nyoztak a vajdasági magyar iro­dalomból. Ezért a változások ré­szeként a múlt — sok esetben a tragikus és eddig kibeszéletlen múlt — birtokba vétele jelent meg ebben az irodalomban. En­nek a vonulatnak a részeként Matuska Márton könyvét kell megemlítenünk, A megtorlás napjai című riportkötetet, amely a Tito partizánjai által elpusztí­tott több tízezernyi ártatlan ma­gyar áldozatnak állít emléket. Ezt követően az újabb hangvétel részeként a korábban elfogadott jugoszlávizmus kritikáját kell megemlítenünk. Említettük: a ju­goszláv út mássága sokakat ra­bul ejtett; most, az állam szétesé­sekor azonban az árnyalatok is megmutatkoznak — egyre erő­sebben. „Az európai közvéle­mény meglepetten kérdezi: mi történik Jugoszláviával? Az im­máron két évtizede tartó nagy szemfényvesztés sokáig őket is félrevezette. És minket is!” — ír­ja Végei László. Másutt a követ­kezőket teszi hozzá: „Szertefosz­lott a jugoszláv önérzet. Az ál­lampárt a hetvenes években a dollárkölcsönök esztelen pazar­lásával korrumpálta saját alatt­valóit, akik sokáig Kelet-Közép- Európa kiváltságosainak hitték magukat. A kölcsönök elapadá­sa után az állampárt nacionalis­ta kábítószerrel folytatta a ma­gamutogatást. Előbb kis adag­ban, aztán nagyobban. Ha ez sem hat, akkor jöhet a gumibot, a vízágyú, a könnygázbomba”. A korábbi rendszer kulisszái­nak ledőlése és a háborús hely­zet kialakulása új helyzetbe so­dorta a vajdasági magyarságot, ennek megfelelően a vajdasági magyar irodalomban is megje­lentek a meneküléstől szóló írá­sok. Az írók közül néhányan Európa városait járva keresik önmagukat, sokan Magyaror­szágra költöztek — van olyan vajdasági magyar folyóirat, ame­lyik Szegeden, Pesten vagy akár Veszprémben is megtarthatná a maga szerkesztőségi értekezletét. Várható, hogy a vajdasági ma­gyar irodalom rövidesen — az erdélyihez hasonlóan — részlete­sen szól majd a menekültsors ke­serveiről. Az otthonmaradt írók közül pedig pár évtized múlva sokan a politikussá válás útjáról számolhatnak be: a Vajdaságban is az írók a politikai gondolko­dás serkentői... Az írók és újságírók vezető szerepet játszot­tak a VMDK létrehozásában, s azóta is próbálkoznak a politi­kai érdekképviselet kialakításá­val. Mindezek után szólhatok csak írásom valódi témájáról; ar­ról, hogy a vajdasági magyar irodalom miképpen is szól a kö­zelében zajló háborúról. A na­pokban jutott el hozzám az Új Symposion című lap legújabb száma. Ez a lap hajdan avant­gárd vonzódásáról volt híres, mostani szerkesztői a „merülő tengerről” állítottak össze tema­tikus számot, jelezve: a tengerrel együtt az örök emberi értekek is süllyedésre ítéltettek. Németh István publicisztikájában olva­som: „T. O. szokta mondogatni, hogy nekünk vajdasági magyar íróknak legalább van tengerünk. Igen, volt. Most merülőben van. Jó egy éve nem merem, nincs bátorságom végiggondolni, hogy mi lesz vele. Számomra csak­ugyan teljesen elmerül? Mert képtelen lennék idegenként — turistaként! — még egyszer föl­keresni, bebarangolni, behajózni azt, ami valaha az enyém volt. Mert csakugyan volt Tengerünk. És Szülőföldünk is volt.” A vajdasági magyar irodalom ismerői számára az előbbi pár mondat is jelezheti az ott élő írók hangvételének megváltozását. Mintha a hetvenes évek erdélyi iro­dalmának veszélyeztetettség szülte hangvétele jelenne meg most a vaj­daságiban. Helytállás, hősiesség, kiszolgáltatottság-érzés az újabb kulcskifejezései ennek az iroda­lomnak. Ács Károly újabb epi­grammái a kolozsvári Kányadi Sándoréval tartanak rokonságot. „Csitt! Gondolni se merd, hogy hol­mi veszély fenyegetne! / Míg sziszeg a kése, csak feni: nincs nyakadon.” Tari István a népirtásra buzdító tv-bemondóról ír versében: „a képernyőn harctéri jelenetek váltogatták egymást messziről a habzó szájú bemondót is hallottam akinek minden második szava a népirtás volt...” Végei László újvidéki lakásába zárkózva figyeli a háborús hisztéri-i át — s önmagát. Egyik jegyzetében írja: „Nézém áz bktóbéfi ÚsMkfé-' nyes éjszakákat, nem a hold vilá­gát, hisz a csillagokat eltakarják a felhők; nem Újvidék fényeit veri vissza az égboltozat, de mégis is­meretlen eredetű kékes fény per­metez a levegőben. Ebbe a fény- permetbe hasítanak bele a mentő­kocsik ugyancsak kékes fénycsó­vái. Tizedszer kötötték meg a bé­két, a fegyverek pedig mind hango­sabban ropognak, a halottak szá­ma ismeretlen, de tudnivaló, hogy sokkal nagyobb, mint amennyit a közönséges írói képzelet feltételez. A képzeletem gyámoltalan lett. így élek: foglyul ejtett képzelettel. Az ismeretlen eredetű lidérces fény­permet közli velem: a temetetlen halottak lelke száll az ég felé.” Aki ezeket a sorokat olvassa, a vajdasági magyar irodalom újabb termését figyeli, nem feledheti: „Háborít van most a nagy világ­ban . . .” Fűzi László Herceg János távlatai Herceg János egyik korábbi esz- székötetének, a Távlatoknak a boritóján elmosódottan látszik az arca: eltakarja arcképének egy ré­szét egy tágra nyitott ablak, egy messzire tekintő szemtükör. Azt hiszem, nagyon jellemző ez a könyvborítón is érzékeltetett, táv­latokat nyitó, messzire tekintő szellemi magatartás. Ő hosszú évti­zedeken át, különös érzékenység­gel irta a szabadkai Üzenet című irodalmi folyóiratba a maga „kite­kintéseit” és a Magyar Szóba a csaknem heti szellemi üzenetét. Igen, ő az az író, aki nem tud be­zárkózni négy fal közé, nem ismeri az előkelőén magas „elefántcsont­tornyot”. Ő ott ült korábban kis- kőszegi, most utóbb doroszlói szel­lemi őrhelyén, s mint Németh László a sajkódi estéken, Illés End­re a gellérthegyi éjszakákon, Hu­bát Miklós és firenzei hajnalokon agy többször idézett kedves . tv u ,.i I abi > Zoltán a stószi JÓL lótiökön befogja a hozzá érkezett áramlatokat, a közeli ma­gyarság és a távoli nagyvilág hívó, kérő, hozzá forduló kérdéshullá­mait. Sohasem tudom elfelejteni azt a napfényes pillanatot, Illés Endre szavaival élve a pillanatnak azt a villanófényét, melyben találkoz­hattunk először a Dunára emelke­dő, magas homokfalon épült ré­gebbi házában. Mint egy impresz- szionista festményem — a fények és a lomb árnyai derűt sugároztak, melyhez még hozzájárult a házi­gazda, Herceg János sugárzó egyé­nisége, szellemi kisugárzása. S ez a nagy írói egyéniség, nagyszerű sze­mélyiség hatalmas életművel válik teljessé. Bevallom, én elfogódottan idézem egyik első olvasmányélmé­nyemet, az Ég és föld című kötetét. A címadó elbeszélésben Gerard, a bohóc alakját mutatja be, s közben a művészsors nehézségeit, gondjait érzékelteti. („Gérard azonban most nem gondolt ilyesmire. Ha­talmas hullámokban zengett a ta­vaszi délután csendje, a fákról és a fűszálakról nehéz szagok szálltak, s neki furcsa, régi emlékek motoz­tak a szívében, mint amikor valaki hosszú idő után végre hazaér.”) Herceg János pályája már régen elkezdődött, ő írt bevezetőt A diófa árnyékában című délvidéki elbe­szélőket bemutató kötet elé, me­lyet ő szerkesztett. Igazát nem vál­toztatták meg az azóta eltelt évti­zedek: „a kisebbségi emberben a szülőföld szeretete erősebb, mint azokban, akik hazájukban élhet­nek.” Ennek az érzésnek, ha lehet mondani: írói alapmagatartásnak az alakulását például a Módosulá­sok című regényében rajzolta meg —- háttérben az akkori Zombor utcáival, környezetével. A kötet fe­dőlapján, régi barátja, Konjoviö Milán festménye látható. Ezzel is érzékeltetve baráti érzelmeit és a képzőművészet iránti vonzódását. Nagy szerencsénk van, hogy szel­lemi tekintetben is és térben is — közel vagyunk jugoszláviai Do- roszlóhoz, Herceg János falujához, így többször találkozhattunk és ta­lálkozhatunk: Pestre menet vagy onnan jövet megáll a Forrás szer­kesztőségében jó és rossz hírekkel (pl. 1989-ben magas magyar kitün­tetéssel.) 1988-ban fellépett a For­rás-esten Kecskeméten vajdasági iróbarátaival, így az azóta elhunyt Fehér Ferenccel együtt. És a szelle­mi közelség — nagy örömünkre —r a Forrásban való közlésre serkenti Herceg Jánost. Németh Lászlóék- hoz fűződő barátságukra emléke­zett Ella című esszéjében. Máskor Németh László és a jugoszláviai irodalom kapcsolatáról irt, pl. ar­ról, hogy Németh 1933-ban meglá­togatta Pesten a halálosan beteg Szenteleky Kornélt. Herceg figyel­meztet arra, hogy Németh László nőalakjai mögött is az író rejtőzik: „Mert azlszony Kárász Nellije ép­púgy ő, mint az Irgalom Ágnese.” S felejthetetlen szavakkal búcsúz­tatta költő-barátait, Fehér Feren­cet és Sziveri Jánost, ki a „bátor tisztesség európai példája” volt. Szekér Endre A Forrás szerkesztője ezzel az írás­sal köszönti a most 83 éves írót. CS. SIMON ISTVÁN Hodics í. Furcsamód egy régi könyvből kihullott, préselt, szikár növény fordította rád a figyelmem, Hódegyháza, Hodics. (Ilyen növény nincs) Falu voltál A Harangod, Haranga, Aranka partján. 2. Csak foszlányaiban fölidézhető, fölsejlő hajnali hangulat a tört-tető alatt; mezítlábas gyerekek a befagyott Harangán, halálraedződés, kukoricakenyér-szorongás. Túl korai, túl kései gürcölés, fehéren sárgán virágzó szikes, nádcsirókkal megmotozott akácfavirágzás, kerekerdőn túli fehér fészek voltál. 3. „Ebek harmincadja’’, s nem eb ura fakó! A Harangasor helyén „ gyom és fairtás eltűnt az iskola a nagykocsma, elmúlt a herbekölés. Kátyus, romos csöndbe borult alkonyat, gyermektelen, sűrű, sajgó csönd: megáll benne a kés. Az újraolvasott néprajzi kalauz ; A . bácskai, magyarok lptákgrják a tükröt ha a házból meghal valaki. A temetés kezdetét, akárcsak a halál bekövetkeztét harangszóval adják hí­rül. A pap megérkezésekor lezárják a koporsót, majd — lábbal előre — ki­hozzák az udvarra, és ugyancsak láb­bal az utca felé a ház előtt felállított ravatalra helyezik. Miután a gyászolók körülállják, kezdetét veszi a búcsúzta­tás. A sors szomorú, kegyetlen játéka, hogy azon az oldalon nyílt ki Pénovátz Antal Vajdasági magyar néprajzi kala­uza, ahol ezeket a sorokat olvashat­tam, amikor könyvespolcomról leemel­tem. A csaknem félmillió magyar sorsa; múltja, jelene juttatta eszembe ezt a vékony kötetet. Azoké, akik az ezer­hétszázas években nincstelenségüket, nyomorúságukat hátrahagyva útrakel­tek, hogy az ígéret földjének hírében álló Bácskában új életet kezdjenek és elfoglalják, visszavegyék a török által elűzött, kiirtott magyar elődeik hazá­ját. Vitték magukkal a legszükségeseb­bet; a szerszámokat, és a legmélyebb gyökerűt; a szabadszállási, kunszent- miklósi, karcagi, kisújszállási, dunán­túli, és más óhazabeli szokásokat. Felé­pítették, az eredetileg német telepesek számára készült utasítás szerint, falvai- kat és bizakodva dolgoztak. Úgy gon­dolhatták, hogy a tisztességes munka lehet az egyik záloga a török elöl mene­külni kényszerülő szerbekkel és más balkáni népekkel való békés együttélés­nek. Véres cáfolatok sorát jegyzik a krónikák. Pénovátz ismeretterjesztő munká­nak szánta könyvét. Arra igyekszik rá­világítani, hogy az ősök által magukkal vitt és kiegészült, átformálódott hagyo­mányokból, szokás- és hiedelemvilág­ból mi maradt meg, mi az ami él, amire emlékeznek még a vajdasági magya­rok. Az egységes népi kultúra helyi vál­tozataival ismerkedhet meg az olvasó, amelyben könnyen meglelhetők a tör­téneti, politikai okok is. A szerző nem magyarázza csak megjegyzi, hogy a két háború közötti tanyai, vagy ahogyan a bácskaiak szívesebben mondják: a szál­lási, építkezésre jellemző a zártság, a védettség. „A szállások titkához vagy inkább a szálláslakók szokásainak is­meretéhez tartozik, hogy az udvart minden szombat és ünnep előtti dél­után felsöprik. A söprögetés munkája a gyerekek, elsősorban a serdülő korú fiúk és lányok feladata” — hozza a jelent, a múltat idéző munkájába a szűkszavú szerző. Pénovátz tollát a nemzeti-etnikai tu­datosság vezérelte, amikor egy bácskai kis faluban, Pacséron papírra vetette néprajzi kalauzát. Az elődök életmód­jának, szokásainak, gondolkodásának, kultúrájának megismerése nem egysze­rűen egy múltba irányított történeti „turisztikai”, hanem az élet egykori tel­jességének hiteles vázlata. A sokfelől betelepülő vajdasági ma­gyarságnak néprajzi képe nem volt egy­séges — írja szerzőnk. Majd így foly­tatja: „Sok verejtéket fakasztó dolgos nyárnak, erőgyűjtő pihenést hozó csen­des télnek, a remény és bizakodás mel­lett remegéssel is eltöltő szeszélyes ta­vasznak kellett elmúlnia, hogy az újj viszonyok, az új lehetőségek közötti szorgos évtizedek eredményeképpen a XIX. század végére legalább tompulja­nak a magukkal hozott különbségek.” A szokások megkoptak, módosultak. A néphagyomány paraszti kultúraként lehanyatlott, de nem szűnt meg mint, közösségi műveltség. Több ezer eszten­dős folytonosságot képvisel határain.-; kon túl is, amely az anyanyelvvel össze­fonódva biztosította, történelmi viha­roktól függetlenül is, hogy a vajdasági­ak magyarok legyenek. Azok maradnak? Ott lesznek azok? Bízzunk benne, hogy a szájhagyomány költészete ott formálja ezt a dalt, ahol Pénovátz Antal húsz évvel ezelőtt leje­gyezte: „Pacsér község szép hejjen van, Mer a templom közepén van, Környes-körül aranycsipke, Rászállot egy bús gerlice.” Komáromi Attila METAFORÁK HELYZETÜNKRE A Forrás májusi számáról A Forrás májusi száma egy rendhagyóan aktualizáló összeállí­tással jelentkezett. A szerkesztők arra kérték állandó szerzőik, rend­szeres olvasóik egy szűkebb körét, hogy próbáljanak metaforákat ta­lálni helyzetünkre. A szépírók, esz­téták, társadalomtudósok, polito­lógusok saját szakterületük, egyé­niségük meghatározottságai sze­rint, izgalmasan, sokszínűén ol­dották meg feladatukat. Az első a sorban Tandori, aki ezúttal sem ír okos publicisztikát, értekezést „becsületről, igazságról, megvédendőkről”, nem megy bele „más mód közelküzdelmekbe”, mint hogy „nagyon szépen köszö­ni”. »Mert író vagy, csak az irodal­mat idézheted, erre esküdtél föl or­dításnál némábban, és ezért utálod a „sikoly” és ilyenéd szókat, a do­log ne játssza meg önmagát, és a dolgot ne hozzuk oly dologi-rossz hírbe, mintha azt tenné. A dolog az dolog.« Balassa Péter Ablak-Zsiráf címmel részletezi „a helyzetelemzés néhány feltételét”. Azért adta a közismert gyermeklexikon címét írásának, mert úgy gondolta, újra kellene alkotni az irodalmi-szelle­mi közélet elhasználta szavainkat. Balia D. Károly, Kárpátalján élő költő három verselemzésével, há­rom kárpátalji életút vázlatával kí­sérli meg helyzetünk koordinátái­nak meghatározását. Kovács Vil­mos, Füzesi Magda és Fint a Éva költeményeit elemezve kijelenti: Kárpátalja elmúlt ötödfél évtize­dének metaforája az éjszaka. Ka­tona Imre tanulmányában a Mi van ma? kérdésre az ifjúsági moz­galmak történetének rövid össze­foglalásával felel. „A mindenkori társadalmi változások mozgását elsősorban talán fiataljaink köré­ben követhetjük nyomon: ők rea­gálnak legérzékenyebben minden újra, legkönnyebben manipulálha­tók, és nekik kell felkészülniük a változó-változott viszonyokra.” Helaszta Sándor szociológus, Sa­lamon Konrád történész, Kéri László politológus ismét más és más aspektusokból veszi szemügy­re a rendszerváltás felvetette, ki­élezte problémákat. Kántor Lajos irodalomtörténész, a kolozsvári Korunk főszerkesztője a kilencve­nes évek Erdélyének meghatáro­zottságai között értelmezi a „ho­nos-hontalant”, mint korjellemző metaforát. Varga Imre költő a válaszadáshoz szükségesnek látja feltenni azt a kérdést is, „szüksé­günk van-e legbenső önmagunkra, az igazi én-re?” Czeizel Endre or­vos genetikus a születések és halá­lozások változásainak vizsgálatá­val jut arra a következtetésre, hogy „fogyó és beteges néppé váltunk”. Ki J, Az oldalt Mák Ferenc szerkesztette

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents