Petőfi Népe, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-12 / 61. szám
6. oldal, 1992. március 12. PETŐFI NÉPE VADÁSZ IS KELLETT A FOTÓZÁSHOZ Az első gép • Fehér hölgy, kíváncsi majommal. — Hogy az elejét rövidre fogjam: 1919. június 15-én születtem, Kalocsán. Ápám törvényszéki irodafőtiszt, anyám háztartásbeli volt. Öt gyereket neveltek tisztességgel. Tízéves koromban meghalt az apám, majd négy év múlva az anyám is követte. Harmadikos gimnazistaként kellett megélhetés után néznem. S mert cipésznek nem vettek fel, a fodrászszakmát választottam, esti iskolán, mert testvéreimet támogatni kellett. Minden álmom a fényképezés volt. Nagy nehézségek árán csak 1936-os kalocsai vásárban tudtam egy kis fényképezőgépet venni, ami azóta is a legféltettebb kincsem. Akkoriban jöttem rá arra: kíméletlenül őszintének és kínzóan józannak kell lennie az embernek önmagával, hogy vágyait valóra tudja váltani. E gép birtokában — mutat az aprócska, iparművészeti emléknek számító fényképezőgépre — 17 éves korom óta tanulom, hogy a fényképész elsősorban a látás és a láttatás művéA sors egy gyors fordulattal a frontra vezényelt, a második magyar hadsereggel a Don-kanyarba kerültem. Katonaemlékeim közül a legemlékezetesebb,Horthy Miklós koirnánv- zó légi’ föérehcsetlenséfbOTV'ltmnyT Mt‘ egy augusztusi napon ^ mint szani^éc —, Alexijevkánál átvettem. Én magam is láttam a tragédiát. Sztahanovista álmok? Szinte gyerekként voltam a fronton. Leszerelés után fölvettek az útépítő iskolába. A cserevilág nehézségeit átvészelve, az 1950-es évek már a dunaújvárosi vasmű építésén köszöntöttek rám. Eleinte nem akarták elfelejteni apám múltját, de a legkeményebb munkával segédmunkásból munkavezetővé küzdöttem föl magam. Meg a sztahanovista oklevelet is megkaptam. Mostanában már kevesen adják a nevüket azokhoz az évekhez, pedig, aki akkor is a becsületes munkájáért érvényesült, most sem kellene azt szégyellnie. Eközben a pénzt mindig azzal a céllal kupor- gattam össze, hogy fényképezhessek. Fényképeztem is, de álmaimban távoli földrészeken, messzi országokban jártam, és saját műtermem volt. Az 1956-os forradalom idején Székesfehérváron, egy mélyépítő vállalat müve- zetőjeként dolgoztam. Az utolsó pillanatban szántam el magam: nem maradok itthon a számomra szűk életteret, perspektívát nyújtó országban. A vonuló orosz tankok között, motorkerékpárral indultam az akkorra lezárt határra. Ott egy helybéli jóember útbaigazításával kerültem Ausztriába. Először egy kolostorban húztam meg magam, majd a gratzi menekülttáborba kerültem, ahonnan különböző fogadóországokba küldték az embereket. Ausztráliába jelentkeztem, ám, mert az a vízum intéződött a legnehezebben, Brazíliát és Afrikát is megjelöltem. Aznap, amikor megvolt minden papírom Afrikába, már a repülőjegyet is a kezembe adták, megérkezett a brazil és az ausztrál vízum is. Szinte öntudatlanul döntöttem: irány Afrika! • Rozmanich Géza. • Ez is a mesebeli Afrika. • Öreg maszáj. Amúgy nem tűnik vérvámszedőnek. Búcsú Európától Szorongó nyugtalanság közepette vettem búcsúi Európától. Ä repülő először Vengáziban szállt le, ahol ebéd közben hatalmas legyek rajzottak körülöttünk. No, gondoltam: kellett nekem Afrika?! Amikor a repülőről megláttam Afrika partjait, a Kilimandzsáró havas csúcsát, alföldi gyerek létemre, még nagyobb szorongás fogott el. Tanganyikában szálltunk le, Nairobiban, ahol egy magyar grófnő némi pénzt adott. Hamarosan megtudtam, a végső cél Rohdesia, (ma Zimbabwe), annak is a fővárosa, Salisbury, mai nevén Harare. Az akkor mintegy félmilliós fővárosban egy hónapra ingyen szállást és étkezést kaptunk. Napközben egy építkezésen dolgoztunk, utána esti iskolában tanultuk az angol nyelvet. Jól jött a gimnáziumi német tanulás, hamar föltaláltam niagam. El- elcsavarogtam, órákon át kószáltam a város utcáin, hogy megismerjem a helyieket minél hamarabb, minél többet lehessek el az afrikaiak titkaiból. Ottani szokás szerint két hét múlva elfogyott a tégla, nem volt mit csinálni. Kifizettek bennünket. Első utam a városba vezetett, ahol láttam, hogy a gyógyszerész szedi össze a fekete-fehér filmeket, s Európába küldi előhívásra. Vettem egy nagyítógépet, úgy-ahogy berendeztem egy laboratóriumot, s azt követően már nem csináltam mást, mint filmeket hívtam elő. így mosolygott rám 37 éves koromban a szerencse, hiszen addig úgyszólván mindig hiányt szenvedtem anyagiakban. Ám most, három hónapi munka után, Salisbury központjában önálló műtermet vásárolhattam. Ez úgy történt, hogy az Agfa cégnek volt egy üzlete, de az angol fényképész megunta a forró- ságot, s nekem adta el a berendezést, meg a népszerűségnek számító stúdiót, így lettem fényképész Afrikában. • A hőn áhított saját műterem. A szerencse szárnyán Egykettőre népszerű emberré váltam, mert híre ment, hogy azonnal előhívom a képet. Hívtak aztán kormányfők, üzletemberek, még az angol hadsereg is — fényképezni. Szinte nem volt olyan neves ember, akit nem kaptam volna lencsevégre. Talán soha nem tudom bejárni a hatalmas kontinenst, ha ismét nem szegődik mellém a szerencse. Először a holland királynő férjével két hónapig jártam repülővel Afrikát, majd egy angol újságírót kísértem kőrútjára. Természetesen mindvégig fotóztam, s életre szóló élményeket gyűjtöttem. Ekkor ismertem meg igazán az afrikai világot. A csodálatos ünnepi színkavalká- dot, az arannyal átszőtt tüllkendőbe, sanfitiba öltözött asszonyokat, a tóga- szerű bábut viselő férfiakat, akik az eksztázisig járják táncukat az ősi ritmusra. Ez a forró levegőjű Nyugat- Afrikában történt, Malamiban. Mindenütt, ahol megfordultam, a fényképezőgép optikáján keresztül próbáltam megérteni a hatalmas földrész népeinek életét, apró örömeit és iszonyatosan nagy gondjait. Aki európai szemmel nézi európai férjél gondolkodik Afrikáról, az el sem tudja képzelni az óriási méreteket és ellentéteket, mert az a kontinens az édeni paradicsomok és a legsivárabb sivatagok földje. Lenyűgöző világ Páradús őserdők, pálmaligetek, vadállatokban gazdag folyóvölgyek, nép- telen szavannák váltogatják egymást. A föld legforróbb kontinensén nem egyszerű az élet. Mégis valahányszor lehetőség kínálkozott, mindig útra keltem, bár néha, amikor Afrika vadonjaiban ragadozókra lestünk, bizony — .................. ................. • Uzsonna. inamba szállt a bátorság. Gyakran csak utólag döbbentem rá, halálos veszedelemben voltunk ... Mi lehetett az, ami ellenállhatatlan erővel újra meg újra visszahívott? Talán a kíváncsiság, a szenvedélyes fényképezési vágy, meg az érvényesülés szükségszerű kényszere, ami valameny- nyi emberrel vele születik? Máig sem tudom. Fényképeztem az Indiai-óceántól az Atlanti-óceánig mindent, oroszlánt, elefántot, vízesést, sivatagot, bennszülötteket. Megtanultam angolul, beszéltem franciául, a német tudásomat is kamatoztatni tudtam. Jól emlékszem, amikor Nairobi központjából a magaslatokról a város szélén oroszlánokat láttunk, vagy amikor elefántcsordák állták el az autóutat. Az Egyenlítő magasságában lévő Kilimandzsáró örök hó és jég fedte kúpja talán mindig a képzeletemben marad. A Nílusi és a Zambezit abban az időben már úgy- ahogy szabályozták, ennek ellenére egy-egy felhőszakadás után zabolátlanul hömpölyögtek az óceán felé. És kattogott a gép ... Láttam, amint a Szahara belsejéből tevekaravánok szállították a sótáblákat, a Kalahári sivatagban élő szaá• nők, busmanok csiholják a tüzet. Talán az afrikai éghajlat volt az, amit a legnehezebb volt megszoknom, hiszen köztudomású, hogy ott egész évben a nyári időjárás az uralkodó. A líbiai sivatagban a hőmérséklet elérte az 55 fokot is, volt olyan év, hogy egyáltalán nem hullott eső. A Kongó-medencében meg naponta voltak felhőszakadások. Különösen nairobiban, az úgynevezett Kenyai felföldön van jó éghajlat. Ott települt le a legtöbb európai, főként angolok és németek, ott vannak a leggazdagabb kávé-, tea-, szizál-, gyapot- és dohányültetvények. A valamivel magasabban húzódó szavanna és füves puszta Afrika vadban leggazdagabb területe. Afrikai kőrútjaim legemlékezetesebb eseménye volt, amikor a keveset változott Kelet-Afrikában találkoztam a világrész egyedülálló törzsével, a Tanzániában és Kenyában élő maszá- jokkal. Kelet-Afrika „vérvámszedői- nek” tartották őket, nem akadt ember, aki ne félt volna tőlük. A félnomád életet élő törzs életének középpontjában a szarvasmarha áll, amelynek megkarcolják a nyaki ütőerét, és az így kifolyó vért tejjel keverik össze. Ez a kedvenc italuk. A harcossá avatás ősi rítusa szerint a maszáj férfinak dárdával egy oroszlánt kellett megölnie. De láttam a törpeembereket, a pigmeusokat, akik a Kongó keleti részében lévő Ituri őserdőkben élnek, a varázslókat és mindenféle csodabogarat. A fekete kontinensen persze úgy tudtam igazán érvényesülni, megélni, hogy a fehér kolónia, elsősorban angol társaságok befogadtak, barátjukként kezeltek, megbecsülésüket élveztem. Az emlékeimből élek Soha nem nősültem meg. Amíg Afrikában voltam nem tudtam választani, hiszen 30-36 asszony közül nehéz lett volna... Utána meg inkább már az emlékeimből éltem, élek. Amit ma is nagy dolognak tartok, hogy a népek szerint megkülönböztetett Fehér-Afri- ka és Fekete-Afrika polgárai egyaránt elfogadtak. A hivatalos Afrika nyelve akkoriban az angol volt, de újságokat, tankönyveket, szépirodalmat a legelterjedtebb szuahéli nyelven — amit a lakosság nagy része beszél — is nyomtattak. A sok száz nyelv és nyelvjárás közül én is ezt értettem a legjobban. Főként a gyerekeknek, akik most ismerkednek az állatvilággal mondom: orrszarvút, másnéven rinocéroszt, az Afrika-szerte, különösen Ugandában elszaporodott vízilovakat, a legnagyobb és legveszedelmesebb ragadozót, a Közép-Afrikában és a déli részen honos oroszlánokat nemegyszer egészen közelről fényképeztem. Főként szavannás és füves vidékeken nem volt nehéz becserkészni egy-egy elefánt- és zebrácsordát, ám a kafferbivalyt kiszámíthatatlansága miatt csak jó vadász mellett volt célszerű fényképezni. A Szaharától délre krokodilokkal szinte mindenütt találkoztam, láttam a fal- kákban is közlekedő struccokat, a többnyire magányosan legelésző zsiráfokat. Persze a nagy állatok jelentette veszedelmek mellett nem ártott ügyelni a maláriát terjesztő Anopheles szúnyogra, vagy az embert álomkórral fertőző cecelégyre. A magam ura maradtam Először 1973-ban egy barátommal keltem útra, s jöttem vissza Európába. Németországban egy szakmái bemutatót rendezett az Agfa cég, s ha már a szomszédban voltam, hát persze, hogy Pesten kötöttem ki. Itt aztán a rokonok marasztalni kezdtek, elfogott a honvágy is: itthon maradtam. A barátom utazott vissza, aki azóta is Afrikában él. Ő adott el mindenemet, a műtermet, házat, autót; a személyes holmim, no meg a fényképészfelszerelés hatalmas ládákban érkezett. Látva az értékes, itthon még csak nem is látott gépeket, berendezéseket, mindenáron az egyik pesti fényképész szövetkezetbe akartak csábítani, két fényképezőgépért még a vezetői széket is felajánlották. Ám én, aki Afrikában a magam ura voltam, itthon is az akartam maradni. Az is maradtam, s lám, az élet engem igazolt... Zsiga Ferenc Fényképész voltam Afrikában Éppen harminchat éve, hogy Rozmanith Géza, Kalocsa népszerű fényképésze elhagyta Magyarországot, s belevágott abba az ismeretlenbe, amit mesebeli Afrikának neveznek. A mester ma is 8-10 órát dolgozik, egészséges életet él. A 73 éves afriká- nus kalandos életét, relikviáit legendák övezik. Áz első emeleti műteremlakásba lépve az ajtóval szemben a falon tigrisbőr feszül, mellette „Rozmanith Géza legjobb munkavezetőnek" címzett sztahanovista oklevél Rákosi Mátyás aláírásával. Beljebb totemfej, óriáskígyó bőre, megannyi afrikai használati eszköz, tornyokba rakott fényképalbumok kötik le a látogató figyelmét. A házigazda kényelmesen helyet foglal egy általunk ismeretlen állat bőrén, majd belefog, hogy élete történetét tárjg elénk. ... ■ , . t , t , ... , Ennek a férfinek a krokodil harapta le a karját. Emlékkép vízeséssel.
