Petőfi Népe, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 09. szám
HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. január 11., 5. oldal LELKI POSTA „Súlyos gyomorműtétem volt. Megoperáltak és már biztos, hogy le fognak százalékolni. Szigorú diétát kell tartanom. Azért írok, mert nagyon elkeseredett vagyok. Úgy érzem, semmi örömöm nincs az életben. A fiam már tizenhét éves, másik városban tanul. Sokat van távol. A férjem meg állandóan dolgozik, alig látom. Nagyon egyedül érzem magam. Gyakran gondolok arra is, hogy talán már halálos beteg vagyok, csak nem akarják megmondani nekem. Tudom, hogy csak teher vagyok a világban mindenkinek .. .” Ha nem hinnék a szó varázslatos erejében, bizony most nem lenne merszem az Ön soraira válaszolni. Biztos vagyok benne, hogy őszintén, valóban úgy érez, ahogy megírta. A környezete bizonyára sokat nyugtalankodott, mielőtt megoperálták volna. Akár észrevette ezt rajtuk, akár nem. Jelenlegi állapota már valamiféle siker sokak számára. Öröm orvosainak, akik kezelték, hiszen ők jól tudják, mi volt a valódi kockázata betegségének. Arról nem is szólva, hogy a hosszas távoliét után most ismét otthonában lehet, kedves, megszokott tárgyai között. Folytathatnám tovább mindazokat az apró, mindennapi örömöket, amik hiába próbálnak szövetséget kötni önnel, észre sem veszi őket. Csak elhatározás kérdése, van-e ereje néha legalább pillantást vetni a kellemes dolgokra életében, később pedig egész szívvel örülni nekik. Az orvosok gyógyító keze- munkája után én most arra kérem, folytassa önmaga a gyógyító munkát valamiféle örömkúrával, amiből sok-sok életerőt nyerhet az elkövetkezhető évek számára. Ha az egész heti várakozás után betoppan az iskolából nagy fia, akkor a várakozás és egyedüllét hosszú idejének szorongását pillanatok alatt elfeledheti, ha mer örülni. Annak, hogy milyen egészséges, szép fiút neveltek, hogy kiválóan megfelelt az anyai feladatoknak. Kisebb munkákat is el tud végezni a háztartásban, s egy idő után otthona szépítésében is örömét leli. A szavak gyógyító ereje pedig abban is megmutatkozik majd, ha egyre több dolgot mernek kimondani. Nem érdemes folyvást „nyelni” aggodalmait, mert abból a diéta ellenére ismét testi betegségek születhetnek. Meglátja, nem dől össze a világ, ha abban a pillanatban, amikor egy-egy aggódó gondolata megszületik, mindjárt ki is mondja annak, akihez szól. Feltéve persze, ha azt is ki meri mondani, amikor örömet érez. Kúti Ibolya (Kedves Olvasóink! Többen kérték levelünkben, hogy címüket és nevüket ne közöljük. Ha ezt nem kérnék, akkor is így tennénk, hiszen az emberek nagy része már nem szívesen beszél személyes gondjairól, főleg lelki bajairól. Sokakat éppen a félelem tart vissza, hogy esetleg felismerik. Ismét csak diszkréciónkról tudjuk biztosítani levélíróinkat, s még azt sem vesszük rossz néven, ha címük nélkül adják fel a levelüket. Egyébként a Lelki posta rovat vezetőjével személyesen is kapcsolatba léphetnek a 76/27-611-es telefonszámon.) KINT IS CSÖRÖMPÖLTEK A KIRAKATÜVEGEK A Kabaré a Körúton Nemigen tarthatták volna stílszerübb helyen a Kabaré sajtótájékoztatóját, mint a pesti Nagymező utca 25-ben, a Piaf bárban, ami már jó néhány hónapja a művészvilág éjszakai találkozóhelye. Diszkrét félhomály, zongoraszó, gyertyafény. Hasonló lehetett a Kit-Kat Clubban is Berlinben, ahol a darab játszódik. Igaz, ott aligha léphettek volna föl olyan kitűnő művészek, mint akikre Szirtes Tamás rendező a főszerepeket osztotta: Básti Juli, Psota Irén, Garas Dezső, Paudits Béla. Szirtes Tamás ki is emelte, hogy életében először dolgozik ideális szereposztással — pedig nem tegnap óta van a pályán. Az előadás óriási sikert aratott a december 31-ei premieren. A bemutató időpontja nem véletlen. A mű 1929— 30 fordulóján játszódik, s van benne egy szilveszter éji jelenet is. A kiváló gárdán és rendezésen túl a sikerhez hozzájárult a darab mondanivalója: kiélezett történelmi helyzetekben, amikor senki sem tudja igazán pontosan, mi jön, új stratégiát kell kialakítani a megélhetéshez, a fennmaradáshoz. S a kirakatüvegeket nemcsak a színpadon verték be, hanem — sajnos — az év utolsó napjának éjjelén a budapesti Nagykörúton is. De térjünk vissza a Kabaréra. Három művészt kérdeztem meg a szerepéről. Frau Schneider — Psota Irén: — Még nem vagyok teljesen kész az alak megformálásával, a felénél, nem, a háromnegyedénél tartok. Igazából az utolsó számért vállaltam el: „Az én helyemben mit tennél másképp? I Az óra lejárt, mi várhat rám még? / Az életről könnyen szaval, / aki még fiatal és szép...” Az élete végéhez közeledő Frau Schneidernek először kérik meg a kezét, és szakítania kell. Nem akármilyen feladat eljátszani a szerepet. Herr Schulz — Garas Dezső: — Egyrészt örültem a felkérésnek, nem mindennap adódik egy Kabaré, másrészt aggódtam, hisz nem szoktam musicalekben játszani. Nagyon sok munkám van ebben a figurában. Herr Schulznak semmiféle identitászavara nincs, németnek vallja magát, hittel és büszkén. De nem hagyják. „Te nem vagy német!” „Hát mi vagyok?” „Zsidó.” Kétszer is elmondja, hogy nem lesz semmi baj, „ismerem a németeket, azaz ismerem magunkat”. De rá kell döbbennie, hogy téved. Még valamit hadd mondjak el: Gebora György tanított énekelni, nagyon hálás vagyok érte. Konferanszié — Paudits Béla: — Nehéz évem volt, azt sem tudom, hol lakik a jóisten, de persze ez kellemes fáradtság. A konferanszié ennek a darabnak a Puckja, énekel, táncol, embertelen nehéz megformálni. Egyszer már „megkörnyékezett” a szerep. Amikor vendéglátósként dolgoztam a Halló Orfe- rumban, Sándor Pál kitalálta, hogy csináljuk meg ott a Kabarét. Hernádi Judit lett volna Sally, Kaszás Attila a fiú. Most újra találkoztam a szereppel, amit nagyon kedvelek, akárcsak a darabot. Annyit hozzátehetünk: valószínűleg ezzel mindenki így lesz, aki betér a Madáchba. Pontosabban: aki befér a nézőtérre. Mert bizony nem lesz könnyű. . . FEB Felmérés a felvételikről Ahol semmire sincs pénz, ott az iskolákra jut a legkevesebb — mondogatják napjainkban keserűen az oktatási intézmények szakemberei. Nem alaptalanul, hiszen ennek a területnek a központi támogatása is messze elmarad attól, hogy ideális feltételekkel dicsekedhessenek az iskolák. A középfokú tanintézetek külön figyelmet érdemelnek. Több szempontból is. Mint ismeretes, még változatlanul itt tetőzik a demográfiai hullám; a gimnáziumok, szakközépiskolák túlnyomó többsége aránytalanul nagy létszámú osztályokat kénytelen inditani. Míg óvónőkből, tanítókból immár túlkínálat mutatkozik, addig egyes középfokú szaktantárgyak oktatóiból — idegen nyelvek, matematika stb. — változatlanul hiány van itt is, ott is. Továbbá: „Egyetlen iskolát sem járt át oly mértékben az illúziók világa, mint a gimnáziumot. A se szeri, se száma kísérletek rendszerrel és módszerrel, melyekből a következtetés fontosabb volt, mint az eredmény. Az illúziók sosem érnek partot. Vagy ha igen, nem azon a tájon, amely távolról oly szépnek tűnik” — véli a szakíró, Király Ernő, egyik dolgozatában. Elgondolkodtató sorai után óhatatlanul felvetődik a kérdés: Valójában mi lehet az alapkövetelmény a gimnáziumokkal szemben? — Véleményünk szerint az, hogy megfelelően felkészítsék diákjaikat a továbbtanulásra. A héten már adott rövid tájékoztatást lapunk arról, hogy az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda hazánk 184 gimnáziumát vizsgálta öt éven át, abból a" szempontból rangsorolva, hogy melyik intézményből hány diákot vettek fel főiskolára, egyetemre, hányán beszéltek valamilyen idegen nyelvet stb. A vizsgált gimnáziumok között tíz Bács-Kiskun megyei is szerepel. Öt esztendő összesített eredményeit tekintve a legelőkelőbb — tizenegyedik — helyen a bajai III. Béla Gimnázium áll az országos rangsorban. Igaz, 1988- ban még a negyedik helyezett volt, s évről évre visszaesett. Ahogy a kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium is, mely 1987-ben végzett a negyedik helyen, 1990-ben azonban, már csak a 70. volt a rangsorban. Az elmúlt évben azután visszakapaszkodott a 30. helyre. Fokozatosan javuló tendenciát mutat a felmérés a kecskeméti Katona József Gimnázium esetében, amely tavaly immár 17. volt. Az adatokat vizsgálva feltűnő, hogy az utóbbi esztendőkben milyen jelentős felemelkedést mutatnak az egyházi iskolák. A megye- székhely Piarista Gimnáziuma például, egyetlen esztendő alatt 83 helyezéssel ugrott előre, s tavaly már a 36.-ként jegyezték. Érdekesség, hogy a lista alján szereplő 15 intézményből 10 budapesti. Ami azt is jelzi, hogy a vidéki gimnáziumok színvonala, rangja mind nagyobb ma már, az egyre szűkösebb anyagi helyzetük ellenére. S köztudott, hogy a diák előmenetelét, jövőjét alapvetően meghatározza az, hogy jó színvonalú is• Ma már a vidéki gimnáziumba járó diák sem esélytelenebb, mint pesti társa. kólában gondozzák-e a tehetségét vagy sem. Erre figyelmeztet ez a felmérés is, amit az Országos Felsőoktatási Iroda vezetője, Neuwirt Gábor ezekkel a szavakkal egészített ki: „Többféle szempont szerint lehetne összehasonlítani az iskolákat, igazán jó azonban egyik sem lehet, mert a tanári munka összetett feladat. Azt például semmiféle mutató sem jelzi, hogy erkölcsileg miképpen nevel valamely tantestület. Még azt sem lehet igazán objektív módon meghatározni, hogy milyen hatásfokkal tanít. Egyetlen tevékenység mérhető, ám ez nagyon lényeges, hogy milyen eredménnyel felvételiznek a gyerekek...” Bács-Kiskun gimnáziumainak nincs min szégyenkezniük. (koloh) NEM EZT AZ ORSZÁGOT GAZDAGÍTJÁK Briliánsgyűrűs biztosítás • A pénz és a devizajogszabályok nem boldogítanak, több főállású, már csak a jutalékMind több, briliánskővel ékesített aranyóra csillog a WVP osztrák biztosítótársaság eredményesen dolgozó magyar ügynökeinek karján. Hogy miként lehet az értékes tárgyra szert tenni? Annak története egészen az idei év tavaszáig nyúlik vissza. Akkor jelent meg először az Európa-szerte közismert, legnagyobb osztrák biztosító, hogy Magyarországra is kiterjessze működését. Előzetes felmérése szerint kis hazánkban sem fehér holló a fölös pénzzel rendelkező, gazdag ember. Ezért is szerepelt ajánlatai között a 15 évre szóló, évente 14 560 schillingnek vagy 2240 német márkának megfelelő tőkebefektető biztosítás. A legsikeresebb vállalkozóréteget megkereső ügynök persze csak abból válhatott, aki maga is megkötötte az évente több mint százezer forintot kitevő biztosítást. Az üzleti életben elfogadott módszerrel dolgozó WVP ügyfelei számára lehetővé teszi: magas ösz- szegű biztosítás esetén maguk is biztosításokat köthetnek. Az így megkötött biztosítások számától függően a saját biztosítási összeg csökken. Azok, akik 12-13 ügyfelet hoznak, már nem fizetnék, az e fölött teljesítők pedig magas jutalékot kapnak. Ugyan az üzlet európaiságához, korrektségéhez kétség nem fér, a dolog mégis fölkeltette a magyar hatóságok érdeklődését. Az „első fecskék” ellen devizajogszabályok megsértése miatt eljárások indultak, ám vádemelés a meglevő joghézagok miatt mind a mai napig nem történt. Pedig már akkor napvilágot látott egy adat: Magyarországon legalább tízezren kötöttek osztrák tőkebefektetési biztosítást. Időközben valutamilliók vándoroltak ki az országból, a folyamat napjainkban is javában tart. Az üzletkötők kedvelt területe a gazdagnak mondott Bács-Kiskun, Pest és Tolna megye lett. A középréteget évi háromezer schillinges biztosítással célozták meg. S mert a leleményes magyar mindig talál kiskaput, egyes jogértelmezők szerint a Pénzügyminisztérium múlt évben kiadott rendelete lehetőséget ad az osztrák biztosítások kötésére. A jogszabály devizaszámlakövetelés útján egyedül a külföldi ingatlan tulajdonjogának megszerzését tiltja. A minden reklám nélküli, személyes meggyőzésre épülő biztosítási tevékenységet egyre bol elő üzletkötő végzi. Olyan is van, aki már nem dolgozik, csak dolgoztat. Egyesek eljutottak a csúcsra: elismerésképpen aranyórát, autó-rádiótelefont, briliánsgyűrűt kaptak. Az érdeklődők részére hétről hétre a tengelici oktatási központban, Baján, a legkülönbözőbb helyeken ismertető előadásokat tartanak, a szervezés Románia felé is megindult. A biztosítást megkötő, üzleti tevékenységet vállaló három napra a Bécstől 60 kilométerre levő falu Konferencia Szállodájában saját költségén kap magyar nyelvű előadásokat, mindenre kiterjedő módszertani anyagot. Az újonnan megjelent üzletág legmenőbbjei már légkondicionált Mercedessel járnak, bár ezzel többnyire csak akkor hozakodnak elő, ha az ügyfelet kézzel fogható eredménnyel „puhítják”. Hogy ki számít ’91 Magyarországán gazdag embernek, azt eddig csak sejtettük. E sejtés mára egyértelművé vált: többnyire az, aki a WVP-vel köt biztosítást. Persze előbb-utóbb várható: kialakul egy értékrend, s még büszkék is leszünk tehetős polgárainkra. Ám az is várható lenne, hogy végre a magyar biztosítószakma is felismerje: találni kell az osztrákhoz hasonló, tőkebefektetésre alkalmas, valutában fizetendő biztosítást, ami gátat vet a külföldi fizetőeszközök nagymérvű kiáramlásának. Miközben a biztosítók érdekvédelmi szervezete a kormánytól a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás felemelését kéri, mintha elfeledkezne arról: az ilyenfajta üzletek elmaradásából nemcsak az országot, de a biztosítókat is jelentős veszteség éri. Egyelőre nem tudni, meddig kell még várni olyan, az osztrákhoz hasonló biztosítási formára, amely a tehetősebb réteg biztosítási tőke- befektetését itthontartja, hogy végre ezt az országot építsék, gazdagítsák. Zsiga Ferenc A tartalomból: Házunk tája 6. oldal Miről ismerni föl a szerelmes nőt? 7. oldal Buszsofőrök börtöncellában 8. oldal Nem tudunk bánni a pénzzel? 8. oldal ív a középkorból (Borzák Tibor fotója) Nam akarok tanár lenni Bármilyen sebesen halad Szegedtől Kecskemét felé a Maros Expressz, van időm az akaratlan hallgatásra. A két diáklánynak —szemben velem — be nem áll a szája. Először kicsit szunnyadni, majd olvasni szerettem volna, ám a szóáradat gátat szabott ezeknek. Maradt a néma hallgatás — hallgatózás. Legfeljebb a témaegyhangúsága untatott. Mást nem tettek ugyanis alkalmi útitársaim, minthogy egyfolytában ócsárolták a tanáraikat, nagy- nagy nevetések közepette. Néhány tömör jellemzésüket leírtam ott nyomban. „A Gereblyés? Lötyög rajta mindig a zakó.” „Ugyan, a Gulyás!” „Még hozzánk képest is analfabéta!" Azután: „Madarász ugyanolyan komcsi mint azelőtt!" Es így ment ez egészen Kecskemétig. Mindössze két tanárról mondottak kevéske jót, de mint kiderült, azok ma már Nyugaton okítják az ifjúságot. Én meg közben elképzeltem, hogy annak idején, boldog koromban, miként voltam rossz öltözetű, csámpás, félanalfabéta, sete-suta-bamba, esetlegfélig-meddig lüké. Ezért úgy döntöttem, hogy immár ezentúl nem akarok tanár lenni. (Bár ki tudja, hogy mit mondanék erről, ha mondjuk húsz esztendővel fiatalabb lennék?) Varga Mihály
