Petőfi Népe, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-06 / 04. szám
PETŐFI NÉPE 1992. január 6., 5. oldal VÖRÖSKERESZT A ZUBBONYON Fél évszázados emlékek • Komárom, I940. tizedes. Dóka Gyula Kicsit elmosódik már az emlékezetemben, pontosan hol és mikor találkoztam először Dóka Gyula bácsival. Ügy rémlik, hónapokkal ezelőtt egy boltban, a pénztár előtt kígyózó sor végén, várakozás közben váltottunk néhány szót. Pár nappal később a városközpontban már ismerősként köszöntöttük egymást. Azóta gyakran összefutunk, s ha csak tehetem, szívesen beszélgetek ezzel a nyílt tekintetű, őszinte öregúrral. Egyik alkalommal kerek, vöröskeresztes jelvényt pillantottam meg zakója hajtókáján. A kérdésre, hol kapta, azt válaszolta: 1939-ben Komáromban, ahol egészségügyi katonaként szolgált. — Az év februárban huszonnégy éves fejjel vonultam be a mai szlovákiai Észak-Komáromba — kezdte az érdekes történet felidézését. A kiképzésünkön már érződött, hogy közel a háború. Nem egy alkalommal harminc kilométeres gyalogmenettel próbáltak keményebbé gyúrni bennünket. Az első SAS-behívó A háború szele azonban csak néhány hónappal később csapta meg őket. Azután, hogy a németek nyugatról, a szovjetek pedig keletről rátörtek Lengyelországra. A túlerő, kilátástalan küzdelem elől menekülők áradata Magyar- országon talált menedéket. Akadt közöttük jó néhány ápolásra szoruló beteg is. A komáromi katonai kórház természetesen segített. Aztán országszerte sok lengyel tábort hoztak létre! ’39 őszén Győrben alakult egy lengyel kórház. Dóka Gyulát hat komáromi társával együtt ide vezényelték. A menekülteknek, a német tiltakozások ellenére, igazán szívélyes fogadtatásban volt részük. Egyáltalán nem tekintették őket betolakodónak, pláne nem fogolynak. Nem csoda hát, hogy jól érezték magukat nálunk. Legtöbbjük dolgozni kezdett, sokan megnősültek, de akadtak szép számmal olyanok is, akik Szerbián keresztül Franciaországba szöktek, hogy folytathassák a harcot a németek ellen. A magyar csapatok 1940-ben bevonultak Erdélybe. Dóka Gyulát, aki ekkor már tizedes volt, ide is elvitték, de egy hónappal később visszarendelték Komáromba újonckiképzőnek. A következő év áprilisában végre leszerelt, hazatért Kecskemétre, és megnősült. A nyugodt, idilli állapot azonban nem tartott sokáig: ’42 márciusában SAS-behívót hozott az ifjú férjnek a postás. A papíron ez állt: „Azonnal vonuljon be Komáromba, a 2-es számú Honvéd Helyőrségi Kórházba frontszolgálatra.” — Nem volt mese, menni kellett — tárja szét karját Gyula bácsi. — Éppenhogy felszereltek bennünket, máris Csallóközaranyo- son találtuk magunkat. Érsekújváron vonatra pakoltak és irány keletnek, Ukrajna felé. Csernyikov volt a végállomás. Egy korábbi szovjet páncéloslaktanya lett a szálláshelyünk. De nem pihenni jöttünk. Június elején, egy hajnali órában megindult a nagy támadás. A több nemzetből — német, olasz, magyar, román, lengyel és még ki tudja hányféle nációból — verbuválódott sereg neki támadt az orosz állásoknak. Azok persze hevesen védekeztek. Rögtön az elején sokan elestek mindkét oldalon. Az oroszok az angoloktól kapott repülőkkel felülről bombáztak, a tüzérség pedig szemből vágott szörnyű rendet a támadók között. Gyakran nem juthattunk oda a sebesültekhez. Sokan elvéreztek és mi nem segíthettünk . . . Menekülés a hómezőn Bár Dóka Gyuláék egészség- ügyisek voltak, tehát tevőlegesen nem vettek részt a harcokban, ám, # Dóka Gyuláék bunkere Jabronsnojében. A bejárat felett jól kivehető az „AMBULÁNS VIZSGÁLAT” felirat, ami arra utal, hogy napszaktól függetlenül szüntelenül fogadták a sebesülteket, betegeket. mint a szüntelenül az első vonal után mozgó alakulat, gyakran többet kaptak a tüzérségi tűzből, mint a fronton küzdők. A régi harci szabály ezúttal is érvényesült: a második vonalat, az utánpótlást erőteljesen támadni kell. Ha ott komoly veszteségek keletkeznek, a frontvonalon könnyebb lesz a győzelem. De a szovjetek a győzelemről akkor még legfeljebb csak tábornokaik terepasztalainál álmodhattak. A hatalmas sereg egyre hátrált, nyomában a támadókkal, akiket, többek között, a mozgó egész- ségügyisek is követtek. Felperzselt mezőkön, kiégett falvakon, városokon keresztül vezetett az útjuk. Mentek, meneteltek, nem állhatták meg egy pillanatra sem. Akkor sem, amikor egy romos, lángoló városon keresztülhajtva egy csúnyán megégett asszony megpillantotta Dóka Gyulán a vöröskeresztes jelvényt, és könyörgőn így kiáltott: doktor, doktor! A tizedes nem tehetett többet, ' ödádöbt'a isaját ' sebkötöző csomagját. A teherautó továbbrobogott. Vitte a tizedest újabb borzalmak felé. Végül Job- ronsnoje városkában megálltak, de nyugalmuk ott sem volt. Már az első este partizánok törtek rájuk a környező erdőkből. A váratlan rajtaütés meghozta eredményét: újabb sebesültek, halottak kerültek veszteséglistára. Csupán többórás, heves tüzérségi tűzzel tudták megfékezni a vakmerő partizánokat. Időközben a Donhoz érkezve megtört a támadás lendülete. Állóháború alakult ki, ahol a főszerepet ismét a bombák és a Sztálin- orgonák vették át. Az idő egyre hidegebb lett. A koszt kevés volt, miközben a raktárak dugig voltak élelemmel. Később, az áttörés után, a hadtáposok osztogatták volna az oldal szalonnákat, de akkor már senkinek nem jutott ideje, ereje a cipekedésre, lakmározásra. Igen, az áttörés is megtörtént 1943. január 12-én. — Jöttek az oroszok, özönlöttek — mondja Dóka Gyula bácsi —, hullottak, mint a legyek. De ha elesett száz — ezer jött helyette. Jól működő fegyverekkel, melegen öltözött, többnyire a hideghez szokott szibériaiak támadtak a mi rosszul felszerelt csapatainkra. A hőmérő mínusz 30-40 fokot mutatott, mi meg újságpapírral béleltük ki a bakancsot, hogy le ne fagyjon a lábunk. A fejünket rongyokba bugyoláltuk, az orrunkra zsebkendőt kötöztünk, mégis sok volt a fagyottunk. Az egészségügyisek ekkor már nem nagyon tudtak segíteni, mert az egész sereg úgy hátrált, mint a csorda. A németek kisajátították az utakat, a többiek meg a térdig érő hóban gázoltak nyugat felé. Néha még ez a szerencsétlen menekülés sem mehetett zavartalanul. — Már alkonyodott — emlékezik Gyula bácsi — végtelenül el voltam fáradva. Alig bírtam vonszolni magam. Éhség marta a gyomromat. Egy katonatársam- mal egymásba kapaszkodva botladoztunk nyugatnak. Nagy nehezen megmásztunk egy emelkedőt, ám ott egy sor katonai csendőrrel találtuk szembe magunkat. Ránk • 1942. augusztus—szeptember. Ilyen mentőkocsival szállították a frontról az ellátott sebesülteket a tábori kórházba. Csallóközaranyos, 1942. március. Az egészségügyis tisztes gyakran közlekedett ilyen motoros futárral. Kis idővel később kihirdették, hogy a magyar egészségügyi katonák közül aki akar, hazamehet. A szabadság ára • Lengyel menekült tisztek. fogták a fegyvert, s ordítottak: „Vissza, vissza, gyáva kutyák! Harcoljatok tovább!” Megfordultunk, de nem mentünk messze. A szürkületet, a terep adta lehetőséget kihasználva megkerültük a csendőröket. Siettünk. A veszély- helyzetben új erőre kaptunk. Üjabb SAS-behívó Ám az erő hamar elfogyott. Dóka Gyula szinte önkívületi állapotban volt a fáradtságtól, mire végre rátalált egy tábori kórházra. Fogalma sem volt, hova érkezett. Próbált kérdezősködni, de senki nem figyelt rá. A holtfáradt tizedes nekidőlt egy cserépkályhának, s így néhány perc múlva annyi erőt gyűjtött, hogy el tudott vánszorogni egy üres ágyhoz. Azonnal elaludt. Hajnalban, az ébresztő után, kapott némi ételt, egy korty konyakot, aztán, most már teherautón, folytatták az utat. Sztariosz- kor tábori kórháza volt a következő állomás, de csak rövid ideig, mert sebesültekkel teli kórházvonaton Kurszkon, Kijeven keresztül zötykölődtek tovább Magyar- ország felé. Dóka Gyula a hosszú utazást nem érezte most hosszúnak, hisz a sebesültek ellátása teljesen lekötötte. Csak akkor pihent meg, amikor Csaphoz ért a szerelvény. Innen a debreceni elosztóállomásra került, ahol fertőtlenítettek minden érkezőt. Tüzetes orvosi vizsgálat következett. És lám: Foregy svájci óra Mit, hogy végre haza?! Hát persze, hogy emberünk is ott tolongott a jelentkezők között. És tényleg: hamarosan teherautóra is ültették valamennyiüket. Elképzelhető, mekkora volt a kiváló hangulatú csapat csalódása, amikor Magyarország helyett az angol fogolytáborba futott be velük az autó. Itt dolgoznia kellett volna mindenkinek, de Dókáék kiborult csapata megtagadta a munkát. A táborparancsnok nem sokat teketóriázott: a köztudottan legszigorúbb angol lágerbe, a musteribe szállította a renitenseket. De a fiatalembert már semmi sem tudta visszatartani. Nem volt tovább maradása. Tudta, hogy a németek szabadon kijárhatnak a táborból. Adott volt tehát a megoldás: kedvenc, értékes svájci órájáért német igazolványt vásárolt, s egyszerűen kisétált a kapun. Határokon, aknamezőkön keresztül igyekezett hazafelé, száz veszélyen át. Végül csak megérkezett. Szegényen, lerongyolódva. Itthon hatalmas infláció és munka- nélküliség fogadta. Jó ideig nem vették vissza korábbi munkahelyére, a városi tanácsra. „Gyanús! Nyugatról jött...” — mondták. Fél év múlva mégis alkalmazták piacbiztosnak. De innentől kezdve ez már egy másik történet. * * * A beszélgetés régén Dóka Gyula bácsi hosszasan lapozgat, szótlanul, a megsárgult fényképek, dokumentumok között, majd ezt mondja: — Nézem a televíziót, s látom, milyen esztelen öldöklés folyik a határainkhoz közel. Úgy tűnik, az emberek nagyon feledékenyek. Még ötven év sem telt el a világháború óta, máris elfelejtették, mennyi szenvedést okozott. Én bizony megtanultam, hogy az ember számára a három legfontosabb dolog: az egészség, a személyes szabadság és a béke. Gaál Béla • 1942. július. Pihenőhely az orosz front közelében. Itt készítették elő a kötszereket. • 1946. március 19. Dóka Gyula munsteri vöröskeresztes igazolványa. tuna asszony ismét kegyeibe fogadta emberünket. Kecskeméten, a mai Katona József Gimnáziumban akkoriban hadikórház működött. És éppen ott volt üresedés. Végre hazakerülhetett. Dolgozott, gyógyította a sebesülteket. Közben besegített a fagyottak ápolásába is. Ezeket a szerencsétleneket a mai Piarista Gimnáziumban próbálták rendbehozni. Dóka Gyula maga is teljesen le volt gyengülve. Beletelt három hónapba, amíg visszanyerte régi kondícióját. Szüksége volt erejére, mert ismét meleg helyzetbe került. — Lakitelek felől szovjet belö- vések érték Kecskemétet ’44-ben. Lám, csak nem tudtam megszabadulni a háborútól —- legyint keserűen. Ismét a sarkamban voltak az orosz csapatok. A németek nagy ellentámadást készítettek elő. Ezért kiürítették Kecskemétet. Végül feladták ezt a tervüket, de nekem a feleségemmel Székesfehérvárra kellett mennem. És ott ért, immár másodszorra a SAS-behívó. Úgy sírtam, mint egy gyerek. „Hát nekem már ez a sorsom? Mindig ez a rohadt háború? Hát soha sem lesz ennek már vége?” Ilyesmiket kérdezgettem kétségbeesve a feleségemtől. Ezúttal Érsekújváron vagoní- rozták be Dóka Gyuláékat. Igaz, most nem kelet felé utaztak, hanem északnak. A németországi, Harz-hegységbeli Osterode városa volt a végcél. Itt egy kórházban fogadták a magyarországi harcokban megsebesült katonákat, civileket. Nappal dolgoztak, éjjel meg az óvóhelyen lapultak. Amint ugyanis beestclcdett, menetrendszerűen jött az angol, amerikai légierő szőnyegbombázása. Néha nappal is megjelentek a harci gépek. Ilyen váratlan légitámadás alkalmával egy repesz leszakította Dóka Gyula jobb kezének gyűrűsujját, a másik szilánk a hasába fúródott. Már lábadozott, amikor amerikai fogságba kerültek. Itt is folytathatta egészségügyi tevékenységét. Ám a feladat ezúttal eltért a korábbiaktól. A szövetségesek ez időtájt szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort. A sokat nélkülöző, éhező foglyok ellátása egycsapásra alaposan feljavult. Túlságosan is. A legyengült csont-bőr emberek rávetették magukat a kalóriadús amerikai ételekre. Mindenki annyit ehetett, amennyi beléfért. Szabadulásuk hajnalán emiatt százával pusztultak el a volt lágerlakók. Szabályozni kellett tehát az étkezést. Az oste- rodei kórház ezúttal táborokból szabadult zsidókat fogadott. Dóka Gyula feladata az ő ápolásuk, óvatos, fokozatos megerősítésük lett.