Petőfi Népe, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
1991. november 2., 5. oldal A TARTALOMBÓL: HÉT VÉGI MAGAZIN Mit csinálsz a sírnál? Népi bölcsesség fogalmaz így: minden ember háromszor hal meg! Amikor befejezi az életet, amikor elfelejtik a sírját gondozni, amikor elhordja a sírjáról a homokot a szél! Ezek a mondatok egyértelmű tényt közölnek a végről, a gyászolók hosszú távú hűségéről vagy feledé- kenységéről, a természeti erők rendező munkájáról. Ma nálunk temetőkultusz van. Tudatosan kerülöm a hallottkultusz kifejezést. A temető erődítményekhez hasonlít, amit ezekben a napokban megrohamoznak, ki így, ki úgy. Van, aki szívét roskadozva viszi, van, aki azzal a felismeréssel, hogy hulló levél a világ, csak azzal nincs tisztában, hogy ki az ág, hol az ág! Zavar, ha azt látom, hogy a percemberkék ott is, még ilyenkor is dáridó szintjén közelítik meg a kegyelet helyét. Ugv üresedett meg a halottak napja is, mint a vasárnap? Egyiket sem utasítja vissza senki, megtartjuk, de nem arra használva, amire kaptuk?! A halottak napja őskeresztyén eredetű. Krisztus után a III. századig katakombákba temetkező őskeresztyének —, mivel nem volt vallásszabadság számukra a római birodalomban — ott is tartották istentiszteleteiket, amíg Nagy Kons- tantinusz császár rendeletével nem biztosítja a templom-, kolostor- és iskolaépítést számukra. A vasárnap megszentelése Jézus húsvéti feltámadására való emlékezés, Jézusünnep mind a mai napig. A feltámadás felöl értelmezték életüket, és ezzel a hittel fogadták a halált. Ezért a temető számukra nem más, mint a leltár előtti csend helye addig, amíg a visszatérő Jézus el nem jön ítélni élőket és holtakat. (Apostoli hitvallás). A X. századtól már tudunk a sírok kivilágításáról. Ez a fény, majd a gyertya, szimbólumértékű, amely az életet fejezi ki a születéstől a halálig. Amíg ég, meleget ad, irányt mutat, fénye van, de óvni kell, hogy idő előtt el ne aludjék. Ez az élet, ilyen az élet, ezt követeli meg a környezettől is, védelemre szorul, hogy végig égjen. Ez a fény arra is utal, ami, sőt Jézusban, aki karácsonykor nagy örömet jelentett, s a világ világossága lett. A XIV. században XV. Benedek pápa engedélyezi hivatalosan a halottak napja megünneplését. Virággal a kézben megyünk ma a temetőbe. Tudjuk-e, hogy a virág a síron elsősorban a korai keresz- tyénségnél nem a sírdíszítést szolgálta csupán, hanem szépségével, természetességével az Edenkertre, annak pompájára utalt. Tudjuk-e hogy a sírszentelésnél használt szentelt víz a keresztségre emlékeztet, a megszólaló harang a temetéseken kifejezésre juttatja az elhunyt gyülekezeti közösséghez való tartozását? Jó, ha tudjuk, hogy a történelmi egyházak soha nem gondolkoztak mágikus összefüggésekben temetéssel és temetővel kapcsolatban. Nem sokan figyeltek még fel arra, hogy Jézus nem hagyott ránk temetési beszédet. így az őskeresztyének, de a reformáció egyházai sem fogalmaztak meg halottméltatást, hanem Jézusra mutatva hirdették meg a feltámadást. Mit csinálok ma? Kimegyek a temetőbe! Van kihez! Gyertyával, virággal a kézben. Csendben akarok lenni, de nemcsak ott, hanem a visszavezető úton is. Káposzta Lajos evangélikus esperes Életünk legnagyobb félelme A haláltól majdnem mindenki fél. Legfeljebb saját magának sem vallja be vagy igyekszik távol tartani magától a gondolatát. Gyermekkorban még általában ismeretlen ez a szörnyű érzés, mert a gyermek nem képes teljes mélységében felfogni a megszűnést, megsemmisülést, illetve nem tudja ezt saját magára vonatkoztatni. Serdülőkortól kezdve alakul ki az igazi haláltudat, de még az ifjú felnőtt sem képes érzelmileg igazán átélni az elmúlástól való szorongást — ha csak nincs rá különösebb oka (például baleset, súlyos betegség, más személy közvetlenül átélt halála). Lelke mélyén önmagát halhatatlannak érzi még. A középkorú felnőtt egyre gyakrabban szembesül a halállal. Olvassa a statisztikákat a halálos népbetegségekről és a közlekedési balesetekről, és egyre több temetésen kell részt vennie, saját kortársai is távoznak már az élők sorából. Most már biztosan tudja, hogy egyszer el kell menni, de még úgy érzi, van elég haladék. Idős korban az ember egyre gyakrabban megbetegszik, lassanként kevesebbet bír dolgozni, az öregedés számos jelét tapasztalja testén, szellemén, lelkiállapotán. Ezt mind annak jeleként értékeli, hogy „közeledik az idő”. Akik már teljes egészében felfogják a „meg kell halni" törvényét, azok sem egyformán viszonyulnak ehhez. Vannak kevesen -- katonák, forradalmárok vagy köznapi emberek, akik például mentésben segítenek —, akik tudatosan vállalják a halál veszélyét. Ilyenkor a természetes félelmen valószínűleg a magasabbrendü értékek, az erkölcs parancsa kerekedik felül. Nagyon sokan halálos betegen sem képesek szembenézni az elmúlással és különböző lelki elhárító mechanizmusokkal élnek, például lehetetlennek állítják be azt vagy egyszerűen csak nem beszélnek róla, nem is gondolnak rá. Utóbbi „megoldás”, szinte kollektív elhárításként él napjainkban. Megfigyelhetjük, hogy halálról beszélni társaságban nem szalonképes (ismerősök elhunytét megbeszélik ugyan, de mindig akad, aki leinti a témát). Sőt, tudományos szinten is igen kevés közlemény foglalkozik e kétségkívül kényes és szomorú témával. Nem véletlen, hogy a mulatozás, a jókedv tetőpontján az a jelszó: „ihaj, csuhaj, sose halunk meg”. Vannak megint mások, akik annyira rettegnek a haláltól, hogy szinte egész életüket ennek árnyékában élik le, miközben mindent megpróbálnak, hogy elkerüljék. Legszerencsésebbek azok, akik békésen, belenyugvóan várják „aminek jönnie kell”; ám mai kultúránk ezt nem segíti elő. A halálban az a legborzasztóbb, hogy megszűnünk létezni, megsemmisül testünk és személyiségünk, többé nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk szeretteinkkel stb. A vallás felkínálja az örök élet hitét, ezt sokan elfogadják, mert anélkül nem tudnák elviselni az életet. A halál előtti szenvedéstől is nagyon félünk. „Nem bánom, ha meg kell halni, csak ne kelljen sokat szenvedni” — mondják a súlyos beteg vagy öreg emberek. Aki ápolta haldokló hozzátartozóját vagy látta betegtársai utolsó napjait, abban örök rettegéssé rögzülhet az elhúzódó keserves haláltusa. „Szép halál”, „neki így a jobb" mondogatják, és irigylik, aki álmában csendesen végleg elszenderül vagy percek alatt végez vele egy hirtelen támadt betegség. A halál felé vezető úton a legnehezebben elviselhető a magára maradottság érzése. Az is, hogy itt kell hagyni a hozzátartozókat, de még inkább az, hogy egyedül kell végigmenni az úton, mely az ismeretlenbe visz. Amikor végérvényesen szembesül az ember azzal, hogy már nem sok van hátra az életéből, heves érzelmek, indulatok viharzanak és váltakoznak benne: kétségbeesés és félelem; kételkedés, hitetlenkedés és remény; harag és tehetetlen düh; mély lehangoltság és reménytelenség; és végül talán a belenyugvás is. A szenvedést és a magára maradottság érzését a gyógyító személyzet és a hozzátartozók enyhíthetik valamelyest, ha figyelnek erre. A beteg ember pedig, amíg lehet, bizakodjon és akarjon élni! Amikor már végképp nincs mit tenni, legjobb, ha belenyugszik mindannyiunk közös sorsába, így legalább a kínzó félelem egy részétől megsza- bulhat. Megbékélve Alsóadacs-temetődomb. Október végi dqr. Csend. A távolban apróra tört, szétszórt üvegcserepek, a napfényben szikrázó, fehér falú tanyák. A bucka tövében az egykori tavak emlékei. Bokortüzes rét, barnára fagyott nádas. A vízállások között, kanyargós földutakon ide, ebbe a sírkertbe hozták ki a tisztaszobák ravatalairól a szórványtelepülések örökre elbúcsúzó lakóit. Ez a ma már elhagyatott fennsík a tanyák temetője. Az egykori koronabirtok legismertebb bérlője az öttömösi Geréby család volt. Az elhagyatottságban, távol a településektől itt nyugszik a nemesi család a jobbágyok ivadékaival együtt. Peregi, adacsi, pusztai generációk sora. Vége a vitáknak, a haragnak is. Sírba szálltak az anyák, a gyerekek, az unokák. Itt pihen együtt az egész uradalom ... Illetve pihenne, ha hagynák! Az öttömösi Geréby család sírját néhány éve sírrablók dúlták föl. Feltörték a fémkoporsókat, szétszórták a csontokat. Nincs aki a csendes lakókra rácsukná az ajtót. Még halottak napja környékén is ritka itt a látogató. Először 1799-ben temettek ide. Feltehetően utoljára az idén tavasszal. A gyilkos fiú áldozatát az agyonvert apát hozták idea hozzátartozók egy közeli tanyából. A dombtető keresztjére varjú száll. Sütkérezik a felhők közül előbújt őszi nap melegében. Az egyik gazos, orgonacserjés parcella közepén gondozatlan sírhantok között egy korhadt fakereszt. Szeretett kislányunk Kis Hajnalka, élt 17 szép évet. Meghalt 1932 telén. így a fába vésett fölirat. A romos fejfán friss virág, vajon honnét jöhetett ez a máig gyászoló hozzátartozó. F. P. J. • Korhadt fejfán friss xirág ... • Nincs nyugalom a sírban sem? Egy régész és egy etnográfus otthonában (6. oldal) Zsazsa ötletei (6. oldal) Tanuljon távegyetemen! (7. oldal) Keresztrejtvény (7. oldal) Hét végi műsor (9. oldal) # Kopjafa • Csíksomlyói fejfák • Az emlékezés lényei • Síremlék a/ i/sáki izraelita temetőben. • Hűség Nemzeti Pantheon • Ady Endre (Borzák Tibor felvételei) • Nagy Lajos Dr. Ignácz Piroska • József Attila
