Petőfi Népe, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-13 / 86. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1991. április 13. „SEMMIM SINCSEN, MÉGIS CSAK VESZTHETEK” Buda Ferenc: Csöndország Tudjuk jól: minden könyvnek megvan a maga sorsa. Buda Ferenc most megjelent új verseskötetének pedig különösképpen. Ez a kötet ugyanis nagyobbrészt Buda fiatalkori, s nem éppen természetes körülmények között írt verseit tartalmazza, kötetben való megjelenésük lehetőségére pedig harminc esztendőnél is többet kellett várni. Buda Ferencet ugyanis pályakezdő időszakának első, 1956 novembere után írt versei börtönbe juttatták, a börtönben írt versek közreadására pedig történelmünk nemrég lezárult periódusában nem nyílt módja. Három verse miatt indítottak ellene pert az államrend elleni izgatás címén: a Rend, a Tizenöt-húszéves halottak és a Pesten esik a hó címűek adtak erre ürügyet. 1956. november 4-e után íródott mindhárom vers: a „rendteremtésről” szól az első („Hazánk zúzott szivén a vér/hülő patakban omlik, alvad./Rőtcsillagos, komor kövér/ tankok teremtenek nyugalmat), a harcok tizenöt-húszéves halottaira emlékezik a második vers, a harmadik pedig az elbukott harcot idézi: ..Pesten esik a hó/Nyílt sebre friss kötésnek/Pest talpig hófehérben ...” A debreceni megyei börtönben, majd az állampusztai rabgazdaságban eltöltött egy esztendőről Buda nyilatkozataiban alig olvashattunk, legrészletesebben egy jegyzetben szólt róla, 1989 májusában, a börtönben írott verseivel való újbóli szembesülés izgalma után, amikor a Forrás egy ciklusnyi verset közölt a mostani kötet anyagából. Egy interjúban pedig így szólt róla „ . . . 1956-ban voltunk huszonévesek. A harmadik félévet jártam a debreceni egyetemen. Néhány vers miatt perbe fogtak, egy esztendőre Ítéltek el, ezt letöltöttem. Fiatal voltam, erős, a börtönnel nem tört bennem ketté semmi, de újra kellett kezdenem mindent." Minden más kapaszkodó szerzői önértelmezés, magyarázat helyett itt vannak a harmincévi lappangás után előkerült, Für Lajos által megőrzött versek. Nehéz egyszerűen versként szemlélnünk őket: rájuk vetülnek születésük körülményei, a költő későbbi - kényszerűen újrakezdett — életútjának állomásai. A verseket nem is eredeti formájukban olvashatjuk, kiadásuk előtt Buda Ferenc — a kézművesekhez hasonlóan szinte minden versét „újracsiszolta”: dokumentumértéküket csökkentve, zárt tömbbé összeálló költészete szerves darabjává formálta valamennyit. Ha egyszer ösz- szegyűjtött verseinek gyűjteménye elkészül, ott lesz a helyük a már említett három vers után, egyenértékűen későbbi munkáival... * * * Buda Ferenc versei öntanúsító, önmegszólító versek: az én és a világ szembenállásán alapozódnak. Ez a korai, most tárgyalt időszak nyilvánvalóan hatással volt költészete említett jellegének kialakulására. Olyan környezetbe került, amikor a külső világgal szemben mindenképpen egy belsőt kellett felépítenie, kialakítania, s azt felmutatnia. Ha nem ezt teszi, akkor kérlelhetetlenül legyűri, megsemmisíti az őt bebörtönző „államrend”. Mai szemmel nézve éppen az a meglepő, hogy a kétely meg sem jelenik ezekben a versekben, a másik világról kész, kialakult és végleges ítélete van. Nem azt jelenti ez. hogy Buda Ferenc közben ne járta volna meg a poklok poklát, hanem egyszerűen csak azt, hogy a másik oldal nem tudta megingatni meggyőződésében. Ahogy az interjúban mondta: „ ... a börtönnel nem tört bennem ketté semmi”. A börtönköltészet egyik sajátossága, hogy részletező leírással szerepelnek benne a hétköznapi léthez, a mindennapokhoz kötődő események. Akkor, amikor nem történik semmi, amikor a változatlanság uralkodik, a történés legapróbb mozzanata is felnagyítódik. Gyakran bekerülnek a versbe a vers írásának körülményei is, nemegyszer maga a versírás helyettesíti a cselekvést. Egy másik börtön költő lakója, Faludy György így szólt erről: „Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem .... ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer, a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi 40 sor penzummal elkészültem”. Hasonlóan lehetett ezzel — igaz, már egy későbbi, de az előzővel való folytonosságát hirdető rendszer börtönében Buda Ferenc is. „S mert mód egyébre nincs nem is lehet/az agykéregbe vésem versemet” — irja Korommezőkön című versében. A versekben sokszor jelenik meg a tájra, a határra vonatkoztatott, a smasszerek ruhájától származó szürke szín: szürkéllő határ, földszín-szürke hadak, hamuszínü hajnalok. Ennek, a színeitől megfosztott világnak állandó szereplői a smasszerek. A versekben Buda hol ítéletet mond róluk (de jaj e szolga-szülő kornak,/jaj azoknak akik tipornak/mert rájuk omlik a homok), hol hadakozik velük, hol csapdába ejtő próbálkozásaikat írja le: „ígértek enyhítést, ha mást írok/mondván: hajolj, s megnyílik majd a börtön”. Történelmi szerepüket illetően semmi kétsége nincsen: . . . páros csizma koppan és géppisztolycső fémlik új testben, új alakban az emberek a régik. Orcájuk ismerős színű, s kámzsa, kereszt, kakastoll, csillag vagy iker S betű egyként hallgasst parancsol (Tört karó) Hasonló részletezéssel idézhető a versekben rögzített lélekállapot. Megjelenik a büntetettségérzet („akár egy tolvajt, számontartanak”), a tépelődés, amelyet a szerelem old fel, a hetyke József Attila-i előzményekből táplálkozó - magabiztosság: a korai felnőttség önfegyelmezése, a tűrni kell parancsa. Ez mind-mind a kiszolgáltatottságérzetet sugallja, s a lefokozott emberi létről tanúskodik, arról a helyzetről, amelyről elmondható: „Semmim sincsen, mégis csak veszthetek". Számos költői képet idézhetnék, jelzésszerűen csak párra utalok: „Vagyunk verebek, árvák, erőtlenek” — írja az egyik versben, míg a másikban így szól: „Itt állsz ím egymagad/ sorsodba burkolózva.” A kötet külön érdekessége a tiz, cím nélküli tizennégy soros versből felépülő epikus ciklus, amely a letartóztatás, a nyilvántartásba vételhez szükséges fényképezés történetét mondja el, összefoglalva a kinti világba való vágyakozás és a falak közé szorí- tottság érzetét, s bemutatja a kinti és a benti zajokra figyelő rab lelkiállapotát, megaláztatásait: „tűrnöm kell, hogy arcomat megüssék”. Hasonló epikus ciklust Buda a későbbiekben nem írt. A megaláztatások közepette is kikristályosodik a versekben rögzített magatartás, s ehhez a költészet, a versírás is segítséget nyújtott. Szó sincs még ekkor a szólás értelmességének megkérdőjelezéséről: szavai — melyek nem szürke színűek akkori meggyőződése szerint: sohasem enyésznek .. ., s túlnőnek a többin ..., győzelmük már törvény. Alighanem ez a magabiztosság segítette Buda Ferencet abban, hogy az őt fogva tartó hatalomról történelmi érvénnyel mondjon ítéletet: Kihűl a széttiport tüzek rakása, bosszú vizel az elhagyott parázsra, s lehányja részegen magát a Rend. Am végül majd az inga visszaleng. (Kihűl) Fűzi László BUDA FERENC: Pesten esik a hó Pesten esik a hó Keringve kavarogva A Dunán a habokra Lelkük-vesztett romokra Kivert ablakszemekre Kékszájú emberekre Csepelre és a Gyárra A moccanatlan Várra Tépett szélű sebeken Dacoló üzemeken Aszfaltra száradt véren Megüt halottfehéren Hordja a szél a földön Viszi a szél az égen Pesten esik a hó Nyílt sebre friss kötésnek Pest talpig hófehérben BUDA FERENC: KlSKÉSEMMELkorunk földjébe ások— gyökeret vert a dudrás félelem. Futószalagon szerelt tárgyalások gépcsarnoka a tárgy alóterem. Fék csikorog, kiszáll a két detektív: „X. Y. itthon van ? Jön velünk!” — s a zöld ügyész előtt a ferde, fiktív vádak ellen hiába érvelünk. Dagadnak már a hüs fogházfalak — alul a fém, felül a rossz salak — s torkokba hül a tiszta szó rekedten. Dehát sebaj, a búza majd kinő, s asztalhoz ül az ítélő idő a földgolyón)/ tárgy alóteremben. „... — mit érdekelne engem a költészet maga?” A sárga irigység fogott el a hetvenes években, amikor Hankiss Elemér többoldalas tanulmányát olvastam egyetlen, József Attila-verssorról. („Köszörűn sikoltó idő”) Istenem, milyen csodálatos lehet, csak azzal, és semmi mással foglalkozni, mint költői metaforák titkait fürkészni, gyűjtögetni az asszociációs körbe tartozható magvas gondolatokat és nyitott elméknek bizonyítani, hogy a költészet a világ legnagyobb csodája! Egy Nagy László-verseskötet megjelenése akkoriban legalább olyan horderejű esemény volt, mint egy amerikai elnökgyilkosság, jobban tudtam az első kiadású Ady-köte- tek antikvár árait, mint hogy mennyibe kerül egy kifli. (Egyébként negyven fillér volt. Mármint a kifli.) Jobban kapkodták a standokon az Új írást, mint — most — a Popó Magazint. Mielőtt bárki rám sütné, hogy a Kádár-rendszer „uszályát tolom”, leszögezem, hogy nem a politika kedvezett a költészetnek, hanem a klíma. A lira őrizte ugyanis bennünk a hitet. Meggyőződésem, hogy magyarságunkat, értékeinket a kor legjobb költői tartották egybe, amennyire tudták, hiszen nem nagyon hagyták nekik. Megmondom őszintén: ma egyáltalán nem irigylem Hankiss Elemért. De a költőket se. Annyi mindent hall az ember! A tévében Zalán Tibort, Somlyó Zoltánt, akik nagyon szomorúak, mert nem érzik, hogy olyan nagy szükség lenne rájuk; egy pártfunkcionárius meg azt mondja nyilvánosan, hogy József Attila bolsevik bérenc volt. (Számomra már ez is bizonyítja, hogy igen jó költő volt, hiszen akkoriban meg a kommunisták bélyegezték fasisztának, úgyhogy valószínűleg ő állt jó helyen.) Az irodalmi művészeti lapok sorva- doznak, verseskötetet már csak az a kiadóigazgató bátor megjelentetni, aki tudja, hogy a jövő héten nyugdíjba megy, Petőfi Sándorról az emberek többségének nem a Szeptember végén, hanem a kazánkovács jut az eszébe. Ugyanakkor nem hiszem azt a sommás véleményt, mely szerint a napi létezésért folytatott heroikus küzdelem foglalja le az embereket és ezért taszigálják, undorral, félre a magas költészetet. Soha nem éltünk mi olyan jól, hogy semmi más dolgunk ne lett volna, mint tájleíró költeményekben gyönyörködni vagy alanyi költők titkolt szerelmének rejtett tulajdonságai felől kíváncsiskodni. Inkább arról lehet szó, hogy a költők szerepét mások vették át, akik biztosan ugyancsak jót akarnak, csak nem költői módszerekkel, nem költői világképpel és főleg nem a költészet színvonalán. Én mindenesetre szeretném még egyszer látni, amint hosszú sor kígyózik a könyvesbplt előtt egy új vprseskötet megjelenésének napján. Majd meglátjuk. Ha megérjük. Hámori Zoltán PINTÉR LAJOS: Elégia egy platánlevélre Bunkerében ül az Isten. Földre lehullt platánlevél — ím, itt előttem —, mint egy órjás zöld tenyér. Hajnalra, mint egy zöld óriás, rátenyerelt a törékeny kertre az ősz, üzent a tél. Vagy az eleven jog fájáról hulltak le mind— mim itt el levelek? Nem kérdi senki sem. Hajnali harmat száll már, lépek, figyelem: Nap felkapja, Holdnak adja, Csillag az ujjára húzza az A ranygyürü-harmatcsöppet. Milyen szép. Arany fény: az égi csillagok ujján ha csillan, ha fénylik a gyűrű, milyen szép. Nézi három millió szegény. Atombiztos bunkerében ül az Isten. Nem kérdez, nem válaszol. Nem beszél, hallgat mélyen. Nincs ki segítsen. Hallgat a föld. szívében feketében, mint a fekete szén. Dalolom, dalolom én: ifjúságom, sólyommadár, addig víg, míg szabadon jár. járok az őszi kertben, e dal velem. Töredék ez is: töredék-történelem, töredékszabadság. Törmelék-gazdagság. Töredék-jelen. Dalolom: én, én, én, ifjúságom, sólyommadár, addig víg, míg szabadon jár. Isten se hallja. Uramisten, atombiztos bunkerében ül az isten, vas-sisakban ül az isten, ül az isten. BUDA FERENC: Március Hideg van, csönd van. Március tizenöt van. Jácintok, tulipánok lobognak, akár a gyertyalángok. Bizakodván levelet bont a bodza. Ma Ne gondolj semmi gonoszra, szennyre, halálra, vérre. Tárj ablakot, húzd a függönyöd félre, hisz március tizenöt van. Ötven és hatvan között ballagva bár, vagy te is szabad madár. Bátran repülj hát — befelé nincsen határ. S figyelj, fülelj: a gleccserek olvadék vize mint csurog, jégtömbök repedeznek, hasad a holt burok, morajlik, árad minden folyó. Ez itt a kezdet. Jácintok, tulipánok — lám, füstje sincs e lángnak. Jeges, nyomasztó ájulat vaspántja lepattan. Március tizenöt van, reménye tündököl szóban, ütemben, rímben, dalra gyújt minden szívben. Ellene fognak össze császárok, cárok, tiprató hadaik nyomán víz helyett sárral, vérrel telik az árok. Bokáig benne járok. Hiába mégsem volt, mégsincs hiába! Háromszínű kokárda. Százezer fekete dárda. Foszforeszkál a fagyban Petőfi koponyája.
