Petőfi Népe, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06 / 80. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1991. április 6. • Margaret Seifert (Németország). Szabadtéri kerámiák Kecskeméten A kecskeméti nagyközönség a nemzetközi kerámiastúdió legelső kiállításai óta gyakorlatilag annyiszor találkozhatott a legkitűnőbb hazai és külföldi kerámiamüvészek munkáival, ahányszor csak akart. És mert a tárgyak társaságában mindmáig valóban csak a legnagyobbak nevét olvashatja, a minőség már nem is feltűnő. A már sokszor említett, leendő állandó múzeum megnyitásának időpontja még most sem tudható, de az már biztos, hogy az idegenforgalmi idényre — a megyeszékhely ismert múzeumainak anyagai mellett — egy. a nyár végéig látogatható, állandó kerámiakiállítás is várja az érdeklődőket. A belváros centrumában: a városháza udvarába a kecskeméti tavaszi napok alkalmából telepített, de a nyár végéig élő szabadtéri tárlat turistacsalo- gatónak is kitűnő, látványosságként sem utolsó. Ismét jelen vannak a szakma nagy nevei és a kitűnő minőség. Szerepelnek az anyagban a hazai kerámiaművészetet külföldön is képviselő alkotók, többek között Schrammel Imre, Geszler Margit, akik tekintélyes ideje okítják a művészeti ág újoncait is az Iparművészeti Főiskolán. Havasi Ildikó „kútja" és Szalai László kerti méretűvé arányított „edénye” a funkcionális vonulat sajátos képviselői. Geszler Margit kék mázas, plasztikus sormintával díszített, elemekből emelt „oszlopa" rokonságban áll Orbán Katalin hasonló formájú, a kék és a barna árnyalataira égetett • Yasuo Hayashi (Japán). plasztikájával. Az összeállítás marokkói képviselője: Musta- pha Bimish ugyanennek a formának a variánsával számunkra meghökkentően új és izgalmas információkat közöl nemzeti kultúrájáról. A csekély számú figurális munka közé tartoznak Margeret Seifert erőteljes hatású, égetéstől repedezett felületű, térdelő helyzetű női torzói. Az anyag és a hő kölcsönhatásainak rejtélyeiről más történetet mesélnek Pagony Rita vörösben játszó, fektetett kerámiahasábjai. A rokonságok és különbözőségek felfedezésére jó lehetőséget kínálnak a litván Peteris Martin- són és az izlandi Jona Guodvar- dottir egymáshoz közel elhelyezett plasztikái. Hosszan lehetne elemezni, a kiállítás egészét és az egyes tárgyakat milyen új színekkel, hatásokkal gazdagítja a természet: a föld, a moha. a bokrok zöldje, a frissen esett eső. A környezettel legfantasz- tikusabban együtt élő plasztikák kétségkívül a japán Hideo Matsumoto munkái. 'K. ,J. • Muslapha Mimisch (Marokkó). 9 l’á/inándi \utal. (fotó: Waller Peter) I Ütő Endre színháza Kém szükséges minden operát eljátszani A demokráciát most tanuló, ízlelgető társadalmunkban ma még nem túl gyakori jelenség, hogy egy intézmény élére éppen azt az egyetlen belső embert nevezzék ki igazgatónak, akit erre munkatársai a legalkalmasabbnak találnak. Ez történt a közelmúltban a Magyar Állami Operaházban: az igazgatói posztra pályázók közül a színház társulata egyértelműen Ütő Endrét választotta, s a minisztérium — tiszteletben tartva a tagság döntését — kinevezte a művészt az Operaház igazgatójává. A dalszínház művészei, dolgozói természetesen nem véletlenül álltak Ü tő Endre mellé. Ő volt az, aki a korábbi években szakszervezeti vezetőként a legeredményesebben, olykor szinte erőszakosan tudta képviselni a tagok érdekeit a belső vezetéssel szemben. Ez pedig nemegyszer idegeket próbára tevő vitákba, kilátástalannak látszó csatározásokba sodorta az ötvenhárom esztendős énekest. —Ön gyakran hangoztatta :az Operaházat a mindenkori magyar államnak kell eltartania! Ismerve gazdasági gondjainkat, gondolom, felkészült arra, hogy ezután az eddigieknél is keményebb harcokat kell majd vívnia. — Nagyon jól látja ezt. Valóban felkészültem a legnehezebb viaskodásokra. Hiszen — mint tapasztaltam — akadnak, akiknek az sem természetes, hogy az Operaháznak és szerves részének, az Erkel Színháznak kizárólagos állami tulajdonban kell maradnia. Még erről is hallottam nem pontosan körülírt, ködös mondatokat egyes felelős vezetőktől a minisztériumban. Az Operaház esetében bármilyen privatizáció teljesen elképzelhetetlen. Mi egyébként szívesen lemondanánk mindenféle állami szubvencióról, szívesen yál- nánk önkormányzattá* há tízszeresére emelhetnénk a jegyárakat. (Ezzel a jelenlegi helyzetben egy csekély béralapnövelés mellett még mindig csak szerény nyereséget érnénk el.) Amíg azonban az állam nem tudja az állampolgárok zsebébe tenni azt a pénzt, ami kulturális igényeikhez szükséges, addig ezt oda kell adnia az irodalomnak, a képzőművészetnek, a színházi és zenei életnek. Ez alapvető feltétele egy európai államnak, s ez nem szorul bizonyításra. — Sok bírálat érte az elmúlt években az Operaház repertoárját. Főként régi adósságokat emlegetnek ... — Először egyenesbe kell jönnünk a művészi és gazdasági szervezettség tekintetében. A csökkentett premierszámban pedig operakülönlegességekre végképp nem gondolhatunk. Egyébként sincs semmiféle zeneesztétikai alapon álló elképzelésem. Számomra egy kedves kínai író, Liu Tang — akinek sok könyvét őrzöm a polcaimon azt írja valahol: nincs olyan könyv a világon, amelyet feltétlenül el kell olvasni. Nos, szerintem ez áll az operára is. Nem szükségesminden operát eljátszani. Tudom, vannak például századunkban született nagyszerű operák, melyek bemutatása mindeddig szóba sem jöhetett nálunk, Schönberg, Penderecki müvei, de egyelőre fontosabbnak tartom a magyar operák színrevitelét. Szerintem egyébként is kevésbé lényeges, hogy mit adunk elő, inkábba minőségre, a feltételek megteremtésére kell nagy figyelmet fordítanunk. — Ügy tudom, azt is tervezi, hogy az Operaház az eddiginél szorosabb kapcsolatot tart majd a vidéki operatársulatokkal, sőt a külf öldi operaházakkal. — Azt hiszem, a szegediekkel eddigissikerült igen harmonikus együttműködést megvalósítanunk, főképp Gregor József révén. Ehhez hasonló jó kapcsolatokat szeretnék létrehozni a többi vidéki társulattal is. És—mint a minisztériumban is elmondtam —szükségesnek látom, hogy például a bécsi Staatsoperrel is olyasféle szellemi kapocs kössiön össze minket, mint annak idején a Monarchiában. De persze más európai vagy tengere n túli o pera - házzal is jó volna ezt megvalósítani. Portlanddal, a götéboirgi színházzal talán már az 1991—- 92-es évadban létrejön ilyesféle kapcsolat, közvetlenül a két társulat között, tehát nem államközi szervezésben. Ezek kiépítésen jövő kérdése még, de bizonyosan sokat segít ebben majd a nemrég újjászerveződött Budapesti Operabarátok Egyesülete is. Szomory György BŐRÖN Dl LAJOS: Megérte? „Mélyed'j magadba. Hallgatózzál (Szöcs Géza) Miféle üzenetet küld fölfelé a hal kódolva minden buborékban mely elpattan a víz színére érve? Ilyen a vers is: néma kiáltás. S a hal sem kérdi, hozzám, hozzád elért-e? S én sem tudhatom meg soha: megérte? Hiába nyelvel a mérleg, hogy nem érte meg! ANTALFY ISTVÁN: Nem a szívesség . . . Nem a szívesség töviskoszorúja, nem a süketülő atomkor parázna sebesültjei, nem a feltámadás Bach-muzsikája váltják meg a reményt — talán a hellén szerelem, talán a jó szó embersége . . . SUMONYI ZOLTÁN: Pál apostol a jeruzsálemi zsinaton — Damaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz! Mintha bizony csak ez lenne! Mintha más nem is történt volna vele! Azóta! Azóta, ha egy kis szerencséje van, most már ö a harmadik vértanú! Mintha erről se tudnának! A lisztrai megkövezéséről, ahol már mindenki holtnak hitte, s mint egy tetemet, vonszolták ki a városból... De az Úrnak tervei vannak vele! Ezek meg még mindig csak: Damaszkusz! Az ötven felé közeledő köpcös, kopasz férfi mindkét karjával a térdére könyököl, s előregörnyedve úgy támasztja lecsüggö fejét, hogy a jelenlevők azt hihetik, nem is figyel rájuk, hiszen a fülét is betapasztja. Persze, nem nagyon figyel, bár tenyere csak a fülkagylók mögött, s ideges tömzsi ujjai a körben megmaradt göndör és zsíros fürtöket mar- kolásszák, úgyhogy ettől még nyugodtan hallhatná Jakab apostol érvelését. Meg azt az alig leplezett figyelmeztetést: vigyázz, mi tudjuk, amit tudunk, hogy milyen előzmények, után csatlakoztál az Úrhoz! Barnabás, akivel együtt citálták fel az atyák Antiochiából, egyre aggodalmasabban figyeli; ő tudja, hogy amikor ilyen tompán fénylik sima koponyáján a bőr, s a zsíros fényen át tűnik egy-egy lila vagy vörös folt, akkor könnyen rájöhet a roham. Ő, Barnabás, már kétszer tanúja volt ennek: elvágódik, a szeme fennakad, egész testében rángatózik, és habzik a szája. Legutóbb is valami kötéldarabot kellett a fogai közé erőltetni, neftogy elharapja a nyelvét. Hát igen, ez is a damaszkuszi út öröksége, mint mondta, akkor jött rá először. A kísérete csak azt látta, hogy lezuhan a lováról, tajtékozva fetreng a forró porban, a száján véres hab. Borzasztóan megrémültek. De ő ekkor hallotta meg a Kinyilatkoztatást. Jézus Krisztus hívó szavait. Tizenöt éve. S azóta dadog is, ha indulatosabban beszél. Am most Pál is érzi, hogy ez a Damaszkusz, ami véletlenül kicsúszott Jakab száján, a legrosszabb esetben is csak egy kis játékos oldalvágás lehet, hiszen az ellentétek már sokkal komolyabbak a jeruzsá- lemiek és öközötte, fontos egyházszervezési kérdésben kellene itt közös nevezőre jutniuk, — s most már azon dühöng, hogy nem tud uralkodni. De mit tegyen, ha egyszer nem tud. .. Saul. Saul, Saul! Még csak véletlenül sem szólítaná Pálnak! Vagy Paulusnak! Mert biztosan azt hiszi ez a volt halász, hogy a Paulus név is a ..damaszkuszi út"-tál van kapcsolatban! Hogy azóta! Egyszerre Saulusból Paulus?! Milyen egyszerű! Hát föl se tudja fogni ez a buzgó galileai, hogy ö már római polgárnak született, s kezdettől joga volt a Paulus név használatára?! Már az Augustus-i összeíráskor két néven szerepelt! Egy zsidó és egy latin név. Megillette! Már az apja római polgárjogot vett magának ...! Csak most veszi észre, hogy percek óta társa, Barnabás beszél; ismerősen érvel, hiszen az ő érveit mondja, s úgy mutogatja a tizenegy jeruzsáleminek Tituszt, mint elméletük élő bizonyságát. „Lám, itt van ez az antiochiaifiatalember, aki pogány volt, soha nem ismerte Mózes törvényeit, s most ugyanúgy el van telve Szent Lélekkel, ugyanolyan jó keresztény, mint ti, akik még testileg ismertétek az Urat. Mint ti, akik Jézussal sétáltatok a Genezá- ret partján, akik ott voltatok a Csodálatos Halfogásnál. Ha pedig ugyanolyan jó keresztény, mint ti, márpedig meggyőződhettek róla, hogy ugyanolyan, akkor miért kellene neki is betartani a legszigorúbb mózesi törvényeket, és miért kellene előbb körülmetélkednie ? Hiszen nem a test szerint üdvözül az ember, hanem a hit által és a lélek szerint.” Az ismerős emeleti teremben mo- corgás, morgás hullámzik, a tanítványok és a presbiterek közül egyesek a Mester szavait idézik, mások a vértanú István diakónus védekező beszédéből emelnek ki egy-egy mondatot. S végül is akár az ősatyáktól, akár valamely későbbi prófétától citálnak néhány szállóigévé közhelyesült jövendölést, csak azt bizonygatják, hogy a választott nép, amelynek most, a Messiás eljövetele után immáron kereszténnyé kell válnia, csakis Abrahám népe lehet! Hiszen testileg Jézus is az volt, ahogy ők is, az első tanítványok, s mindnyájan azok, akiket eddig megkereszteltek. Ha pedig a pogányok és vadak közül valaki csatlakozni kíván hozzájuk, hát az előbb metéltessen körül, s tartsa be Mózes törvényét! Nem lehet ám csak úgy nyakra-főre mindenkit megkeresztelni, ahogy ez a Saul meg Barnabás elképzeli a távoli s romlott Antiochiában! Ez anarchia! Hová is fajulna így a Mozgalom ?! — Szörnyű, szörnyű, szörnyű! — s Pál most már valóban befogja a fülét. — Hát mit akarnak ezek ?! Egy szűk szektát?! Különc zsidók maroknyi csoportját, akikkel itt Jeruzsálemben meg Szantária egv-két városában titkos összejöveteleiken ellenzékieskedhetnek ?! Míg ö, az Úr Jézus Krisztus kinyilatkoztatására jószer int már fél Ázsiát megkeresztelte! Hát ez a baj?! Ezért rendelték ide?! S őt, Gemáel rabbi egykori tanítványát oktatják ki ezek a félanalfabéták Mózes törvényeiből?! Hát hogy merészelik . . . ?! Pál érzi, hogy ha most nem szorítaná tenyerét ilyen erősen a fülére, ha a fejét nem fogná kél oldalról össze, az szétrobbanna egy pillanat alatt. Felugrik, ki kell rohannia a teremből, mielőtt még itt kezd vonaglani az apostolok szeme láttára. De ekkor már Péter beszél, Péter, a nagy taktikázó, a kompromisszumok embere. Nyugodt hangon, s felé fordulva, mint aki már csakis öt akarja megnyugtatni. ..Rendben van. Pál. Barnabás és Titusz térítse tovább is a pogányokat. S a következő szükséges dolgokon kívül semmi más terhet ne rakjanak rájuk. Ezek pedig: tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állattól és a törvénytelen házasságtól! Testvérünk, Pál, fogalmazd meg eme levelünket, s mi mindnyájan aláírjuk." A dühödt kis tömzsi ember bólint, álltában látszik csak, hogy milyen alacsony, s megdagadt jobb lábát húzva, az asztalhoz biceg. Ahhoz az asztalhoz, amelynél egykor az utolsó vacsoyát költötték el a többiek — az Úr Jézus társaságában. Ott írja meg első zsinatuk határozatát. De pontosan tudja, hogy ez nagyon is időszakos megállapodás, hogy nagyon is sok baja lesz még apostoltársaival. Akiknek behozhatatlan előnyük végül legfőbb érdemükké is magasztosul: ők testileg ismerték az Urat, amikor ő, Saul, még Gemáel rabbinál eminenskedett. Ezt soha nem nézik el neki. . .
