Petőfi Népe, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20 / 92. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1991. április 20. Plakátművészet a nagyvilágban Beszélgetés Pinczehelyi Sándor grafikusművésszel Hogy a legjobb plakátművészek a világ más tájain is „gondolat- és motívumzsonglőrök, kérdezőbiztosok, tabuvadászok és konvenciógyilkosok”, arról a Pécsi Kisgaléria legutóbbi, április végéig látható időszakos kiállításán meggyőződhetünk. Az itteni rendezvények történetében nem először fordul elő, hogy a vendégekről —ezúttal a Zanzibar't nevű francia reklámgrafikus csoport tagjairól — olvasható jellemzés nem kis részben érvényes a házigazda, a galériát vezető Pin- czehelyi Sándor grafikusművész egyéni munkásságára is. Köztudomású, hogy a hazai grafika a legprogresszívebb vonulatát képviselő, a kecskeméti székhelyű D.O.P.P. kft. tagjaként is ismert Pinczehelyi a hetvenes évek második fele óta nemcsak munkáiban, hanem a vezetése alá tartozó intézményben is találkozót adott a modern művészet fő tendenciáinak, úttörő vonulatainak. Galériásként, szervezőként sokat tett azért, hogy ma már Székesfehérvár mellett Pécset is a modem képzőművészet centrumaként tartja számon a nagyközönség és a hazai, sőt nemzetközi szakma. Rendszeresen meghívják akcióikra Bács- Kiskun legjobb grafikusait is, a közelmúltban például Szilágyi V. Zoltán mutatkozott be. Pincze- helyit arról kérdeztem, hogyan, milyen koncepció szerint „dolgoznak össze”, befolyásolják ilyen eredményesen egymást a nemzetközi fómmokon rendszeresen jelen levő alkotó és a legalább ennyire népszerű galériás? — 1977 óta vezetem a Pécsi Galériát, ezt megelőzően a Janus Pannonius Múzeumban dolgoztam, mint kiállításrendező, grafikus és a gyűjtemény kezelője. Ez az időszak nagyon jó iskola volt számomra, mert a sok praktikus dolog között elsajátítottam például a műtárgyakkal való bánásmódot, a kiállításokhoz tartozó plakátok, katalógusok megtervezését. Az is megfordult közben a fejemben, hogy lehetne másként is olyan arculatot adni mindennek, ami érdekes lehet a közönség számára. Amikor kiderült, hogy önállóan is kaphatok lehetőséget erre, nagyon örültem, hiszen egy fiatalember számára komoly kihívást jelenthet, hogy szinte a semmiből teremthet egy intézményt. Az akkori kínálatok ismeretében úgy gondoltam, hogy a legaktuálisabb törekvések, napi tendenciák azok, amelyeket föltétlenül meg kellene mutatni. A múzeum által szervezett országos kerámia- és kisplasztika-biennálék, megyei bemutatók mellett évente átlagban féltucat, teljesen saját elképzeléseim szerinti kiállítás rendezésére nyílt lehetőségem. — A Pécsi Galériában gyakorlatilag az indulás éve óta Stockholmtól Wroclawig és Amsterdamtól Párizsig jelen van az európai képzőművészet színe- java. Számos kitűnő alkotó itt mutatkozott be először Magyar- országon. — Azon voltam mindig, hogy a galéria bekerüljön a nemzetközi művészeti vérkeringésbe. Ezért szervezem minden második évben például a nemzetközi rajzkiállításokat, a közbülső években pedig a tematikus tárlatokat. 1981-ben a Vonal, 1983-ban a Táj, majd a Természet állt a középpontban. A munkákkal szemben mindig alapkövetelmény volt a frissesség, és hogy a hagyományostól eltérően foglalkozzanak napjaink művészeti problémáival. Ezeknek a rendezvényeknek a legjelentősebb részével a fővárosi közönség is találkozhatott, mert munkakapcsolatban állunk a Műcsarnokkal. Az itteni tárlatoknak rendszerint van egy külföldi viszont-kiállítása. A kezdetektől arra törekedtem, hogy létrejöjjön ez a cserekapcsolat. Nagy, 60-100 alkotót reprezentáló nemzetközi bemutatóink, amelyekre a legtekintélyesebb egyéniségeket sikerült megnyerni, több szempontból is fontos eseményeknek számítottak. Elsősorban azért, mert az egymás társaságában kiállító hazai és külföldi művészek, illetve a közönség számára is kör- vonalozódtak, szemléletessé váltak az egyes irányzatok, tendenciák. Úgy tűnik azonban, az ilyen nagyságrendű kiállításoktól végleg el kell búcsúznunk, a többi között olyan „apróságok” miatt, mint a posta- és a nyomdai költségek emelkedése. — Pécs ma már a nemzetközi plakátvilág egyik centrumának is számít. Ha a francia bemutatkozás véget ér, a közönség az Olasz plakátok című összeállítással ismerkedhet. — Ez a rendezvénysorozat a műfaj több „nagyágyújának” a bemutatásával kezdődött. A plakátok 88-cal egy ugyancsak kétévenként ismétlődő sorozat kezdődött. Hangsúlyozom, hogy ezek mindegyike meghívásos kiállítás volt. Végül is a műfaj „krémje” valóban képviseltette magát. A sorozathoz kötődve kisebb egyéni és csoportos bemutatókat is szerveztünk. Ennek keretében érkezett a Zanzibar’t nevű grafikuscsoport, akik tavaly jelen voltak a Plakátok 90-en is. A háromtagú team legmarkánsabb egyénisége Éva Marusewszka, aki a varsói Képzőművészeti Akadémiát elvégezve települt át Párizsba. Amikor a kiállítás megnyitása alkalmával személyesen is beszélgettünk, kicsit meglepő volt hallani, hogy Franciaországban nagyon kevés kulturális plakátot rendelnek. — A csoport tevékenységét bemutató szórólapon olvasható, hogy megrendelőik minisztériumok, kutatóintézetek, szolgáltató intézmények és — ami számunkra furcsa — önkormányzatok. Tudomásom szerint erre nincs még hazai példa. Mit fed egy-egy ilyen komplett önkormányzati tervezési feladat? — Egy-egy város teljes grafikai image-ének tervezését, amelybe a helyi újságoktól az utcatáblákig nagyon sok minden beletartozik. Ez általában többéves munkát jelent, hiszen nem egyik napról a másikra történik meg a nagy arculatváltás, illetve kialakítás. A tervezőknek hosszas folyamat eredményeként meg kell ismerkedniük alaposan az emberekkel és elvárásaikkal. Tény, hogy ehhez olyan városok is kellenek, amelyek tudnak, akarnak áldozni erre. — A galéria termeiben az elmúlt években megfordultak a legismertebb nyugat-európai stúdiók, például a francia Grapus vagy az olasz Extra. A csoportos felállás ebben a műfajban manapság jellemző forma ? — Igen, ez az egyik elfogadott tendencia. Mindegyikben jó nevű művészek irányítják a munkát. Például a Zanzibar’t is egy kis csapat: két grafikusművésszel és egy menedzserrel, de mellettük még négy „beosztott” kivitelező is dolgozik. Akad közöttük főiskolai hallgató és olyan diplomás grafikus is, aki még nem rendelkezik saját műhellyel, egzisztenciával. Látszólag alantas munkát végeznek, de azért ez nagyon jó iskola mindenkinek. Nyugat-Európá- ban egyre több a nagy műhely, amelyben komoly apparátus működik. A magányos farkasok ideje lejárt, Magyarországon kívül még Lengyelországban találkozhatunk velük. Persze itthon is akadnak azért stúdiók. Ilyen a kecskeméti D.O.P.P. és az Árendás József vezette EMU. Évtizedekkel ezelőtt született az első, a Budapest Grafika stúdió és műhely, amelynek a többiekhez képest sosem volt igazán határozott arculata. Nyugaton mindig egy- egy nagy egyéniség határozza ezt meg. Az egyik legnagyobb egyéniség a holland Anton Beek, akinek két műterme is van, az egyik Amsterdamban, a másik Párizsban, hat-hat emberrel. Hogy ezekben az országokban tökéletesen működik ez a forma, ahhoz hozzátartozik az is, hogy hatalmas a konkurencia- harc és ezért csak a legeslegkitűnőbb minőséget lehet nyújtani. Károlyi Júlia • A francia Zanzibar’t munkáiból. CSÁK GYULA: Csend Fényes és mégis bágyadt volt a szeptember végi vasárnap reggel. A templom előtti parkot átlósan átszelő keskeny járdákon feketébe öltözött falusiak ácsorogtak. A férfiaknak általában szorosra gombolt és vakítóan fehér volt az ingnyakuk, s pirosán, feszesen ragyogott frissen borotvált arcbőrük. Olyanok voltak, mint hajdanán a parasztok, de inkább csak árnyképek voltak már. Többségükben idősek voltak, és régi szokásnak hódolva elidőztek istentisztelet után egy kicsit egymás társaságában: szót váltani, szót hallani. Az asszonynépség és a feltűnően kevés számú fiatalság mihamar elszéledt. A templomajtók sarkig tárva voltak, az orgona még zúgta a Perelj, Uram méltóságos strófáit. Az utolsók között lépkedtem ki az egyik oldalajtón, komoly tartással, és elbódulva az iménti ünnepélytől, amely főként azzal hatott rám, hogy gyerekkoromat idézte. Egy nullásra nyírt fejű, nagy fülű suhanc trappolt el mellettem, s profánul, hetykén fütyülte a szent ének dallamát. Ez a kocsmai tempó haragra lobbantott, s legszívesebben nyakon legyintettem volna, de ő, akár a csík, eliramodott mellőlem. Felindulásom pillanatig tartott csupán, aztán ismét beboltozódtam emlékeimbe, s a templomi hangulatba. Olyan jólesett mindez, hogy nem akartam még elmenni, és a templomkertben ácsorgók közé vegyültem. Minden arcra emlékeztem látásból, az öregek azonban nem tudták: ki vagyok, és éreztem, hogy feszélyezem őket. Ez a tény engem is zavart, s idétlenül ögyelegtem, úgy tettem, mintha keresnék valakit. Innen- onnan elkaptam egy-egy szót, a termelőszövetkezet dolgairól, időjárásról, világpolitikáról. Valaki többször elismételte, hogy jövő télen majd fűteni kell a templomot. Olyan beszélgetőcsoporthoz érkeztem, amely teljes szélességében elfoglalta előttem a járdát. Pillanatra megálltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy utat kérjek-e, mintha tovább akarnék menni, vagy pedig visszaforduljak. Már-már az utóbbi mellett döntöttem, amikor a beszélgetők között felismertem Köti Éliást, a részeges iparosmestert. Jól emlékeztem rá, magam is kísér- gettem gyerektársaimmal együtt, amikor be volt rúgva, és kórusban kiabáltuk utána a róla szóló gúnyos mondókát: Kóti Éliás, kinek a töke hetvenhét kilás... Hallomásból tudtam, hogy színes életű volt valaha Éliás; sok helyi műkedvelő előadás bonvi- vánszerepét játszotta, gáláns kalandok híre szállt a nyomában, s aztán bonyolult és botrányba fúlt pénzügyi vállalkozásba kezdett, de bármit tett is, érdeklődést ébresztett, mert nemcsak jó vágású férfi, hanem mindenképpen jelentékeny személyiség is volt. Rá jellemző módon nősült: megszöktetett egy szépasszonyt az éppen helyben veszteglő vándor- cirkuszból. Ámde stílusos maradt a folytatás is: a következő évben elszökött tőle az asszony egy másik cirkuszossal. Lánygyereket hagyott maga után, akit azonban többnyire a szomszédok gondoztak, mert Éliás ebben az időben már mindinkább elhagyta magát. Mulatós emberből iszákossá lett. Azt mondta, szerelmi bánatában iszik, de úgy gondolom, azért ivott, mert nem maradt más tennivalója. Kikoptak alóla a programok, amelyeket a korábbi években még tüzes elszánásokkal nyergeit meg, s aztán nemigen maradt más, mint az erejüktől elhagyott, sikertelen életű emberek vigasza: álmodozás az elmulasztott lehetőségekről, vád a világ ellen, és tiszta szívből fakadó önsajnálat. Sírig tartó program lehet ez, mindennap szeszbe áztatva, amíg a szervezet bírja . . Filozófiával kezdett foglalkozni, s furcsa gondolatait klasszikus ősök módján, az utcán fejtegette, alkalmi hallgatóságok előtt. Mi minden lehetett volna Éliás kedvezőbb konstellációk esetén ? Nehéz lenne megmondani. En még azt sem hallottam soha, hogy jó asztalos lett volna, de azt tudtam, hogy malacólak szegelésére használják a termelőszövetkezetben. Most ott állt a kör közepén, és széles gesztusokkal magyarázott: — A jó helyzetek további jó helyzeteket szülnek, a rosszak további rosszakat. A dolgok állapotát csak a dolgok állapotához mérhetjük. így van, vagy nem így van? Libegtette foszlott ballonját, és körbenézett, mintha ellenőrizné: felfogta-e mindenki szavai értelmét? Az emberek kelletlenül bólogattak. Noha titokban elismerték, hogy járatos bizonyos dolgokban, mert egy-egy potya féldeci ellenében sokat tudott beszélni a csillagászatról, vagy az orosz cári családról — valójában inkább unták. — így van, vagy nem így van? — kérdezte ismét Éliás, majd úgy látszott, mintha inge nyakát akarná igazítani, de ehelyett a földre omlott, és elterült a lábaink előtt. — Nagyon részeg lehet -— jegyezte meg az egyik ember. Valaki más azonban leguggolt hozzá, majd kisvártatvafelemelkedett, és azt mondta: — Ez bevégeztetett. A templomkert fáiról levelek hullottak, s mi döbbent csendben álldogáltunk alattuk. KECSKEMÉTI SZERZŐ KÖTETE Fűzi László: Szerepek és lehetőségek Több oka is van annak, hogy az elmúlt években (még a pártállam idején) megszaporodtak a Németh Lászlóról írott könyvek, cikkek. Fűzi László, a Kecskeméten szerkesztett Forrás című folyóirat fő- szerkesztője ezt azzal indokolja (Elmozdulások — avagy az irodalmi pörök természetrajza, Grezsa Ferenc és Sándor Iván könyve Németh Lászlóról), hogy az ideológiai szorítás lazulásával az irodalom is kereste a követhető elődöket, szereplehetőségeket és modelleket. Kiderült, hogy Németh László megkerülhetetlen — ez a történelem fintora —, s éppen azok az írásai, amelyek a legtöbb vitát kavarták korábban, amelyeket a pártállam egyszerűen ki akart iktatni a magyar szellemi életből. Pedig Németh László a szocializmust a fejlődés (egyik) fázisának tekintette még 1956 után is. E sorok Írója mint statiszta ott volt az Utazás című darabja debreceni bemutatóján, s mint egyetemista, nem nagyon értette, hogy a sokat szenvedett, üldözött, mellőzött író miért írta meg ezt a darabot. Kérdésével nem volt egyedül. Jellemző adalékként hadd idézzem itt Kassákot, aki kissé szarkasztikusán azt mondta a naivul érdeklődő bölcsésznek (azóta tudom, hogy nem illik írótól másik íróról érdeklődni ...), hogy „Németh László kétségtelenül korunk egyik legnagyobb magyar írója, de már ő is tudja, hogy mit kell írni”. Mondta ezt Kassák 1962 nyarán, amikor az Aczél György-i kultúrpolitika már lazított valamelyest a gyeplőn, amellyel a renitenskedő írókat féken tartotta. Perszejoggal teheti föl a kérdést az irodalomtörténész: ki volt az az Aczél György? Még néhány évig emleget(het)jük, de a következő generáció már csak a magyarázó lábjegyzetből ismerheti majd, mint Révai Józsefet vagy Zsdanovot. Ezzel a szubjektívnak tűnő bevezetővel csupán jelezni kívántam, hogy Fűzi László tanulmánykötetének kicsit apológiajellege' is'rncg- változott a megírása (nyolcvanas évek közepe, vége) óta. Akkor még „mentegetni” kellett, illett Németh Lászlót, mondván, hogy már Szárszón (is) igenelte a szocializmust, hogy a minőség elvével, igényével összeegyeztethetőnek tartotta. Holott mai ismereteink szerint az akkori, 1943-as intelmeit, figyelmeztetéseit igazolta a történelem, azt a Németh Lászlót, aki a harmincas években (franciául) olvasta Sztálintól A leninizmus kérdéseit, s lesújtó véleménye volt róla. Tudott a Gulagról is? Elképzelhető, de ma már nincs jelentősége, hisz a francia baloldali értelmiség (is) tudott róla, mégsem Koestlernek és Orwellnek hitt, egészen Szolzse- nyicinig, Gorbacsovig. Tehát ezt a szempontot, a szocializmus és Németh László viszonyát ma már kiiktathatjuk az értékelésből. Mindez persze semmit sem von le sem Németh László, sem Fűzi László könyvének az értékéből. Történelmi adalék, amelynek az értékelését maga a (felgyorsult) történelem végezte el. Vegyük annak, ami: a magyar író és szellemi élet nyomorúságának, kiszolgáltatottságának. Csupán az analógia kedvéért említem itt Szabó Lőrinc könyvét (Bírákhoz és barátokhoz), amelyben költőnk a Németh Lászlóéhoz sok minden-1 ben hasonló helyzetben kénytelen 1945-ben védekezni és magyarázkodni. Szabót a „jobboldaliságá- ért”, állítólagos németbarátságáért támadták írótársai, akik le akarták szorítani a pályáról, kiiktatni az irodalmi életből. Kik? Ők is a lábjegyzetekbe szorultak, hullottak azóta, s nem csupán azért, mert a | karaván halad. A magyar (közép-európai) törté-1 nelem egyik szomorú sajátossága, hogy emberöltőnként korszak- és rendszerválságokat, -váltásokat él meg, át, s azt a kényszerképzetet, hogy az értékeit is újra kell fogalmaznia. Ha jól értem a legújabb fordulatot, akkor most Németh Lászlónak és generációjának az volt a tragikus tévedése, hogy volt, van választási lehetőségünk. Holott mi nem választottuk se Hitlert, se Sztálint. (Kassákék, József Atti- láék tudták: csak fasizmus van: az egyik barna, a másik vörös. Halkan kérdem: valóban választottuk ezt az újabb rendszerváltást? Bekövetkezhetett volna akkor is, ha nem rogyik össze a Birodalom, amelynek | gyarmata, csatlósa voltunk?) Kérdéseimmel csupán Fűzi I László köteteimét szeretném igazolni: a szerepeket megálmodhatja az író (Németh László „a magyar élet organizátora” akart lenni), de a lehetőségeket a történelem adja vagy nem adja meg. A szerencsés vagy a bölcs (?) azonosságként élheti meg a kettőt, Németh László viszont mindig tragikusan mellő- zöttnek, félretaszítottnak érezte magát. Alkata, emberi minősége J miatt? A nagyformátumú embert ritkán ismeri föl s méltányolja a kora. Németh László hiperérzé- keny volt, már-már feminin ideálja: a minőség, a belterjes Kert- Magyarország gyönyörű program, de túl ideális századunk durva szövetéhez. Tolsztojról írta valaki, hogy „naiv” volt, de hisz a nagy emberek mind naivak. Németh László életműve is átüt az idő fátyolán. 'Cimkéi lehullanak, illetve új értel- ' rriezési lehetőségeket kínálnak. Érdekes adalékot kínál Fűzi (Egy barátság története — Németh László levelei Veres Péterhez) az irodalom és a politika viszonyáról. Kinek volt igaza? A „sültrealista” Veres Péternek, aki a csizmaszárig belegázolt az aktuálpolitika sarába, vagy Németh Lászlónak, aki önként, de részben kényszerűségből kimaradt ebből, s laboratóriumot csinált a gályapadból? Ma Németh László magatartása tűnik értelmiségihez méltóbbnak. Mondom ezt akkor is, amikor az eddig elnyomott írók, értelmiségiek mohón vetik magukat a politika zavaros habjaiba. Fűzi László könyvét — önhibáján kívül — kicsit megkésettnek érzem. Éppen a fentebb mondottak miatt. Kötetzáró írása (Közép- kelet-európaiság és globalizáció, Jegyzetek a Helyünk Európában című tanulmánygyűjteményről) arról a szerepzavarról, illetve szerep- keresésről szól, amely immár Mohács óta szorít minket. Akkor, megírásakor (1987-ben) még nem látszott az alagút vége, okkal, joggal volt rezignált a szerző. S most? Valóban csak rajtunk múlik, hogy megtaláljuk a szerepünket, felismerjük a lehetőségeinket? (Vannak?) Horpácsi Sándor PINTER LAJOS: A rémület s remény E ritkán szálló szó, e rémület, ez volna hát a termő férfikor? Olyan verset kell írni, kedvesem, melyben aratás van, vetés és szüret. Nem ami van: e babér-aratás, e csel, és gáncsvetés és sok-sok feszület. E ritkán szálló szó, e rémület, ez volna hát a termő férfikor? Emlékszel, csendes volt a szerelem, csendes, mint Európa s mint alkonyati ég, nem volt kezünkben se karó, se kés. Atdübörögtek szívünkön a tankok, átdübörögtek rendőrautók, tél volt, országos sőt birodalmi tél: de kiteleltünk egymás tekintetén. Háromdecis pezsgőspohárból ittál parazsat, te telhetetlen, te drága földi lény. E ritkán szálló szó, e rémület, ez volna hát a termő férfikor? Mint régi versben az ah, az oh, a sóhaj, végigdübörög most versemen a kin, mint régi versben futnak a csikók, mint régi versben megcsillan a fény, és üvöltöm, és verem a falat: most kié vagy? kié vagy! kié, te asszony, te kedves égi lény? E háborúban, békés borzalomban most kié vagy te, emberi remény?
