Petőfi Népe, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20 / 92. szám
1991. április 20. • PETŐFI NÉPE • 5 BEKÖSZÖNTŐ KÖZÉPISKOLÁSOK Fellendülőben vannak a kecskeméti amatőr zenekarok. A blues, a beat, a klasszikus heavy metal és a rock and roll reneszánszát éli. Újabb és újabb együttesek alakulnak, amelyek régi korok hangulatát idézik és egy új „nagy generáció” feltűntét sejtetik. A középiskolák már nem biztosítanak annyi szabadidős programot, mint régebben, s az így keletkezett űrt ki-ki zenéléssel vagy más tevékenységgel tölti ki. Nem csoda hát, hogy az általános iskolákból kikerülve — vagy már ott — sokan együttest alakítanak. De ezek nagy része a kezdeti nehézségek (pénz- és tudáshiány) miatt feloszlik. Kitartással és megfelelő támogatással viszont egész szép eredményeket lehet elérni. Sok jó kezdeményezés indult, például a Petőfi iskolából a már ismertebb Jesters, valamint a fiata- labbakból álló Black Fields és a Skarabeus. Fontos lenne ezen és más együttesek támogatása és fellépési lehetőségeik biztosítása. Egy ilyen célra létrehozott klub segítené a kezdő együttesek kibontakozását. Szabó István (Kecskemét, Piarista Gimnázium) Hakapeszi, a publicista Kedves Olvasó! Botcsinálta újságírók indítják útjára a sorozatot, akik hisznek abban, hogy a szakértelmet pótolni tudják lelkesedéssel, a tapasztalatot frissességgel. Nem titkoljuk: tele vagyunk tervekkel, jobbnál jobb ötletekkel. Ennek ellenére várjuk a javaslatokat, észrevételeket — főleg az iíjabbaktól, mert róiuk-rólunk kívánunk szólni. De nem kizárólag hozzájuk! Örömmel vennénk, ha a „felnőttek” is rendszeres olvasóink lennének. Ha máshonnan nem, innen megtudnának valamit a tizenévesek örömeiről, gondjairól, Ízlésvilágáról, amivel elejét vehetnénk néhány látatlanban kimondott, sommás ítéletnek. Senki ne fintorogjon tehát, ha a valóság nem felel meg az előzetes elvárásoknak, s a fanyar stílus sem modorosság! Honnan vesszük a bátorságot, hogy belevágjunk? Először is fiatalok vagyunk, és nagyon elszántak. Középiskolásokból verbuválódtunk, így közülünk a legidősebb is innen van a tizennyolcon . . . Másrészt egyéves születésnapját ünneplő (?) demokráciánk némely nagy alakját látva tapasztaltuk: a hozzá nem értés nem akadály! Tavaszi Adrián (Kecskemét, Katona József Gimnázium) T oborzó Bizony — hosszabb szünet után — újból indul lapunk hasábjain egy régi rovat, ezúttal új kivitelben. Mint a Beköszöntő soraiból is kitűnik, benne diákok tollából született írások szólnak majd gondolataikról, személyes és általános véleményeikről, érzéseikről, eseményekről. . . Vagyis mindenről. Várjuk, kérjük — a megyéből és nem utolsósorban Kecskemétről — mindazokat az írni, írogatni szerető (tudó) tizenéveseket, akik szívesen keresnének föl bennünket papírra vetett soraikkal, bármilyen műfajú írásaikkal (fantázia után, szabadon), eddig fiókban rejtegetett verseikkel, esetleg grafikáikkal, fotóikkal vagy javaslataikkal, kritikáikkal. Jelentkezzetek személyesen, telefonon vagy levélben, névvel (vagy álnévvel). Címünk a lap hátsó oldalán . . . Fejes Mária, a rovat szerkesztője Töprengések — érettségi előtt 1991-et írunk. Tíz év múlva talán úgy fogunk erre az évre visszaemlékezni, mint egy zavaros, bizonytalan, folyton változó időszakra. Nekünk, végzős középiskolásoknak azonban ez az év életünk egyik legfontosabb állomása: nem más áll előttünk, mint az érettségi és a felvételi vizsga. Pillanatnyilag ez az, amitől félünk, s amit azért mégiscsak várunk egy kicsit. Tudjuk, hogy a mi esetünk sem más, mint az eddig érettségizőké, a mi problémáinkkal ezer és ezer diák küzd meg minden évben. Mi most mégis úgy érezzük, mintha valami különös, nagy feladatra vállalkoztunk volna. Tudtuk eddig is, hogy ez egyszer eljön, mégsem nagyon vettük figyelembe. Az első és második év úgy repült el, hogy az érettségi és felvételi gondolata csak nagyon ritkán suhant át rajtunk, akkor is inkább csak a „nagy” negyedikesek példáját látva, magunktól teljesen elvonatkoztatva. Még akkor sem gondolkodtunk el, amikor második év végén faktot kellett választanunk, s már mindenki a leendő felvételi tárgyait jelölte meg. Amikor pedig harmadikban már jobban kellett figyelni minden egyes jegyre, mert beleszámított a pontszámúnkba, amikor a negyedikesek távozása után mi lettünk a legnagyobbak a suliban, s az alsóbb , .évfpjyajjiP.sok ipar,úgy néztek rijnk, mint a leendő végzősökre — akkor, de csak akkor gondolkodtunk el azon, hogy lassan tényleg mi fogunk ballagni és érettségizni. Most pedig itt állunk közvetlenül előtte. Még ki sem élveztük igazán, hogy negyedikesek, azaz a legnagyobbak vagyunk, még nem is igen jártunk iskolába, és már el is kezdődött a készülődés a szalagavatóra, ballagásra, az érettségire. A tanárok egyre többet beszéltek az előttünk álló időszakról, egyre többet hallgattuk a figyelmeztetést: „Most tanuljatok, mert csak ezután fogjátok érezni, ahogyan összecsapnak a fejetek fölött a hullámok: egyre többet kell tanulni és úgy érzitek, hogy semmire sincs időtök!” Elérkezett a második félév és mi tényleg érezzük azokat a fejünk fölött csapkodó hullámokat, tényleg minden felgyorsult és a sok tennivaló között szinte alig van időnk elgondolkodni azon, hogy milyen feladat is áll előttünk. Tudjuk, persze, hogy az érettségi már veszített jelentőségéből a régebbi időhöz képest, s azt is hallottuk, hogy nem olyan nehéz, mégis tartunk egy kicsit tőle. Oktatási rendszerünk jellegénél fogva sem általános, sem középiskolában nem voltak év végi vizsgáink, így tulajdonképpen ez életünk első tantárgyi vizsgája. S az azért mégsem mindegy, hogy iskolai tanulmányaink legfontosabb záróokmányában milyen jegyek állnak. És persze ott van az is, amitől talán jobban félünk, mint az érettségitől — a felvételi. Mindannyiunknak be kellett már adnunk a jelentkezési lapunkat, s mindannyian pontosan tudjuk, hova, melyik főiskolára, egyetemre szeretnénk menni. De abban sajnos egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy ez sikerülni is fog. A felvételi-rendszer éppen olyan zavaros, mint mostanában annyi minden: egy érettségizett ember, mégha valóban jó eredménnyel végzett is, nagy kétségekkel néz a felvételi vizsga elé. A követelmény a legtöbb felsőoktatási intézményben igen magas és sajnos nagyon sok múlik a szerencsén is. Bár mostanában egyre több az engedmény (például a nyelvvizsgát vagy az érettségi eredményét is figyelembe veszik), a felvételi még mindig nagyon kétesélyes. így hát nem csoda, hogy a siker érdekében majdnem mindenki a „második szektorhoz”, vagyis a magánórákhoz fordul, mert nagyon sok esetben a középiskolai felkészítés nem elég. Ezen érdemes elgondolkodni és persze azon is, nem lenne-e több értelme negyedik osztályban a jelenleg tanult 8 tantárgy számát lecsökkenteni, s több figyelmet irányítani az érettségi- és felvételitárgyakra. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordulnak meg a fejünkben, miközben tételeket dolgozunk ki, ismétlőnk, előkaparjuk tavalyi, tavalyelőtti tankönyveinket és átolvassuk régi füzeteinket. S amíg várjuk, hogy túllegyünk rajta, lassan az is tudatosul bennünk, hogy ha innen elballagunk, akkor azután tényleg véget ér valami, tényleg lezárul életünk egyik nagy korszaka. Megszűnünk iskolások lenni, hiszen az egyetem vagy a főiskola már más — ott már nem lesznek felelések, röpdolgozatok, osztálykirándulások, és persze nem lesz osztály sem. Ezért hát néha kicsit megil- letődve nézünk egymásra, amikor osztályfőnöki órán a ballagási meghívókról, a szerenádról vagy a bankettről esik szó — szinte hihetetlen, hogy mindez ilyen közel van, hogy máris elérkezett és akárhogyan nézzük, lassan felnőttek leszünk — bár lehet, hogy egyelőre csak papíron. De ilyen gondolatokra csak ritkán jut időnk. Most inkább az érettségire és a felvételire koncentrálunk. S ha egy-egy felnőtt nosztalgikus mosoly- lyal megjegyzi: „Ó, ha én még egyszer ilyen fiatal lehetnék és ilyen gondokkal küzdhetnék, mint ti! Higgyétek el, ez az élet legszebb időszaka.” Ilyenkor csak mosolygunk magunkban, hogy hogyan is lehet ezt a hajszolt, gondokkal teli korszakot a legszebbnek tartani. Ettől függetlenül azért lehet, hogy van benne valami. Majd meglátjuk tíz év múlva! Hargitay Judit Kecskemét, Katona József Gimnázium Nomen est omen —- remélem, hogy a régi mondás ezúttal nem igazolódik be, a Nemzeti Alaptantervnek (NAT) ugyanis feladatából adódóan ideológia- mentesnek és keretjellegűnek kell lennie. Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy a jó alaptanterv nem tanterv, hanem azoknak az ismereteknek, képességeknek és készségnek a gyűjteménye, amelyeket a közoktatásban fejleszteni kell. De hiba lenne fennakadnunk a névadás pontatlanságain. A NAT egy konszenzuson alapuló ismeretminimum lesz, azoknak a tényeknek az összességét adja, melyeknek elsajátíttatását az állam elvárja minden iskolától. Ezen felül a tanár azonban azt tanít, amit akar, sőt saját tantervet is kidolgozhat (kétszintű tanügyigazgatás.) A NAT nem definiálja a tantárgyakat, helyettük elemi alap- és középfokú műveltségi körökről beszél, mert az iskola fenntartója dönti el, hogy milyen címen milyen ismeretanyagot kíván oktatni. Nem rendelkezik a különböző tartalmú blokkokra fordítandó idő mértékéről, de még az egymáshoz viszonyított arányokat sem rögzíti. Az 1985-ös oktatási törvény volt az első jele annak, hogy a kormányzat szakítani akart a tanügy kategorikus szabályzataival, a tanterv-liberalizálással némi teret nyert a szakmai önállóság. Az igazi előrelépést 1989 jelentette: a minisztérium intézkedéseivel Magyarországon bármilyen felekezet, közösség vagy magánszemély iskolát alapíthat. Ennek ellenére, szabadság ide vagy oda, az oktatásügy mindig az igazgatás része marad, így — fájdalom — az állami gyámkodást nem lehet elkerülni. A kérdés csak az volt, milyen formában valósuljon meg a szabályozás. Ennek jegyében folyt a szakma és a kormány között az elmúlt év vérre menő küzdelme. A tét: az oktatás mekkórra része legyen az államé, a szakmáé és a fogyasztóé? (így nevezik a szülőt és csemetéjét.) Az eredmény: megállapodás az úgynevezett kimeneti szabályozásról. (Az elnevezés önkéntelenül is a THE WALL híres futószalag-jelenetét juttatja eszembe.) Ez utóbbi azt jelenti, hogy a szakemberek elképzelhetőnek tartanak egy, a tanulók tudásszintjének változását nyomon, követő vizsga- rendszert. A NAT, mint a magyarországi iskolarendszer integrálásának eszköze, fontos szerepet fog szánni az adott iskola fenntartójának. Ú gy találom, helyes, hogy az alapítók határozzák meg az iskola arculatát, értékeit, teljesítményeit. Csakhogy mi lesz azoknak a diákoknak elsöprő tömegével, akik továbbra is az állami iskolákban tanulnak? Bizonyos reformok életbe léptetésére természetesen itt is sor kerül. A tanárnak esetleg joga lesz önálló tantervkészítésre, és választhat a forgalomban levő tankönyvek közül. Mindez szép. Számos kérdésben azonban teljes a bizonytalanság. Vajon milyen széles lesz az igazgatók jogköre? Hogyan alakul a Tanárok bérezése? Létrejönnek-e a sokat emlegetett iskolaszékek? De még ha megnyugtató válaszok születnének is. mindez kevés lenne a fellendüléshez. Az állanái tanodák még így sem tudnának lépést tartani az egyházi és magániskolák jobb ellátottságával, szellemi bázisának felkészültségével. Másra van szükség. A gondolatok szabad hullámzására, az egyéniség kibontakoztatására. Az elmúlt évtizedekben az oktatás (is) el- mechanizálódott, futószalag- szerű termelőtevékenységgé vált. Ki a jó tanuló? Aki engedelmesen tűri, hogy beletömjék a tananyagot. Meddig turkálnak még idegen kezek a fejünkben? Közhely, de a megoldás az emberközpontú iskola megteremtése. A legtöbb, amit valaki az iskolától kaphat, nem a kül- sődleges tudás, hanem azjtjdi- víduáTís effélém autonómiája. Tavaszi Adrián Diákváros-e Kecskemét? Szerintem . .-. ebben a kérdésben joggal oszlanak meg a vélemények. Sokat hallani olyan összehasonlításokat, miszerint Kecskemét kevésbé tekinthető diákparadicsomnak, mint Szeged, és mégis több várost elhagy ebben a tekintetben. Talán igazuk van azoknak, akik bírálnak. Persze, ha ezt egy felnőtt szájából halljuk, elgondolkozhatunk azon, hogy egy felnőttnek mi a fontosabb: a tanulás vagy a kikapcsolódás. A középiskolások számára Kecskemét nyilvánvalóan diákváros, legalábbis ami a tanulást illeti. Azok a gimnáziumok és szakközépiskolák. amelyek itt épültek, kielégíthetik a továbbtanulni vágyók igényeit. De mi a helyzet a szórakozással? Nem valószínű, hogy a városok ebben is követhetnék a méltán híres Szeged példszakközépiskolák, amelyek itt épültek, kielégíthetik a továbbtanulni vágyók igényeit. De mi a helyzet a szórakozással? Nem valószínű, hogy a városok ebben is követhetnék a méltán híres Szeged példáját. Kecskemét tesz erőfeszítéseket, de ezek legtöbbször nem járnak sikerrel: a városban itt-ott működnek színjátszó körök, vagy a Planetárium ufó-klubja is tárt kapukkal várja az érdeklődőket. Csakhogy nem mindenki lehet színésztehetség, vagy nem mindenkit érdekelnek a földönkívüliekkel, a csillagokkal kapcsolatos kérdések. Előfordulnak néha különböző irodalmi estek, amelyekre sokan eljárnak, és a Technika Házában is szerveznek különböző programokat; talán ez minden. A diákok nagy többsége azonban otthon, a tanulás után tévét néz vagy a barátjaival tűnik el valahol, ez azonban nem az a szórakozás, amelyre egy érettebb középiskolás tanuló vágyik. Nincsenek olyan összejövetelek, olyan körök, amelyek az azonos érdeklődési körűeket összetömörítenék, nem fejlesztik tovább a kiemelkedő képességűeket, nincsenek közös túrák, kirándulások. Vagy mégis megvan a kikapcsolódás lehetősége? (Gondolok itt a mozikra, például...) Talán. A kérdés elgondolkoztató. Azoknak, akiknek még nincs elegük az egymást érő, végeérhetetlen, de lényegében ugyanarról szóló kalandfilmekből, amelyek egy-egy jobb alkotást próbálnak meg a végtelenségig nyúzni és utánozni; azoknak, akik elfogadják a mozikba beáramló rengeteg szennyet, kétségkívül megvan ez a lehetősége. De korántsem bizonyos, hogy ez a felületes réteg azonos azzal, amelyik igazán szórakozásra vágyik, hasonló barátokra és ismerősökre, amit a mozi nem adhat meg. Mi lehet a megoldás? Az iskolák diák-önkormányzatainak összefogása, a szervezés? Talán. Egyvalami azonban biztos: sokkal többre van szükség ezen a téren, mint egyszerű elhatározásra. Itt leginkább a kivitelezésre helyeződik a hangsúly. Hogy diákváros-e Kecskemét? Bizonyos értelemben kétségkívül az. A tanulási lehetőségektől eltekintve azonban több téren hiányosságok tapasztalhatók. A tanulók feladata ezeknek a sötét lyukaknak a betömése, hogy Kecskemét végre igazi diákparadicsommá válhasson. Aztán hogy ez sikerül-e? Vagy igen, vagy nem ... Kőtörő Adrienn Kecskemét, Bányai Júlia Gimnázium Az új „nagy generáció” Készül a Nemzeti Alaptanterv
