Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-07 / 56. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1991. március 7. A LAKÓ CSAK LAKIK ÉS KÖZBEN A HÁZ ROMLIK Mit ér a lakás, ha szolgálati? Amennyire napról napra nehezebb a megélhetés, többet költünk, hajlamos az ember maga körül jobban szemügyre venni a környezetét. Milyen az a település, amelynek polgára? Jó-e ott lakni, ahol éppen lakik? Száz mázsa szén egy télen A solti Andriska Pálnét és családját is ezek a kérdések foglalkoztatják. A Rév utca 4. számú, ön- kormányzati szolgálati lakás bérlői két éve, mióta Kalocsáról ide költöztek. Az öttagú család havonta 3140 forintot fizet azért, hogy itt lakhat. Négy szoba, egy fürdőszoba, egy konyha, egy kazánház, elkerített udvar — nem tűnik soknak ezekhez képest a lakbér. Csakhogy Andriskáék Kalocsán 3 szobás, távfűtéses és hideg- mel^g vízzel ellátott lakást hagytak ott cserébe, és ha ezt számítják, itt rosszabb körülmények között élnek. — Ezt a lakást úgy kaptuk, mint összkomfortosat — mondja And- riskáné, aki a helyi rendőrőrsön dolgozik. — Nem az? — Nézzék meg! A pincében a 17 éves Attila éppen éleszti a tüzet. Három tálca salakot hordott ki azelőtt, hogy újra begyújthasson a kazánba. A családi kasszát kimeríti a központinak nevezett — voltaképpen elmaradott és nem gazdaságos — fűtési mód. Száz mázsa szenet használnak fel telenként, a fáról nem is beszélve. Mindezzel nem sajnáltatni akarjuk őket, hiszen száz emberből kilencvenkilenc ösz- szetenné a kezét, ha ilyen alacsony lakbérért ekkora szolgálati házat használhatna! Igaz, hogy iyz udvar belvizes és sáros. Havonta kétszer vitetik el' a szennyvizet a bérlők. Egy szállítás 800 forint, amelynek a felét a polgármesteri hivatal fizeti. Viszont a ház belsejében, a lépcsőkön fel és le rohangáló kutyák, s a kormos, piszkos fürdőszoba nem azt mutatja, mintha a bérlők maguk is igyekeznének megkímélni a lakást. A fürdőszobát nem sokból tartana kimeszelni. A pókhálók is igencsak feketék már a lépcsőház A polgármester r r egy-egy szögletében. A kutyáknak inkább az udvaron lenne a helyük. S még ha csak lakó is az ember — nem tulajdonos —, tehet valamit azért, hogy jobb körülményeket teremtsen magának. — Költenének valamennyit a karbantartásra? — kérdezem az asszonytól. — A kerítést 1989-ben a férjem és a fiam festette le. Ennél többet nem vállalhatunk. Miért fizetnénk mi? Nem a miénk a lakás. Csak szolgálati. Itt a baj! Hiányzik az igazi tulajdonos. Vagy nem ...? u. igps nem ígér — Minden településen, így Solton is, vannak olyan lakóhelyi problémák, amelyek nehezítik az emberek életét — mondja Németh József polgármester. — Az udvarokban feltör a talajvíz. Csatorna- hálózatuk nincs. Ami a nagyobb városokban bevált és gazdaságos: a távfűtés és a melegvíz-szolgáltatás, attól mi még távol állunk . . . — A lakásbérlőkön miképp lehetne segíteni? — Akármennyire is szeretném, nem ígérhetem meg, hogy például 1500 forinttal csökkentjük az Andriska család lakbérét. A képviselő- testület még nem foglalt állást a volt tanácsi bérlakásokkal kapcsolatban. Itt, Solton, húsz ilyen lakásról van szó. Ami Andriskáék fűtési kiadásait illeti, hadd mondjam el, hogy mások ugyancsak a saját pénzükből veszik meg a tüzelőt. Dr. Benedek Gábor főorvos úr a maga által vásárolt szénnel fűti a szolgálati lakását és a rendelőjét. ... de fontolgatja a privatizációt A szolgálati lakások rendbetételére, felújítására Solton is több millió forintra lenne szükség. De honnan vegye az önkormányzat a hiányzó pénzt, amikor egy kétszintes lakás tetőszigetelése is egymillió forintba kerül, s a lakbér csak csurran-cseppen a tetemes kiadásokhoz képest? — A megoldás a szolgálati lakásoknál is, úgy gondolom, a privatizáció lesz, vagy legalábbis a lakbéreknek a valóságos piaci szinthez igazítása — veszi fontolóra Németh József. — Emlékszem: a múltban, amikor nem volt pénz felújításra, s nem teljesíthették mindenben a lakók óhaját, a tanács minden volt, csak nagyságos úr nem. Már előre látom, milyen kemény vita lesz az önkormányzatban arról, hogy költsünk-e másfél millió forintot 1991-ben a szolgálati lakások rendbehozására. Hiszen annyi helyre kellene ma ez a pénz! Kohl Antal Csődbe jut-e a gépkocsi-javítói szolgáltatás? A rendszerváltást megelőzően a gépkocsijavító iparban — akkor már lehetőség nyílott nyugati autótípusok behozatalára — fellendülés történt, igaz, ez csupán néhány hónapig tartott, s ma már gondokkal küszködnek. Kecskeméten a két legnagyobb, a Bács- mobil és az Autójavító Vállalat, akárcsak kisebb társaik — kft.-k, kisiparosok —, mindent megtesznek, hogy talpon maradhassanak. A Bácsmobilnál a havi javítókapacitás 6600 óra, amelyet az év első három hónapjában csupán 80 százalékban használnak ki. Ez a gépjárműjavító iparban elfogadható — télen kevesebben használják járműveiket —, de ahogy Méhes Lajos elnök fogalmazott, ebben az évben másról is szó van. „A A Kecskeméti Autójavító Vállalatnál az autójavító kapacitás 11 760 óra, amely a téli hónapokban 70 százalékos kihasználtságú. Nálunk is minden volt szocialista típusú gépkocsi garanciális javítájármütulajdonosok csak akkor hozzák be autójukat, amikor annak már a torka véres.” Másképpen fogalmazva, a kocsi már nem indul, s a tulajdonos sem tudja megjavítani, ezért kerül a műhelybe. Ennek is oka van, ugyanis az autójavítás órabére 210 forint, a karosszériajavítás és fényezés 230, a nyugati típusú járművek esetében 300 forint, s mindezekhez kapcsolódik a 25 százalékos áfa. — Minden volt szocialista országból származó qutó garanciális javítását elvégezzük, különböző szerződések alapján alkatrészt árusítunk, de benyújtottuk igényünket autóértékesitésre is. Ebben nagy üzletet látunk, ezért ezzel is szeretnénk foglalkozni — mondta az elnök. sa mellett elvégzik a lakossági, sőt közületi szolgáltatásokat is. Náluk magasabbak a rezsiórabérek, az autószerelői 250, a karosszériajavító és fényező 260, a nyugati típusoknál, 360 forint, természetesen itt is kapcsolódik hozzá az áfa. — Mi is szeretnénk ebben az évben felfejleszteni az autóértékesítést — mondta Gulyás Mihály igazgató. — Főként nyugati típusokból, de azokat széles skálán. Konkrét szerződésünk van Ford típusú személy- és kisteherautóra, autóbuszra, megállapodást kötöttünk Opel személygépkocsik eladására, s kialakulóban van a Peugeot és a Renault személygépkoA Kecskeméten dolgozó 38 autójavító kisiparos, akik jelenleg 150-350 forintos rezsiórabért számolnak fel — közülük többen foglalkoznak új és használt autók eladásával —, megélhetése, kapacitásának kihasználása ma még a kívánt szinten van. Azonban a visszaesés a gépjárműjavítás és más szolgáltatás tekintetében már előrevetíti árnyékát. Az alkatrészárak dinamikus és állandó emelkedése, a javítási rezsiórabérek növekedése mellett egyre drágább lesz az autózás. Gondoljunk csak az üzemanyag árának meredek felszökésére, a kötelező felelősség- biztosítás bevezetésére, a vágtató inflációra, a munkanélküliség fenyegető rémére, ami arra az elhatározásra készteti az autósokat, hogy a legolcsóbb megoldásokat keressék. Melyek ezek? Ha nem állítja le az autót, akkor elhúzza a javítást az utolsó percig csík behozatala. Ezeknek a gépkocsiknak az eladási árai jóval felül vannak az egymillió forinton. Érthető az autójavító vállalat igazgatójának elképzelése, aki az értékesítéstől reméli a nagyobb nyereség- ráta elérését, amelyből finanszírozni lehetne a javításhoz szükséges gépek beszerzését, a gazdálkodás biztonságát, a javítókapacitás fenntartását. Ahogy kifejtette, a kereskedelmi tevékenység nem növekedhet a javítás rovására. — ez műszakilag és forgalombiztonsági szempontból egyaránt veszélyes —, esetleg kontárral javíttat, s ha már erre sem lesz pénze, leszerelteti a rendszámot . . . S ez az, ami félő, hogy perifériára szorítja a hazai motorizációt, s annak háttériparát. Ha így alakul, nem lesz fizetőképes kereslet sem új autók megvételére, sem pedig a szolgáltatások elvégeztetésére. Ez pedig a háttéripar csődjét jelentheti. A megoldás természetesen kézenfekvő: meg kell teremteni a piacot, de ez esetben a piac legfontosabb eleme a vásárló — a magánember, a fogyasztó —, akinek most a „leszokás” időszakában már nem a személygépkocsi a legfontosabb. S amikorra az lesz — mert ebben még reménykedünk — meglesz-e a háttér, a javítókapacitás? Gémes Gábor A motorizáció magyarországi kialakulása idején — a 60-as évek közepe táján — dinamikusan fejlődött ki ennek háttéripara, az autójavítás. Állami vállalatok és szövetkezetek jöttek létre kifejezetten erre az új lakossági szolgáltatásra. Akkor, s később is, igyekeztek ezek a cégek jó technikai háttérrel, jól képzett munkaerővel, s a körülményekhez képest olcsón elvégezni a személy- és tehergépkocsik javítását. Jó néhány évvel ezelőtt, az egyre fokozódó igényekhez igazodva, ebben a szolgáltatási szférában megjelentek a kisiparosok is, akik — esetleg járműtípusokra való specializálódással — fontos tényezőivé váltak a munkának. Igaz, ebben a szolgáltatási ágazatban is jelentős nehézségekkel kellett megküzdeni, az anyag- és alkatrészbeszerzés gondot okozott. Ennek ellenére, ha döcögve is, „haladt a szekér”. Akkor hozzák, amikor már véres a torka Ha nem lesz fizetőképes kereslet Kereskedelem a javítás érdekében EZ MÉG NEM A PIACGAZDASÁG Olcsó húsnak... Egy kormánypárti képviselő a napokban leplezetlen büszkeséggel állította, hogy látható eredményei vannak a kormányzásnak, hiszen „hosszú-hosszú évek után most először voltak jelentős árcsökkenések”. Valóban párját ritkító esemény a néhány héttel ezelőtti húsár-csökkenés, ám ez aligha tekinthető a kormány által is meghirdetett piacgazdaság biztos tünetének, sokkal inkább az átgondolatlanság, a kapkodás, az érdek- egyeztetés hiányának csalhatatlan jele. A piac ugyanis akkor működik, akkor szabályozza kellőképpen a folyamatokat, ha létének nyertesei vannak. Mi van a Gorenjékben? A fogyasztó élvezi annak előnyeit, hogy az olcsóbb termékből néhány kilót fölvásárol. Boldogsága azonban kérészéletű lesz, hiszen a hús árának tartós csökkenésére a jelenlegi gazdasági, gazdálkodási struktúrában aligha lehet számítani. Illúzió csupán az olcsó hús, és az árcsökkenés legfeljebb néhány szegényebb családot lakat jól az ünnepi ebédeken. Mázsányi mennyiségeket úgysem lehet készletezni, hiszen ehhez tőkére és a lakótelepi panelokba nem illeszthető mélyhűtőládákra volna szükség. Az Ausztriából behozott Gorenjékbe egyébként sem a vásárcsarnoki mészárszékekből, hanem a falusi ólakból közvetlenül került a húsféle. A kereskedelem örülhet a meglendült forgalomnak, mert vitathatatlanul többen vásárolják az olcsóbb húst. De lesz ennek böjtje is, hiszen a vásárló nem csupán a pocakját, hanem kisebb-nagyobb tárolóterét is feltölti az olcsóbb áruval, s a házi készletezés várhatóan fékezőleg hat a későbbi keresletre. Az pedig bizonyosan hátrány, hogy az alacsonyabb termelői árat változatlan árrés mellett is kisebb haszon követi. A feldolgozók fellélegezhetnének, hiszen a nagyobb kereskedelmi forgalom megszabadítja őket készleteik egy részétől, amelynek finanszírozására százmilliós nagyságrendű kamatokat fizetnek a hitelezőiknek. De mint az a húsipari vállalatok vezetőinek nyilatkozataiból is kiderült, nem a megkönnyebbülés, hanem a szorongás vezérelte gondolataikat. Az árcsökkenés ugyanis a veszteségeiket növelte, így többségük csak a kereskedelem erőteljes nyomására —• sőt talán fenyegetésére — adta olcsóbban áruját. A maguk nézőpontjából igazuk is volt, hiszen egy korábbi rossz döntést, a túlvásárlást, a készletek mértéktelen felhalmozását egy újabb rossz döntéssel, az árengedménnyel korrigáltak. Természetesen mindkettőt csak a saját kárukra tehették. Kombinátok a csőd szélén A termelők látszólag karba tett kézzel figyelhették az eseményeket, ők ezúttal kimaradtak a gazdasági történésekből. Persze nyakig benne voltak korábban, hiszen évekig haszon nélkül vagy igen csekélyke haszonnal tartották állataikat. Szinte az utolsó pillanatban szánta meg őket a földművelés- ügyi miniszter, s az ártörvény alapján megállapította a minimális felvásárlási árat; megállítván ezzel a sertéstartók teljes ellehetetlenülését. A gondosan számolgató gazdák persze azt mondják, a 64 forintos kilónkénti védőár az éhenhaláshoz sok, a fejlődéshez kevés. Az a bizonyos kutya valójában a termelési-értékesítési folyamat közepén van elásva; vagyis a feldolgozóipar és a kereskedelem lehetne a valóságos keresletélénkítés kezdeményezője. Az már tény, hogy egy rossz iparpolitika következtében a húsipar nem az ország adottságainak megfelelően épül fel. A beruházásokat a tekintély, a személyes összeköttetések irányították, így nagy létszámú, csak magas termelési költségekkel működtethető kombinátok épültek, ráadásul nemcsak a sertéstartásról híres térségekben. Példaértékű a Pápai Húskombinát korszerűsítése, amely kócerájból fejlődött Amerikában is ismert kombináttá. Ugyanakkor az is tény, hogy a feldolgozott sertéseknek csak a töredékét tudják ésszerűen szervezhető szállítási távolságból beszerezni. Vége az álmoknak Egy-két évtizede tehát győzött az élelmiszer-ipari lobby, s akkor az állami költségvetésből fedeztette a győzelem költségeit. Mára a régi finanszírozó elszegényedett, az új költségviselő a lakosság lehetne, de ők nem dúskálnak a javakban. A lobby megmaradt és új tagjai védik bástyáikat, s a hús árát eleve úgy kalkulálják, mintha körülöttük minden változatlan maradt volna. A kereskedelem hasonlóképpen a nehezen kiverekedett árrés birtokában üzletel, tekintet nélkül másokra, csak a saját érdekeit, kényelmesen vállalható feladatait tartja szem előtt. Ideje volna felébredni az évtizedekig tartó szunyókálásból, hiszen ha a piac következetes lesz — milliók érdeke, hogy az legyen —, a termelési-értékesítési lánc két végén döntik el a középső láncszemek sorsát is. Az első szem a sertéstartó, aki érdekei szerint folytatja vagy hagyja abba az állattartást; nyomott, számára kárt okozó felvásárlási árakkal csak ideig- óráig lehet megtéveszteni. Az utolsó láncszem a fogyasztó, aki viszont pénztárcája vastagsága szerint kénytelen cselekedni. Ésszerű megoldásként tehát csak az kínálkozik, hogy a tíz- milliónyi magyar fizetőképességéből kiindulva a sertéshússal foglalatoskodók egyeztetik érdekeiket. Az persze még megoldás lehetne, hogy ha már váratlanul ránk szakadt a bőség, akkor korlátlanul vásárolnánk a húst és a hústermékeket. Ez azonban álomnak is pillanatnyi, hiszen a húsfogyasztás a fejlett kapitalizmusban is korlátozott. A hőn óhajtott piaci folyamatokra csak piaci módszerekkel lehet reagálni itthon is. Persze nem mások tönkretételére spekulálva, hanem az „élni és élni hagyni” bölcsességének szabályai szerint. V. Farkas József ♦ A lakbér: 3140 forint. • Ki meszel- tesse ki a fürdőszobát: a bérlő, vagy az önkormányzat? (Méhcsi Éva felvételei)