Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-06 / 55. szám
6 9 PETŐFI NÉPE 9 1991. március 6. SZERZETESRENDEK MAGYARORSZÁGON Napjainkban már egyre kevesebben emlékeznek azokra az időkre, amikor csaknem minden jelentősebb városban — esetenként nagyobb községben — működtek szerzetesek által fenntartott templomok, plébániák, iskolák, kollégiumok. Kik a szerzetesek, s milyen szerzetesrendek működtek az utóbbi negyven évet megelőző századokban Magyarországon? Szerzetes—női vagy férfi — az, aki valamely szerzetben fogadalmat, azaz ígéretet tett Istennek, hogy követi az evangéliumi tanácsokat, nevezetesen vállalja a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet. Az ünnepélyes fogadalom élethosszig volt érvényes, az egyszerű fogadalom lehetett akár bizonyos időre szóló. A három szerzetesi fogadalom tartalma a következő: a szerzetes elveszíti vagyonát, amit pedig szerzetessége alatt munkájával szerez, az a szerzetesrendé. Vállalja külön a tízparancsolat hatodik és kilencedik pontjának betartását (né paráználkodj, felebarátod feleségét ne kívánd), továbbá megígéri, hogy törvényes elöljárójának engedelmeskedik. A szerzeteseket tömörítő szerzetes- rendek azok az egyházilag jóváhagyott testületek, amelyek a szerzetesség eszményét különleges alapszabályaik szerint, céljaik szemmel tartásával törekszenek megvalósítani. E célok és szabályok szerint vannak — férfi és női — ún. igazi rendek (ordók) és egyszerű társulatok (kongregációk), továbbá megkülönböztetünk szemlélődő, tevékeny és vegyes (tevékeny és szemlélődő) rendeket. A hazánkban működő szerzetesrendek jelentős hatással voltak Magyar- ország keresztény-európai arculatának kialakítására, kezdve az Árpádkori bencés hittérítőkön, az európai fejlettebb mezőgazdaságot és kertgazdálkodást meghonosító cisztereken, folytatva a lelki életre, elmélkedésre nevelő pálosokon, a harcos katolicizmust és tudományt hirdető jezsuitákon, a műveltséget, kultúrát terjesztő premontreieken át a XX. század közepéig a leánynevclésben, betegápolásban kitűnő női rendekig. Úgyszólván nem volt az életnek olyan területe, ahol ne tevékenykedett volna valamilyen szerzetesrend. (Ha tanítórend volt, 1848-ig, az egyházi iskolák államosításáig vagy 1950-ig, a szerzetes- rendek feloszlatásáig). Ez idő után mindössze hat fiú- és két leányiskolát tarthattak meg, mégpedig a bencések Pannonhalmán és Győrött, a ferencesek Esztergomban és Szentendrén, a piaristák Budapesten és Kecskeméten, míg a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővérek (Notre Dame) Budapesten és Debrecenben. A világ minden táján elterjedt sok száz katolikus női és férfi szerzetes- rend felsorolását meg sem kíséreljük. Magyarországon 25 férfi szerzetes- rend működött, de ezek közül némelyik csak 11. József hírhedt feloszlató rendeletéig. A női rendek száma 43 volt. AZ EGYETLEN MAGYAR ALAPÍTÁSÚ REND: A pálosok A római katolikus egyház egyetlen magyar alapítású szerzete az „Első Remete Szent Pálról" elnevezett, közismert nevén a pálosok szerzetesrendje. A pálosokai a később boldoggá avatotl Özséb, esztergomi kanonokból lett remete alapította. 1250 körül a pilisi erdőben, „ . . . ahol hat társával lakott a forrás mellett, a Szent Kereszt tiszteletére megalapította a Rend Főmonostorát...” írja Gyöngyösi Gergely pálos szerzetes, a rend 16. századi történetírója. Özséb Esztergomban született előkelő szülőktől, s fiatalon papi pályára lépett, majd 1246-ban lemondott a kanonoki méltóságról, s néhány remetetársával a világtól elvon ultan élt. 1263-ban Rómába utazott, ahol Aquinói Szent Tamás segítségével szerette volna elnyerni a pápa jóváhagyását ahhoz, hogy megalapíthassa a rendet. Ezt az engedélyt azonban csak 1308-ban. Gentilis bíboros, pápai követ látogatásakor kapta meg. Ettől az évtől beszélhetünk a pálosokról, mint önálló szerzetesrendről, amely a püspöki joghatóság alól kivéve, külön rendi szabályok, mégpedig Szent Ágoston regulája szerint, saját rendfőnök irányítása alatt, önállóan működött s működik napjainkig. 1319-ben Lőrinc generálissal (rendfőnökkel) kezdődött a pálosok aranykora. 14 15. századi uralkodóink, főpapjaink és főuraink sokat áldoztak a magyar rend felvirágoztatásáért. Kolostoraik száma már 1327-ben meghaladta a félszázat. Nagy Lajos királyunk Velencétől megszerezte számukra Remete Szent Pál földi maradványait, amelyet 1381-ben helyeztek el a budaszentlő- rinci kolostorukban. 1417-től csak az lehetett a hófehér kámzsát viselő pálosok rendfőnöke, akit a Magyarországon tartott nagykáptalan választott meg. „Ha valaki élő szenteket akar látni írta Kapisztrán Szent János a Márianosztrán tett látogatása után —, az jöjjön a márianosztrai kolostorba.” A török hódoltság kezdetén Magyarországon 170 pálos kolostorban éltek a fehér kámzsás remetebarátok. Lelkipásztorkodás, hittérítés, tanítás, az irodalom és a művészetek művelése terén a rend jelentős tényezőjévé vált hazánk életének. A nemzeti irodalom művelése különösen is jellemezte őket: pálos barát volt a bibliafordító Báthory László, a történetíró Gyöngyösi Gergely és Tatay Antal, a • Pálosok ábrázolása (előtérben a pálosok címere). vértanú Csepellényi György; később Ányos Pál, Virág Benedek, Verseghy Ferenc. A jezsuiták mellett pálosok tanítottak a híres nagyszombati egyetemen is. Még egy jeles államférfiút is adtak a nemzetnek Martinuzzi (Utyeszenits) Fráter György bíboros, esztergomi érsek személyében. A rend virágzását a török megjelenése taposta el. 1600-ban magyar földön mindössze hat kolostoruk maradt. Miután azonban a rend még a középkor folyamán fél Európában elterjedt (Németországban, Lengyelországban, Portugáliában és Spanyol- országban voltak kolostoraik), a török kiűzése után a szerzet a külföldi pálos testvérek segítségével hamarosan talpra állt. Újonnan létesített iskoláik népszerűsége és keresettsége nőttön nőtt. A pálosok a nemzet szeretedében fokozatosan visszaszerezték azt a kiváltságos helyet, amelyet a mohácsi vész előtt élveztek. A 18. század végére a magyar pálos kolostorok száma 37-re emelkedett. S ekkor érte a rendet az újabb csapás. II. József, a kalapos király 1786-ban feloszlatta a szerzetesrendeket, a pálos barátokat is szélnek eresztette. Ugyanez a sors várt 1810-ben azokra a lengyel kolostorokra, amelyek Lengyelország felosztásakor Frigyes porosz király fennhatósága alá kerültek. 1818-ban pedig az orosz cár szüntetett meg kilencet, 1864-ben pedig — kettő kivételével - valameny-' nyit. Több sikertelen próbálkozás után lengyel segítséggel 1934-ben a budapesti Gellérthegyen, a Sziklakápolnában és kolostorban, 1935-ben Pécsett, 1940-ben Pálosszentkúton, 1944-ben Soltvadkerten, majd 1945- ben a Pécs melletti Jakab-hegyen kezdtek újból közösségi életet. 1950- ben, amikor a rendet a kormány feloszlatta, 40 pálos barát élt Magyar- országon. 1990-ben a pálosok megkezdték a magyar rendtartomány újjászervezését. Dr. Csonkaréti Károly A „lámpának” a fejekben kellene világítani SZÜKSÉG VAN-E A KRESZ MÓDOSÍTÁSÁRA? A közlekedési tárca a közúti balesetek számának csökkentése érdekében — az utóbbi három évben 52 százalékkal emelkedett — javasolta a kormánynak a Közlekedésrendészeti Szabályzat módosítását. Nem mintha nem értenénk egyet a gázüzemű gépkocsik módosításban szereplő közlekedésével — mert eddig is sokan használták ezt az üzemanyagforrást illegálisan —, de úgy véljük, a közlekedési szabályok látszatmegváltoztatására nincs szükség, mert ezzel nem csökkenne sem a kevésbé súlyos, sem pedig a halálos balesetek száma. A módosítások közül az előterjesztő a következőket emeli ki: „Lakott területen a megengedett legnagyobb sebesség 50 kilométer, de ahol megvannak a feltételek, ott külön táblák engedélyeznék a nagyobb haladási sebességet”. Ez egy gumiszabály, amely semmiképpen A SZÉGYEN STATISZTIKÁJA Ha mód volna rá, hogy az úgynevezett müveit világ tippeljen, mit tart szégyenletesnek a kétezredik esztendő küszöbén, bizonyára tanulságos lenne a lista. Ám azt kevesen jelölnék, amire az UNICEF, az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapja az év elején utalt jelentésében: a szégyen statisztikájának nevezte a leány- és fiúgyermekek közötti megkülönböztetést. Eszerint Indiában, Pakisztánban és Bangladesben a fiúkénál lényegesen nagyobb a lányok gyermekkori halálozása, merthogy nem is törődnek velük. Jordániában az 1 és 8 hónap közötti fiúgyerekek négyszer olyan jóltápláltak, mint a leánycsecsemők. Malajziában a gyermekmunkások között is a lányok szenvednek többet: heti munkaidejük 75 százalékkal hosz- szabb a fiúnak született sorstársaikénál. Ám nemcsak a fizikai megterhelés, hanem a szellemi sorvasztás is a lányokat érinti érzékenyebben, a világ analfabéta iskolaköteleseinek 60 százalékát a kislányok adják. Az UNICEF helyzetképéből — melyet a Le Monde ismertet — az is kitűnik, hogy e megalázó statisztika kedvező változásának „kulturális” akadályai is vannak. Nevezetesen olyanok, hogy számos fejlődő országban „csapásnak tekintik a leány- gyermek születését.” Ha valaki jót kíván egy ifjú hindu házaspárnak, azt igy fejezi ki: „Áldjon meg az ég nyolc fiúgyermekkel!” S végül, nem lehet jobban megsérteni egy arab férfit, mint amikor azt vágják a képébe: „Abut-banát” — Lányos apa! sem befolyásolná a haladási sebesség betartását. 1990-ben Bács-Kiskunban az 1559 sérü- léses baleset 99 százaléka a KRESZ szabályainak megsértéséből, főként relatív gyorshajtásból, az elsőbbségadás elmulasztásából, szabálytalan előzésből eredt. Ebből az a tanulság vonható le, hogy nem a sebességhatárokat kell csökkenteni — a magyar autós oda sem füttyent a táblára —, ha nem az adott forgalmi, látási és útviszonyoknak megfelelően kell közlekedni, még lakott területen belül is. S már itt vagyunk a lényegnél! Hiába a hátsó biztonsági öv, a veszélyes útszakaszon a járművek nappali kivilágítása, amikor az alapvető, életet mentő szabályokat jó néhányan most sem tartják be! Saját és mások tapasztalataiból néhány, a nap mint nap előforduló, sőt már „megszokott” durva szabálysértés: a forgalom- irányító jelzőlámpa piros jelzésén átvágtató, az Állj! Elsőbbségadás kötelező! jelzőtábla előtt meg nem álló, sőt gyorsító magyar rendszámú nyugati típusú autó. Az egyirányú utca tilos végéről behajtó autós, aki a jogos figyelmeztetést pofonok ígérgetésével „honorálja”. Beszélhetnénk nagyon sok, a jelenlegi közlekedési szabályokat semmibe vevő, a 40 kilométeres sebességkorlátozást elrendelő tábla után „alig” 80 kilométerrel vágtató személygépkocsisról is, aki ugye abszolút értelemben lépi túl a sebességet, de szólhatunk arról a motorosról is, aki lakott területen belül két gépkocsisor között szlalomozik a csúcsforgalomban. Unalmas lenne bár nem ártana — felsorolni a KRESZ szabályait megsértők valamennyi példáját, de inkább arra utalnánk: minden szabályozás csakis annyit ér, amennyit megtartanak belőle. Módosíthatják, kitalálhatják az új KRESZ-t, elrendelhetnek világítást, biztonsági övét, sebességkorlátozást, ha nem tartják be, mi értelme van? Régi „motoros” véleménye: nem a régi KRESZ-ben, hanem annak végrehajtásában, az ellenőrzésben van a hiba. Mikor lehet pontozni egy gépkocsivezetőt? Ha olyan szabálytalanságot követ el, amely balesethez vezet. S ha a másik, a gyalogos elhárítja az ütközést, ha az óvatos, a szabályokat betartó jóvoltából nem történik szerencsétlenség? A pontokat ki és kinek fogja osztogatni? Nem új vagy módosított szabályozás kell, hanem a régi jól bevált Közlekedésrendészeti Szabályzat szigorú betartása, betartatása szükséges! Ehhez azonban nem elég a jogszabály, a módosítás! Ehhez a közlekedéshez értő, a megelőzést is segítő és a következetes felelős- ségrevonást alkalmazó rendőrség is kell! Gémes Gábor Folyóirat-tallózó Bármennyit változott is a világ a huszadik században, bármennyi újfajta lehetősége van a tömegkommunikációnak, a szellemi élet igazi műhelyei munkáját nem kiséri tömeges érdeklődés. Szokták emlegetni a Nyugat 6-800 példányát, és mégis korszakos jelentőségét. Nos, ehhez képest a folyóiratok néhány ezres példányszáma az utóbbi évtizedekben csupán annyi növekedést jelentett, amennyivel gyarapodott az értelmiség létszáma. A mai értékek jelentős részben továbbra is az írásos fórumokon keresztül jutnak nyilvánossághoz: a folyóiratok továbbra is nélkülözhetetlenek, és nem csupán technikai szerénységünk miatt. Érzik ezt maguk a mai szerkesztők és munkatársak is, s bár sziszifuszinak tetsző feladatokkal kell megbirkózniuk, hogy talpon maradhassanak, hiszen anyagi okok miatt 1991-ben mind több fórumot fenyeget a megszűnés vagy a bizonytalan idejű szüneteltetés réme. ezért sokféle leleméhnyél próbálnak talpon maradni. A tatabányai Új Forrás például megújultan kezdi 23. évfolyamát, s ha valamivel szerényebb terjedelemmel is, de ezentúl az évi hat helyett tízszer fog megjelenni. Az idei első szám azt bizonyítja, hogy érdemes lesz továbbra is olvasni az Új Forrást. Az új szám nagyobb részét a Nemzet és identitás című vita foglalja el. Még 1979-ben zajlott e lapban egy azonos tematikájú vita. Ennek szereplői közül Szilágyi Ákossal, Gergely Andrással, Csepeli Györggyel és Kulin Ferenccel folytatott külön-külön beszélgetést a rádió a múlt nyáron, s most ennek szövegét közük, ki- egészitve Kiss Gy. Csaba, Páskándi Géza, Sándor Iván, Vekerdi László és Veres András írásaival. A taglalt kérdéskör lezárhatatlan és lerázhatatlan. Hiába mondja bárki, hogy tegyük már félre, szinte menetrendszerűen vissza-visszatér. A szélsőségeket: a „haza-pufogtatást” és a „nemzetietlenséget” viszonylag könnyű elítélni, de csak látszólag, hiszen már itt is van, aki minősít: melyik a kisebb veszély. Abban is könnyű egyetérteni, hogy nem lehet a nemzeti érdeket és a polgárosodást szembeállítani, s hogy ez ma különösen veszélyes volna. De már sok az eltérés a nemzeti érdek és a polgárosodás fogalmainak értelmezésében. S az egyik vélemény szerint a nemzet érdeke a polgárosodás. Megint mások ezt értelmezhetetlennek tartják. S eszébe juthat az olvasónak, hogy még néhány éve is a szocializmus és a nemzeti érdek szétválasztha- tatlan egymásrautaltságáról szóltak az eszmefuttatások, s akkor a szocializmust próbálta egy áramlat nemzeti jellegűvé formálni, s kapta meg közben a nacionalista minősítést erősen rosszalló éllel. Furcsa fintora a történelemnek, hogy most, amikor önállóbbá válhat a magyar állam, a világban ható tendenciák továbbra is csak igen korlátozottan engedik meg e nemzeti jelleg érvényesülését. A magyar nacionalizmus veszélyeit harsogó vélemények pedig inkább születnek politikai taktikáz- gatásból, mintsem komoly helyzetelemzésből. Az Orpheus Miskolcon jelenik meg egy éve. Tavalyi 4. száma most vált hozzáférhetővé. A borsos árú (97 Ft) kiadvány összeállítást tartalmaz az irónia jelenlétéről irodalmunk és kultúránk újabb szakaszában, a hetvenes-nyolcvanas években. Vagyis a közvetlen múlfcs így a jelen egyik meghatározó művészi tendenciájáról beszél műveket idézve, s a korszakot elemezve is. Ezek az évtizedek nyomós cáfolatát adták annak a vélekedésnek, hogy az irónia idegen a magyarság szemléletétől. Persze találhatnánk történelmi bizonyítékot is, például a legmagyarabb költőnek tartott Arany János munkásságában, az azonban kétségtelen tény, hogy soha korábbi korszakban nem volt oly kiemelkedő szerepe az iróniának, mint a közelmúltban. Épp ez a tény okozhat érzéki csalódást is, hiszen nem kevesen vannak, akik szinte csak az ironikus szemléletű műveket ismerik el jelentékenynek, korjellemzőnek ezekből az évtizedekből. Amiként sajnálkozhatunk az iróniára képtelen emberen, ugyanúgy kell tennünk a csak iróniára képessel is. Éélrevivő volna, ha a tárgyalt korszakban az irónikusság mellett nem látnánk például az elé- gikusságot is rangosnak és jelentősnek. Ezért szellemes Poszler György tanulmányának már az alcíme is: Elégia az iróniáról. A győri Műhely is tavaly újult meg, s vált az egyik legszebb kiállítású folyóirattá. Most rangos szürrealista különszámot adtak ki, amely Román József tömören is jól eligazító bevezetője után klasszikus szövegek és képek sorát közli mai reflexiókkal együtt. E számnak az izmusok sorozat megfelelő kötete mellett a helye minden könyvespolcon. Vasy Géza ODZE GYÖRGY: LIFT Az ember legyen tájékozott. Olvasson el mindent, amit csak lehet. Mindig ez volt a meggyőződésem. Még a konzervdobozokat is. Abból is lehet tanulni. A liftet, azt meg pláne. Az ember így elkerülhet bizonyos kellemetlenségeket. A tudatlanságból eredő kellemetlenségeket. Ráadásul én valahogy nem is tudtam elképzelni az életemet lift nélkül. És mindig valami különleges hatással is volt rám. Mármint a lift. Ezért aztán sohase bírtam volna földszintes lakásban lakni. Lehet, hogy őrültség, de hát mit érne az élet őrültségek nélkül? Szóval, a lift. Pontosabban: a felvonó. Mert a lift ugyebár angol szó, és annyit tesz, mint EMELNI vagy EMELKEDNI. Sőt. LIFT POTATOES, az azt jelenti, hogy krumplit szedni. De mi, magyarok, nem használjuk a FEL VONÓ szót. Mi csak a LIFT szót használjuk. Miért?Mert szeretünk idegen szavakat használni. Miért szeretünk idegen szavakat használni? Mert ilyenek vagyunk. Még pontosabban: ilyenek szeretünk lenni. Vagy a liftet nem szeretjük. Ez is lehet. Merthogy gyakran elromlik. Ezt kézzel írt (ritkábban előre nyomtatott) táblával jelzik a földszinti (de valamilyen oknál fogva csakis a földszinti) állomás ajtaján,Jgy egy szerűen. A LIFT NEM MŰKÖDIK. Miért nem működik? Ezt sohasem közlik. Persze, ennek több oka is lehet. Mármint, és elsősorban Magyarországon. Magyar- országon ugyanis megszoktuk, hogy a dolgok elromlanák, és nem firtatjuk az okokat. A HOGYA- NOKA T ÉS A MIÉRTEKET. Pedig a lift igazán egyszerű szerkezet. Látszólag, legalábbis. Ez is jellemző ránk. Ez a két szó. Ha lenne olyan nemzetközi konferencia, ahol két szóval kellene jellemezni Magyarországot, akkorr én ezeket választanám :LATSZÓLAG és LEGALÁBBIS. De hát ilyen konferenciákat persze nem rendeznek. A lift egyébként már gyerekkoromban nagy hatással volt rám. Abban a négyemeletes bérházban, ahol laktunk, a járószéknek még nagy, csiszolt szegélyű ablakai voltak. Es ahogy a csikorgó sínek között emelkedett, lehetett látni, kik utaznak benne. Es miyen méla arcot vágnak az emberek liftutazás közben, amikor azt hiszik, hogy senki se látja őket! A nők a frizurájukat igazgatják, a férfiak megcsippentik a nyakkendőjüket. A kapuban volt a liftcsengő, azt kellett megnyomni, ha az ember liften szándékozott utazni. Persze, csak felnőttek. Gyerekek akkoriban nem utazhattak liften. Még csak az hiányzott volna. Szóval a felnőttek már a kapuban megnyomták a csengőt, ezzel jelezve, hogy liften szándékoznak utazni. Akkor aztán Paulik úr, a házmester, jött a kulccsal. Dohogva, amiért neki egész életében liftajtókat kell nyitogatnia. A szája sarkában örökké ott lógott a cigaretta. De engem akkor ez nem érdekelt. Pedig apám arra tanított, hogy mindig a társadalmi összefüggéseket kell keresni. A liftutazás szabályait és az arra vonatkozó utasításokat a földszinti aknaajtóra és a járószék belső falára is felerősítik, kis fémtáblán, jól látható helyen, én azonban még senkit sem ismertem, aki ezeket elolvasta volna. Az emberek nálunk csak úgy, szó nélkül beszállnak a felvonóba. Mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Egyszerűen figyelembe se veszik az óvintézkedéseket. Vennék persze, ha már aztán megtörtént a baj, de hát nálunk ez mindennel így van. Előbb a baj, aztán a figyelembevétel. A felvonó ajtajának nyitását követően például meg kell arról győződni, hogy a járószék az ajtó mögött áll-e. Hány baleset történt már abból, hogy a belépők elfelejtettek erről meggyőződni! De hány! Én magam is ismertem valakit, aki így járt, ráadásul a családban, és történetesen Ernő, a második nagybátyám volt az illető. Később ugyan még sokáig suttogták a családban, hogy Ernőt a bel- ügy lökte be a liftaknába, mert ellenséges hírszerző szervekkel kollaborált. De hát ez, persze, csak mese. Ha az ember kinyitja a liftajtót, győződjön meg róla, hogy ott áll-e a járószék, vagy sem. Mi sem egyszerűbb ennél. Van aztán még egy felirat. A felvonó csak rendeltetési céljára és megfelelő módon használható. Úgy látszik, ezért mondta nekem Zitácska, amikor tizenhét évesen éppen nekiálltam a Pozsonyi úti bér házban, a nyekeregve emelkedő Haverland Antal felvonóban, két emelet között a melleit markolász- ni, hogy GYURIKÁM, ITT NE!
