Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-23 / 69. szám

1991. március 23. • PETŐFI NÉPE • 5 lódó világ kellemetlen meg­határozottságaihoz, a Gross- kompozíciók speciális dimen­ziójában rögtönzik életüket. A monumentális, totálisan humanizált kertek cizellált ékítményeikkel, építményeik­kel, játékra szolgáló kisebb- nagyobb környezetkímélő szerkezetekkel zsúfoltak. Lakható léghajók, emeletes, a fákkal és virágokkal külö­nös szimbiózisban élő konst­rukciók jelentik Gross ősla­kosai számára az életteret. A varázsos karnevált több­nyire a napfény, olykor az alkonyaiban meggyújtott lámpasor fénye ragyogja be. A szecessziósán cizellált felü­letekkel, terekkel lakásbelsői­ben, csendéleteiben hasonló módon, de nagyobb lépték­kel építkezik. A műtermében összeállított Csendélet-en leg­alább ekkora szerepet kap­nak a falon függő Gross- művek, mint a középpontba állított őszirózsák, krizanté­mok, gyümölcsök. Külön fejezetet alkotnak a népszerű Gross-fikciókon kí­vül eső, különös hatású táj­képek; például a Madarak kertje vagy a Patakpart. A grafikusművész bármilyen tárgyú munkáin előszeretet­tel komponál szimmetriában. A majdnem síkba terített me­sékkel, szürreális álmokkal ellentétben tájképeinek for­mái egy földközelibb valósá­got rögzítenek. A Patakpart­tól a Művészek kertjének lak­ható léghajójáig ki-ki eldönt­heti, hogy melyik magassá­got választja. (károlyi) • Művészek kertje. Gross Arnold kertjei • Madarak kertje. zékeny" felületeinek tengere­ben. Monumentális, tág terű miniatúrái az esetek többsé­gében sok (férfi, női és gyermek) figurából összeál­lított kompozíciók. Az al­kotó a tiszta vonallal több évtizede kísérletezte ki, te­remtette meg egységes képi világát, amelynek dinamiz­musát azóta is a különös. • Gross Arnold: Park. varázsostul intenzív derűtől, életörömtől nyeri. Gross Arnold apró, kicsit groteszk figurái a szabadság természetes állapotában sétál­nak, beszélgetnek, kötéltán­colnak, szednek virágot és röptetik léggömbjeiket. Sem­mi közük az egyre technicizá­A Kecskeméti Tavaszi Na­pok egyik legtekintélyesebb képzőművészeti eseménye Gross Arnold grafikusművész kiállítása. A kortárs hazai rajzművészet egyik legismer­tebb képviselőjének majdnem félszáz munkájával találkoz­hatnak az érdeklődők az Er­dei Ferenc Művelődési Köz­pontban. Ha a kiállítás szervezőit az a választási szempont vezette volna, hogy ki számít ma a műfaj élmezőnyében a leg­népszerűbbnek, a legtöbbféle ízlésű, legtöbbféle korosztály­ba tartozó látogató számára, aligha találhattak volna al­kalmasabbat Gross Arnold személyénél. Rézkarcainak sajátosan tiszta, idillikus vilá­ga rendhagyó kis szigetnek számít a mai magyar grafika szitázott, színezett, fröcskölt és gyűrt, spray-zett, foltozott, tiikrösített, ragasztott „újér­• Csendélet a műteremben. (Fotó: Walter Péter) FALUSZÉLI LELENC, CSIKÁGÓI KAMASZ, LÁZADÓ DIÁK — SZÍNÉSZNŐ-SZERELMEK — A KECSKEMÉTI EPIZÓD Időszerű-e G. G. előélete? Kérdezi Zöldi László G. G. előélete című, ízléses küllemben megjelentetett tanulmányának első fejezetében: „Idő- szerűtlen-e Gaál Gábor példája?” Homokba dugnánk fejünket, ha el­hallgatnánk többek aggályait; időszerű- e a főként a harmincas évek első felében szektás kommunista szerkesztő? Életművének tanulságai miatt feltét­lenül. Bizonyítják, önmagát is torzítja a másokat gúzsba kötő. Születési cen­tenáriumán a Magyar Nemzetben kö­zölt emlékezés szerint „sorsa és mun­kássága azt tanúsítja, hogy életművé­nek igazi értékeit mindig akkor hozta létre, amikor függetleníteni tudta ma­gát a politika követelményeitől”.. . A fiatal tanácsköztársasági funkcio­náriusnak, az erdélyi Korunk J'öszer- kesztőjének, a marxista politikusnak értékelése aligha lehet e rövid Írás fel­adata. Az egykori kecskeméti gimna­zista is most „csak” Gaál Gábor előéle­téről adta közzé kutatási eredményeit. Okkal utal a hányatott sorsú tanár­újságíró származására, mint egyénisé­gének, magatartásának fontos megha­tározójára. „Törvénytelen” származá­sa eleve a társadalom perifériájára ta­szította, csakazértis indulatokat ger­jesztett, politikust csinált a zárkózott értelmiségiből. Enélkül a mérsékelt né­zeteiről ismert ifjú galileista aligha érezte volna sorsfordító alkalomnak a proletárdiktatúra kikiáltását. Az érzékeny lelkületű ifjú tapasztal­hatta: másként tátják a világot, akik nagy ablakos úrilakásokból nézik a kör­úti, az utcai forgatagot és másként a cselédszobában felnövekvők. Különál­lását, a már említett „vagyok valaki” dacot iskolai kudarcai is keményítet­ték. Bár — tudható Zöldi László kuta­tásaiból — osztálytársa, Szondi Lipót a kis közösség tehetséges tagjaként tar­totta számon, bizony évet is ismételnie kellett. A nevét a jobb társadalmi beil­leszkedés reményében!?) időközben Gálról Gaálra változtató bölcsész „már nem alulnézetből, a faluszélre kicsapott lelenc, a csikágói kamasz látszögéböl látja és láttatja a kavargó világot. Tuda­tára értelmiségi réteg is rárakódik" - jellemzi tudatformálódását a békéscsa­bai könyvtár buzgalmának és házi­nyomdájának (!) köszönhetően olvas­ható tanulmány szerzője. A szándék és következmény oly gya­kori feleselését újabb kori művelődés-, sőt politikatörténetünkben ritka szem­léletességgel példázó konzervatív Né- gyessy-szeminárium hozta össze Gaál Gábort későbbi barátaival, a baloldali elkötelezettségű Komlós Aladárral, Moholy-Naggyal, a polgári radikális Zsolt Bélával és hadd tegyem hozzá Zöldi László felsorolásához, a „mindig szódavízként pezsgő” Vágó Bélával, a proletárdiktatúra későbbi, kecskeméti származású népbiztosával. Elérkezettnek látta az időt a törté­nész-újságíró G. G. szerelmi kapcsola­tainak feltárására. Dayka — akkori­ban Dajka - Margit a nagy korkü­lönbség ellenére Gaál Gábornak, a te­kintélyes színikritikusnak köszönhette kolozsvári szerződtetését, a kiugrás le­hetőségét. Margitka mindhalálig szíve­sen emlékezett kapcsolatukra. Az is a tanár-újságíró magabiztosságát jelzi, hogy eléggé csóró emigráns létére a sztár Korda Mária volt „álmai” és fel­tehetően nemcsak álmai asszonya. Részletesen tárgyalja Zöldi László Gaál Gábor életének kecskeméti epi­zódját. Ő tájékoztatta 1919. március 28-án Kunfi Zsigmond helyett a szín­házba több megyéből összetrombitált pedagógusokat az új rendről. Emiatt 1925. november 6-án letartóztatták. (Külföldi tartózkodása miatt nem vo­natkozott rá a konszolidáció gyorsítá­sa érdekében korábban meghirdetett amnesztia.) Kecskemétre szállították, megbilincselve végigsétáltatták a heti­piacos városon - talán a rendőrségi fogdába kísérték először? —, egy hét elteltével feltételesen helyezték szabad­lábra. Még aznap este színházba ment, ahol hangosan emlékeztette a körülötte ülőket tanácsköztársasági szereplésére. Újból feljelentették. Aligha csak emiatt érezte sürgetőnek az ország elhagyását. Romániába menekült, ahol fórumot teremtett maga, az általa képviselt esz­mék számára. (Mégis erősen vitatható a tanulmányíró vélekedése: a száz esz­tendeje született marxista „a romániai magyar szellemiség egyik leghitelesebb képviselője volt.” S ha már itt tartunk: aligha valószínűsíthető, hogy Tóth László „nemegyszer asztalához ültette” dr. Molnár Eriket és Németh Lászlót. Bizonyossággal csak annyi állítható, hogy az ügyvéd „a kiegyenlítő hajla­mú” kecskeméti irodalomszervező ré­vén találkozott a korrektúrajavításra, előadás tartására néha ide utazó Né­meth Lászlóval. Egy szóval sem árulta el azonban: azonos az álneveken publi­káló marxista tudóssal. Nagy szerencséje volt Gaál Gábor­nak, hogy Erdélyben telepedett le. Így őt csak tagjai közül zárta ki pártja. Nagy Endrét, 1919-es kecskeméti elő­adótársát feltehetően az életből zárta ki a gyakorta vakbuzgó híveit is fejbekó- lintó pártja. Horthy Magyarországánál biztonságosabbnak vélte a Szovjetuni­ót. Tévedéséért keservesen megfizetett. Holtai Nándor GULAY ISTVÁN: Kicsi magyar Isten Amikor kamaszodtam, hiszitek vagy sem, még nem volt Magyaror­szágon televízióadás. E régi-régi időkben a családok nem a szobá­ban, félszemmel a tévét nézve va­csoráztak, hanem a konyhában. Akkoriban az apák voltak a legre­gényesebb férfiak; nem volt kihez hasonlítani őket, nem töpörítették naponta kisemberekké, a történe­lem mellékszereplőivé a televízió­ban látott félistenek: miniszterek, pártvezetők, akik óvodáról, iskolá­ról gondoskodtak nekünk, s akik minden liter tejhez, mozi-, színház- és vonatjegyhez, gyerekinghez és -cipőhöz, minden adag üzemi ebéd­hez hozzájárultak néhány forinttal, mert szerettek bennünket, és gon­doskodtak rólunk. Akkoriban még nem a televízió, hanem az apák hoz­ták a családokba a híreket. Vacsora közben valósággal ittuk a szavukat, mi történt a nagyvilágban — vagyis a városban, a munkahelyen. Ok vol­tak az eleven magyar történelem is, ők voltak életünk meghatározó gondolkodói (filozófusai), lelkünk gyógyászai (pszichológusai), és — hogy végre témánkra térjek — pá­lyaválasztási tanácsadóink. A vacsora volt a mi szemináriu­munk, ahol hálát adtunk Istennek, hogy ételt, italt adott, és a főzeléket bundás kenyérrel úgy fogyasztottuk el, mint mennyei mannát, merthogy apánk folyton fölemlegette, meny­nyire örültek volna, ha a katona­ságnál ilyen fejedelmi lakomát csaphattak volna, nem beszélve a hadifogságról, ahol egyetlen szem fagyott krumpli is megörvendeztet­te őket. S a vacsora legtöbbször azzal az intelemmel zárult: „Sza­kács, hentes sose hal éhen! Nyolc nyelven beszélő papok, tudósok fagytak meg mellettem, mert nem volt étel a hasukban, ami fütse őket! Szakácsnak vagy hentesnek menjetek!” így történt, hogy nővérem cuk­rász-, bátyám hentes-, _ én meg szakácstanuló lettem. Es csaku­gyan, ahogy a szakma közelébe kerültünk, csodálatos, mi mindent ehettünk: marcipánt, borjúhúst, svéd gombát, és őzfiiét, áfonyával töltött főtt almával. Vittünk ezekből haza is, s apánk evés közben elégedetten bólogatott: „Na ugye!” Még egy ideig otthon vacsoráz­tunk, de már beköltöztünk a szobá­ba, a díszhelyen álló televíziókészü­lék elé, és lassacskán elfelejtettük áldani Istent, hogy ételt, italt adott, hiszen tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy a finom falatokról nem 0 gon­doskodott: mi loptuk! Nem Isten, mert Isten ilyet nem tesz. Nem te­het. Furcsa lett volna hát a nevét emlegetni az asztalunknál. Aztán egy közétkeztetést folyta­tó vendéglátó vállalat kétezer főre szolgáló konyháján dolgoztam. Megvoltam itt is, jutott is, maradt is. Rég elfelejtettem már, miért let­tem szakács, amikor egyszercsak koslatni kezdtek utánam, lépjek be a kommunista pártba. Bezzeg eszembe jutott megint apám, sza­ladtam hozzá, mit ajánl? Szükség lett a bölcsességére.- Ha nem lépek he — mondtam — oda a sok szajré, a teli has. Aki belép, szabadon rabolhat, de aki el­lenkezik, azt lebuktatják, s akkor kész! Priuszos lesz, sehol sem alkal­mazzák szakácsként. . . — Hát lépj be — mondta apám. —• A hasáért megy az ember sza­kácsnak, a hasáért lép be a pártba is. Egy életed van, ne éhezz! Elgondoltam, így előre is hozha­tom kicsikét a kommunizmust, ami­kor mindenki szükséglete szerint ré­szesül a javakból. Hiszen ezt aján­lották föl, mint párttagnak .. . Huszonkét éves voltam már A Kezdtem lábra- meg észbekapni, dolgoztatni az eszem, mi történik körülöttem, melyik ország, melyik város az enyém, kellett volna egy or­szág meg egy város, ami az enyém, hiányozni kezdett, hogy valahol ott­hon érezzem magam a szülői házon kívül is. Már nem egyedül apám tes­tesítette meg a történelmet, nem csu­pán ö volt okos, hanem én is. Nem él­hetek, gondolkodhatom úgy, sejdült fel bennem, mint o, aki a hadifogság­ból hazatérve is hadifogoly maradt, hiszen a mai napig a megmaradás alázatos és gyalázatos technikáját űzi, m in tha néma saját hazájában él­ne, nem ö lenne a nemzet egy tagja, akire, ha haloványan is, de hasonlí­tania kellene a nemzetnek. Beláttam azonban, hogy igaza van, amikor azt hajtogatja: „Vigyázz, fiam, nehogy elhidd, hogy szükség van rád. Ha üres a hasad, senki vagy. Csak ad­dig vagyunk valakik, amíg tele a ha­sunk. A hasunk foglyai vagyunk!” Ettől kezdve párttag szakácsként főztem. A környék gyáraiba, isko­láiba, intézményeibe vitték nagy alumínium edényekben a föztünket, ott felmelegítették, kiporciózták, az emberek pedig megették. Ez a köz- étkeztetés. Ettek, amit kaptak. Közben ’az egyik lány, aki a konyhán dolgozott, kiszemelt ma­gának. Tetszett neki a pepita nad­rágom, a szakácssüvegem, neki én nagy ember voltam; azon kívül, hogy férfi, biztos támasz is. Össze­melegedtünk, a családjának is jut­tattam ezt-azt. Egyszer meghívott magukhoz va­sárnapi ebédre. Akkor tudtam meg, hogy apja is, anyja is — vak! Az ebédre valóról persze előre gondoskodtam. Az asztalnál a va­kok rákezdték. „Aki nekünk ételt, italt adott, Legyen annak neve ál­dott!” Mint valamikor nálunk. Csak­hogy most úgy éreztem, hogy ne­kem szól a hálaadás, mert a négy vak szem rám irányult. A lány két élő szeme is! Annyira megzavarodtam, hogy kis híján azt mondtam, ne nekem, hanem a pártnak köszönjék, hiszen ha nem lennék a párt tagja, nem hozhattam volna ki a konyhából a dézsmát szabadon, s a fizetésemből bizony nem telne a szüleim meg az ő asztalukra, és a sajátomra is ennyi ennivaló. De még mielőtt szóltam volna, megéreztem, hogy nagyon kicsi a Magyar Isten, alamizsnával szerez jogot a nevére, nem csodák­kal! Ezt olvastam ki a vak öregek bá- va, s a kedvesem könnytől csillogó szeméből, amelyek mellé odaláttam a szüléimét is. Megértettem, milyen ára van az üdvözülésnek . . . Hiszen a vakok nem látják, amikor a kony­hában sportszatyorba csomagolom a húst, amit hazaviszek, vagy ide- küldök. Nem láthatnak, amikor párttaggyűlésen a közétkeztetésről nagyokat mondok. A vakok (akár „látók”, mint apám, akár csak­ugyan vakok, mint ezek itt) áldá­sukkal gondoskodnak róla, hogy az adakozók egyformák legyenek. Jó fiatalembernek éreztem ma­gam, és büszke voltam a jóságomra. Jó voltam szüléimhez, jó ehhez a lányhoz és a szüleihez. Hozzászok­tam a tudathoz, hogy én jó vagyok, és szerettem is jó lenni. Nekem ter­mészetes érzés volt jót tenni, és so­sem gondoltam arra, hogy lopott konyhai nyersanyagért (húsért, zöldségért és egyebekért) dicsérik az Istent és engem, mint (enyveske­zű) jobbágyát a Földön. Itt a vége. Elmondtam ezt Nektek harma­dik gyermekünk születése napján, a kommunista párt hatalmának ösz- szeomlása után, pártokon kívüli­ként, mint változatlanul a közét­keztetésben dolgozó szakács, aki eltemette ugyan édesanyját, de most is hálatelt szívvel gondol rá, hogy erre a mesterségre indította, külön­ben talán nem is tudná egyetlen ke­resetből jóllakatni a családját. így legalább most is alkalom adódik minden étkezéskor ha kicsi és magyar is — dicsérni Istent.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents