Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-13 / 61. szám
1991. március 13. • PETŐFI NF.PE « 5 MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉSEK Gödörben a Hírős Film Lassan másfél esztendeje annak, hogy e hasábokon terjedelmes interjút közöltünk Szabó Attilával, a Hírős Film frissen kinevezett direktorával, Ejtőernyősből igazgató címmel. Ebben az írásban lényegében az állt, hogy a Bács-Kiskun Megyei Tanács egykori párttitkárának, majd művelődési osztályvezetőjének a szakértelmét megkérdőjelezve, kétségbe vontuk az illetékesek döntésének helyességét, miszerint Szabó Attila a legalkalmasabb a pályázók közül a vállalat élére. Mondván: ma már létkérdés, hogy a filmművészetet, filmforgalmazást és filmterjesztést kitünően ismerő, sok új üzleti ötlettel rendelkező szakember vezesse ezt a céget. „Nekem az a véleményem, hogy aki évtizedeken át hozzászokott ahhoz, hogy parancsvégrehajtóként dolgozzon, annak hatalmasat kell változnia, hogy saját meggyőződéssel, kitartással. úgymond hasznosan alkalmazott tudással, sikerre vigyen egy vállalatot. .. Azonnal fejet hajtok, pironkodva mostani kétkedéseim miatt, ha egy nagyszerű nyereséggel dolgozó vállalatként köszönthetem majd az új vezetéssel megáldott Hírős Filmet” — fogalmazódott meg az említett írásban, amelyben természetesen adott volt az interjúalany számára a válaszolás, illetve a védekezés lehetősége. Ezt a lehetőséget egy év elteltével ismét felkínáltuk Szabó Attilának, aki azt kérte, várjunk egy jó hónapot az interjúval. Azután még egyet. Időközben eltelt csaknem fél esztendő, régen elkészült a tavalyi év mérlege, ám Szabó Attila változatlanul elzárkózik a nyilatkozattól, különböző kifogásokkal. Miközben felvilágosít, hogy egy interjú csak akkor jöhet létre, ha azt a kérdezett is akarja, nem csak a kérdező. Hogy úgy van! Ezért most csak azt írjuk le, hogy mire lettünk volna kíváncsiak. Tudomásunk szerint, a korábban nyereséggel dolgozó Hírős Film a Szabó Attila irányítása alatti első esztendőben csaknem 2 millió forintos mérleghiányt volt kénytelen elkönyvelni, s ez év márciusáig 5 millió forintra emelkedett a különböző kölcsöndíjak kifizetetlen számláinak összege. Mindez mivel magyarázható? Igaz-e, hogy a mai napig nem tudta kifizetni a cég az elmúlt esztendő utolsó negyedére eső kulturális járulékot sem? A megye mozihálózatának igen szerényen fizetett dolgozóit rendszeresen tájékoztatja-e az igazgató arról, hogy milyen helyzetbe került a cég? Amely nemcsak filmterjesztő, de filmforgalmazó vállalat is, ám az.elmúlt másfél évben egyetlen film forgalmazására sem vállalkozott. Miért? És mi indokolta, hogy a korábban jelentős bevételeket hozó nyomdát és a kecskeméti videotékát kiadják kft.-nek? Igaz, hogy Szabó Attila a mozikat is magánkézbe akarja adni? Ha igen, mi marad még e cégnél,, amit üzemeltethet? A Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága nem ismerte el kompetens vezetőnek, amikor kinevezték. Mik a tapasztalatai, változott-e a felettes szakmai hivatalnak a véleménye ezen a téren, az eltelt időszakban? Javult az együttműködésük? Milyen ötletei, elképzelései vannak Szabó Attilának, hogy a Hírős Film kimászhasson ebből, az egyre mélyülő gödörből? Vannak egyáltalán? Mindenekelőtt ezekre a kérdésekre szerettünk volna érdemi válaszokat kapni a nyilvános szerepléstől „fázó” igazgatótól. Akinek a hozzáértésén és hozzáállásán a megye mozihálózatában dolgozó sok-sok ember megélhetése, egzisztenciája múlik. Pótkérdés: meddig? Koloh Elek Áldozatok kicsiben Két éve, talán három is, hogy interjút szerettem volna készíteni vele. A munkájáról kérdeztem, a gyerekekről, akikkel foglalkozik, a módszerekről, az apró fogásokról, melyekkel tanít. Az indíttatásról, mely férfi létére e pályára sodorta, a terveiről, elképzeléseiről, múltjáról és jövőjéről. Beszélt. Válaszolt és elkalandozott. Ha gyerekekről szólt, rögtön mosolygott. Az elméletek láthatóan nem izgatták. Gyakorlatiember. Egy presszóba invitált, folytassuk ott a beszélgetést. Vesszőparipája a szülő-gyerek viszony. Bárhonnan indul is ki, ez a végállomás. Vodkát rendelt, rámpillantott. Láttam, hogy a gondolataimat kutatja. — Tegye le a tollat — mondta —, elmesélem, amire magában most a választ keresi. Nem először fordult elő velem, hogy ezt kérik. Ceruzámat a jegyzetfüzetemre tettem, s ösztönösen — valószínűleg zavaromban — a kávém után nyúltam. Pedig a csésze már üres volt... — Az első feleségemmel költöztünk ide, még a főiskolán ismerkedtünk meg. Mi hozott éppen ebbe a városba minket? Hát, a lakás. Pedagógus házaspár. Oda megy, ahol tetőt tudhat a feje fölött. Azóta elváltunk, azt hiszem, a kisfiúnk halála miatt. Most ismét nős vagyok. Gyönyörű fiam van... De ez nem ide tartozik. Rendel. Talán a felbolygatott múlt sebszaggatásának ellensúlyozására. — Most arra gondol: miféle pedagógus ez? Nagyot kortyol, kísérőként, a narancsléből is egyet. Felvillanó szemekkel folytatja: — Az első munkahelyemen vagyok, s azt hiszem, ez marad az utolsó is. Mindenki tudja a faluban, hogy nevetségesen alacsony a fizetésem. Amikor munka után bejövök ide egy sörre, vagy egy vodkára, s beszélgetek az emberekkel — akik mellesleg könnyedén tesznek zsebre két- háromszor ennyit —> a szemembe röhögnek. Tudja, mit mondanak? „Na, mi újság, tanár bácsi? Ezért tanultál? Kellett neked főiskola ?” — Hát nem, nem ezért tanultam. Hanem, mert imádom a kölyköket. Tudja, milyen érzés az, amikor odajön hozzám valamelyik, hogy „puszit kérek, tanár bácsi”? Újra elkalandozik. Arról beszél, hogy az ő édesanyja még minden este mondott mesét. A mai anyák már nem ilyenek. De az ő fiának — mondja — kell a mese, az ő fia kapjon meg mindent, mindent... — Vannak tanítványaim is. Maszek órákat adok. A bukástól próbálom megóvni a kölyköket. Hét végére is találtam munkát. Igaz, nem függ össze a pedagógusvégzettségemmel, de pénzt hoz. Megkeresem a fiamnak a banánra, meg a butikruhára valót. Beszél, beszél... Dől belőle az évek alatt felraktározódott keserűség, a tehetetlen düh. — Nem vagyok megtört ember. Vagy annak lát? — Miért csinálja mégis? — Hát, mert képtelen lennék ezek nélkül a kölykök nélkül élni. A mellékállásokkal együtt jól kijövünk. Itt más tanár nem vállal különórákat. Leteszik a tollat, s fölveszik a kapát. Adómentes a kiskert, a hobbi, meg aztán szabad levegőt szívhatnak. Megigazítja az inge nyakát. Mintha éppen ez, a szabad levegő hiányozna neki is. Sokáig maradtunk még. Beszélt, én pedig hallgattam. Tudtam: nincs egyedül a problémáival. Valahol őt is megsebezte a társadalom mesterségesen formált, torz értékítélete. Vesztes. Szakmailag és emberileg egyaránt. Mint oly sokan mások. Azóta sem találkoztunk, de a napokban újra eszembe jutott. Ő és mások, akik ki- heverhetetlen sebeket hordoznak ma is. Hiába változik meg minden, ami sorsukra befolyást gyakorol, hiába kapják meg a régen talán áhított, fontosnak tartott elismeréseket. Ők már örökre egy rendszer apró, elfelejthető áldozatai maradnak... G. Tóth Tímea Elherdált lakások Egy megyeszékhelyen találkoztam nemrég egy tipikus szerződéssel, ami egy tanácsi bérlakás megvásárlásáról szólt. Mivel ezen lemérhettem, hogy a felülről való pénzvárás nem halt ki a rendszerváltozással, elmondom a részleteket. A lakás árát ezelőtt három éve állapították meg, tehát ma már legalább másfélszeres lenne az akkor megállapított összeg. Nálunk azonban az állam pénze nem változik akkor sem, ha évi 30 százalékos az infláció. Ha a szakértő azt állapította meg, hogy egy négyzetméter 20 ezer forintot ér, akkor az érvényes marad mindörökké, függetlenül attól, hogy minden józan ember tudja, a lakásárak is emelkednek. A jog és a szakértők azonban olyan világban élnek, amelyikben nincs infláció. A jelek szerint az önkormányzatot sem érdekli, hogy mennyiért adja el a tulajdonát, hiszen abból alig valamit kap. Még jobban meglepett, hogy a lakó által fizetendő 30 százalékos árnak csupán 10 százalékát kell kifizetni, és a 3 százalékos kamat mellett 35 éves hitel van! Ez azt jelenti, hogy egy négyzetméter lakásért valójában csak 600 forintot kell fizetni, a többit lényegében el fogja nyelni az infláció. Valamelyik bölcs bürokrata kitalálta, hogy a ki nem fizetett 90 százalék 40 százalékát elengedik kész- pénzfizetés esetén. Csodálkoznak, hogy ilyen kevés akadt. Mert azt azért a vevők is ki tudják számítani, hogy a 60 százalék banki kamatja jelenleg nettó 20 százalék, tehát annak fele is elég a törlesztésre, a másik fele megmarad költőpénznek. No meg, az eredeti összeg is, amit természetesen fel fog emészteni az infláció. A szóban forgó városnak ugyan van főiskolája is, de az illetékesek apparátusában és a tanács vezetői között nem akad olyan, aki ki tudná számítani, hogy évi 30 százalékos infláció és 20 százalékos nettó kamatok mellett hány százalékos engedmény mellett érdemes annak a vevőnek, akinek van a bankban pénze, készpénzért vásárolnia. A vicc kedvéért megmutatták, hogy milyen gyönyörű és nagy székháza van annak a hivatalnak, amelyet azért hoztak létre, hogy az állam, helyesebben a helyi önkbr- mányzat érdekében értékesítse az ingatlanokat. Meggyőződésem szerint, ha nem volna a városnak ilyen drága apparátusa erre a célra, jobban járna. Ha meg van, azt arra kellene szorítania, hogy az érdekében dolgozzon. Mert aligha van egy városnak központi pénzre szüksége, ha áron alul elkótyavetyéli a vagyonát, és ehhez még drága bürokráciát is tart fenn. Azt joggal megkívánhatják az adófizetők, hogy a városok vezetői ne pocsékolják a kevés pénzüket. Márpedig ez a lakáseladási forma a legjobb esetben is azt jelenti, hogy a lakások legfeljebb harmadáért kerülnek ki a tanács tulajdonából, mint amennyit a lakók adnának érte. A félreértések elkerülése végett: én is annak a híve voltam mindig és maradok, hogy adják el a tanácsi lakásokat annyiért, amennyiért a nagy többségre lenne vevő. De annyiért és ne harmadáron. Nem írtam volna le ezt a konkrét példát, ha nem ez volna a jellemző. Egy-egy értékesítés évekig eltart, közben a drága szakértői ármegállapítások nevetségesekké válnak. A lakásokat hitelre adják el, és nem készpénzért. Aki ma 3 százalékos hitelt ad 35 évre, annak fogalma sincs a valóságról. Mindehhez még az is hozzátartozik, hogy abban a bizonyos városban az ingatlanközvetítő vállalat között per folyik, ami szintén az államkassza terhére történő költekezés. Nincs tehát igazuk a pesszimistáknak. Nem szegény az a kormányzat, amelyik így szórja a pénzt. Kopátsy Sándor KÉPERNYŐ Propagandafilm Kínából A boldogság viszonylagosságát példázta vagy a kínai, úgynevezett kulturális forradalom megítélését próbálta befolyásolni a pénteken délelőtt sugárzott Feláldozott ifjúság? Nemzeti önvizsgálatnak vagy külföldön is jól eladható sztorinak tekintette írója és rendezője Csang-Nuan-hszin a feltehetően önéletrajzi mozzanatokat is tartalmazó történetet? Az igazság kiderítése vagy meggyalázása volt a cél? „Valahol Kínában” új lány érkezik a világvégi faluba. Lassan kiderül róla: távolról vezényelték a kies környékre. Mezőgazdasági munkával kell szolgálnia a Pártot, az országot, mindenekelőtt a nagy vezért. A Feláldozott ifjúság képsorai szerint végül is a pekingi Lit javára vált a száműzetés. A zárkózott diáklány megízlelte a közösség örömeit, hasznosnak érezhette magát, sőt az átnevelési program ellenére levetette a férfiak és nők számára parancsolt, bontakozó nőiségét elfedő egyenruhát, új barátokra tehetett szert. Azt sugallták a legtöbbször gyönyörű tájban a munkába énekszóval masírozó lányok, hogy erre vágytak világéletükben . .. Még a nyomorúság is jóságmagvakat sarjaszthat: hogyan bizonyíthatná be az ifjú hölgy a postahivatalban látott fiatalember iránti vonzalmát, egyáltalán, segítőkészségét, ha a fiú keresményéből levélbélyegre is futná? A fővárosi lánytól kapott fillérek nélkül aligha tudathatná szüleivel sorsa alakulását. Nyilván nincs olyan rossz, amit egy önmagát szüntelenül építő ember ne használhatna föl jelleme, fizikuma edzésére, tapasztalatai bővítésére. Felsőfokban dicsérném ezt a kínai filmet, ha erről a csak azért is emberi dacról, a gályapadból laboratóriumot alakító szenvedélyről tudósítana, ha markánsabban utalna a családjuktól, jövőjüktől, hivatásuktól bizonytalan időre megfosztott százezrek nyomorúságára, ha nyilvánvalóvá teszi: az ezer és ezer elmaradt kínai falunak nem erdőirtókra, tehenészekre, kapásokra volna szükségük, hanem orvosokra, tanítókra, mérnökökre. Az ötévi száműzetésre emlékező fővárosi diáklány hiába keresi néhány év múltán hajdani barátait, a valamikori kis falut, a keservesen megmunkált ültetvényeket. Egy szörnyű áradás elmosta szállását, munkahelyét, hullámsírba temette az öregeket és a fiatalokat. Eljön-e az idő Kínában is, amikor hitelesen ábrázolható lesz a kulturális forradalomak nevezett, a múlt értékeit iszaptemetőbe fullasztó, a termő humuszt el- sodró katasztrófa? És még a ki- nai értelmiségiek jobban jártak, mint a létező szocializmus más országaiban a kivégzőosztagok elé, lágerekbe parancsolt bírák, tanárok, orvosok, mérnökök. * * * A honnan jöttünk?-re emlékeztetett a pécsi stúdió megható, szép vállalkozása, a Hol vannak a katonák? Füzes János mintaszerű müsorvezetésével a második világháborúban eltűnt katonák nyomait, sírját keresi nézők, hozzátartozók segítségével. A maga nemében egyedülálló' Ráday-műsorra, az Unokáink sem fogják látnira emlékeztető stílusú, felépítésű, szellemiségű Hol vannak a katonák? bizonyítja: vidéki stúdió is tud országos lenni, ha rálel sajátos feladatára. H. N.
