Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

1991. február 16. • PETŐFI NÉPE • 5 Múzeumigazgató a Dunán A megszenvedett öröm Fiatal magyar költők Szlovákiában Múlt és jelen sajátos találkozása Harta és Bölcske között • l)r. k»hcg\i Mihál). a hajai mii/eum igazgatója egy értékes Mars-dumhorinü kiemelését irányítja. • Kortuna-domhormü a/ egyik római kori oltárkő oldalán. Az ö „támogatására" a régészek továbbra is számítanak ... Ha az emberek régészetről halla­nak, általában rekkenő hőségben, ásóval, lapáttal dolgozó férfiakat, spaknival, ecsettel csontvázakat vagy egykori szemétgödröket bon­tó fürdőruhás lányokat látnak ma­guk előtt. Eszükbe sem jut több­tonnás kövek kiemelésére alkal­mas csörlőkre, szivattyúkra, kompresszorokra, pontonokra, és az október—novemberi Dunában összefagyott búvárokra gondolni. Pedig már az ötödik éve tart a Du­na Tolna megyével határos szaka­szán az első magyarországi, viz alatti régészeti feltárás, amely az elmúlt időszak egyik talán legka­landosabb és legeredményesebb hazai ásatása. Harta és Bölcske között, a folyó közepén lévő „bölcskei sziklát” a környékbeliek, különösen a vízi emberek már régóta ismerték: a hajósok számára veszélyt jelentő zátony, a halászoknak jó halfogó­hely volt. Sokan úgy tudják, hogy az az elsüllyedt Kali falu templo­mának romja. A régészek figyelmét a lelőhelyre Pallos György búvár, és bajai víz­ügyes munkatársai hívták fel: egy zátonyra futott hajó balesetének kivizsgálása során előkerült római kori bélyeges tégla kapcsán, a het­venes években. A múzeumi szak­embereknek több mint egy évtize­det kellett várni azonban arra, hogy a rom számukra is hozzáfér­hetővé váljon. A rendkívül ala­csony vízállásnál 1986 októberé­ben az 1151,4 folyamkilométernél a „sziklák” csúcsa végre kilátszott a vízből. A bajai múzeum igazgatója, dr. Kőhegyi Mihály, valamint a szek­szárdi múzeum szakemberei még ebben az évben 18 kisebb-nagyobb domborműves, feliratos római ko­ri kőfaragványt emeltek ki a tér­dig, helyenként derékig érő vízből, Bagó Zoltán uszódi kotrómester és a Hajódaru I. legénysége segítségé­vel. A régészek a további feltáráso­kat, a dunaújvárosi könnyűbúvá­rok közreműködésével, egy pon­tonelemekből összeszerelt bázisról végezték — általában alacsony ví­zállásnál. Az olykor többtonnás faragványokat kézi csőrlővel a víz színe fölé emelték, s egy ponton­tagra helyezve a parta szállították. Eközben minden követ, régészeti jelenséget bemértek a parton elhe­lyezett fix pontokhoz. Eddig összesen több mint 60 na­gyobb méretű feliratos, faragott márványt, számos kisebb töredé­ket és bélyeges téglát szállítottak múzeumba, néhány oltárkő pedig Bölcskén maradt. Egyelőre még felbecsülhetetlen a római kori fel­iratok nyújtotta történeti informá­ciók jelentősége. Az ötödik éve tartó feltárás eredményeként a régészek előtt lassan kibontakozott egy körülbe­lül 20 x 80 méteres kikötőerőd körvonala. A nyugati, az északi és a déli falakat csak a törmelék vo­nala jelzi. A mélyebben lévő keleti falon egy nagy rés a védett öböl egykori bejáratára utal. Itt 2-3 mé­ter magas, 5-6 méter hosszú, kirob­bantott, erősen megdőlt falak van­nak. Ha a szárazföldön állnának, mindenki a csodájukra járna! Ez az erőd a római korban köz­vetlenül a parton állt, illetve egy része a vízbe nyúlt. Később a Du­na -— megváltoztatva medrét — elfedte fövennyel, így maradt meg számunkra. A folyószabályozás után azonban — különösen a zá­tony fölé a folyásirányra merőlege­sen elhelyezett kőgáttal — alapve­tően megváltozott a helyzet. A ro­mot most állandóan pusztítja a Duna erős sodrása. Ráadásul a harmincas években ezek a „szik­lák” megfogták a zajló jeget, s ezért a jeges áradás elkerülésére bombázni kezdték őket. Időről időre felröppent a hír: a hajózóút szélén lévő, mindenkinek útjában álló sziklát ki fogják rob­bantani. Ez, szerencsére, nem kö­vetkezett be, de a gyakori sóderki­termelés miatt állandóan változó sodrás mindinkább veszélyezteti a romokat. Az izgalmas víz alatti munka so­rán lehangoló látványt nyújtottak a római kori, ragyogó fehér már­ványoszlopok, oltárkövek, szo­bortöredékek között sötétlő üveg­cserepek, műanyag darabok, autó­gumik . .. Múlt és jelen sajátos ta­lálkozása az Európa felé vezető utunkon . .. A leletek feltárásába, értékelésé­be bekapcsolódtak a Magyar Nemzeti Múzeum régészei is. A nemzetközi érdeklődésre számot tartó ásatásról a múlt év őszén Zü­richben rendezett III. vízalatti ré­gészeti konferencián a magyar szakemberek részletesen beszá­moltak. Az eddigi eredmények mellett szóba kerültek az európai mércével mérve igencsak mostoha körülmények és kezdetleges tech­nikai feltételek. A külföldi kollé­gák elismeréssel szóltak arról a szakmai megszállottságról, amivel a magyar régészek a munkájukhoz hiányzó feltételeket igyekeztek pó­tolni. Hasonló feltárásról a más földrészekről érkezett előadók sem tudtak beszámolni. Az eddig előkerült rendkívül ér­tékes leletek tanúsága szerint, az erődöt a 4. század első felében emelték. Az építkezéshez a környé­ken égetett bélyeges téglák mellett, nagyobb távolságról idehozott ko­rábbi épületek, szentélyek anyagát (például oltárköveket, sírköveket) is felhasználták. Különösen a mintegy 2 méter magas, feliratos, domborműves oltárkövek értéke­sek. Ezeket eredetileg a bennszü­lött eraviscus lakosság romanizált főistene, Jupiter Optimus Maxi­mus Teutanus tiszteletére állítot­ták magas rangú aquincumi tiszt­ségviselők a mai Budapesten, a Gellért-hegyen, a 3. század első fe­lében, mindig június hó 11. napján. Persze, nem elég a leleteket ki­menteni a Dunából, azok szaksze­rű megőrzéséről és bemutatásáról is gondoskodni kell. Sajnos, az ér­tékes faragványok sorsát a mai na­pig sem sikerült megnyugtatóan rendezni. Az egyedülálló munkát végző régészek a továbbiakban szeretnék elvégezni a romterület műszeres felmérését és teljes feltárását. Bármennyire szűkösek is anyagi lehetőségeik, azt mégsem lehet tét­lenül nézni, hogy a Duna szép las­san elmosson egy páratlan értékű római kori leletegyüttest. De eh­hez, a szakemberek elhivatottsá­gán túl, a közvélemény támogatá­sa mellett, szükséges az anyagi fel­tételek biztosítása is—a múzeumi, vízügyi és idegenforgalmi érdekek összehangolásával. Szabó Géza régész A pályakezdő fiatalok első megméret­tetésére hozta létre a Madách Könyvki­adó a Főnix Füzetekéi, amelynek az elmúlt években több mint húsz kötete látott napvilágot. Ez a sorozat olcsó, papírkötésű, könnyen kezelhető kiadvá­nyokkal gyarapította a szlovákiai ma­gyar könyvtermést. Telitalálat a cím, a főnix a halhatatlanság és a megújuló élet jelképe az egyiptomi és a görög—római mitológiában. Az ötszázévente önmagát elégető és hamvaiból azonnal újjáéledő madár akár e nemzetiségi lét egészét, elpusztíthatatlanságát is szimbolizálja. A sorozat legfrissebb darabjai a nyolcvanas évek szlovákiai iró-költő nemzedékét mutatják be. Az íródiás- okat, akik 1986-ban a Próbaút antoló­giában mutatkoztak be, s akik kezdet­ben a közös gondolkodás igényével lép­tek föl, s nemzedéki jegyeket mutattak. A látásmód egyezésén túl azonban az önálló köteteket lapozgatva úgy tű­nik, a nemzedék szó rájuk sem használ­ható a szó eredeti értelmében, a Próbaút csupán keret volt, az iródiások (a szó a kezdő írogatok negyedévenkénti érsek­újvári találkozóját jelölte az évtized de­rekán ) önálló útra léptek, s az elkülönü­lés, a másság igénye munkál a kötetek­ben. Közös vonásnak talán az ironikus lá­tásmód mondható, s hogy a modern stí­lusirányzatok csupán színezik az alko­tásokat. S hogy mindegyikük alapélmé­nye az elbizonytalanodás, a hiány. S hogy létezésüket nem képesek a maga teljességében versbe fogni, s hogy fa­nyar, rövid opuszaik az élet ugyanazon szeletét próbálják leírni. S hogy verseik képeikben tökéletesek, nem egészükben. Van, aki — mint Ravasz József — a látomásos énköltészet felé tájékozódik, s megpróbálja kettős elszigeteltségét (cigány származású szlovákiai magyar) erénnyé párolni. S van — mint Juhász R. József — a kassáki szabadverset új­rafogalmazni, folytatni. Vagy mint Farnbauer Gábor, a filozófia, a formák eltörése irányába tájékozódni. A nem­zedék majd’ mindegyik tagja mintha egyszerre látná folytathatatlannak és kikerülhetetlennek az előző irányzato­kat. Ezen vívódásoknak lenyomatai a könyvek. Ami viszont majd' mindegyi­küknél érezhető; a korábbi nemzedé­kekkel szemben érzékenyebbek a ki­sebbségi lét keszonbetegségére, s ezt át­tételeken keresztül meg is próbálják fo­galmazni. A nemzedék három költőjének majd’ egy időben látott napvilágot versesköny­ve. Hizsnyai Zoltánnak Tolatás című könyve már második kötete, s ez nem a sorozat darabja. O nemzedéke legéret­tebb tagjaként már 1987-ben megjelen­hetett a Főnix füzetekben. A Rondó a helyzetfelmérő, sorsával szembenéző költő portréját villantotta föl, aki ku­darcokat, vágyakat verselt meg, ironi­kusan látta a világot, de akinek iróniája mögött mindig érződött egy kis érzel­gősség is. A Tolatás meditativ kötet, a fejlődés vitathatatlan jeleivel. Olyan könyv, amelyiknek versei egymást erősí­tik, s amely egy gondolkodó, a létezés alapkérdéseivel szembenéző költő arcát rajzolja meg. S amelyiknek nyelve ä szürke hétköznapokból táplálkozik. Hizsnyai új könyvéből már hiányzik a groteszk, nem töredékekből próbál egé­szet létrehozni. M. Csepész Szilvia első könyve a Fő­nix füzetek 21. darabjaként jelent meg. Lecsupaszított, érzelmességtöl mentes lírája „harmónia és számbavétel". Töre­dékei, ötlet-ver sei, groteszkjei nem eme­lik ki öt a Próbaút költői közül, de önál­ló megjelentetésük mégis fontos; a könyv a huszonéves költő lehetősége, hogy pontosítsa létezését. „A küszöbig eljutottam. Minden megtörténhet” — írja a Történések küszöbén fülszövegé­ben. Ravasz József kiforrottabb költő, de volt is ideje érlelni verseit, meglepően későn, 41 éves korában jutott el az önál­ló kötethez. Hangja szubjektív, az egyes darabok megélt élményekből táplálkoz­nak, s úgy látjuk, ö kötődik az iródiások közül legjobban a hagyományokhoz, bár ezt a tipográfia ellenpontozza. Hisz a költészet erejében, s úgy látja, a vers képes teremtő erővé válni: „legyen egyre több madaram / mit a láztól kínzott ajkam teremt"; „tónak álmodom ma­gam". Sorsa, a kétszeresen' kisebbségi sors hitelesíti szorongásait, látomásait, álmait. Remélhetőleg az első kötet ins­piráló is, hisz aki tudja, hogy „a versben I mezítelen vagy / és egyedülaz sokat tud az alkotás megszenvedett örö­méről. Böröndi Lajos TAKÁCS IMRE: Bölcselet Igen, az a fa ott áll és él. Jóllehet az ideje hosszabb, mint a toronyházé, amely most fölébe emelkedik. Az ember az erkölcs és az erkölcstelenség között vergődik. A dolgok vannak. Pusztulásuk is csak átváltozás. A halál az érzékelő tudatot végzi ki. A testünk szintén csak átalakul, de nem múlik el. A szellemünkből is marad annyi, amennyit abból életünkben beleépítettünk a valóságba. Ide tartozik akár egy zöldoltás is, vagy egy szemzés. A nemzés talán nem, de a megfogant gyermek akarása már igen. Az ablakomban látom a toronyházakat és a fákat. Várom az ivadékaimat. Ilyesfélék léteznek bennem és körülöttem. CSONGOR RÓZSA: Profán história Z súfolt autóbuszban kezdődött, azon mézszinű vasárnap délutánok egyikén, mikor ráérős sétára indul az ember. A férfi térdén két lurkó lovagolt, az asszony ölében kisded szendergett. Köröttük kisebb-nagyobbacskák egymásnak, szülői térdnek, vállnak, karnak támaszkodva zötyögtek. A gyermekek mind búzavirágkék szeműek, s szöszkék, a leg­nagyobb, tíz év körüli fiúcska kivételével. Neki apja után koromfekete szem s haj jutott. Orra viszont a szöszkékkel egyezően, enyhén fitos. Vérségi kapcsolatuk olyan világos volt, mint az a fényes vasárnap délután, amelyben jártunk. Hány is az a sok gyermek, kezdtem számlálni. Úgy táncolt előttem a sok kék szempár, fitos orr, gödrös orca, kar, váll, hogy egészen megzavarodtam. Végképpen egy kanyarban aztán, hogy az apa hátizsákjából újabb szöszke bukkant elő. Sosem tudom hát meg, mennyi is az a sok — ment el végképp a kedvem. Leszálláskor az apa indult elsőnek, utána a gyermekek, a libasort, karján a legkisebbel, a sugárszöke asszony zárta. Egy lila ruhás növel a segítségünket kínáltuk, az anya mosolyogva köszönte: nagyok ők, tudják: mit s hogyan kell, mondta. A busz tovafüstölgött, de mi, akik leszálltunk, nem mozdul­tunk. Tízen vannak, kiáltotta győztesen a lila ruhás nő. Mi is sokan voltunk, ennyien azért mégsem. Gondolják meg, tíz gyermek. Egy mellényes férfi heves tiltakozásba kezdett. Azt akarja mondani, hogy ... Azt, tíz gyermek, fejezte be a lila ruhás nő. Egy család. Mese, legyintett a mellényes férfi. Utol­jára öregapámék voltak ennyien. Gyermekotthonbéliek lehet­nek. Csak nézzen rájuk, érvelt a lila ruhás. Egyformák, mint szakajtóban a tojások. Szülök, kicsinyek türelmetlenül topo­rogtak, s mentek volna. Minden hiába volt, mert aki arra jött, megállt, hogy csodálkozzék egyet. Fiatal lány lépett az anya mellé. Igen, egy csatád, kezdte. Asszonyom, fordult szorosan mellé. Férjhez megyek, s mert nevelőotthonban nőttem fel, családot szeretnék. Sok gyerme­ket. Mondja meg, honnan van tíz ágya? Takarója, párnája? Tányérja, pohárkája? Asztala, mely mellé étkezni ülnek? Há­za, szobája, amelyben székeit, szekrénykéit őrzi? Ruhácská­kat, kis cipőket honnan vesz? Az anya és apa értetlenül néztek egymásra. Mit beszél ez a lány? — kérdezte némán a szemük. Furcsa kérdések, szólt az asszony. Kinek gyermeket ád az ég, annak erőt is, egészséget, hogy tehesse értük a dolgát. Legtöb­bet ők maguk segítenek, igen, ők, nevetett a sugárszőke. A lányon volt most a nemértés sora. Hol van a házuk? Az asszony a panelházak felé mutatott, ott, ni. Lakótelepen, ször- nyűlködtek most többen. Miért ne, hahotáztak a kicsik, s már mentek is volna. Annyi volt már az összegyűlt ember, hogy ez lehetetlennek látszott. Egyesek továbbadtak, s jöttek újabbak, hogy megbámulják a népes családot. Úgy csodálkoztak, mint­ha angyalok szálltak volna a földre, divatosabb szavakkal szólva, marslakók, ufók. Egy szalmakalapos, cérnakesztűs hölgy tolakodott előre. Karján kígyóbőr retikül, lábán ugyanezen bőrből cipő. Szeme alját, szája szegélyét fekete ráncok övezték. Az anya mellé lépve így szólt: mindazok nevében tisztelem magát, kiknek nem adatott meg gyermek. Egyetlenegy sem, mint nekem. Egész életemben akartam, semmi mást, csak gyermeket. Med­dő vagyok. Nincsen szánalmasabb lény, mint a meddő asszony, mondta, s megcsókolta a sugárszőke asszony homlokát. A széles út felől, ekkor, utcalányok csapata érkezett. Arcuk koravén és gyűrött, kurta szoknyáik alatt mészfehér combok, blúzaik kivágásában pucér mellek világítottak. Ön helyettünk is anya, lépett előre egy hosszú, sovány utcalány. A soha meg nem született gyermekeink nevében köszönjük. Szent asszony, anyja a mi sosemvolt gyermekeinknek, mondta, lehajolt, s megcsókolta a sugárszöke asszony lábát. Az emberek felhábo­rodott hangon kiáltoztak: távozzatok e helyről. Elhallgassa­tok cafkák, utcarongyok ... Öklüket fenyegetően rázták. A tömegben zűrzavar támadt, sokan távoztak is, akadtak azonban újabb kíváncsiskodók. Fordultam volna én is, hogy menjek, amikor ... . . . mintha égből pottyantak volna, oly érthetetlenül lettek ott, egyszeresük. Iskolás gyermekcsapat, kettős sorokban. Szelíden félretolták az utcalányokat, meg sem álltak a sugár­szőke asszonyig. Keszegsovány fiúcska lépett elő, ajkával megérintette az anya karját. Nézzen ránk, kezdte éneklő han­gon. Mi egy osztályba járunk, s nem akad köztünk fiú, kinek szülei ne váltak volna el. Mi mindannyian elvált szülök gyer­mekei vagyunk. Van, kinek apja nincsen, van, kinek anyja. Nekem apám költözött el házunkból. Van Gorenje hűtőlá­dánk, hifitornyunk, videomagnónk, színes tévénk, otthonunk még sincsen. Napjainkat iskolában töltjük, grundokon vagy a ligetben. Lakásunkban senki nem vár, amikor hazamegyünk. Nagyritkán, ha nem jön anyám szeretője, ki gyakorta alszik nálunk, s anyám idejében hazatér, együtt nézzük a tévét. Ez minden. Mikor szüleim elváltak, elosztottak minket a testvé­remmel, mint a porcelánt, a bútort, a megtakarított pénzt. Öcsémet apám vitte el, neki új felesége is van már, új gyereke. Nagy néha a hét végén értem jön, cukrászdába visz, moziba. A kapuig jön velem; nem kísérlek fel, veti oda csak úgy, meg sem csókol. Várnak otthon, s ezt úgy mondja, mint régen, mikor még mi voltunk neki az otthona. Nemrégen előszobá­jukban vártam, amikor hallom új feleségének a hangját : a kölyködet agyonütöm, ha... Érti asszonyom! Az öcsémet akarta agyonütni. Aznap este anyámat faggattam, miért vál­tatok el? Dőlt belőle a panasz, hogy mennyi baja volt apám­mal. Nekem nem volt vele semmi bajom, és nagyon szeretem, zokogtam. Anyám arcul ütött, azóta nem kérdek tőle semmit. Társunknak, mutatott hátra a fiú, apja új felesége két gyerme­ket szült már. Őt nagyritkán sem viszik moziba, cukrászdába vagy sétálni. Asszonyom,fogta könyörgöre a fiú, engedje meg, hogy elkísérjük magukat. Léphessük át otthonuk küszöbét. Látni szeretnénk, hogy élnek azok, akiknek apjuk, anyjuk és testvéreik is vannak. Lakásukban van-e hifitorony, amely nél­kül, állítják a felnőttek, manapság nem lehet élni. Autó és hétvégi ház nélkül sem, mondják. Mi azt kérdezzük: otthon, testvér nélkül lehet élni? Anya és apa nélkül lehet? Engedje, hogy hazakísérjük, kiáltozták a gyermekek összevissza. Látni akarjuk, milyen az igazi otthon! Boldog társainkat akarjuk látni, kiknek szüleik vannak. Együtt étkeznek, együtt térnek nyugovóra velük. Kiknek anyjuk, apjuk és testvéreik vannak. Elkísérhetjük ? A sugárszőke asszony szeméből ekkor már patakzottak a könnyek. Mások is sírtak. Az utcalányok, a szalmakalapos, meg a lila ruhás nő szemüket törölgették. A tömeg szélén állók közül is sokan. Beférünk-e a lakásukba, kérdezte a keszegso­vány fiú. Hát persze, mosolygott a könnyei közül az anya. Akarni kell, s elfértek. Ismeritek azon bibliai történetet, ami­kor a Názáreti kenyeret osztott az éhezőknek? Neeern, zúgták a fiúk. Elmondom, törölte meg szemét az anya. Jézusnak tizenkét cipó s némi hal volt a kosarában, az éhezők meg számosán körülötte. Magadnak sem elég, gúnyolódtak a kis- hitűek. Ennyivel akarod megvendégelni őket? Jézus és tanítvá­nyai meg szelték a kenyeret s a halat. Az éhesek mind jóllak­tak, s a végén a tanítványok negyven kosár morzsát is össze­szedtek a lakoma színhelyén. Értitek a példabeszéd jelképét? A fiúk azt kiáltották, nem értjük. Akkor jertek el mihozzánk, s érteni fogjátok, mondta a sugárszöke asszony, s a kezét nyújtotta a keszegsovány fiúnak. Elöl az apa ment, a hátikosarából kandikáló szöszkével, az iskolások elvegyültek a kisebb-nagyobbacskák között. Az ut­calányok begombolták blúzaikat, leengedték szoknyáik kor- cát, így követték a fura csapatot. A szalmakalapos, meg a lila ruhás nő is ott menetelt, s utánuk is sokan csatlakoztak még. Hirtelen tűntek el, a lakótelep felé vezető, nyárfa szegélyezte utca végén ..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents