Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1991. február 16. Uzlet-e a kutatás? Megélni, vagy ... Bács-Kiskun megyében a nagy agrárkutató intézetek mellett van egy kicsi is. A Gyümölcs- és Dísznövénytermesztési Kutató Fejlesztő Vállalat érdi állomásának szarkási telepéről van szó. A nagy kutatóhelyeken van arra némi lehetőség, hogy az adott kollektíva beleszóljon a cég ügyeibe, hogy adott pillanatban — áttételek kiiktatásával — hallathassa hangját; hogy ne csak a döntések születése pillanatában, hanem a vajúdás idején is elmondhassa véleményét. És a kis egységben dolgozóknak? Vendégeink, dr. Gergely István, az érdi állomás igazgatója és Magyar Károly, a szarkási telep vezetője, mikor így közelítettem meg a kérdést, nagy szemeket meresztettek, alig értve, mit is akarok ezzel mondani. — Nem ez a gond. A napi problémák megoldásában egyértelmű, hogy meg kell találnunk egymással a kapcsolatot, együtt kell működnünk — mondta Magyar Károly. — Ez természetes, enélkül nem lehet dolgozni. A gond az, amivel helyben nem tudunk mit kezdeni. Az, hogy nincs koncepció az agrárkutatásról, nincs elképzelés a finanszírozási kérdésekről, hogy még mindig ad hoc módon történik a kutatási munkák elbírálása. És rettentően összehangolatlan az egész. — Ez, az önök esetében, igazán nagy gond, hiszen a gyümölcs — a fás növények — kutatása nem megy rövid idő alatt. Kutat vagy termel — Bizony, még a legrövidebb átfutású részhez, a honosításhoz is kell 5-10 év — igazolta dr. Gergely István. — Amíg a munkák végére nem érünk, addig csak eszik a pénzt, vissza nem térül semmi. Ez az intézet egyébként sem termelésre jött létre. Az természetes, hogy a kísérleti eredmények, a fajták, a vírusmentes szaporítóanyag, a kísérleti telepről szedett termés anyagi forrása a munkáknak. De ahogy most a termelők állnak — akár nagyüzemről, akár magántermelőkről szóljunk — egyre kevesebb a remény is arra, hogy ez a forrás még úgy- ahogy csörgedezhet. — Ez mit jelent az érdi állomás, illetve a szarkási telep esetében? —Nem fogja elhinni!—felelt Magyar Károly. — Még talpon vagyunk. Már ha a gazdálkodás eredményét nézzük. Csak „éppen” a működés feltételei fogytak el. Már nem az a gondunk, hogy új gépet vegyünk, hanem, hogy a műtrágyát, növényvédő szert nem tudjuk megvásárolni. Nem is beszélve arról, hogy a munkabérfizetés, mármint az összeg előteremtése, kész kín- szenvedés. — Mégis: mi az, ami tönkremehet, ha nem figyelünk eléggé? Nem ez a fénykor — A vállalat még a vírusmentes szaporítóanyag előállításának bázisa, feladata a faiskolák elit szaporítóanyaggal való ellátása — sorolta dr. Gergely István. — Hozzáteszem, hogy ma a Magyarországon szaporításra engedélyezett fajták 90 százalékát vírusmentesítettük. És azt is, hogy a hazánkban szaporított gyümölcsfák 84 százalékát az intézet állította elő, szelektálta, honosította, s végzi a fajfenntartást. Ilyen kicsiségekről, mint génbank, Kö- zép-Európában egyedülálló biotechnológiai labor, szót se ejtsünk! Arról viszont fontos beszélni, hogy a termeléstechnológiai kutatás egyre nagyobb súlyt kellene hogy kapjon. Például, ha nem vesszük figyelembe újratelepítéskor a talajok fertőzőttségét — mi ezt is kutattuk —, akkor többmilliós kár következhet be. — Egyébként Szarkáson nekünk ez a kutatás az egyik legfontosabb dolgunk — pontosított Magyar Károly. — Az üzemek igényei szerint mértünk, vizsgáltunk talajuntságot, -fer- tőzöttséget, és ezek alapján adtunk szaktanácsot. Fénykorunkban több százezer forint értékben, most, erre az évre megrendelésünk sincs. — Mégis mit lehet tenni? Külföldön elismert — Ismét csak azt tudom mondani: vannak dolgok, amiben mi semmit sem tehetünk — vélte dr. Gergely István. — Nem a mi dolgunk a földtörvényt megalkotni. Szervezett, működő gazdasági hátteret biztosítani sem tudunk senkinek. Tehetetlenek vagyunk akkor is, amikor arról van szó, hogy végre olyan körülmények kellenének, hogy a termelő termelhessen, a kutató kutathasson, az üzletember menedzseljen. Ráadásul, ahogy a folyamatokat elemezzük, rájövünk: nem is errefelé mutatnak. Mégsem kevés, amit tehetünk. Például eldönthetjük: kutatni akarunk-e, vagy megélni. Ha az utóbbit, akkor üzletemberré válunk, a kutató pedig lassan kifogy belőlünk. Közben igyekszünk erősíteni a nemzetközi kapcsolatainkat. Olyan közös kutatási programokba lépünk, amelyeket mások finanszíroznak, olaszok, görögök, franciák. A mi- chigani egyetemmel közösen elnyertünk egy új meggyfajták előállítására kiírt pályázatot. Konkrét termelési megrendeléseink vannak franciáktól, belgáktól, hollandoktól. Itthon meg arra törekszünk, hogy minél több eladható faiskolai árunk legyen. — Ez optimista felfogás? — Hogyne. Majdnem biztos, hogy az intézet talpon marad. Az, hogy az országban a kutatás, a szellemi élet leépül, egy más dolog. Bár épp elég fájdalmas ... Gál Eszter HÍREK A VILÁGGAZDASÁGBÓL Két-három éves halasztást is szenvedhetnek a tervezett japán—szovjet nagyvállalkozások, a Lettországban és Litvániában történtek miatt — vélekedtek a nagy japán kereskedőházak, a C. Itoh, a Marubeni és a Mitsui illetékesei. E kereskedőházak szovjet üzletekkel foglalkozó vezetői emlékeztettek arra is, hogy az afganisztáni szovjet bevonuláskor, 1979-ben már egyszer az asztalfiókokba süllyesztették a nagyszabású terveket. Megfigyelők szerint üzleti vonatkozásban sokkal jelentősebb károkat okozhat a két balti köztársaságban történt szovjet katonai beavatkozás, mint a szovjet —japán politikai kapcsolatokban. (MTI) * * * Csődbe jutott-e az Öltéit? Ezt a kérdést feszegette a Romania Libera minapi számában, megszólaltatva az illetékeseket. Súlyos nehézségek vannak a termeléssel, s nem tisztázódott még az Öltéit jogállása sem. A gyár kapacitása 70 ezer gépkocsi évente (egy másik helyen, maximális kapacitásként, 120 ezerről esik szó), de 1989-ben, a „csúcsévben" is csak 34 ezer darab készült el. A vállalat megalakulása óta veszteséges, s 1989 decembere óta helyzete csak súlyosbodott, a deficit tavaly elérte a 9 milliárd lejt. A számtalan beszállító az árliberalizálás után 2-4-szeresére tornászta fel árait. Az Oltcitot, hogy legalább az önköltségét fedezzék, legkevesebb 350 ezer lejért kellene árusítani, de hát ki venné meg ennyiért? (MTI) * * * Az országok túlnyomó többségének, így Magyarországnak is komoly gondot okoz, hogyan szabadulhatnának meg leszerelendő és eladhatatlan régi harckocsijaiktól. Az egyszerű válasz, hogy be kell olvasztani őket, sajnos, nem sokat ér, ugyanis az egész világon alig néhány olyan kohó van, amelybe a kiszolgált tankok egészben beleférnek, feldarabolásuk pedig olyan drága és környezetszennyező, hogy szintén nem tekinthető megoldásnak. A problémát a lengyeleknek, úgy tűnik, sikerült megoldani. 1989 végén szabadalmaztatták az eljárást, amelynek lényege, hogy a tornyától megfosztott páncélkocsi testére 22 méter magasról 8 tonnás vasgolyót ejtenek rá, s ez néhány jól célzott találattal lemezeire veri szét a tankot. Míg lángvágóval egy T—34-es páncélkocsit két ember napi 8 óra munkával egy hét alatt tudott feldarabolni, az új módszerrel két nap alatt három tankot juttatnak a kohóba. A pieklói üzem, ahol két hónap alatt 2000 tonnányi T—34-est küldtek a kohókba, majd T—55-ösöket és páncélozott csapat- szállító járműveket, már a szabadalom próbafázisában összesen 90 darabot semmisítettek meg. Az üzem kész bármelyik országnak segítséget nyújtani tapasztalatai átadásával, sőt, hajlandó a szükséges felszereléssel együtt a használatára kiképzett szakértőket is küldeni. (MTI) He * * Az amerikai Dupont cég olyan hűtőszekrényekkel rukkolt elő, amelyek nem kloroflourkarbonnal üzemelnek, s így nem ártanak a földi ózonrétegnek. Az ózonbarát termékcsalád a Suva névre keresztelődön. Tagjai között lesznek háztartási, kereskedelmi és ipari célú hűtőszekrények, ládák, továbbá gépkocsikat légkondicionáló berendezések. A hűtőszekrények jelenleg a világon a klorofiourkarbon gáz legnagyobb fogyasztói, az összes termelés 40 százalékéit igénylik. A gáz — azzal, hogy pusztítja az ózont segíti az ugyancsak tragikus környezeti következményekkel fenyegető üvegházhatást is, s így a légkör általéinos melegedését. (AP) * * * A bielsko-bialai FSM autógyárban, a nálunk is népszerű „kis Polskik” gyárában elkészült az első 300 darabos referenciasorozat az egyelőre még csak X1 /79 fedőnéven ismert, olasz licenc alapján gyártott modellből. Hogy az új kiskocsi mikor jelenik meg a lengyel utakon, az elsősorban a FI- AT-tól függ, az olasz cég ugyanis kikötötte a szerződésben, hogy az új modellt ő mutatja be valamelyik idei világkiállításon és vezeti be a piacra. A sorozatgyártásra való előkészületek a terveknek megfelelően haladnak. Az FSM idén mintegy 230 ezer autót dob piacra, ebből 35 ezer már az új típusú lesz, de gyakorlatilag valamennyi új kocsit a FIAT vesz át eladásra. A következő évek során, e modell felfutásával párhuzamosan, csökkentik a régebbi típusok gyártását. (MTI) Bukdácsoló privatizáció PÁDLÓN A KALOCSAI VÁTKÜ Már koporsóra sincs pénz? Hétfőn este izzott a levegő a kalocsai költségvetési üzem ebédlőjében. Mint a munkásgyűlésen kitudódott, a VÁTKÜ fizetésképtelen, mindemellett jelentős adósságot halmoztak fel az elmúlt években, a helyi önkormányzat kénytelen a zsebébe nyúlni, hogy valamiképp kihúzza a csávából a mintegy háromszáz főt foglalkoztató üzemet. A VÁTKÜ teljesen a tönk szélén áll, olyany- nyira pénzhiányban szenvednek, hogy nemrégiben a temetkezési részlég már csak protekciósán jutott koporsókhoz, s kis híja volt, hogy nem tört ki botrány. A részletekről Kelemen Bélánét, a részleg vezetőjét kérdeztük. — Igaz, hogy a cég fizetés- képtelen. Iparkodtunk megoldani a problémákat, még nem volt a temetkezésben fennakadás. Most van koporsónk, több hétre elegendő. A hedrehelyi té- esz elnöke azt közölte múltkoriban velünk telefonon, ha nem fizetjük ki a 600 ezer forintos hátralékot, nem fognak több koporsót szállítani. Nagy könyörgésre, hivatkozva a több évtizedes kapcsolatokra, sikerült meggyőznünk őket. Égy szállítás így is kimaradt. Néhány hete minimális készlet volt, alig pár napra elegendő. Nem kívánom senkinek azt az idegességet, ami ezzel járt. Ha azt mondanánk az ügyfélnek, sajnáljuk a dolgot, de nincs koporsónk, hát az nagy botrány lenne. Jelen pillanatban hatvanas készletünk van, és ma várjuk az újabb szállítmányt. Még a választékkal is elégedettek lehetünk. Sajnos, a közvetlen bevételeinkkel nem gazdálkodhatunk, naponta kell befizetni az OTP-nek. Sőt, az utóbbi időben közvetlenül a központnak, mert annyira nincs pénz. Más lenne a helyzet, ha felhasználhatnánk belőle a közvetlen kiadásokra. De a szigorú pénzügyi előírások miatt ez nem lehetséges. — Nem próbálkoznak valamiféle megoldással? Hiszen, ha egyszer valóban megtagadják a koporsószállítást, abból tényleg országos botrány lesz. — Olyan kis pont vagyok én itt, hogy ezt nem mondhatom. Nekem a pénzzel el kell számolni, nem tarthatom vissza. Azt sem tudom, hogy a pénzügyes melyik számlát mikor és hogyan rendezi, mire kap utasítást. — Nem gondoltak még arra, hogy privatizálják a vállalkozást? — Eszünkbe sem jutott. Itt komoly apparátusra van szükség a munkavégzéshez. Az igazgató úr mindig azt hajtogatta; a jó gazda gondosságával végezzük munkánkat, és mi ennek eleget is tettünk. Biztos megérné maszekban is. Meglehet, hogy egy szép napon eloál- lunk ezzel az ötlettel. Csak már rendeződnének ezek a problémák. Kozma Pál, a VÁTKÜ igazgatója arról értesítette a részleg dolgozóit, hogy munkájukban nem lesz fennakadás, egyelőre megvan a fedezet, legalább a koporsókra... — zsékovács — Nem férhet kétség hozzá: a szocialista rendszer bukását az tette elkerülhetetlenné, hogy minden reformkísérlet ellenére képtelen volt a gazdaságot hatékonyan működtetni. Ennek a csődnek a hátterében pedig, némileg leegyszerűsítve, az állt, hogy a hatékony termelést nem lehet sem tervutasítással, sem mesterséges piaccal kikényszeríteni, ehhez elengedhetetlen a valódi tulajdonlás valamilyen formájával összekötött személyes érdekeltség. Nem hiszem, hogy ezt a ma már közhellyé koptatott megállapítást érdemben bárki is vitatná, mégis a politikai rendszer- váltás óta eltelt hónapok alig- alig vittek közelebb bennünket a tulajdon, mindenekelőtt az állami vállalatok tulajdonlásának igazi reformjához. Bizony, úgy áll a dolog, hogy a privatizálás, amelyet szavakban minden politikus jövőnk szinte egyetlen esélyének tart, finoman fogalmazva is: döcög. Kik legyenek tulajdonosok? Számtalan oka van a késlekedésnek. Szervezési, adminisztrációs nehézségek is bizonyára közrejátszanak, mégis hiba lenne mindent az aktatologató hivatalnokok számlájára írni. Az állami vállalatok privatizációja elsősorban azért megy megengedhetetlenül lassan, mert alapvető, főleg politikai kérdések tisztázatlanok mind a mai napigEzek a kérdések lényegében két dologra egyszerűsíthetők: kik legyenek az új tulajdonosok, továbbá összekapcsolják-e, s ha igen, milyen mértékben az állami vagyon privatizációját egyéb problémák megoldásával. nevezetesen az államadósság ■ csökkentésével,-iós': a szocializmus évtizedeiben anyagi jellegű sérelmet, tulajdoni kért szenvedettek kárpótlásával.* Az első probléma a nevezetes spontán privatizációk ügye, azaz, hogy a korábban — főleg vezető — pozícióban levő emberek mára gazdasági társaságokba mentették át az állami vagyon immár nem is kis részét, ily módon igen gyakran magukat tették meg legalábbis rész- tulajdonosoknak. Ezeken az eseteken általában mindenki felháborodik, s végeredményben nem is alaptalanul. Csakhogy, mint azt épp az új pénzügyminiszter jelentette ki a napokban: eddig még mindig ezek az úgymond spontán privatizációk jártak a legnagyobb sikerrel, legalábbis gazdasági értelemben. Hiszen, tegyük hozzá, a volt vezetők nemcsak hatalmukat, hanem szaktudásukat, tapasztalataikat, kapcsolataikat is „átmentették”, következésképpen ezek a vállalatok általában jól működnek. A vagyonügynökség útján zajló állami privatizáció ezzel szemben rendkívül lassú, számtalan buktatót rejt magában, hiszen — mint ugyancsak Kupa Mihály jegyezte meg — szerepzavar az, ha az állami ügynökség, amelynek a gazdasági hatékonyságot, az ország anyagi előnyeit kellene szem előtt tartania, ezenkívül még számtalan „elvárásnak” meg kell hogy feleljen. Nem az állami vagyont kellene védenie — most elsősorban ezt teszi, ezért hihetetlenül lassú az átalakulás —, hanem privatizálni, mondta a pénzügyminiszter. Kimúlt az alap Az új pénzügyminiszter egyébként a privatizáció ügyében többször is hivatkozott az elmúlt napokban a külföldi pénzügyi szakértők, bankárok véleményére, akik szerint Magyarország nem tud kilábalni jelenlegi helyzetéből, amíg a tulajdoni viszonyokat, a gazdasági hatékonyságot szem előtt tartva, nem rendezi. Ebből pedig az következik, hogy a hozzáértés, a korábbi sikeres vállalkozói, vagy éppenséggel vállalatvezetői karrier és, persze, a saját tőke megléte kell hogy a hazai privatizációknál elsődleges szempont legyen. Valószínűleg járhatatlan az az út, amely az állami vagyon eladását egy egészen más dologgal, az államadósság csökkentésével akarta összekapcsolni. Ez vezetett az Egzisztencia Alap kimúlásához, még mielőtt életre kelt volna. Azt csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a németek, akik egyértelműen vállalkozásfejlesztésre adtak százmillió márkát, nem járultak hozzá, hogy ezt az összeget az Egzisztencia Alapba helyezzék, és a magyar állami vagyon, és az államadósság problémáit oldják meg vele. Márpedig ezek nagyon komoly figyelmeztetések. Azt jelzik, hogy a piacgazdaságok csak akkor kezelnek bennünket is valódi piacgazdaságként, ha a gazdaságot, végre minden politikai mozzanattól megszaba- «"annak MtfÜki’SWi Tójábáti, az ah^á^i éiJdéÉ’0éfeiá<' hatékonyság küzdőterének, amelyet csakis a versenyképesség alapján lehet megítélni. Morális szempontok Természetesen, ez könnyebben menne, ha eloszlatnák a lakosság hamis illúzióit, de legalábbis nem táplálnák tovább. Itt bizony sok igen gazdag és még több közepesen gazdag ember lesz, jórészt a volt állami vállalatok megszerzése révén. Ha túl sok időt töltünk azzal, hogy valamiféle homályos morális szempontok alapján kiszűrjük azokat, akiket „méltónak” tartunk a tulajdonlásra, összeomlik az ország gazdasága. A privatizáció csak akkor hozhat jólétet, a ma a szegénységbe csúszó tömegek számára, ha az gyors, határozott és következetes. Csak és kizárólag a magyar gazdaság javuló teljesítménye nyújthat fedezetet akár az életszínvonal növekedésére, akár az államadósság csökkentésére, akár az elmúlt évtizedek sérelmeinek kárpótlására. Mindehhez pedig mihamarabb valódi tulajdonosok kezébe kell adni a mind tehetet- lenebbül vergődő magyar gazdaságot. P. É. CÁPAAKVÁRIUM Az első látogatók csodálják a veszedelmes ragadozókat a Hongkongban megnyílt cápaakváriumban. Az ötmillió dolláros létesítményben 25 fajhoz tartozó, száz cápát figyelhetnek meg a vendégek. (MTI-Press Képszerkesztőség)
