Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-10 / 8. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. január 10. Mai Göre Gáborok? Jó dolguk van a mai kabarészerzőknek: sok röhejes dolog van/történik az országban. Az ismételt szilveszteri és karácsonyi humordömping rangosabb és mostanában debütáló szerzői nem is erőltették meg magukat nagyon a keresgéléssel. Csak előkotorták a szekrény aljából a röhögtető Barbikat; rájuk aggatták a legújabb fazonú göncöket... Megjelent a színen többször is a régi jó ismerős: a hülye paraszt. A városi szlengből kölcsönözve a kifejezést: a bunkó. Gárdonyi Géza szégyenteljes színvonalú történeteinek szereplőgárdája: Göre Gábor és csapata. Már az Egri csillagok népszerű szerzője is jól tudta: e figura évezredek óta közkedvelt röhögtetője a nagyérdeműnek. (Szégyellte is haláláig, hogy oly igen csattanósra sikerültek a poénjai.) Biztos siker, jöjjön a „hogyé ággyá?” Csörösztögmuzsajról, Krahácsról vagy Csátról. (Szegényt legtöbbször a főváros belső kerületeiben veszik észre s kapják tollvégre jó szemű szerzők. Igaz, vakon is árulkodik megjelenéséről a bőrébe ivódott trágyaszag.) Aztán kuncog, röhög, hiheg, nyihog a nagyérdemű a Göre Gáborok döglesztő bemondásain. Az ünnepi kabarékban Göre papa (alias: Jani bácsi, Mari néni, Ildi nyanyó stb.) szakított a múlttal. Nem a világvárossá váló Budapest fura újdonságai — peepshow, szextaxi, casinó — fölött értetlenkedett. Legtöbbször azért vált nevetségessé, mert a magyar parasztság vagyoni rehabilitációjáról mondott „marhaságokat”. Szinte látható volt az ekeszarv a szájában, amikor arról szólt a balga: az évtizedek alatt, négyszögölenként gyarapítóit, ragasztgatott, keményen megkoplalt s három évtizeddel ezelőtt erőszakkal elvett földjét végre szeretné visszakapni. Tavaszra abba szeretne vetni; más részébe a gonddal őrzött kétéves gyökeres vesszőket szánja, köztesbe pedig gyümölcsfacsemetéket. A „rehabilitált” réten állatai takarmányát vágná le, gyüjtené össze, hogy végre fölszabadulhasson a tápforgalmazók zsarnoksága alól. Kis parcellán, egykét-három-tíz holdon reméli a megélhetést ez a bohóc! Nem menne kölcsönért — mert az idegen pénztől fél. Nem trükközné ki a munkanélküli-segélyt. Mert mit szólnának az emberek? Táppénzért még nem fizetett egyetlen orvosnak sem! Úgyis hamar kiderülne, hisz tudják, hogy 40 fokos lázban is ellátja az állatait. Göre Gábor társaival, célszerű jói beosztott, minden magot összegyűjtő, minden gallyat elégető, minden bimbót híven vigyázó, hulla traktorokat százszor életre keltő, ösztönös hűséggel bízik a jövőben és várja, hogy a pantallós urak nem torgyánkodnak, nem járatják a bolondját, nem etetik az avas pártos dumával, hanem végre betartják ígéretüket: megszületik egy tisztességes földtörvény. Kabaréhősünk akkor a leghumorosabb, amikor azt sorolja: hányszor verték át! Hitették vele, hogy tavaly Szent István napjára, majd az őszi vetés idejére, majd szilveszterre meglesznek a rabszolga-felszabadítás jogosítványai. De nem lettek meg! Míg Göre Gábor parasztgyüléseken énekelte a Szózatot, a Himnuszt meg a Boldog Asszony Anyánkat. Míg társait hallgatta, akik közös esküvésre szólították a földek népét, hogy „Éljen a haza meg a szabadság!”. Imádkoztak, verseltek, énekeltek a parasztgyüléseken, mint egy litánián. Addig a városok fuvarozó vállalkozói — akik persze sosem hagyták volna magukat úgy átverni, mint a Göre Gáborok — három napra megbénították az ország forgalmát s úgy kényszerítették térdre a hitelét egyre-másra kopasztó kormányt. Ha, ha, ha, ha, ha! Az időből visszamaradt, az Európa felé vezető útról letévedt hősünk rekedtes panaszán, sírásán jót kuncognak azok az urak és hölgyek, akik már régóta ismerik Göre históriáit. Fel tudják idézni, hogy be volt tojva, amikor késő éjszaka kikapták az ágyból, percekig veregették a kobakjára tett moslékos vödröt (pedig ugye, egy ujjal sem nyúltak hozzá). Emlékeznek remegő kezére, amikor aláírta a kolhozba lépés nyilatkozatát. Hogy sírtak, amikor feladták, amihez végsőkig ragaszkodtak: földjüket, szerszámaikat, állataikat. Remeg a vaskos toka, majd megreped a hason a vastag háj! Hát ilyen naivak még mindig ezek a Jóska Pisták, ezek a Földtúró Jánosok? Röhög az ország! Könynyezve, mert — ha kijózanul — tudja: igazából sírnia kellene. Nagyobb becsület'illetné azokat, akik minden kigúnyolás, megtörés és rabszolgasors ellenére meg tudták őrizni ősi hivatásuk lényegét: gazdálkodni, dolgozni, termelni a magyar földön, a magyar ugaron. Európába igyekszünk s néha elfelejtjük: e földrész sikeresebb országaiban megbecsülik a sajátján értéket termelő parasztot, éljen bármily távol Párizstól, Madridtól vagy Rómától. Ott jól tudják — pedig iparuk a miénknél százszorta kiválóbb —, hogy milyen sok múlik a farmereken, a gazdákon. Akik minden szőlőtőkét, facsemetét, virágtövet úgy ápolnak, mintha gyermekük lenne. Ott, ahová a jó humorú belvárosi urak is igyekszenek, becsben tartják a mezsgyekaró szentségét. És az is bevett szokás, hogy amit egyszer jogtalanul elvettek, azt mielőbb, kamatostul vissza kell adni a tulajdonosának. Figyelik a kis és a nagyobb mezőgazdasági termelők terveit, szándékait. Fizetik a terméskiesés, a természeti csapás és a termelői önkorlátozás veszteségeit. Premizálják a tisztes rendtartást és a magas minőséget. Vagy meg kell döglenünk. A röhögéstől.. . Farkas P. József • • Üres a téli kikötő Úgy hallottam, éppen hét esztendeje fordult elő, hogy — mint most — csak egyetlen kis bárka árválkodott a bajai Sugovica téli kikötőben. A jégtörők talán már az év végéig nyugalomba vonulhatnak? (Gál Zoltán felvétele) ÉVFORDULÓ MAR A MEZŐGAZDASÁGBAN IS! A munkanélküliség fenyegető valóság A Kiskunsági Mezőgazdasági Szövetkezetek Szövetségének 74 tagszövetkezete van, közülük 70 mezőgazdasági termeléssel foglalkozik. A szövetkezetek ötvenezer tagot számlálnak, akik közül minden második nyugdíjas, járulékos. Kissné Kollár Eszterrel, a szövetség főmunkatársával arról beszélgettünk, ennek a 25 ezer embernek mekkora a jövedelme, hogyan sikerül segíteni rajtuk, mennyi a szövetkezetekben dolgozó aktív tagok fizetése, van-e munkanélküliség a mezőgazdaságban? Mindezek azért aktuálisak, mert a mezőgazdasági szövetkezetek támogatásának megvohása, az energia és az ipari anyagok drágulása szinte padlóra küldte a magyar mezőgazdaságot. — Hogyan alakul a nyugdíjasok, járadékosok havi jövedelme a szövetséghez tartozó termelőszövetkezetekben? — Pontos adatok állnak rendelkezésemre. Az 1989. évben a nyugdíjasok és járadékosok havi átlagjövedelme 4915 forint volt, ez a múlt évben 5600 forintra emelkedett, (de) természetesen nem követte az infláció mértékét. Az átlag a létminimum alatt él, 95 százalékuknak a jövedelme 7 ezer forint alatt van. — Ez a pénz kétségtelenül nagyon kevés, de a téesznyugdíjasok és -járadékosok tagsági viszonya nem szűnt meg, s tudomásunk szerint róluk a közös gazdaságok is gondoskodnak. — Ez így igaz, de ennek a szociális gondoskodásnak a mértéke egyre csökkenő tendenciát mutat. A számok önmagukért beszélnek. Amíg 1989-ben ez elérte a százmillió forintot, addig 1990-ben már meg sem közelítette ezt az összeget. Miután a termelőszövetkezetek stabilitása megingott, egyre több az adósságuk, kevesebb a pénzük, az idősekről való gondoskodás is háttérbe szorult. Pontosabban fogalmazva, erre a támogatásra kevés, vagy egyáltalán nem jut pénz. Tovább megyek: a profit érdekeltségű termelés kizárja a nyugdíjasok és járadékosok foglalkoztatását, amely eddig lehetővé tette e kis jövedelmek kiegészítését. A múlt évben három alapítványt hoztak létre, illetve lettünk azok tagjai. Az alapítványok célja elsősorban az alacsony jövedelműek, á létminimum alatt élők támogatása pénzsegély és egyéb formában. A múlt évben előterjesztésünkre állami csatornán több mint kétezer nyugdíjas és járadékos kapott mintegy hárommillió forint őszszegben nyugdíjkiegészítést. — Hogyan látja a jövőt, miből, miképpen lehetne javítani ezeknek az embereknek a sorsán? — Sajnos a források csökkennek. Mit lehet tenni? Véleményem szerint a legjárhatóbb út, ha államilag garantálják a szociálpolitikai elképzelések megvalósítását. Ezért ezeknek a céloknak, feladatrendszereknek a kidolgozásában, megvitatásában szeretnénk hallatni a hangunkat az érdekegyeztető tanácskozáskor. Arra is törekszünk, hogy a falun élő kisnyugdijasok és járadékosok — függetlenül, hogy téesztagok vagy sem — ne legyenek a helyi önkormányzat és a gazdasági egységek közötti vita áldozatai. Most a közigazgatásnak és a helyi termelőszövetkezetnek meg kell találnia az összhangot az ő érdekükben is. — A közös gazdaságokban a támogatások megszüntetésével, az exportszubvenció megvonásával ágazatok szűntek meg, s egyre növekszik azoknak a száma, akik munka nélkül maradtak. Tudnak-e erről? —; Igen, a munkanélküliség réme megjelent a faluban, a mezőgazdaságban is. Az 1990-es esztendő háromnegyed évében a tagszövetkezetek létszáma 11,3 százalékkal csökkent. Ebben a számban természetesen benne van az elhaltak, a nyugdíjba vonulók és a munkanélküliek száma is. A munkanélküliség a múlt évben a mi ' tagszövetkezeteink esetében elérte az 5—7 százalékot. Erre az évre 10 százalékos munkanélküliséget prognosztizálnak, de lesz olyan szövetkezet — főleg a kisközségekben —, ahol eléri a 20—25 százalékot is. Lesz természetesen olyan termelőszövetkezet, ahol nem lesz munkanélküli. A munkanélküliség a megszüntetett melléküzemágak, baromfi- és sertéstenyészetek, illetve az adminisztráció csökkenéséből származik. A munka nélkül maradók 83 százaléka fizikai, 17 százaléka szellemi, egyharmaduk nő s kétharmaduk férfi. — Sok szóbeszéd terjed a szövetkezeti tagok jövedelméről. Mennyit keresnek átlagosan a közös gazdaságokban dolgozók? — A múlt év első három negyedévének adatai állnak rendelkezésemre. Ennek alapján a termelőszövetkezetekben dolgozók átlagos havi jövedelme 8587 ’forint volt. Ez az 1989-es évinél 15,7 százalékkal magasabb, de az inflációs rátát nem fedezte. A legkisebb átlag 4994, a legnagyobb pedig 11 ezer 900 forint volt. A fizetéseket, jövedelmeket természetesen bruttóban kell érteni. A jövőt nem lehet prognosztizálni, bizonyára emelkedik a jövedelem — lehet, hogy éppen a munkanélkülivé válók terhére —, de aligha közelíti meg a bejelentett infláció mértékét. A végleges megoldást ha már nem lehet megteremteni a stabil mezőgazdasági termelés anyagi és személyi feltételeit — egy foglalkozáspolitikai törvény megalkotása jelentené, amely biztosítaná a szükséges forrásokat is — mondta befejezésül Kissné Kollár Eszter. Gémes Gábor Németh László (1866—1930) Százhuszonöt éve, 1866. január 10- én Kecskeméten született Németh László gyógypedagógus. Középiskoláit szülővárosában, a református főgimnáziumban végezte, az érettségi után 1887-től a budapesti teológiai akadémián tanult. 1893-tól a siketnémák váci országos intézetébe kerüli tanárgyakornoknak, 1895-től seeédtanar. 1897-től a budapesti állami in.-.iemiben oktatott, onnan. WQO* tant. » gusztus 3-tól Kecskemétre helyezte a vallás- és közoktatásügyi miniszter, megbízva a kecskeméti siketnémák és vakok intézetének szervezésével, majd igazgatásával. Magyarországon 1802-ben nyílt az első siketnéma intézet Vácott, 1825- ben az első vakok intézete Pozsonyban. A századfordulóig 17 újabb intézet létesült azért, hogy a szerencsétlen sorsú siketek és vakok társadalomba való beilleszkedését megpróbálják segíteni. 1990-ban a minisztérium felhívást jelentetett meg, melyben a tanköteles korú siketnémák és vakok számára megfelelő iskolák, intézmények létrehozását javasolta. A felhívást megküldték a városi és megyei törvényhatóságoknak, egyházaknak, hírlapoknak. Az ott közzétett tervezet alapján Kada Elek, Kecskemét város polgármestere javaslatot dolgozott ki egy Kecskeméten felállítandó intézet létrehozásáról. Javaslatát a tanács és a város közgyűlése is elfogadta, 1900. július 7-én kimondták; a város hajlandó a siketnémák és vakok számára „intézetet állítani, illetőleg annak helyiségéről és fenntartásáról gondoskodni, ha az állam a kecskeméti és környékbeli 6-15 éves siketnémák és ugyancsak kecskeméti és környékbeli vakok ipari foglalkoztatásáról a szükséges számú tanerők fizetésének elvállalása által gondoskodik. Egyúttal kimondta a közgyűlés azt is, hogy az intézetet, egyelőre externátusi jelleggel, már az 1900—1901. tanévre megnyitja, de a fejlesztéséhez szükséges segítséget, valamint a tanerőket az államtól kérik. Az így létrejött megállapodás szerint a siketnémák budapesti intézetéből Kecskemétre helyezték Németh Lászlót, aki munkáját rendkívüli ..... szorgalommal és buzgósággal fejti ki... Munkáját oly fényes siker koronázta, hogy 1900. szeptember 1-jén a siketnémák két első osztályával nyitotta meg az intézetet, s mindjárt szükség lett egy másik tanár kirendelésére, amit a minisztérium azonnal teljesített is". Németh László munkájának, kitűnő szervezőkészségének köszönhetően 1900-ban megalakult a „Siketnémákat Gyámolitó Egyesület" Kecskeméten, mely a szegénysorsú siketnéma gyerekek eltartását és ruháztatását tűzte ki feladatául. Az adományokból olyan jelentős összeg gyűlt össze, hogy alapítványt tehettek; Kada Etekről, Kecskemét polgármesteréről Kada Alapítványnak nevezték. Németh Lászlót iskolaszervező, oktató tevékenységén túl lapalapitóként is tiszteljük. 1899-hen Varadi Zsigmonddat a Gyógypedagógiai Szemle című periodikát indította, ennek, majd 1906. jan. l-jétöl 1908. júl. 31-éig a Magyar Siketnéma-Oktatás című folyóiratnak is felelős szerkesztője volt. Budapesten hunyt el 1930. április 8-án. k. m. ÉRDEKESSÉGEK INNEN-ONNAN A 17. századból, pontosabban 1624-ből maradt fenn egy írás, amely szerint a meghívott katonatiszteknek, mielőtt asztalhoz ültek, a bécsi Hofburgban a következő tudnivalókat olvasták fel: „Az asztalnál nem szabad a nadrág szíját megereszteni; a mustárhoz, sóhoz kézzel nyúlni; a kenyeret nem szabad harapdálni; a tányérból nem szabad inni; ebéd után nem szabad a tányért kinyalni; csámcsogni, tele szájjal beszélni és csettenteni; nem illik az asztalkendőbe köpni; az asztalra ülni, más elől a falatot elvenni, elkapni; verekedni és a fogakat villával piszkálni nem szabad.” * Egy felmérés szerint az amerikaiak 75 százaléka támogatja s csak 17 százaléka ellenzi a halálbüntetést. Az ország börtöneiben jelenleg mintegy 2400 halálraítélt várja sorsa beteljesedését. Az USA 50 állama közül eddig 36-ban állították vissza a halálbüntetést, de a végrehajtást az esetek nagy többségében különböző fellebbezésekkel, per-újrafelvételi kérelmekkel el lehet húzni. Az Egyesült Államokban egyébként már ritkán akasztanak. A halálraítéltek túlnyomó többségét villamosszékbcn, illetve mércginjekcióval végzik ki. * Az Akadémiai Könyvtár alapjait 1826 márciusában Teleki József adománya vetette meg; a tudós társaság számára felajánlotta a család 30 ezer kötetes könyvtárát. Az alapítólevél arról is intézkedett, hogy a könyvek nemcsak az Akadémia, de a „haza összes polgárainak" is használatára szolgáljanak. A könyvtár 1844. december 23-ai ünnepélyes megnyitásának szép emléke Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verse. Az intézmény akkori állományát 50 ezer kötetre becsülték. Napjainkban a 600 ezer könyv mellett 20 ezer kézirat és 110 ősnyomtatvány található, orientalisztikai gyűjteménye pedig európai hírű.
