Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-10 / 8. szám

1991. január 10. • PETŐFI NÉPE • 5 A PETŐFI NÉPE AJÁNLATA KÖNYV Czimer József a Szabad Tér Kia­dó gondozásában megjelent köte­tének főszereplője Illyés Gyula. „A kötet egyszerre életrajz és korrajz, irodalom- és művelődéstörténet, és noha mindvégig a nagy költőbarát van a gyújtópontban, két hőse is van; Illyésen kívül, akivel a szerző dramaturgiai kapcsolata a barát­ságig ívelt, hőssé válik — micsoda kalandokon keresztül — a Dante apródja írója is.” A könyv a két ismert személyiség kapcsolatának sztorija, de egyszersmind annál sokkal több. Egyik nézőpontból a főhős Illyés, a másikból Czimer. Egyik oldalról a középpontban az irodalom, a másik oldalról a szín­ház áll. Mivel Czimer 'kitűnő elbe­szélő, írásmódja ■— mintegy ráa­dásként — el is szórakoztatja az olvasót. „Mit mondhatnék én Illyés Gyuláról, amit a művei nem mon­danak el? . . . És őszintén szólva most Illyésnek az a többször han­goztatott elve sem bátorított, hogy csak olyasmibe érdemes belefogni, amibe bele is lehet bukni” — vezeti föl nagy vállalkozását a szerző. „Nem tudom elhessenteni a gon­dolatot, hogy egy valamiféle kró­nikát bárki meg tudna írni Illyés­ről, aki kapcsolatban volt vele, jobbat is, mint én. De ha nem kró­nikát írok, akkor mit? Kérem az olvasót, tekintse ezt az írást egyet­len folyamatos monológnak, talán majd kiderül, miről.” (K.) LEMEZ Külföldről jöttek Nemrégen nagy sikerű koncertet adott Budapesten az amerikai Su­zanne Vega. És máris itt a nagyle­meze, melynek címe, Days of open hand. Kitűnő a tasak és mondani sem kell, hogy kitűnő a lemez tar­talma is. Az 1990-es album óta újabb sikerszámokkal rukkolt elő ez a törékeny énekesnő. A nálunk most kiadott LP-jén az év első felé­ből származó kompozíciók szere­pelnek. Közülük legkiválóbbak a következők: Men is a war, a Book of dreams, a Big space, a Fifty-fifty chance... és sorolhatnánk to­vább. Tömören: ez egy jó lemez! TE Sokan unszollak, Illyésről Őrzött emlékeimet, jóindulatú bírálója is sürgetett csakugyan meg kell írnom zen szántam cl magam, a vállalkozás kockázatát, bizonyosságát annak, hogy közelségből ír Illyésről, annál könyv íróját. Halott ja, a sírból senki meg egutóbbi könyvem egyik hogy most aztán már ezt a könyvet. Nagyon nehe­­\/. olvasónak meg kell értenie Dehogyis a kockázatát, a az írás minél bizalmasabb ellenszenvesebbé teszi a nagyságoknak^mindig sok a barát­in tud tiltakozni... FILM Halálos nyugalom Az új ausztrál thriller főszereplője, John (Sam Nell) tapasztalt tengerész. Mint az ausztrál flotta volt tisztje, is­meri a világ óceánjait. Nem csoda, ha a tengert választja helyszínül gyönyörű feleségével való randevújához. Amikor csatlakozik Rae-hez (Nicole Kidman) házi vitorlás jachtjuk fedélzetén, tükör­sima óceán és „halálosan” nyugodt le­vegő fogadja. Ez a különös randevú egy baleset emlékét volna hivatott eltö­rölni. Johnt és Rae-t hónapok óta kí­sérti egy lidérces éjszaka emléke, ami­kor egy karambol fiuk életét követelte. A házaspár civil kirándulását hirte­len megzavarja valami. Egy gumicsó­nakot pillantanak meg, amely dühöd­­ten távolodik egy jobbra horgonyzó szkúnertől. A hajó — az Orpheus — hiába figyelik, semmi életjelt nem ad magáról. A csónak egyetlen utasa, Hughie, nem más, mint egy rémült fia­tal amerikai, aki megmentői elé tárja minden megpróbáltatását. Elmondja: hajóstársai mind meghaltak, láthatóan ételmérgezés áldozataiként. A tapasztalt tiszt, John azonban meglehetősen szkeptikusan fogadja az idegen meséjét. Kievez a szkúnerhez, és saját szemével látja, hogy ott valami sokkal baljóslatúbb, rettenetesebb do­log történt. Dobogó szívvel rohan fel a hajótérből a fedélzetre és gyötrelmek­től telve, idegesen bámulja saját hajó­ját. Túlságosan meg sem lepődik, ami­kor annak fedélzetén felesége hirtelen sikoltozni kezd, miközben a kimentett Hughie a kormánynál állva teljes gáz­zal az ellenkező irányba kormányozza a hajót. . . K. J. Prince idei, Graffiti bridge című dupla albumát szintén a napokban jelentette meg a Gong. A különle­ges, gondolatokat ébresztő zene kedvelői bizonyára örülnek Prince számainak, köztük a Can’t stop this feeling I got, a Love machine, a Sha­ke!, a Melody cool és a címadó, Graffiti bridge című daloknak. Va­lamennyi szerzemény kimunkált, profi szerzőkre, zenészekre, elő­adóra vall. Mint ahogyan értik a si­kergyártást a tengeren túl... A könnyű (diszkó-) muzsika hí­vei is megtalálják kedvenceiket, például a London Boys váloga­tásalbumát. Az 1988-as és 1989-es, pergő ritmusú dalok között hall­hatók a nagy slágerek, a Requiem, a My love, a London nights. Talán jókat lehet táncolni, egyébként könnyen felejthető a „London­­fiúk” nyújtotta élmény. B. T. MEGSZÓLALNAK A TANÚK, ELŐKERÜLNEK A DOKUMENTUMOK Alig egyharmaduk tért csak haza ME VERSCHLEPPUNG ungafUndisdier Deutscher 1944/45 Ente Station der koHckthen Bestrafung (Dokumwitartiand) Magyarországi németek ELHURCOLÁSA 1944/45 A koMdfv büntetés eb& Mtomfea (DokumantumkOtet) Verband der Ungamdeutschen Magyarországi Németek Szövetsége Budapest, 1990 Talán ha 12—15 ezer ember él még azok közül, akiket — német nemzetiségi voltuk miatt —, a há­ború végeztével a Szovjetunióba hurcoltak — írja Hambuch Géza, a Magyarországi Németek Szövet­ségének főtitkára a kollektív bün­tetés első állomásával, a málenkij robottal foglalkozó dokumentum­kötet előszavában. Nemrég mutat­tuk be lapunkban Zielbauer Györgynek, e kötet felelős szer­kesztőjének A magyarországi né­metség nehéz évtizede című köny­vét, ezért a már ott tárgyalt, és most a bevezető tanulmányban is­mételten összefoglalt történeti kér­désekkel — hogy az ismétléseket elkerüljük —, most nem foglalko­zunk. Füzes Miklós rövid tanulmányt írt Rabszolgaszerzés címmel, né­hány sorát itt idézem: A mozgósí­­tottakat 40 km-es körzetből, eset­leg ideiglenes táborból a központi táborokba, majd legtöbbjüket a bajai gyűjtőtáborba vitték, ahol el­végezték a végső vagonírozást, és elindították a szerelvényeket. Az interjúkból két útvonal bontako­zik ki. Az északkeleti, amely Mun­kácsot, Szolyvát érintve Stary Sambor gyűjtőtáborba vezetett. A másik a délkeleti: Baja—Szeged —T emes vár—Déva—Brassó— Plojesti—Jassi (átrakóállomás) — Dnyepropetrovszk—Rosztov— Donyec meden­ce különböző bányái, illetve Krivoj Rog vas­ércbányája. Érdekfeszítő — de talán he­lyesebb, ha megrendítőnek nevezem visszaemlékezé­seket közöl He­­tesi Erzsébet és Mayer Éva az indulástól a munkatáborok­ba érkezésig, a lágerélet, a munka, végül a hazaindulás té­maköréről. (Már akinek volt hazatérés, hiszen a 60-65 ezer ember egy­­harmada örök­re ott maradt). Bács-Kiskun megyéből a kunbajai szár­mazású Berger János és a bajai Me­­zőfi Erzsébet asszony (jelenleg mindketten Baján élnek) szolgáltat­tak adatokat. A következőkben ismét Zielbau­er György foglalkozik a rehabilitá­ció kérdésével, majd a tavaly feb­ruárban e tárgykörről megrende­zett országos tanácskozással, to­vábbá közli a mintegy kétszáz résztvevő teljes névsorát. Itt olvas­hatjuk a kiadott állásfoglalást is. Befejezésül Hambuch Vendel — két neves történettudós, Josef Volkmar Senz és Herbert Mitzka művei alapján — foglalkozik a ke­let- és délkeletnémetek deportálá­sával. Megdöbbentő tények a Ti­­to-rendszer által Aktion Intelligen­­zija fedőnév alatt kivégzett 10 ezer emberről, férfiakról és nőkről, akadémikusokról, papokról, taní­tókról . . . Kelet és Nyugat-Poroszország­­ból, Kelet-Brandenburgból 12-13 éves fiúkat és lányokat, 70 éven felüli öregeket is elhurcoltak. A deportált gyermekek számát a szerző körülbelül 5-10 ezerre teszi. A Német Vöröskereszt keresőszol­gálatának vizsgálatai szerint Ke­­let-Németországból 400 ezer sze­mélyt szállítottak el a Szovjet­unióba, körülbelül 220 ezer élte túl a deportálást. Gál Zoltán A lordok háza Hosszú kórházi szobafogság, lábadozás után nagyobb boldogság a szemerkélő, hóporos, városi füsttől szürke tél­­közepi napfénybe kilépni, mintha egészségben, gazdagon, unott egykedvűséggel baktatnál végig valamely délvidéki, mondjuk kanári-szigeteki szállodasor virágillatos sétányán. Meglehetősen keveseknek adatik meg elszegényedett váro­sunkban az efféle kiváltságokba belekóstolni, hát még bele­unni, de hadd dicsekszem vele, azért előfordul, minél szegé­nyebbek vagyunk, annál gyakrabban, némelyekkel. Azokban az években, amikor a lordok háza a fénykorát élte, a város éppenséggel ilyen lábadozó, a csaknem végzetes balesetet követő hosszú ápolásból alighogy, s csupán időle­gesen szabadult, az életet ezért meggondolatlanul, elvete­mült mohósággal habzsoló pácienshez hasonlított. A legki­sebb javulásnak is úgy tudott örülni, mintha fogalma se volna róla, amit pedig nagyon is jól tudott, ámbár nem akart tudni: gyógyulása csak látszat. Ki merné az ilyen betegnek szemébe mondani az igazsá­got, ki venné a lelkére, hogy elrontsa a kedvét? Mert a kedve az jó, túltesz a legélvetegebb öreg urakén, a bevonulás előtt dorbézoló újoncokén. Az élet, mondja, az élet, és tele szájjal habzsolja az üzleti becsületre nagyot köpő utcai hurkaáru­sok macskahússal töltött portékáját, issza az ez idő tájt min­denütt vízből-cukorból kotyvasztott, falmellékinek becézett olcsó borokat, hajszolja az alkalmi szerelmet... Varasdi most érkezett a városba. Csak ámult-bámult, a fejét forgatta egész délelőtt, s úgy érezte, semeddig se jutott a: ismerkedésben. Déltájban az éhség a lordok háza mocs­kos üvegű csapóajtaja elé terelte. A kitett étlapról tájéko­zódott. Zsebében gondosan előszámlálta a pénzt, csak ami­kor ilyenformán megbizonyosodott róla, nem marad szé­gyenben, ki tudja majd fizetni a rendelést, akkor merte átlépni a küszöböt. Az óriási teremben teljes volt a zűrzavar. Leginkább az ételosztó pult legelejére helyezett kenyereskosár fölött állt a bál. Karvalygörbe, kormos-fekete utcaseprőkezek lakko­zott körmü hölgykacsókkal kaptak össze, puha, tintafoltos iskolásgyerek-kezek reszketeg nyugdíjaskezeket löktek fél­re, és viszont. A város csaknem minden rétege itt tolongott még akkoriban, egészen kevesen tudták csak kivonni magu­kat hatalmuk, gazdagságuk révén a társadalmi elosztásnak eme cseppet sem kényelmes, de talán éppen ezért felettébb igazságosnak tetsző rendszeréből. Aki azonban, átitatódva a sűrűn gomolygó emberszag­gal, ételkipárolgással, feloldódott az ilyenkor délidőtájt mindig tetőponton álló tolongásban, könnyen eligazodott, otthon érezhette magát, csak éppen rá kellett állnia a megfe­lelő hullámhosszra. A város bárkit örömmel befogadott. Azt igazán nem lehetett ráfogni, hogy rátarti lett volna. Tálcával, késsel, villával s egy szerencsésen elcsípett ke­nyérgyürkével fölszerelve hamarosan Varasdi is ott állt az ételpult előtt. A koszosán áttetsző műanyag ellenző mögött rendületlenül hajlongtak, káromkodtak, pereltek a másfél mázsás, izzadó, élemedett korú konyhalányok, s gépies gyorsasággal, mogorván dobcilták kifelé a kisablakon az esedékes zónapörkölteket. Az evőpolcok körül volt legnagyobb a zsúfoltság. Sokáig kellett keringened, mire helyet találtál, s oldaladban vehe­mens szomszédod könyökével végre átadhattad magadat az evés élvezetének. Aki finnyás volt, jobban tette, ha közben föl se nézett. A vendégek a jómodorral egyáltalán nem törődve szaba­don hódoltak ízléstelen szokásaiknak. Volt, aki az orrát túrta, más úgy vágta el a húst, hogy közben a paprikás lé szanaszét fröcskölt, a csámcsogás szinte hozzátartozott az etiketthez. Varasdi jó helyet kapott, ugyan háttal az ablaknak, de közvetlenül a nagy, középső oszlop mellett, egy védett sa­rokban. A társaságra se panaszkodhatott. Szomszédja, egy szerény küllemű hivatalnokféle, leszorított könyékkel a le­vesét kanalazta. Szemközt pedig egy igazi úriember időzött ráérősen az üres tényér fölött, mintha már elfogyasztotta volna az ebédjét. Kissé nekidőlt a vastag, zsíros, vörösmár­vány oszlopnak, és fölényesen elbámult Varasdi feje fölött. Egészen belefeledkezett az örökmozgó tér forgatagába. A szeme se rebbent, csupán az ádámcsutkája mozgott üte­mesen föl-le, föl-le, mintha a nyálát nyelné. Jó szabású, de meglehetősen ütött-kopott öltönyt viselt. A zakó hajtókáján bársonybetét volt, s ettől a holmi ódivatú vadászkabátnak látszott. Varasdi kezdte kényelmetlenül érezni magát. Za­varta a férfi idegen, felsőbbrendűséget sugárzó lénye. Már­­már szívesebben nézett volna szembe egy csámcsogó, böfö­gő, hamisítatlanul életvidám városlakóval. A férfi, amikor észrevette Varasdi kínos tétovázását, az oszlop mögé húzódott. Kíméletesen, puhán mozgott, mint egy árny. Varasdi érezte, hogy azért egészen nem távozha­tott el. Az is lehet, gondolta, hogy itt áll a hátam mögött, és számon tartja, akár egy őrzöangyal, minden mozdulato­mat. # Valaki óvatosan, mintha csak egy madárszárny súrolta volna, megérintette a vállát. Vurasdinak le kellett tennie a kést, a villát, s bár még éhes volt, félbe kellett hagynia az evést. Hátrakapta a tekintetét. Ahogyan számított rá, a férfi állt mögötte. Tudtam, mosolyodott el Varasdi, s némi önelé­gültség lett úrrá rajta. A férfi kivette a szájából a félig szétrágott fogpiszkálól, és a pult mögé dobta, a maradék szilánkokat ügyesen össze­kotorta a nyelvével, és csak úgy, véletlenül Varasdi zakójára köpte. — Bocsánat — mondta. Pillantása a félbehagyott pör­költre tévedt. — Nem kéri?— húzta fel a szemöldökét. Az ironikus, csodálkozó kifejezés nyilvánvalóvá telte, a mondat másként értelmezendő, nem ahogy a kérdő hangsúly sugall­ja. Nem, még csak nem is hétköznapi ténymegállapításról van szó. Parancs ez a javából, aminek engedelmeskedni kell, mást aligha lehet kezdeni vele. A férfi a zakójával piszmogó Varasdi és a tányér közé furakodott, s azon nyomban hozzákezdett az evéshez. Egy általán nem mohón, mégis villámgyorsan nyelte le a falato­kat, úgyhogy mire Varasdi elkészült a zakója tisztogatásá­val, a tányérja már üres volt, kés, villa egymás mellett, a tányér jobb szélének támasztva, az összegyűrt szalvéta a tányérra dobva. A mócsingokat biztosan egyben nyelte le, gondolta rágó­képességre felettébb büszkén Varasdi, hiszen még nekem is időbe tellett volna megbirkóznom velük. A férfi arca pedig ugyancsak hiányos fogazatot sejtetett. Lehet, hogy még a galuskának se esett bántódása, és az egész porció úgy lapul a gyomrában, ahogy a tányérról eltüntette, egészben és emésztetlenül? Varasdi, miközben a kijárat felé hátrált, nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Félprofilból látta a férfit, aki teljes észrevétlenségbe der­medve, súlyosan leereszkedő szemhéja alól álmos aligátor­pillantásokkal pásztázta a termet, akár egy ragadozó, ame­lyik áldozatra les, és ott állt. Valamifélefurcsa káprázat által megsokszorozva mindegyik boldogan zabáló, magába feledkezett vendég mögött, azok azonban úgy tettek, mintlui mit se tudnának róla. Oláh János Szabad Tér Kiadó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents