Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

1991. január 5. • PETŐFI NÉPE 9 5

KÓRDOKUMENTIJM

,BETELJESÍTETTE NÉPÜNK LEGJOBBJAINAK ÉVSZÁZADOS VÁGYAIT

Akiért a belügy és a népművelés harcolt

BERT ÓK LÁSZLÓ:

A világnak négy sarka volt

A térképen Belső-Somogy a szívben a hely és idő ahonnan így-úgy mérhető hogy ki vagyok ha az vagyok

egyébként ég föld állatok szülők törvények temető a saját közös tekenő amely akkor sem úgy mozog

boldogok voltunk boldogok soha annyi fölös erő olyan közel volt a jövő hogy nevettünk ha csillogott

a világnak négy sarka volt és mind a négy elérhető.

KISS BENEDEK:

Otthon

Lányom kinyitotta az ablakomat, hogy szívjak friss levegőt, minthogy az ott terem.

Trabantok göthölnek bár a ház előtt, ám cigarettafüst, az ne legyen.

Fiam meg sakkozik velem, s idő-előnyt ad rendszeresen, különben sosem győzném már le az ifjú erőt.

(Csak feleségem pöröl egyre velem, miért emelgetem akár a gőz

a konyhában a fazékfedőt.)

(De lányom kinyitotta most ablakomat,

s a füstön, gépzajon át hallottam egy estvéllő madarat, az-kinek füttye a szívembe nőtt!)

• Bóka Dezső akvarelije

Az állam, a megye, a város az elmúlt évtizedekben gyakran elvette egyik kezével, amit a másikkal adott. Kisebb bajnak tekintették, ha egy-egy kulturális intézmény lehetőségeinek csupán töredékét használja ki, mintha újból állást kellene keresni máshonnan kikopott régi tagkönyveseknek. Különösen Bács-Kiskunban.

„Jó lesz kultúrosnak”

Nagy részben a „jó lesz kultúrosnak” cinizmus miatt tekintették a kecskeméti megyei könyvtárat országszerte a szakma ama bizonyos állatorvosi beteg lovának. Hiába panaszkodott sűrűn a jól szerkesztett szakmai közlöny, mint például 1962 novemberében: „Ha az ember Bács megyében jár, akaratlanul is mindig találkozik a megyei könyvtári irányítás gyengeségének árulkodó jegyeivel”.

Csoda? Egyik igazgatóját a temetkezési vállalattól menesztették. Utóda rövid néhány év alatt tanítóként, rendőrtisztként, osztályvezetőként bizonyította alkalmatlanságát. Viszonylag hamar kitelt becsülete. No, nem azért, mert annyira utálta a könyveket, hogy fillérekért elkótyavetyélte a mai áron több millió forintot érő különgyüjteményt (minek az a sok poros vacak), mert csak elvétve látták munkahelyén. Még italozását is megbocsátották volna, ha nem téved idegen vadászmezőkre. Az egészséges életmód híveként ugyanis, szívesen nyulászgatott munkaidőben mások felségterületein.

A legjobbkor derült ki az egyik járási székhelyen: az éppen akkor anyakönyvvezetéssel is foglalatoskodó volt főjegyző, begyűjtési előadó elírta az adatokat — előbbutóbb úgyis kiderül mindenkiről, hogy fiú vagy lány. Fenyvesi Jenőnét főnökei, az akkoriban kialakuló gyakorlat szerint, fölfelé akarták buktatni. Most megjelent, magánkiadású visszaemlékezései szerint „megkezdődött a harc fejemért a belügy és a népművelés között”. (22. o.) Ritka kivételként, a népművelés győzött.

Olvasta „Stendalt, Shovt”

Ő sem úszta meg simán az úgynevezett személyi kultuszt, hiába vett részt kezdettől a mozgalmi munkában. Rosszabbul járt, mint a börtönbe dugott vagy trágyahordásra, maltercipelésre kényszerített diplomások. Olyan öt hónapos könyvtárosiskolába parancsolták, ahol egy bizonyos Fodor András azt merte neki ajánlani, hogy „olvassam Stendalt, pedig akkor én már túl voltam Stendaltól Shavig minden író könyvén. Csoda, hogy jót mosolyogtam a balzaki tanácson” (20. o.)

Minden rosszban van valami jó. Igaz, hogy egy volt Eötvös-kollégista, különben rendes költő lekezelheti, de hallgathatta Nemes Dezső előadásait. „Politikai és történelmi tisztánlátásra tanított.... tőle tanultam a helyes történelmi szemléletet” — írja 1990-ben! Nyilván ezért véli napjainkban is, hogy „nemzetünk történelmében egy ideig példa volt Lenin élete írásai a Sztálinizmus csak bajt és torzulásokat produkált és ember milliók szörnyű nyomorát okozta és pusztulást. Nemzetünk történelmeit is eltorzították ezek az eszmék ...” (23. o.) Nem szívesen kínozom ilyen mélyen szántó gondolatokkal a papirost, de tájékoztatni kell az olvasókat arról, hogy 56-ban Fenyvesiné szerint „az emberek nem dolgoztak, felelőtlenül lövöldöztek az utcákon”. Ennyi. Novemberben sem tétlenkedett, rendes lakáshoz segítette a szovjet katonákat és — állítása szerint -— a megyei tanács tagja lett.

„Szerény, de intellektuális”

Hűségét elismerték. „Megkaptam egy Moszkvics furgon kocsit”, „Dobi István barátom” kitüntette (24. o.). Valószínűsíthetően neki ajándékozták a könyvtárat is, mert ettől kezdve általában mint tulajdonát említi: „könyvtáram”, „intézményem”. így érthető: átvehette a megye vezetését. (22. o.) Igaz „mennyiségi és minőségi szempontból nulláról indultam Kecskeméten”. (23. o.) Persze, senki sem tökéletes. Némely ügyek kimaradtak . . . Nyilván lényegtelenek, mint például Lunger Pál halasi könyvtáros kirúgatása és Martonosi Pál könyvtárigazgató felfüggesztése. Alávaló módon holmi Déry Tibor könyveit őrizték a halasi könyvtárban.

Nagyobb baj nem lett az ügyből. A megyei pártbizottság és a nőtanács megvédte káderét, aki „hét évszázados irodalmunk alapos ismerőjeként” és szerelmeseként (44.

Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

— Apu, Isten szokott focizni? Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpaszszókkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját. . . Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok . . . Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal

LAZAR ERVIN:

FOCI*

veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

_— Na, vegyétek el — az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincs sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” — kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” . . . Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok, és . . . Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József A ttila ? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöltük ott őgyeleg. Miért ne?!

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

— Gondolkoztam a dolgon

~ mondom eltökélten —, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

— Akkor meg lehet rá kérni?

— Mire?

Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

Aha, hát erre ment ki a

játék!

— Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe

— mondja kérlelöen, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.

Azt gondolom — ráncolja a homlokát —, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni azt a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll. . . hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét. . . meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban van valami figyelemre méltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a

Emlék a városi tanács Űj írás irodalmi estjéről (1962. november 11.)

Tímár Máté és Kamondy László bejegyzése Fenyvesiné emlékkönyvébe.

lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinórban húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.

— Mit gondolsz, beáll?

— Reménykedjünk — mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.

— Istenem — motyogom magamban —, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira. kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlőbotló csapatot. S ha már itt jársz köztünk, és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nem csak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a váltunkra a kezed.

Valaki megérinti a váltam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

— Megígérte? — kérdezi.

— Meg — mondom elszorult torokkal.

Látod, Uram, most már nincs visszaút.

* Az MTI-Press 1990. évi tárcapályázatának díjnyertes alkotása.

o.) minősítette az írókat. „Hárs György igen tehetséges és szerény ember, de lírája intellektuális és formai fegyelemmel ír”, [. . . ] „Csepeli Szabó Béla sokat tett és írt a szocialista építés eredményeiről”. (49. o.)

„Nevetésre késztet”

Kiderült, hogy a Bács-Kiskun megyei könyvtár volt igazgatója nemcsak „a könyvek követe” volt, hanem maga is művelte, úgymond, a tudományt. „Hobbim során 27 db bibliográfia készült.” (20. o.) Országos hírű szakemberek, mint panaszlotta annak idején Fenyvesiné, csupán irigységből (tudatlanságból?) csúnyákat írtak a kecskeméti könyvtár kiadványairól. Ki is hajíttatta az ilyen elvetemültségeket tartalmazó Könyvtáros egyikmásik számát a haragos szerző. így csak az Országos Széchényi Könyvtárban olvashattam el a szakmai közlöny 1957. decemberi számában az egyik kritikát. Az OSZK osztályvezetője szerint a Katona Józsefről készült előszó „nevetésre készteti az olvasót”, „bombasztikus és teljesen értelmetlen mondatok egymásutánja”. Hasztalan dohogtak. 1965-ben ismét panaszkodni kényszerültek a Bács-Kiskun megyei könyvtár buzgalma miatt, „Megint egy bibliográfia ellenőrzés nélkül”.

Szerzőnk most is büszkén emlegeti a gyarlóságai miatt visszavont Nevezetes emberek Bács-Kiskunban című könyvét. Bravúr kellett ennyi hibát, tévedést egyetlen könyvbe belegyömöszölni. Fenyvesiné tudta, kinek mi jár. A (kulák) Kocsis Pálnak négy és fél, Imre Gábornak huszonnégy, Gila Jánosnak hat, Greiner Józsefnek kilenc sor. Igaz, a szőlőnemesítő csak világhírű volt, míg például B. Gy. kecskeméti városi párttitkár („A szakosító egyik tagozatát is elvégezte”!) „ideológiai, kulturális tanulmányai hosszú időre utat mutatnak feladatunkhoz”. Legyünk igazságosak: a könyvtáros asszony valamennyi főnökét, mozgalmi elöljáróját beemelte Katona József, Kodály Zoltán, Jókai Mór, Mathiász János társaságába.

A párttitkár és Kodály

A volt kulturális vezető tőle szokott nagyvonalúsággal úgy említi Josef von Ferenczyt, mintha szerepeltette volna a kötetben. Szerinte Ferenczy egyszerűen: „tölgyfa”. Nem akác, szil vagy nyár, tölgy! „Naponta utazik, hogy ellenőrizze és segítse a sajtó munkáját. Felesége ápolja és menedzseli.” így állunk hát azzal a híres németországi saj tószabadsággal?

Az önismétlések, az összevissza mondatok, az alany- és állítmányegyeztetési problémák, a helyesírási hibák miatt nehezen olvasható könyv nem mentes örökérvényű bölcsességektől. Csak egyet: „a szerelmet lehetetlen kizárni épkézlábú ember életéből”. (13. o.) Gyomlálhatnám napestig az elírásokat (Pamkovitsné, Prometcus, Agricla, Józef, Ajvartovszkij ...), a tévedéseket (1951-ben már nem voltak főjegyzők, többen szerkesztették a megyei centenáriumi Petőfi-emlékkönyvet stb.). „A könyvtártudomány oktatójának” illene tudni: nincs ősnyomtatvány a kecskeméti református könyvtárban. (61. o.) Miként mondhatta Fenyvesiné Katona József szavaival, hogy „szellemi énemet e város szülte . ..”, ha Jókai fejezte ki emígyen idekötődését? (26. o.)

Meddig tart egy-egy elnyomás?

A kultúra követe és több munkatársa természetesen kezdeményezőként, egyik rendezőként részt vett könyvnapi és alkalmi irodalmi rendezvények szervezésében. (Sajnos, a kor igazi nagyjai •— néhány kivétellel — elkerülték az úgynevezett könyvbarát-bizottság rendezvényeit.) A „kultúra kötete” közreadja hasonmásban — többnyire magánérdekű bejegyzéseket tartalmazó — emlékkönyvét. Szabó Pál, Hegedűs Géza, Váci Mihály és mások sorai így is érdekes adalékok.

A legderűlátóbbat választottam a számos kinálkozó, magvas bölcsesség közül mazsolázva, ismertetőm végére: „Bár hazánk földrajzi fekvése is hozzájárult ahhoz, hogy egy-egy elnyomás 150 évig tartott, vagy pl. ma már a 45 évnél tartunk hasonló elnyomásban. Talán ha valóban megvalósul az annyira áhított demokrácia, de ilyen gondolatok és beszélgetések csak vicclapban olvashatók.” (20. o.)

És ilyen könyvek? A megyei könyvtárban! Több példányban vásárolták meg, mint például Sántha György legutóbbi kitűnő kötetét. Netán kulturális kórképként ajánlják olvasóiknak? Annak kitűnő! Megérdemli a szerző, hiszen nagy szerényen így jellemzi magát: „beteljesítve népünk legjobbjainak évszázados vágyait” boldogította a megyei kultúrát. (12. o.)

Heltai Nándor

Bodor Miklós grafikája