Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
1991. január 26. • PETŐFI NÉPE • 3 Milyen iskola is ez? •„— Szeretném leszögezni: ez nem egy ,csakazértis’ iskola lesz. Meszszemenően gondoskodni kívánunk a korszerű, európai színvonalú oktatás-nevelés feltételeinek megteremtéséről. ” — nyilatkozta 1990. július 30-án lapunk hasábjain Ablonczy Gábor dunavecsei református lelkipásztor, amikor a presbitérium iskolaszervező terveiről érdeklődtünk. Nos, azóta több mint fél év telt el. Eredményes volt-e a próbálkozás? — érdeklődtünk a takaros Duna-parti településen; Megtudtuk: a falu vezetői tavaly nyári döntésükkel megelőzték a törvénykezőket. Sajátos vecsei kísérletként a/ állami iskolában egyházi tagozatot indítottak. 1990. szeptembere óta vallásos scola is működik tehát; egy első és egy második osztállyal; harminckét nebulóval, két tanítóval. És — talán mondanom sem kell — sok gonddal. Amely gondok közül (szerencsére) az iskolások talán semmit sem érzékelnek. A próbálkozás egyelőre még nem állítható követendő példaként a többi vállalkozó szellemű önkormányzat elé... Az újrakezdők reményével Dunavecsén nagy hagyománya van a református iskolának. A História Domus szerint az 1600-as évektől 1906-ig csak felekezeti oktatás folyt a településen. 1918-ban Lukácsi Imre lelkész javaslatára polgári iskolát alapított a protes-' táns közösség, amely a kényszerű államosításig munkálkodott. A legújabb kori történet tavaly júniusban kezdődött. Egy vasárnapi istentiszteleten ismertették a presbitérium 42 évvel korábbi állásfog-. lalását. „Négy évszázados iskolai munkánk emlékeire és értékeire gondolva fájó szívvel vesszük tudomásul a kényszerű államosítást. Fenntartjuk viszont azt a reményünket, hogy egyházunk és a magyar demokrácia viszonya úgy alakul majd, hogy iskolafenntartó jogunk gyakorlatilag is fel fog újulni. Az újrakezdők reményével határozták el ezután: visszakérik aj. 1929-ben épült; gróf Teleki József donátorról elnevezett hat tantermes épületüket és szeptembertől református iskolát indítanak. Mindjárt alapítványt is tettek az intézmény támogatására, melynek számláján ma már 200 ezer forint van. Apostoli munkával A községben a nagy tervről való első híradások után heves vita indult. A helyi lap nagy terjedelmet szentelt az elképzelés mellett'és ellen érvelőknek. Voltak, akik óvatosságra intették a szervezőket: megfelelő szabályozás nélkül nem lehet munkához kezdeni. Mások úgy vélték: a tanulók sínylik meg, ha a község kéí iskolát akar fönntartani. Ugyanis egyre emelkednek a költségek és még egy intézmény színvonalas működtetése is nagy terhet ró a településre. Mivel a gyermeklétszám alapvetően nem fog változni, a normativ támogatások nem fogják fedezni az egyházi és az állami iskola kiadásait. A velük vitatkozók, az egyházi iskola mellett érvelők az egészséges verseny lehetőségét hangsúlyozták. Megemlítették azt is: az állami iskolában a rendszerváltással nem indult semmi új. A vezetők a régiek s az intézmény máig az ateista hagyományok folytatója. Pedig a vallásos szülők nyugodt szívvel csak olyan pedagógusokra bízzák a nebulókat, akik nyíltan megvallják a hitüket és közösséget vállalnak gyülekezetükkel. Sok hívő pedagógust sértett, hogy a református gyülekezet nem szavazott bizalmat egyetlen duna• Környezetismeret óra a XVIII. században emelt öreg templom falánál. vecsei tanítónak vagy tanárnak sem. Az egyházi osztályok vezetői — Bodnár Lajosné és Botka Dóra — a szomszédos településről járnak át. Talán ez is indokolja, hogy a legtöbb kétellyel a „kísérleti szervezeti formát” fogadták a szakemberek. A helyi tanácselnök, az általános iskola igazgatója, valamint a lelkész megállapodtak, hogy az elgíteni kell az új felekezeti iskola megszervezését. Természetesen a további kérdések elől sem futamodhat meg a testület. Valahová el kell helyezni az állami iskola tanulócsoportjait is. Kisebb létszám mellett át kell szervezni az osztályokat. Ennek pedig az lehet a következménye, hogy nem minden helyi pedagógus kap munkát a községben. Jellemzésül csak egy apró példa a problémák közül. Az általános iskola napközijében három tanár segíti harminc kisdiák délutáni felkészülését. Az egyházi osztályok természetesen nem járnak az „ateista” napközibe. S tízegynéhány „vallásos” nebuló mellé délutánra szintén tanár kellene. De a problé-. ma. nem oldható meg egyszerű átcsoportosítással, hiszen a szóba jöhető szakember nem felel meg az egyház elvárásainak: például nem jár istentiszteletekre. Nehéz döntések előtt áll a helyi vezetés. A képviselők természetesen tisztelik „a tárgy a gazdájáért kiált” ősi elvét. Jogosnak és indokoltnak érzik a református gyülekezet törekvéseit. De azt sem szeretnék, ha az állami községi iskola szétzilálódna. A probléma jellemzi korunkat! Nem tudni ma még, melyiknél milyen bölcsessége dönti • Botka Dóra tanítónő óráján az iskolaigazgató, Erdélyi Ti bőmé ellenőrzi a munkát. • A Biblia mindennap kézbe kerül a vallásos osztályokban. (Fotók: Walter Péter) ső időszakban — amíg korszerű jogszabályok nem segítik a tájékozódást — az állami iskola lesz a „gazdája” a vallásos osztályoknak. A tanulócsoportok korlátozott önállósággal dolgozhatnak. Az oktató-nevelő munka felügyelete azokhoz tartozik, akiktől az alapítók elszakadni szándékoztak. Az újtól való félelem és a vitákban hangoztatott érvek olyan hatásosnak bizonyullak, hogy az érdeklődés hiánya miatt majdnem meghiúsult a terv. A helyi lelkipásztor apostoli szorgalmának volt köszönhető, hogy az évkezdés előtti napon összeállt az előírt minimum, a 16+16 kisdiák. A többségében református kötődésű községben ez is csak úgy sikerülhetett,. hogy a két „vallásos” osztály padjaiban római katolikus, baptista és nazarénus vallású gyermekek is helyet kaphattak. Milyen bölcsesség dönt majd? Milyen iskola ez a dunavecsei? Igen nehéz pontosan meghatározni. Lehetetlen elemezjii: szinvonalasabb-e az oktató-nevelő munka a kísérleti osztályokban? Egyáltalában: érdemes-e tovább forszírozni áz önálló felekezeti intézmény ügyét? A községi önkormányzat december végén úgy döntött: támogatni kell a presbitérium tervét, seel a dunavecsei és a többi sok más iskola sorsát... Farkas P. József SZOMBATI LEVEL: Rókabőr Sajtószabadság akkor van, amikor ki lehetnyomtatni, hogy nincs sajtószabadság — olvasom a csütörtöki Magyar Nemzetben a szellemes megállapítást. Ha belegondolunk, hogy az újságok az utóbbi egy esztendőben mi mindenről írtak — a többi között arról is, hogy sajnos Magyarországon nincs sajtószabadság — akkor bízvást állíthatjuk, hogy nálunk ma már szerencsére mindent meg lehet írni anélkül, hogy az ember az állását, ne adj’ isten, a fejét kockáztatná. Meg lehet írni, sőt szükséges is, hogy az állampolgárok nagy része mostanában olyan rókának érzi magát, amelyről két bőrt szeretne lehúzni a kormány. Ez több okból nem fog sikerülni. Az első és legfontosabb, hogy minden rókának egyetlen bére van, s ha ezt lehúzzák róla, a szerencsétlen jószág belepusztul. De ugyebár az ember az az egyetlen élőlény, amely a legtöbbet kibírja az ősz-, szes között. Aligha hihető azonban, hogy a bőrlehúzást túléli. Ezzel maga is tisztában van és nem akarja engedni, bár a kormány már hozzáfogott a „művelethez” azáltal, hogy a különféle adók garmadáját zúdítja a polgárokra. Lépjünk túl azonban a- rókabörhasonlaton és fordítsuk komolyra a szót, hiszen mindenki előtt világos, hogy nagyon is életveszélyes ügy ez a sorozatos adókivetés és -emelés, az infláció, a munkanélküliség, vagyis a tömegeket érintő, gyors elszegényedés. Ez tragédia, méghozzá olyan mérvű, amelynek végkifejlete magával sodorhatja a kormányt is, és akkor még néni'a legrosszabb következményt írtam le. Mindezt természetesen nem azért mondom, mert mostanában szabad és illik szidni a kormányt, illik okosabbnak lenni a parlamentnél, s nem is azért, mintha olcsó népszerűségre törekednék. Pusztán azért, mert az emberek — a kormány oldaláról nézve: állampolgárok — milliói érzik úgy, hogy túlságosan csak pénzügypolitikai szempontok szerint döntenek, akik a sorsunkról intézkednek. Az érvek első hallásra megnyerőek is lehetnek: csak így tudunk segíteni a gazdaságon, ezáltal leszünk képesek kimászni a gödörből. Csakhogy a tízmillió ember közül nyolcmillió úgy gondolkozik, hogy neki nehezebb a megélhetés, bár kétszer-háromszor többet dolgozik. Sőt nem is hogy nehezebb, hanem már-már lehetetlen megélnie, hiszen olyan „közterhekkel” sújtják, amelyeket nem képes viselni. A látszat arra utal, hogy ez a kormányt, a parlamentet nem érdekli, nem törődik azzal, milyen a lakosság anyági és főleg lelkiállapota, csak az ország sorsáért aggódnak, a Nemzetközi Valuta Alap igényei és diktátumai szerint csűrik-csavárják a büdzsét. Pedig az ország sorsát irányítani, azért aggódni nem lehet az abban élő emberek nélkül és azok ellenére. Mert úgy gondolom, nép nélkül nincs ország, nincs nemzet. Ne riogassanak minket azzal, hogy kénytelenek csavarni az adóprésen, mert különben az ország nem tud fizetni, nem vesznek fel bennünket ide, oda, nem kapunk ezt, azt, amazt! Lehet, hogy ez túlságosan talajmenti gondolkodás, nem veszi figyelembe az ország gazdaságpolitikai helyzetét, közgazdaságilag pedig analfabéta. Csakhogy — fnondom már másodszor — az állampolgárok csak így képesek és hajlandók gondolkozni. Miért nem járják a kormányférfiak az országot, hogy találkozzanak a néppel és higgaidt, közérthető szavakkal elmagyarázzák helyzetünket, az elgondolásokat, a megszorítások elkerülhetetlenségét? Higgyék el, lenne hallgatóság és lennének kérdések. Nem elég a parlamenti közvetítés, nem elég az újságok, a rádió, a televízió híradásai. Közvetlenségre van szükség, annak éreztetésére — ha van ilyen —, hogy a vezetés törődik a vezetettekkel. Mert gondolni kell arra is: mi lesz, ha a préscsavarást nem hajlandó elviselni a nép? Természetesen senkit nem lázítok állampolgári engedetlenségre, csak gondolkozom. Például azon, hogy jó, jó, talán megértik az emberek, hogy most egy kicsit vagy nagyon összébb kell húzni a nadrágszíjat, áldozatra van szükség stb. De akkor ez mindenkinek legyen áldozat, mindenki húzódjon összébb. Olyan törvényeket, szabályokat hozzanak, amelyek mindenkit erre köteleznek. Ehelyett mit tapasztalunk? Olyasmikre költünk milliókat, sőt milliárdokat, amelyekre csak a leggazdagabb államok szoktak, olyan „javadalmazásokat” szavaznak meg <)z önkormáijyzatok — kötve a parlamentet — amelyek nagyon irritálják a választókat. A Külügyminisztérium 12 millió dollárért repülőgépet akar vásárolni, a miniszterelnöki villa felújítása (ha jól emlékszem) 35 millió forintba került, de Antall Józsefnek nem kell, mert nem elég biztonságos (ki akarja bántani, mitől fél a miniszterelnök?) stb. Természetesen mindezek után rám lehet fogni, hogy nem értek a dolgokhoz, csak tépem a számat minden szakértelem nélkül és demagóg vagyok, de’ bezzeg, ha én ülnék ott, rögtön más lenne a véleményem. Ehhez én annyit tennék hozzá, hogy valóban nem vagyok sem pénzügyi szakember, sem közgazdász, politikus, viszont tudom, hogy miként vélekednek az emberek a szakértők dolgairól, a politikusokról és szeretném, ha megnyílna a fülük és nemcsak arról beszélnének, hogy kérem szépen, tessék elviselni, nincs más kiút, meg ilyenek. Nemrégiben az egyik „politikus” szemrehányást tett a magyaroknak, hogy nem örülünk eléggé, sőt egyáltalán nem örülünk. Micsoda nép ez, hogy még örülni sem tud? Csak megjegyzem, hogy én a miniszterelnököt még nem láttam nevetni, de még mosolyogni sem. De minek örüljünk? Annak, hogy a lakásadó, a telekadó és a még ezután megszülető helyi adók után bevezetni tervezik a kötelező gépjármű-biztosítást is? Azt a biztosítást, amit 1986-ban eltöröltek, mert akkor beleépítették az üzemanyag árába. Hol van az a pénz, amit az autósok százezrei fizettek be előbb mint kötelező díjat, azután mint benzinárat? Ne mondja senki, hogy azt a pénzt egy az egyben elvitték a karambolok utáni kártérítések. Mert igaz, sok a baleset, de azért az autósok kilencven százaléka évtizedekig nem törte össze sem a saját, sem a társa kocsiját. Viszont folyamatosan fizetett. Szerintem aki Magyarországon 1945 után bármikor is autót vásárolt, az a gépkocsi árával már legalább öt évre előre kifizette a biztositást, az útalapot, sőt talán még az üzemanyagot is. Nem tudom elképzelni, hogy az oly sokszor emlegetett gödörből csakis azon az áron lehet kimászni, hogy újabb és újabb adókat vezetünk be, hogy további terheket sózunk az emberek nyakába. Ehhez ugyanis teljesen felesleges volt itt választgatni, szavazgatni, játszani a demokráciát. Vagy mégsem? Annyit mindenesetre megtanultunk, hogy a demokratikusan választott parlament sem tesz mást, mint követi a kormány szándékait. Az embereknek ezáltal olyan érzésük támad, mintha nem az ő érdekeit képviselnék a Tisztelt Házban. Pedig a választók — ha jól emlékszem — egyetlen képviselőt sem azzal engedtek útjára, hogy a fülébe súgták: kérlek szépen, légy szíves engem tönkretenni, de minél gyorsabban és totálisabban. Mondhatja bárki — elolvasva a fenti sorokat —, hogy könnyű a pálya széléről bekiabálni. Csakhogy vegyük tudomásul, mindig azok fizetnek, akik a pálya széléről nézik a mérkőzést. LEHET LAKÁSOKKÉNT MÉRNI! • Energiamegtakarítás saját zsebre Nyakig vagyunk az adósságban. A fölsorolhatatlanul sok termék mellett is nagyon jelentős részt képvisel — a növekedés százalékos mértéke és a családi költségvetésben jelentkező nagy súlya miatt egyaránt — az energiáért kifizetett pénz. S az még csak a kisebbik rossz, ha mérhető, pontosabban mért mannyiség után kell a valódi fogyasztást állni, de igen nagy a bizonytalanság és a bizalmatlanság is az átalánydíjas szolgáltatások körül. Ilyen elsősorban a távfűtés. Ahol a lakó a hőmérsékletet általában kevésnek, az érte fizetendő díjat pedig soknak találja. A szolgáltató ehhez annyit fűzhet hozzá, hogy ő igyekezett biztosítani a rendeletben előirt hőfokot, s ezért igényli az ugyancsak jogszabályban megállapított összeget, ami még ma sem fedezi a teljes költségeket, tehát állami dotációt igényel. . Tekintsünk el most attól, hogy az állami támogatás is az adófizető állampolgárok forintjaiból jön össze, tehát nem egyfajta ajándék, mégis mindenki számára megnyugtatóbb lenne, ha egy bizonyos szolgáltatásért valóban a fogyasztásnak megfelelő összeget kellene fizetni. Amint Miluilci László, a kecskeméti IKTV fűtési üzemvezetője tájékoztatott, erre van is reális lehetőség a távfűtéses lakásokban is. Egy Dániában kifejlesztett módszer segítségével ugyanis mérni lehet a radiátorok által leadott hőmennyiséget. Az ISS, Clorius rendszer lényege, hogy egy kis mérőszerkezetet erősítenek az adott lakás minden egyes fűtőtestére, s a kis üveghengerben lévő speciális folyadék párolgása mutatja a felhasznált hőenergiát. Nem kell tehát lakásonként külön mérőórát elhelyezni nagy költségért, megbontva ezzel a csőhálózatot. Ami viszont követelmény, hogy a lakóházban vagy egy adott épülettömbben lévő fogyasztásmérőhöz — amely eddig is dolgozott, de differenciálás nélkül csak az egész épület adatait szolgáltatta - kapcsolódó összes radiátorra mérőt kell helyezni. A teljes hőmennyiséget az egyes fűtőtesteken mért fogyasztás amit az elpárolgott mérőfolyadék mutat — arányában lehet elosztani. Ugyancsak szükséges, hogy a radiátorokat szabályozható szelepekkel lássák el. Amivel elérhető, hogy akinek a kisebb hőmérséklet is megfelelő, illetőleg, ha napközben nem tartózkodik otthon és lccsavarja a fűtést, akkor kevesebbet fizessen, mint az, aki ezt nem teszi. A kis műszert Nyugat-Európa több országában kötelezően alkalmazzák, s bevezetése óta átlagosan 20 százalékkal csökkent az energiafelhasználás. Kecskeméten kísérletképpen 15 lakásban elhelyezte az IKTV a mérőkészülékeket, s két és fél hónap után, nemrégiben értékelték az eredményt. A legnagyobb megtakarítás 2100 forint volt, két lakásban 1500 forinttal fizettek kevesebbet, mint az átalánydíj szerint kellett volna, míg öt helyen nem lett kisebb a fűtési számla. Ahol sikerült • spórolni, ott valóban lejjebb csavarták a hőfokszabályozót. Mihala László elmondta, hogy szeretnék mielőbb bevezetni ezt a mérési módszert a kecskeméti távfűtéses otthonokban. Eá a lakások 60 százalékában csak a mérőeszközök felrögzitését igényli.Az egycsöves fűtési rendszernél — ilyen a lakások egyötöde — háromutas hőfokszabályozós szelepet kell elhelyezni. Egy átlagos kétszobás lakás esetében, négy fűtőtesttel számolva, négy műszer szükséges, amelyek ára összesen 2600 forint, amihez még hozzájön a vám. A kis egységben a fűtési szezon kezdetekor, tehát évente cserélik a jelzőfolyadékot tartalmazó üvegcsét, ami 600 forintba kerül. Ez igy együtt nem kevés, de lehet, hogy mégiscsak olcsóbb annak, aki képes spórolni a fűtésen. Ráadásul az IKTV tervei között szerepel, hogy az országban Kecskeméten az elsők között szorítsák vissza a sok vitára okot adható átalánydíjas fizetést, s alkalmazzák helyette az egyedi elszámolást. E törekvésben segíthetne, ha a kis berendezést részben idehaza is elő tudnák állítani, mert akkor olcsóbb lenne. Különösen ha a kormány mérsékelné az cnergiamegtakaritást szolgáló termékek vámtételét ugyanis a speciális folyadékot importálni kell. De könnyítést jelentene az is, ha a külföldi pénzügyi támogatásból tudnák finanszírozni ezt a programot. A város mindenesetre érdeklődést mutat, s tárgyalások kezdődnek az esetleges gyártás itteni beindításáról. Váczi Tamás Dunavecsei kísérlet — tanulságokkal * • i'któM a/.
