Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-08 / 288. szám

1990. december 8. • PETŐFI NÉPE • 5 BODRI FERENC TÁRLATA Gesztusok és drámák Kecskeméten, az Erdei Fe­renc Művelődési Központ emeleti termében, a megye- székhelyen élő festőművész, Bodri Ferenc egyéni kiállítása látható. Bodri festményeivel és grafikáival egyéni és közös tárlatok alkalmával a hatva­nas évek közepe óta rendsze­resen találkozhatnak az ér­deklődők. Grafikái első ízben- illusztrációként — Bereg­szászi János Tűzből mentett versek című, közelmúltban megjelent kötetében is fella­pozhatok. A könyvben sze­replő rajzok a tárlaton önálló tematikai egységként — az inspiráló verssorok társaságá­ban — szerepelnek. A paravánokon — az il­lusztrációkon kívül 81 négy nagy témakörbe csoportosí­tották az alkotásokat. A leg­feltűnőbb helyen, a bejárattal szemközt a hónapok női figu­rákra komponált, szimboli­kus sorozata látható. Az idő­sebb, fiatalabb női arcot és alakot középpontjukba helye­ző kompozíciók színszimboli­káikkal, szép részletmegoldá­saikkal — a hónapokhoz kö­tődő irodalmi és képzőművé­szeti asszociációink szerint — valóban az évszakokról és csak kevésbé az emberről szólnak. A hűvösen dekoratív soro­zat társaságában tartalma­sabb, érzelmekben gazdagabb “"ffeBtményeket is ráláthatunk. A bensőségesség jegyében Született édesanyja portréja vagy a finom realizmussal megfestett Álom. Ugyancsak ebben a körben foglal helyet 0 Az édes­anyám portré­ja • Álom 0 Csendélet citrommal az alkotójukról sokat eláruló két önarckép és a feszültsé­gekkel terhes atmoszférájú, individuális festői nyelvének lehetőségeit jobban kihaszná­ló csendéletek. Több közös megyei tárlaton is találkoz­hattak már a látogatók Bod­rinak azokkal a rajzaival, amelyeknek inspirátora a táj, s benne a változtatásával, „humanizálási” akcióival je­len lévő ember. E konkrét környezéthéz kötődő mun­kák szílihelye ezúttal Hajós és környéke. A most látható anyag leg­izgalmasabb, legértékesebb része a Katona Bánk bán cí­mű drámája inspirálta tizen­két részes grafikai sorozat. A lapokon számtalan variá­cióban — a többi között Jó­zsef Attila verseihez készített sorozatainak nyomdokain- jelennek meg Bodri ked­ves és kiérlelt motívumai, az emberi fej és kéz. A beszédes, árnyalatgazdag gesztusokon át, ha úgy tetszik, konkrétan is követhetők Katona drá­májának konfliktusai, a sze­replők viszonyainak változá­sai. 0 Egy lap a Hajós-sorozatból. (Straszer András felvételei) • Önarckép SZAKONYI KÁROLY: Mikulás —1989 Hideg van az utcán; Katalin napja körül váratlanul havazott, de el is taka­rodott a hó, azóta jeges szelek járják; por kavarodik a megszáradt levelekkel meg az utcai szeméttel. Virgil fázik, akárhogyan is öltözik a bíbor palást alá, hiába teker újságpapírt is a bakancsába, ami, tudvalévő, jól szigetel, fázik az áru­ház előtti toporgásban. Nyitástól kezdve 'ácsorog az utcán, jön-megy a portál előtt a földig érő klepetusban, veres sip­kával a fején, fehér műszakállal-bajusz- szal az állán s az orra alatt, s bár a keze is fehér kesztyűbe bújtatott, dermedt uj­jakkal osztogatja az olcsó csokoládékát a puttonyából. Megfizetik ezt a jelmezésdit, a pénz is kell, de Virgil nem csak a keresetért vállalja; többet ér neki a gyerekek örö­me, ámulata, ahogy anyjuk-apjuk mellől hozzá futva megállnak előtte, felnéznek rá csillogó, bámuló tekintettel; Virgil látja a szemükben a rémülettel elegy boldogságot: — Hát mégis?! Mégiscsak létezik?!... — Ilyenkor újra érzi azt a borzongást, amit még gyerekkorából őriz magában; emlékszik egy decemberi estére, amikor az unokabátyja öltözött be Szent Miklósnak, s annyira elváltoz­tatta a hangját meg a mozgását, és a jelmez alatt annyira idegen lett, hogy Virgil, bár igazából tudta: csupán játék az egész, mert a felkötött szakáll ma­dzaga is árulkodó volt — mégis hitte, hogy a Mikulás kopogtatott be a kony­hájukba, s ült elébe a hokedlira, miköz­ben a csizmás lába elé tette a piros celo­fánokba csomagolt ajándékokat rejtő vesszőkosarat. Hitte, mert hinni akarta. A varázslat kedvéért. Ezért aztán való­ban remegett a megrendüléstől, amikor válaszolgatott a szokványos kérdésekre: — Jó gyerek voltál-e? Tanultál-e? Szót fogadsz-e a szüleidnek ?.., Virgil, hogy még inkább felidézze ma­gában ezeket a pillanatokat, maga is faggatja a gyerekeket az áruház előtt. Selypegve, félénken felelgetnek; any­juk-apjuk kabátját zavartan markolá- szó kezük, pislogásuk melengeti Virgil szívét. Es, persze, a büszkeség is eltölti, látva a szülök biztató mosolyát: úgy, úgy, csak kérdezgesse őket, Mikulás bá­csi! Bizony, Mikulás bácsi!... Előfor­dul, hogy á felnőttek is rajta felejtik a tekintetüket, némelyik még egy barátsá­gos biccentésre is képes. Virgil örül a szerepnek. Örül a maszknak, a palást­nak, amely elrejti öt. Mindazonáltal fá­rasztó egész nap kinn lenni az utcán. Nem ártana egy kis „ védőital” sem, egy korty pálinka ebben az időben, de nem szabad; mégsem lehelhet szeszgőzt egy Mikulás! Olykor-olykor bemegy az áru­ház hátsó bejáratán a mosdóba, aztán meg forró kávét kér a titkárságon, de nem sokat időzik odabenn; csakhamar újra rója az utcát. — Tessék, tessék! — kínálja a putto­nyát, amin a cég reklámja díszeleg; Vir­gilnek az a dolga, hogy megállítsa az embereket, és udvarias gesztusokkal be- . terelje őket, ha tudja, vásárolni. Csal­étek, hangulatkeltő decemberi színfolt. Ennyi csupán. De Virgil nem így érzi; több ez neki, mint egyszerű munka: te- , kintélye van, ajándékozhat, és a gyere­kek csodálják, a szülök pedig szolidári­sak vele. -— Tessék, tessék! — Pöttöm kezek nyuládoznak a puttonyban rejlő csoki-Mikulásokért, hálásan rebegnek köszönetét á Nagy Csodának ... Fáradt, mire lételik a szolgálata, mégsem öltözik át szívesen. Kedvetlenül akasztja be a fémszekrénybe a palástot,, s amikor leveszi arcáról a műszakállt- bajuszt, csupasz, a hidegtől veres képét látja meg a falitükörben. Látja fogatlan jínyére töppedt ajkát, szeme alatt a rán­cokat, nikotinsárga haját. — Holnap, a szokott időben—mond­ja az áruháziaknak búcsúzásul, s közben eszébe jut, hogy már csak néhány napig veheti magára a jelmezt. Odakinn pénz után matat a zsebében, gyűrött százas, fémhúszasok akadnak a markába. A körúti büfében felhajt egy fél cseresz­nyét, sört kortyolgat rá; álldogál a gőz­ben, a hagyma- meg olajszagú meleg­ben. Most nem a bíbor palást borítja vézna testét, hanem az anorák, amit ügyvéd ismerősétől, kapott. („Már nem járok síelni, magának adom!") Az új­ságpapír a bakancsában alaposan átme- legiti a lábát idebenn, nincs sok kedve kimenni a hidegbe. Elpilled. Enni kellene. Nézi a táblát a konyhapultnál. Csirkemáj. Gulyás. Ma­rad a gulyáslevesnél. Szürcsöli a forró, zsíros lét, kenyeret mártogat bele, sok foga hiányzik, nem tud rágni. Lökdösik, ahogy ott nyüzsögnek körülötte; egy ir- habundás nő (rántott bordát vett róseib- nivel meg savanyúsággal) fintorogva el­húzódik a közeléből. Nem törődik vele. A meleg levestől kezdi jól érezni magát újból, persze, másként, mint ott, az áru­ház előtt, abban a jelmezben. Eszébe jutnak a haverok a Nyugatinál, velük tarthatna az éjszakában, várják, mint mindig, de most nem lehet, ezekben a napokban nem ihat velük, majd aztán, ha visszamegy a piacra, ha megint ősz-, szeverödnek a Lehel téren, meló után koslatva. De amíg tart ez a mostani, jó munka, nem keresi meg őket. Reggel fel kell ölteni a bíbor palástot. A szülök megkérdezik tőle:— Ugye, majd tetszik hozni ajándékot a jó kisgyerekeknek? „Tetszik hozni” — ez igen! Ez jut eszébe. Körülnéz. Ezek itt mit képzel­hetnek róla ? Mit tudnak ezek? Odamegy a pulthoz, jókedvében kér még egy üveg sört; érzi: fejbekólintja az italjobb lesz, ha elindul. Vigyázni kell. Nem ronthatja el a dolgot. Az esti utcán tolong a nép; nem száll villamosra, gyalog sétál át a hídon. Je­ges szél kerekedik a Duna fölött. Most kibírja; melengeti az étel meg az ital. A Krisztinában újságcsomagot talál egy kuka tetején, csupa drága képeslap; vi­szi magával a hóna alatt. Olvasni fog, még nézheti a tévét is, kellemes estéje lesz. Fenn, az üvegcsarnokban már ott vannak a többiek. Elvackolódva, mor­dulnak, biccentenek, intenek. Elmegy mellettük. Nem késte még le a tévét, pereg a műsor, a pálma előtt a színes monitoron villog a videoklip, bomba nő énekel; erős képvágások: zenészek, fé­nyek, meztelen combok, hajzuhatagok, tengerpart, napfény, villasorok; autó­csodák, és megint az énekesnő a fény- özönben. Letelepszik a sarokban az egyik na­rancsszínű műanyag fotelba. Szétbontja az újságcsomagot, olvasgat. A hangszó­rókból néha behallatszik a jelzés, vona­tok indulását, érkezését közlik. Virgil szeret itt, a jó melegben. Üveg­palota. A füstszínű ablakokon át látni a Vérmező ligeteit, a Várdombot, a fénye­ket a város felett. Könnyen és gyorsan telik itt az éjszaka; mosdó is van az állomáson, teljes komfort. És a büfé is korán nyit. Ültében nyomja el az álom. Később majd elvackolódik, ha már elcsendese­dik a pályaudvar. Jó, hogy mégsem zár­ják ki innen. A szolgálatos rendőr lépteire ébred. Ismeri. — Na, mi van? — Mikulás vagyok — néz fel a rend­őrre derűsen. — Mikulás! — nevet megvetően a rendőr. — No, hiszen! Mikulások! — Int a szunnyadók felé. Az, az! Mikulá­sok! Virgil félálmában ott van az utcán, az áruház előtt, bíborban, inkognitóban. Gyermekkéz nyúl feléje, ö meg ajándé­kot ád, a gyermek mosolyog, és Virgil boldog. Csend van az üvegcsarnokban. HATÁRON TÚLI MAGYAR ÍRÓK PORTRÉI Tartozni valahová BESZÉLGETÉS OZSVALD ÁRPÁDDAL — Nemesorosziban szület­tem, egy Léva melletti kis falu­ban. Az édesanyám nevelt, aki már kora gyermekkoromban belém oltotta a könyvek szere- tetét. így aztán amikor a pa­punk azt javasolta, hogy tanul­jak, beleegyezett, hogy elmen­jek Csurgóra gimnáziumba — vallja Ozsvald' Árpád, a cseh­szlovákiai magyarság jeles köl­tője. 5§y§,,Csák láttatni akart, lát­ható jegyeikben próbálta kife­jezni a gyermekkor tiszta sze­génységét, a háborús kamasz­kort, az újrakezdés meg az újat ígérő élet pátosztalan örömét, valamint a szerelmet” — írja róla Koncsol László, a szlová­kiai magyar lírát átfogó tanul­mányában. A költővel a pozso­nyi Hét szerkesztőségében be­szélgetünk. • 1944 karácsonyán az oro­szi kastélyt kirabolták. Én ak­kor éppen itthon voltam, a kö­zelgő front miatt nem marad­hattam Csurgón. Látom ám, hogy mindenki megy ezt-azt szerezni. A könyvek azonban nem kellettek senkinek, csak úgy kiszórták az árok partjára őket. Én egy marékkai fölszed­tem, s azt vittem haza. Amikor aztán 1946-ban visszajött a gróf, csak hozzám jött, mert hallotta, hogy a könyvekből az Ozsvald gyerek vitt el. S vissza­kérte őket! Az nem érdekelte, hogy mások szekrényeket, bú­torokat vittek el. Az első saját könyvemet Csurgón vettem. Ez egy Ady-kötet volt, s 35 forin­tot adtam érte. Vagy fél évig a vacsoráról mondtam le miatta. 1950-ben érettségiztem, s utána Sopronban jelentkeztem, mert azt találtam ki, hogy erdői- mérnök leszek. Az jutott eszem­be, hogy milyen jó'lesz az erdőd­ben, a csöndben verset írni. Fel is vettek, hazajöttem, s jött az értesítés szeptemberben, hogy mehetek Sopronba. De már nem engedtek át. Szökni nem lehetett, mint korábban, így maradtam. Mondták, hogy menjek Kassára erdőmémöki- re, de én egy szót sem tudtam akkor még szlovákul. Aztán ősszel szervezni kezdték a ma­gyar iskolát Orosziban, s ami­kor a falumbeliek megkértek, elvállaltam a tanítást. 1952-ig neveltem a nebulókat, ekkor hívtak Pozsonyba, a Csema- dokhoz. Dénes György helyére kerültem, ő ez idő tájt szegő­dött el a rádióhoz. — Es a versírás? Mikor kezdted újra? Hisz első köte­ted elég későn, 1956-ban je­lent meg. — Nem hagytam én abba idehaza sem. Amikor megjelent az Új Szó, s láttam, hogy verse­ket is közöl, én is küldtem. így jelent meg a Magvető című ver­sem 1951-ben. Ettől kezdve az­tán rendszeresen közöltek. Ez az időszak az ún. sematizmus kora volt, de engemet Fábry Zoltán szerint az mentett meg, hogy a verseim élményversek voltak, a családról, a tájról ír­tam, s szerinte egyféle paraszti zárkózottság jellemzett. — Tizenkét könyvedjelent meg, s úgy tűnik, verseid egy­re zártabbak, rövidebbek, fe­gyelmezettebbek. — Az érdeklődésem egyre in­kább a mítoszok felé irányul. Miközben az irodalmat, a zenét a képzőművészetet gondolom inspiráló erőnek. Gyermekko­romban is nagyon szerettem a meséket, édesanyám nagy me­sélő volt. De én mindig a mese lényegét kerestem, a jelképeket! Az Eles kaszák kútja című ver­semet a Csillagszemű juhász hatására írtam. Az fogott meg, hogy kútba vetik, de megmarad épen. Hogy hogyan kerekedhet példává ez a történet, azt mondja el a vers. Hogyan lehet épen megmaradni. Nyolc sor­ban. „Éles kaszák kútjába lezu­hanni / most kellene; de mégis megmutatni, / hogy földet érünk épen”. 1968-ban írtam, de a válogatott versek könyvé­ben a szerkesztő 1967-re javí­totta a dátumot. — Itt gyakran panaszkod­nak a magyaroszági fogadta­tásra. Neked milyen tapasz­talataid vannak? — A költő néha úgy érzi, fő­ként ha nincs visszhang, hogy nem is tudja, kinek ír. De a vers függetlenül, nélküle is él! Min­den szó, még a marhaság is leír­va megmarad. És vállalni kell a felelősséget. Úgy érzem, ismer­nek Magyarországon is. Én a népi irányzathoz kötődtem mindig; Nagy Lászlóékhoz, Csoórihoz. S vannak személyes kapcsolataim is. Sőt, a hatva­nas években hívtak, hogy tele­püljek át. De én azt mondtam: itt élek, itt kezdtem, itt ismerik a műveimet: Ittérzem magamat írónak, s ennek a népnek aka­rok segíteni írásaimmal. És lá­tom, hogy milyen gyökértelen- né válik egyik-másik áttelepült. Valakihez tartozni, valahol ott­hon lenni. Ez a felfogásom. Ezt vallom, mióta magamra esz­méltem. Úgy vélem, a költészet hangszer. És a zenekarban van prímás, csellós, kontrás. S az ember ne akarjon prímás lenni, ha nincs meg hozzá a tehetsége. Én mindig szerettem a nyugato- sokat, de képtelen vagyok köz­tük rangsort fölállítani. Elő­előveszem őket, s mindig mást és mást tanulok tőlük, s mindig másként és másként szeretem őket. Az Ady-kötetben például más és más színű aláhúzások vannak. Attól függően, hogy mikor mi tetszett. Most már nem firkálok a könyvbe. Úgy tartom, a könyv arcát nem sza­bad bepiszkítani. Tíz-tizenöt versemet tartom alappillérnek. Úgy gondolom, ők tartják azt az épületet, amit megpróbáltam fölépíteni. A többi törmelék, amit kimoshat az idő. De az épület akkor is megmarad. Úgy hiszem. Nincs hát okom szo- morkodni. Böröndi Lajos OZSVALD ÁRPÁD: Eles kaszák kútja Most ordítanak az oroszlánok, a megkésett bullám új rohamra indul, emberi fájdalmak kötődnek a parthoz, szétrúgja otromba fészkét a gríffmadár. Éles kaszák kútjába lezuhanni most kellene; de mégis megmutatni, bogy földet érünk épen, és a halál nem csillagszemünkért ad kegyelmet. 1968.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents