Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-30 / 305. szám

1990. december 30. • PETŐFI NÉPE • 3 MEGÚJULÓ EGYHÁZ — MEGÚJULÓ TÁRSADALOM „Hinnünk kell az életben, a jövünkben, a szabadságunkban .. Beszélgetés dr. Dankó László kalocsai érsekkel • /Folytatás az 1. oldalról) — Hogyan élik meg a római ka­tolikus hívek ezt a mostani sorsfor­dulót? Az egyházfelszabadítást és a rendszerváltást? — kérdeztem dr. Dankó Lászlótól, Kalocsa érseké­től karácsonyi találkozásunkkor. Bensőséges kötelék — A Krisztus-hivők szerint — vá­laszolta a metropolita — Isten né­pének, az egyháznak sajátos, misz- sziós küldetése van: az Örömhír, az Evangélium hirdetése; a tanítás megvalósítása és felkészülés a halál utáni időszakra, az örök életre. Kétezer éves történelmünk során számtalanszor igazolódott: igazi sorsfordulóink nem politikai dátu­mokhoz kötődnek. Ennek ellenére mélyen igaznak tartom a II. Vati­káni Zsinat tanítását: „az öröm és a reménység, a fájdalom és a szo­rongás, ami a modern idők embe­rét, főként a szegényeket és a szen­vedőket eltölti, öröm és remény­ség, fájdalom és szorongás Krisz­tus tanítványai számára is. Lel­kűnkben mindaz visszahangra ta­lál, ami igazán emberi. ... Ezért a közösség mélyen átérzi, hogy való­ban bensőséges kötelék fűzi az em­beri nemhez és az emberiség törté­nelméhez.” Egyháziaknak és világi híveknek együttesen meg kellett tapasztalniuk az utóbbi hónapok­ban, hpgy a rendszerváltás re­ményteljes, de igen nehéz és össze­tett folyamat. Amely nem mentes a botrányoktól, a viszályoktól. És fölzaklatja a lelkeket. Ugyanakkor — erre is megtanít az egyháztörté­net — ezek az idők kiválóan alkal­masak arra, hogy szembesüljünk önmagunkkal; megpróbáljunk lé­lekben megújulni. Ma minden jó­szándékú erő ennek a célnak ren­deli alá magát a magyar katolikus egyházban. Újjászületés, megtisz­tulás, tanítás és építés — Krisztus­ban. Amit reményünk szerint be­teljesít majd II. János Pál ma­gyarországi látogatása. Kik tartoznak a közösséghez? — De kik indulnak majd az új útra? Tudják-e, mi maradt meg a nyílt és a rejtett egyházüldözés után Szent István örökségéből? — Egyházunknak ma a legsür­getőbb feladata, hogy számba ve­gye a közösséget. Eddig nem ké­szülhettek alapos felmérések és statisztikák. Most azonban alap­vetően fontos, hogy reális adatok­ra tegyünk szert. Manapság, ami­kor érezhetően kemény viták foly­nak a támogatások elosztásáról, a költségvetési tárgyalások résztve­vőinek feltétlenül tudniuk kell: hány adófizető állampolgár várja tőlünk, hogy gyermekeiket nevel­jük, oktassuk, hogy betegeiket, öregeiket befogadjuk, ápoljuk? A „lélek-leltárok” elkészítését az év elején kezdjük. Nagyon remél­jük, hogy számíthatunk híveink, valamint az állami szervek megér­tésére, támogatására. Annyi persze már most, minden statisztikai elemzés nélkül megállapítható: túl hosszú volt a kommunizmus negy­ven éve. Az ateista nevelés, az ér- tékkultiváció és a propaganda fel­mérhetetlen károkat okozott. A félelem nehezen oldódik. A kö­zömbösség pedig tragikus mérete­ket ölt. Csonkán, megtörve és megfogyva kerültünk ki a pusztító, tisztító viharból. Ezernyi a feladat, de eszközökben igen szegények va­gyunk ... — A keresztény erkölcsiséget valló kormánykoalíció a várakozá­soktól eltérően nem állt ki igazán az (Walter Péter felvétele) egyházak rehabilitációja mellett. A katolikus és a többi felekezet jo­gos kérései bekerültek a többi, ne­hezen elintézhető probléma tömött aktájába. Biztos, hogy nem ezt vár­ták az Antall-kormánytól. — Mielőtt a kérdésre válaszol­nék, le szeretném szögezni: híve vagyok az egyház és az állam teljes szétválásztásának. Ezért is bánt, amikor egyes politikusok és újság­írók a keresztény kurzus újjáéledé­sének veszélyét emlegetik. Úgy ta­lálom: az egyház egyetlen fórumán sem érzékelhető ilyen törekvés. A múlt hibáiból volt módunk ta­nulni! De azt látjuk, hiába emlege­tik egyesek, hogy milyen nagy szükség lenne az egyházak segítő szolgálataira, hiszen „ezemyiféle népbetegség” pusztítja a hazát. Ha elfelejtkeznek arról: ahhoz, hogy a hívőközösségek működhessenek, meg kell teremteni számukra a megfelelő anyagi alapokat. Öt ingatlant kértek vissza Kalocsán — Mire gondol konkrétan? A birtokok visszaadására? — Nem! Sosem kértem ilyet. Bár nem szabadna feledni: földje­ink jövedelméből iskolákat és kór­házakat tartott fönn a kalocsai ér­sekség. Másra gondoltam. Egy lel­tár szerint városunkban negyven­hat egyházi ingatlant államosítot­tak a Rákosi-rendszer idején. Ezekről az ingatlanokról sosem mondtunk le, de nem is mondhat­tunk, hiszen az egyház vagyoni kérdései a Vatikánra tartoznak. Még a Németh-kormány idején, egy magas szintű érdeklődésre, öt ingatlant jelöltünk meg, amit visz- szakéménk: rendházaknak, óvo­dának, iskolának. De sajnos, évek alatt sem lehetett módot találni, hogy azt a néhány épületet meg­kapjuk. Nincs még igazi otthonuk az elűzött s most hazatért kalocsai iskolanővéreknek és a jezsuitáink­nak. Ez azért elgondolkodtató! Régebben ezek a kérések nagyobb súllyal kerültek a latba, mint ma­napság, amikor a törvénytervezet tíz évet ad e kérdések rendezésére. — Pedig Önnek például komoly alapítási tervei voltak...-r- Nemcsak voltak, vannak is. A katolikus óvoda már működik. Szeretnénk mielőbb egy. önálló ál­talános iskolát is. Nem tagadom, nem adtam föl a főiskola tervét sem: teológus- és pedagóguskép­zésre gondolok. Bizalmatlanság­ban nem lehet dolgozni — Egyes vélemények szerint a kormánykoalíció vezetői azért nem támogatják igazán a magyar egy­házak törekvéseit, mert még ma is fontos tisztségeket töltenek be olyan személyiségek, akik a hívők elárulói voltak. Akik együtt dolgoz­tak a III/III-as osztállyal és az Ál­lami Egyházügyi Hivatallal... — Azt, hogy a kormánytagok­nak és másoknak mi a véleményük a püspökökről és a főpapokról, nem tudom. Viszont magam is ta­pasztalom — és ez is az elmúlt rendszer átkos öröksége —, hogy bántó, romboló bizalmi válság van a magyar egyházban. Könnyen ki- mondatik — a sajnos gyakran ala­pos — vád: ez is, az is kollaboráns volt, le kellene ipondania! Szörnyű teher ez. Mégsem tartom helyes­nek, hogy ezeket a személyi ügye­ket valamilyen társadalmi igaz­ságtétel szerint intézzük el. Az egy­ház hierarchikus szervezet. A püs­pökök a pápától kapják a megbí­zatásukat, tehát vele és saját lelki­ismeretükkel van elszámolnivaló- juk. Egy biztos: ez a mostani hely­zet-amikor bárkit be lehet sá- rozni, meg lehet alázni — tartha­tatlan és nem szolgálja a lelki meg­újulást. Bizalmatlan légkörben nem lehet élni, nem lehet dolgozni. Az más kérdés, hogy a tények ma^ kacs dolgok. A kompromittáló­dott személyeknek szerintem mi­előbb lépniük kellene. Jaj a bot- ránkozónak, de jajabb a botrán- koztatónak! — És most igen nagy szükség lenne az összehangolt cselekvésre: a pápa látogatása nagy lehetőség a hit megerősítésére; az augusztusi program során pedig az egész világ ránk figyel majd. — A gondviselés jele ez a pápai misszió. Adott az időpont, ismert az augusztusi program. Tehát nem halasztható a munka. Szükséges, hogy a visszakapott szabadsá­gunkkal jól tudjunk élni. Meg kell újítani a szervezeteket. A plébániái képviselő-testületeket, a gazdálko­dást, a missziós és a karitatív mun­kát. Nem szabad félni és elfogadni a kommunizmusban ránk erősza­kolt „megtűrünk, örülj, hogy élsz” szerepet. Fontos, hogy egyre több világi kapjon szerepet az egyház életében. Jó lenne, ha mielőbb visszakapnánk a plébániai kultúr- házakat. Megindulnának a rend­szeres programok. Lényeges az is, hogy a hívek aktívan vegyenek részt a helyi közéletben. Azon pe­dig nem szabad megsértődnünk, ha kritizálnak bennünket. A de­mokrácia ilyen! „Fontos küldetésünk van!" — Most úgy vagyunk, mint a beteg, amikor átjutott egy veszé­lyes krízisen: örömmel veszi észre, hogy ura a gondolatainak, bár a teste még nem nagyon akar enge­delmeskedni. De addig-addig pró­bálkozik, míg mozdulni tud. Lép­ni, tenni-venni, élni. Hinnünk kell az életben, a jövőnkben, a szabad­ságunkban. Krisztustól kapott fontos küldetésünk van: „Hogy, ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyünk; ahol sértés, oda a megbo­csátás szellemét; ahol egyenetlen*- ség, oda egyetértést; ahol tévedés, oda igazságot; ahol kétely, oda hi­tet; ahol kétségbeesés, oda re­ményt; ahol sötétség, oda fényt; ahol szomorúság, oda örömet.. — mint az egyik ősi imánk mond­ja. Reméljük, hogy a néha nehéz­kes, de jószándékú igyekezetünket megérti és elfogadja a világ. Az egyház nem hatalmaskodni, ural­kodni, hanem szolgálni akár! Ezért is remélem és kívánom a békés, boldog új esztendőt a Petőfi Népe olvasóinak és mindenkinek ... Farkas P. József SAVANYÚ VAGY ÉDES-E A „SZŐLŐ” A PIACON? A100 forintos banántól már jó a kedvem! A legtöbb kereskedő szavakban éljenzi a piacgazdaságot, ám ha valahol érezhető közelségbe kerül, mindjárt savanyú lesz a „szőlő”. „Kitúr bennünket a másik!" — siránkozik a magánkereskedőre az állami üzlet alkalmazottja, mert a konkurens erősebb, életképesebb. Az a baj, hogy sokan maguknak szeretnének külön piacgazdaságot és gondtalan jólétet a kereskede­lemben. Kecskeméten a játékok háromszor drágábbak, mint egy tiszántúli nagyközségben. Egyes áruházak siváran üresek az év vé­gén, mintha a boltosok eldugták volna valahová az árukat. A meg­lévő kevés termék ára pedig elké-. pesztően magas. A kecskeméti Al­földet már ki sem nyitották kará­csony és szilveszter között. Jövőre ugyanitt természetesen találkozha­tunk a kiszolgálókkal, de akkor már más évet és árakat írunk. Az infláció dühíti a kereskedőt és a fogyasztót, hiszen mindketten vásárlók is. Viszont nem lenne sze­rencsés dolog a mai gazdasági ba­jokért elverni a port az évek óta megszokott és megkedvelt kispia- cokon. Tudom, nincs ínyére a bel­városi butikosfiak és a polcokat az év végére kiürítő állami vagy szö­vetkezeti áruházak vezetőinek né­mely konkurencia. HÓgy például egy pár cipőt, csizmát, egy puló­vert, játékokat és a háztartásban nélkülözhetetlen szerszámokat fe­léért vagy harmadáért meg lehet venni a külföldiek piacán. Az is piac. Nekünk, fogyasztóknak egyenesen jólesik szegény vilá­gunkban, hogy ott is vásárolha­tunk. Savanyú a „szőlő” vagy édes? Bízzuk a vevőkre! Mert a kecske­méti Zöldfa utcai vásártérre kitele- pítettíl- ódivatúan KGST-nek ne­vezett — piac továbbél. Minden­napos a sürgés-forgás. Karácsony előtt 150 köbméter sódert hozatott a piackezelőség Ócsárol, hogy a teret beterítse és elegyengesse. Teg­nap 120 eladó váltott helypénzje­gyet. A legtöbben Oroszok, keve­sebben románok és lengyelek kí­nálták portékáikat. De hazánk fiai vagy lányai sem szégyenlősek itt a markukat tartani a pénzért. A Bu­dai utcai vásárcsarnokból kitele­pült két fiatal kereskedőtől 130 fo­rintért lehetett venni egy kilo­gramm narancsot. A narancs és a mandarin keverékének számító,* pingponglabda nagyságú Clemen- tinért 165, egy darab kiwiért pedig 25 forintot kértek. A 100 forintos banántól ezután már egészen jó lett a kedvem! (kohl) Információ csak odafelé, avagy akitől mindenki ugyanazt kérdezi... Mit tennének önök, ha teszem azt utazni akarnak, esetleg éppen vonattal, s nincs kéznél vasúti me­netrend? Van, viszont telefon. Aki erre a kérdésre azt a teljesen szokványos, mondhatni földhözra­gadt választ adja, hogy azonnal föl­hívja, például Kecskeméten élve, a helyi MÁV-pályaudvar tudakozó­ját, annak csak azt tudom monda­ni, hogy bizony híján van minden alkotó képzeletnek, fantáziátlan, a kreavitás számára nem egyéb, mint ismeretlen fogalom az idegen sza­vak szótárában.. Mindenesetre magam is csak azt tettem: tárcsáztam a 22-460-at, s megkérdeztem mikor indul vonat a reggeli órákban Budapestre. S ha már kérdeztem, tudni is akartam, ezért próbáltam lejegyezni. Nem sikerült, miután az éppen szolgálatos informátor sietve elha­darta az időpontokat, s pontosító kérdésemre válaszként letette a tele­font. Azt persze nem tudom, hogy Önök mit tettek volna ezután, én újra fölhívtam a 22-460-at. Elvégre utazni akartam Budapestre. Meg­kérdeztem az információadásra szakosodott szakembert, hogy ő valójában miért is van ott, s ha már ott van, akkor megtenné-e azt a szívességet, hogy idéz (felolvas) szá­momra a menetrendből néhány fontos adatot. Persze szigorúan csak a Budapest—Kecskemét vo­nalon. Amire olyan választ kaptam egy kérdés formájában, hogy arra még önök is csettintenének: „Van magának fogalma arról, hogy itt mindenki ugyanazt kérdezi?!” Még ilyet, hogy egy MÁV-tuda- kozóban mindenki a menetrend fe­lől érdeklődik! Már szinte sajnál­tam, hogy informátorom nem a kü­lönleges tudakozóban teljesít szol­gálatot, mert akkor nem lepődne meg azon, hogy tőle a termeszhan­gyák hormonházjtartása mellett esetleg vonatindulásokról is kíván­csiskodnak. És akkor egy mentő ötletem támadt. A változatosság kedvéért azt is megkérdeztem, mi­kor indul vonat a délután folyamán Budapestől Kecskemétre. Mindezt tettem azért, hogy végre kitörjünk a szűkre szabott keretek közül, no meg haza is akartam jönni a gyors­sal. A kapott válasszal egészen bizto­san sikerül Önöknek meglepetést okozni, mert az nem volt más, mint: „A visszafelé utat nem vagyunk kö­telesek megmondani.” Szeretném kérni, hogy az eddig leírtakat senki ne vegye tréfának, mert ez nem vicc. Vicc az volna, ha a MÁV illetékese válaszolna, és megerősítené, hogy információja valóban nem menettérti, csak az odaútra szól. Angolosan: one way information. S mindéz akkor törté­nik, amikor a MÁV 1991-re száz- százalékos díjemelést jelent be ... —váczi— MÉG MINDIG JÖNNEK A BORÍTÉKOK! Petőfi Népe- kérdőívek — ezerszámra Néhány nappal ezelőtt azt írtuk, hogy a két ünnep között megtartjuk azt a sorsolást, amelynek célja eldönteni, hogy a kérdőíveket kitöltve beküldött olvasóink közül ki lesz a fődíj nyertese és kik lesznek azok, akik egyéb, kisebb értékű, de mindenképpen hasznos jutal­makat vehetnek majd át. Olvasóinktól elnézést kell kérnünk, dé a sorsolást — éppen az olvasók érdekében ^elha­lasztjuk. Amikor ugyanis a fenti cikket írtuk (karácsony előtt) azt gondoltuk, úgy egy-két napon belül véget ér az a levéláradat, amely az olvasóktól a szer­kesztőség felé özönlik immár folyama­tosan a kérdőív megjelenése óta. Legnagyobb örömünkre nem így tör­tént. A borítékok még mindig jönnek s jelenleg már fölözik a háromezret. Ez pedig nem kis eredmény. A kérdőívet minimális átalakítással igazítva a ma­gyarországi viszonyokhoz — egy svájci laptól vettük át. Az ünnepek utáni első nápon felhívtuk az ottani szerkesztősé­get s tájékoztattuk kollégáinkat a visz- szaküldött kérdőívek számáról. Elámúi- tak mondván, hogy egy 60 ezer példány­számú lapnál háromezer visszajelzés óri­ási eredmény. Bevallották, ök körülbelül 600-700-ra tippeltek. Mi, a Petőfi Népe szerkesztői, merészen úgy 1000 körüli visszajelzésre számítottunk. Köszönjük olvasóinknak ezt a kellemes csalódást. A sorsolást pedig január közepéig megtartjuk, előtte természetesen még tájékoztatjuk a Petőfi Népéhez ragasz­kodó, hűséges olvasókat, akiknek ismé­telten megköszönjük, hogy hajlandók velünk szerkeszteni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents