Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1990. december 23. MUNKANÉLKÜLIEK PEDIG LESZNEK Karácsonyi szégyenkezés Régi ismerőssel találkoztam a ^karácsonyi bevásárlások kellős középén, a Centrum Áruház forgatagába^ Olyannal, akivel általában évente egyszer futunk össze. A csomagokkal tgyensúlyozó, tülekedő emberek között megálltunk beszélgetni, s persze, mi,másról kezdtünk Volna fecsegni, mint hogy ki mit akar venni, ami éppen nincs, vagy mit, ami éppen van, de'nagyon drága. Aztán ismerősöm, akivel az át- kos hetvenes években együtt jártunk középiskolába, minden átmenet nélkül, váratlanul felszólított: ha látni akarok egy diplomás munkanélkülit, jól nézzem meg öt. S némi malíciával megkérdezte; lát-’ szik-e már rajta, hogy nincs munkahelye? Nem látszott. Jól öltözött, fiatal nő ácsorgott mellettem, a tülekedő emberek között, szemben a videofilm-kölcsönzővel. Mosolygott, amikor elmesélte, hogy a munkakörét megszüntették, s augusztusban, ha lejár a gyed, nem lesz hová visz- . szamennie. Öröm az űrömben, ! hogy aúgusztusig van még idő keresni egy másik helyet. Férje viszont már januárban az utcára kerül, mert a cége végveszélyben van, akkorában, hogy a mérnökeitől is meg akar szabadulni. Öröm az ürömben, hogy a kisfiúk csak kétéves, és semmit, de semmit nem ért ebből az egészből. Boldogan sikongat majd a karácsonyfa alatt, és újra meg újra végig akarja nézni az ajándékba kapott videofilmét, amit egy ismerős másolt át az eredetiről. Tavaly karácsonykor ismerősöm még nem gondolta, hogy ez az idei ilyen szomorú lesz. Tavaly karácsonykor, mint ifjú, szép reményű közgazdász, lelkesen vitázott más ifjú közgazdászokkal a piacgazdaságról, az elkerülhetetlen változásokról és bólogatva olvasta az újsághíreket arról, hogy a Németh- kormány végre rászánta magát a veszteséges vállalatok felszámolá- • sára. (No, persze, hol van már a tavalyi hó?) Tavaly karácsonykor mindezt pontosan értette, támogatta, racionális, megdönthetetlen érveket sorakoztatva fel mellette. De tavaly karácsonykor valahogy nem gondolt rá, hogy az áhított piacgazdaság egyszer csak ridegen betör az életébe, s nem azt az arcát mutatja, amelyet ő látni szeretne. Valahogy sokan nem gondoltunk erre. Dicsfénnyel öveztük körül a jövőt, remélve, hogy csak szebb és jobb lehet, mint a jelen, s még inkább, mint a múlt. Hiába mondták, akik mondták, hogy a gazdaság nem engedelmeskedik jelszavaknak, akárhányan kiabálnak is most már új jelszavakat. A jövő aranyló ködébe veszett, hogy a piacgazdaságban is vannak „nemkívánatosjelenségek”, s mind közül is a legkevésbé kívánatos: a munka- nélküliség. Nem készültünk fel rá, mint ahogy az átmenet más, nemkívánatos jelenségére sem. Hogy az emberek lelkileg hogyan birkóznak meg a munkanélküliség állapotával, az még az „igazi” piacgazdaságban is meglehetősen egyéni, de legalább megfelelő rendszer működik általában a kezelésére. Nálunk szinte semmi sincs. A régi és új szakszervezetek, a különböző egyéb érdek- képviseleti szervezetek .egymással veszekednek — kinek mi jár a jogokból és a vagyonból —I miközben a munkáltatók a legkisebb ellenállás irányába mozdulnak: gyorsan és drasztikusan leépítik a létszámot, minthogy az egyéb költségeket szinte lehetetlen csökkenteni. A vállalkozások, amelyek felszívhatnák a felszabaduló munkaerőt, alig tudnak fejlődni. Ami a szépségesen szép nevű foglalkoztatáspolitikai eszközrendszert illeti, hát ott egyre üresebb a kassza. A szociális piacgazdaságtól (minő drága fantázia!) olyan messze vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől, mint ismerősöm tavaly karácsonykori önmagától. S úgy tűnik: mindig vannak mifelénk fontosabb dolgok, mint szembenézni a gazdasági bajokkal. Még azt sem tudjuk, mégis mennyi munkanélkülire számíthatunk, s főképp: miből fogja őket eltartani az ország? Riasztó az a belenyugvás, amivel a munkanélküliséget fogadják gazdaságunk nagy tudású irányítói. Mintha hajdani bűneinkért lenne valamiféle ránk mért büntetés, ami ellen, tulajdonképpen, nincs mit tenni. De majd, ha már eleget vezekeltünk, minden megbocsáttatik, elmúlik, és ránk száll az áldás. Talán egy szép, békés karácsonyon. De ugyan honnan? Ott, a Centrum Áruházban, szemben az elegáns videofilmkölcsönzővel, szinte szégyelltem magam, hajdani osztálytársamat hallgatva. Szégyelltem, hogy csak hümmögök, mert semmi biztatót nem tudok mondani, ellenkezőleg: épp akkoriban hallottam a megyei munkaügyi hivatalban: csak Kecskeméten már ötven, diplomás férfi és nő van, aki nem tud elhelyezkedni. Ha Bács-Kiskun megye jövőre is annyi pénzt kap a foglalkoztatási alapból, mint idén, kétséges, ki tud- ják-e egyáltalán fizetni az összes munkanélküli-segélyt. Szégyenkeztem, hogy menekülni szeretnék az ismerős mellől, titkon örvendve, hogy nekem (még) van munkahelyem, és (még) nincsenek megélhetési gondjaim, hogy nyugodtabb lesz a karácsonyom, mint az övé. S valamiért nem tudtam a szemébe nézni, amikör barátságos érdeklődésére azt motyogtam, hogy nekünk még azért megy valahogy, átalakítottuk a lakást, de hogy milyen drága az építőanyag ...! Aztán elbúcsúztunk. O ment kikölcsönözni a videofilmét, én mentem ajándékokat venni. Téblábol- tam, s váratlanul azon kaptam magam, hogy az áruházi forgatagban a csomagokkal egyensúlyozó, vásárlási lázban égő, tülekedő embereket figyelem. Látszik-e közülük valakin, így, 1990 karácsonyán, hogy munkanélküli? Magyar Ágnes „Nem lehet, hogy végre egyszer ne nekünk legyen igazunk ...!” De a sajátjába talán még tavasszal sem vethet a magyar gazda. Nagy a kiábrándulás ... ? — Az emberek látják: ez a kormány, s ez a parlament is ki akar tolni a parasztokkal. Nem gondoltuk volna, hogy ennyi ideig késni fog a rehabilitáció, a földtörvény. Az emberek kezdenek eltávolodni a kisgazdapárttól, és egyre többen jönnek a parasztszövetségbe. Az eszményeink és az alapelvek közösek, országos elnökünk is ugyanaz. De mi meg akarunk maradni továbbra is kommunistamentes szervezetnek. Nem hagyjuk, hogy úgy járjunk, mint a kisgazdák, hogy a helyi vezető pozíciókat elfoglalják a bolsevikok. így akartunk hitelesek maradni! Nem gyűlölködünk, nem uszítunk, de kijelentjük: nem tudunk olyanokkal barátkozni, akik elrabolták a vagyonúnkat, az életlehetőségeinket. És csak nem lehet olyan teljesíthetetlen kérés egyetlen óhajunk: adják vissza, amit elvettek tőlünk!? Ez jelentené számunkra a szabadságot, a fölszabadulást. Dolgozni akarunk, ez csak nem félelmetes...?! Nagy Balázs a konyhájában, 'az egyetlen fűtött helyiségben ültet le. Az asztalon két VEF rádió. Az egyiknek ki van húzva az antennája. Ez messzebbről veszi a híreket. — Biztosan hallotta ön is, hogy saját választóik fütyülték ki a kisgazdapárti vezetőket. Ilyen hírek hallatán még a hívő parasztok is föladják .. — Nem helyeslem az értelmetlen optimizmust, de én minden baj ellenére is okot látok a reményre. Mert szépen haladtunk előre. Évezredes harc a miénk, s készen van a türelem. Az országnak mi tesszük az asztalára a kenyeret, a húst, a bort, a tejet. Nem lehet, hogy ellenünkre szavazzon. És azok, akik igazából ráéreztek a paraszti életmód örömeire, akik ismerik a decemberi, januári várakozás édes kínját, a februári munkakezdet reményeit; akiket rabul ejtett a zöldet, az életet, a termést kívánó nedves föld illata, azok tudják azt is: nem lehet, hogy végre egyszer ne nekünk legyen igazunk ...! Csöndesül a sparheltben a lángoló venyige ropogása. A nagy ablakon kitekintve látom: az estében hunyorognak már a csillagok. Későre jár. A ház gazdája vacsorára invitál. Hajába főtt krumpli, kolbásszal, szalonnával, hagymával. Csábító kínálat. De menni kell. A Nagy Balázs dűlő kátyúi mélyek, nyaktörőek. Ide nem jutott vissza semmi a tisztességgel befizetett adókból. A környék lakóitól eddig csak rabolt és rabolt az úri meg az elvtársi társadalom. Vendégségben a Magyar Parasztszövetség megyei elnökénél Ezt az izsák-gedeoni sáros-kátyús dűlőutat vendéglátóm nagyapjáról, Nagy Balázsról "nevezték el. Locspocs időben vakmerőség erre autókázni. Pedig kenyérért, tápért, gyógyszerért a legeldugottabb tanyáról is útra kell indulni majd’ minden nap. A máig eredeti szépségében megmaradt kastélyt — ahová igyekszem |— az ezernyolcszázas évek végén építette az akkoriban az izsáki mezővárosi önkormányzat alkalmazásában álló nagyapa, aki a nagybirtokok parcellázásánál mérnökösködött. Hét falut alapi-; tott. Sokáig kereste, hol telepedjen meg végül. A tanácsadásra felkért „földkós- tolók” javasolták a jászapáti születésű mérnöknek gróf Reviczky Gedeon birtokát, amelyből hatvan holdat igényelt s vásárolt meg a Nagykőrösi Népbank hosszú lejáratú hitelével. Majd megépült a családi kúria: egy Arad megyében megcsodált vadászlak pontos mása. Itt él gyermekkorától — mert nagyszülei nevelték föl — Nagy Balázs, aki másfél éve a Magyar Parasztszövetség Bács-Kiskun megyei szervezetének elnöke. Innét küldi leveleit, meghívóit szerte az országba. Ez a rejtett, novembertől márciusig szinte megközelíthetetlen épület a Magyar Parasztszövetség megyei irodája. — Amióta anyám meghalt, egyedül élek itt — mondja a ház mai ura. A decemberi délutánt meleg színekkel festi meg a nyugvó nap. A bejáratnál három cica várja a gazdát türelmesen. De én azt javaslom vendéglátómnak: míg világos van, járjunk egyet a környéken. — Három év alatt már hozzászoktam a magányhoz. Itt vagyok otthon, nem is tudnám elképzelni, hogy elköltözzek. Pedig a házra számos vevő akadt volna már eddig is — mondja, aztán csöndet hagy kicsit. A takart szőlőtőkék között lépdelünk az istállók felé. — Sosem felejtem el, amikor a hatvanas évek legelején a téeszt szervezték. Tudták, hogy kemény ember vagyok, hogy egy csöpp’et sem igénylem a közöst, ezért nekem különös „megdolgozás” járt. Kröszli János, Kheisz István, Geiger Endre, Einhofier József — így állt föl az éjjeli műszak, az úgynevezett agitátorbrigád. Mindig lámpaoltás után jöttek. Aztán vittek a Beck-tanyá- ra, okítani. Ott Dömötör István volt a mesterük. Tudtam, hogy ezt a kínzást, zaklatást addig folytatják majd, amíg föl nem adom. Nem akartam elmenekülni, hát beléptem... A magas homlokú, vastagon öltözött parasztember a. pászta végén megáll. Megigazítja a fején a visszájára fordított kucsmát. Sóhajt egyet, aztán folytatja... — De magatartásom, kritikáim miatt —mint lázítót — kizártak, Szabadszálláson, Kunszentmiklóson, Solton, majd Kecskeméten dolgoztam sokáig. Közben folyton harcolnom kellett, hogy az 1950-ben államosított házunkat, amelyet 1956-ban — mert nem volt benne több öt szobánál — visszaigényelhettünk, nehogy elrabolja a szövetkezet. A minisztériumban külön elbírálás alapján ítélték meg nekünk a saját házunkat. No, és folyamatosan tanultam. Tudtam: csak akkor van esélyem a talpon maradásra, ha tájékozott vagyok. Minél magasabbra jutunk, a hegyen, annál messzebbre látunk. Végül a Kecskeméti Kertészeti Főiskolán szereztem diplomát. De mindig az volt a vágyam, hogy ismét magángazdálkodó lehessek. Évek múltán aztán nagy nehezen visszakaptam itt, a ház mellett ezt a kisholdnyi földet. Aztán vettem egy tanyát, itt, nem messze. Ahhoz is járt ugyanennyi. Amikor termőre fordultak a telepítéseim, már ebből is élni lehetett. Állatokat is tartok régóta. Szeretem a paraszti munkát, a csöndet, az elfáradást; meg azt, hogy a magam ura vagyok ... Tehenek, borjak a gonddal karbantartott istállóban. A gazda hangjának hallatán szinte megszelídülnek az állatok. Nagy Balázs szárkévét tesz a jászolba._ , — És a politikával mint mozgalmi szervező, mikor kezdett foglalkozni? — Figyeltem én nagyon, hogy marja a vörös rozsda a Kádár-féle „bilincseket”. Tudtam, hogy csökken az erő. De ilyen gyors változásra, gátszakadásra nem számítottam. Pártái Tivadarral leveleztem régóta. Majd a rádióban egyszer meghallottam Vörös Vince nevét és a címét. Neki is írtam. Aztán — nagy örömömre meghívtak a törökkoppányi újjáalapító találkozóra. Ott kaptam programot és föladatot a parasztszövetség megszervezésére. Ma hat körzeti csoport működik Bács-Kiskunban és újabb tíz tartja hamarosan az alakuló ülését. A paraszti érdekvédelem ügyében — Gál István áldozatos munkájának köszönhetően — nagy érdeklődés mutatkozik újabban Bácsalmás és Baja térségében is. Adventi este. Világít a megmaradt hó a borozdák tövében. Kis kerülővel ugyan, de lassan a kúria fejé vesszük az irányt. Most látom csak: a macskák elkísértek bennünket a birtokszemlére. — Bizony nem gondoltam volna — folytatja —-, hogy még megérem: dr. Habsburg Ottó és három miniszter társaságában vezetek Izsákon nagygyűlést. — Volt, aki esküvésre buzdított, más saját lelkesítő yerseit olvasta föl, akadt, aki a pódiumon Istenhez rimánkodott. Farkas P. József A világ lakosságának több miüt a fele beszél és ért angolul. Moszkvában a nepperek magabiztosan váltanak át oroszról „amerikaira”, amikor ikonjaikat próbálják rátukmálni az Arbaton sétáló turistákra; és Tokiótól Buenos Airesig az üzleti élet nyelve az angol. Magyarországon tavaly tört fel az emberekben elemi erővel a nyelvtanulás iránti igény: tizenötször többen jelentkeztek tanfolyamokra, mint azelőtt. Bács-Kiskun megyében Kecskemét erősítette meg addigi pozícióját, amit jól jellemez, hogy az idén több száz hallgató számára külön rendeztek állami nyelvvizsgát. Coventry House, Kecskemét Coventry House. A réztábla egy Petőfi Sándor utcai lakásajtón hirdeti a kecskeméti új nyelviskolát. Az ember úgy érzi, mintha egy angol intézményben lenne. Turistacsalogató plakátok, a BBC világszolgálatának műsorrendje, a rendhagyó igék ragozási táblázata. És egy igazi angol hölgy, a 20 éves Karen Bond. — Coventry mellől, Warwickből szerződtem ide egy évre. Egyrészt a főiskola után kell egy kis igazi gyakorlat, 0 Karácsonyra készülve — persze angolul. 0 Berényiné Sátrán Éva szerint inspiráló, ha a környezet is kellemes. (Tóth Sándor felvételei) másrészt nagyon érdekel mindaz, ami Kelet-Európábán történik. Karen a Coventry House alkalmazottja — egyike a négy, angol anyanyelvű tanárnak. Jelenlétük természetessé teszi az idegen nyelv használatát: már a legkezdőbbek is kénytelenek angolra fordítani a szót, ha beszélni akarnak az angolokkal. Berényiné Sáfrán Éva civilben is angoltanár: ő a Coventry House alapítója, vezetője. — Szeretnénk kellemesebb környezetet teremteni a nyelvtanuláshoz a megszokottnál, hiszen ez nyilván hatékonyabb oktatást eredményez. A nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve, csak kis létszámú csoportokkal foglalkozunk: ezt ugyanúgy csinálják, láttam, New Yorkban és Londonban. Az már a Coventry House specialitása, hogy a közönséges oktatásnál többet nyújtanak. Az ovisok tornáznak is (persze, angol vezényszavakra), az iskolások játszanak, a felnőttek a szünetekben teáznak — akárha a ködös Albionban lennének. Jár a Times, alkalmanként brit tanárok tartanak előadást (legutóbb a meditáció hasznáról) — egyszóval a környezet több módon is arra ösztönzi azt, aki beiratkozott, hogy valóban foglalkozzék az angollal. Természetesen ugyanazokat a szolgáltatásokat is kínálják, mint mások — felkészítés alap-, közép- és felsőfokú nyelvvizsgára —, ám ajánlanak menedzserkurzust, sőt, azoknak, akik Amerikában szeretnének munkát vállalni, speciális — TOEFL — ott érvényes nyelvvizsgái kurzust. • A Coventry House magánvállalkozás — jellemzője ugyanakkor, hogy nem elsősorban az anyagi haszon reményében jött létrei Az esetleges profitod műszaki eszközökbe költik — videóval még hatékonyabb az oktatás. — Mindig is szerettem volna inspiráló környezetben dolgozni, angol kollégákkal együttműködve. Itt ezt sikerült megvalósítani — mondja elégedetten Berényiné Sáfrán Éva. A Coventry House konyhájából gyerekzsivaj szűrődik be: Karen vezetésével karácsonyi mézeskalácsot sütnek — mint ahogyan Angliában tennék ... Ballai József /
