Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-17 / 295. szám

1990. december 17. • PETŐFI NÉPE • 3 VÁLLALKOZÓ INTÉZMÉNY BAJÁN Ha szűk a költségvetés az áremelések kiegyenlítésére Beszélgetés Csányi László gazdaságvezetővel A városi kórház után Baja második legnagyobb, állami költségvetéséből gazdálkodó intézménye az Ortutay Álta­lános Művelődési Központ. Csányi László gazdaságveze­tőhöz majd’ ezer tanulós isko­la, 180 férőhelyes óvoda, há­rom bölcsőde, a Köjál gazdál­kodása, és végül a 800 adagos konyha tartozik. — Az Ortutay ÁMK az ok­tatási feladatokon kívül az egész újvárosi lakótelep, mintegy tízezer ember műve­lődésének, szabadidős sport­jának színhelye — mondta a gazdaságvezető. — Reggeltől estig nyitva tartunk, és ezen nem is szeretnénk változtatni: helyet adunk a különböző la­kossági megmozdulásoknak, lakógyűléseknek, a Vöröske­reszt rendezvényeinek, szám­talan képzőművészeti kiállí­tásnak. Az intézmény fontos célkitűzése, hogy a környék szellemi központja legyen. — Mivel jómagam is a la­kótelepen élek, tapasztaltam, hogy vállalásaiknak becsület­tel eleget, fet-tek. De mi.. l.esjz eziÄfrt~h?^ a*költségek*rfe^-a kedése óhatatlanul a felada­tok rovására megy? — Az említett szolgáltatá­sok — melyekért természe­tükből következően pénzt nem kérhetünk — több taka­rítással, energiafogyasztással járnak. Nőtt az irodaszer, a nyomtatvány ára, a posta- és telefondíj. Van két gépko­csink: egy Barkas a konyha és egy Volga Kombi a Köjál rendelkezésére. A benzin ára emelkedett, de az autóknak menni kell! A Köjálhoz tarto­zik az egész régi bajai járás, a feladatokat pedig nem lehet náluk előre tervezni: hol tör­ténik ételmérgezés, hol kell ivóvízmintát venni. És azon­nal jelentkezik a kiküldetési költségek, magyarul a napidí­jak növekedése. — Mennyit jelent a fűtési költségek emelkedése? — Az energiaár-emelés 6-8 éve kezdődött, ennek fedeze­tét a városi tanács csak rész­ben térítette meg. A most ka­pott pótelőirányzaton felül 300 ezer forintnyi hiány je­lentkezett október végéig. A távfűtőmű mostani számlá­ja azonban havi 300 ezer he­lyett 420 ezer forintról szól. Az összes költségvetési hiány 10 hónapra egymillió forintot tesz ki. — Miből fedezik a szakmai eszközök beszerzését? — A pedagógusok igényeb te felszerelésre, az említett hi- 9 §n§ fríiátt* JófoAfíaií sem tudunk fordítani. Hogy mégsem áll meg az élet, azt az ÁMK által létrehozott „A gyermek a jövő záloga” ala­pítványnak köszönhetjük. Vállalatok és kisiparosok fi­zettek be kisebb-nagyobb összegeket. Ezenkívül: min­dent megpályáztunk, amit csak lehetett. Ez az elmúlt tanévben összesen egymillió forintot hozott. Azt mondha­tom, hogy az ördöggel is cim- borálunk a cél érdekében, persze, csak a jogszabályok adta kereteken belül. A Baja és Vidéke ÁFÉSZ-szel diák­boltot, a Televideóval video­kölcsönzőt nyitottunk. Most szervezzük a várost és kör­nyékét ellátó oktatásimédia­tárat. Az intézmények, válla­latok részére bérbe adjuk a sportcsarnokot. — Igaz-e, hogy kerékpár­javító műhely létrehozását ter­vezik?- Valóban, de ennek el­sődleges célja a lakótelepen csellengő, veszélyeztetett gyermekeknek hasznos és szí­vesen végzett délutáni elfog­laltságot adni. A Népjóléti Minisztérium pályázatán 300 ezer forintot nyertünk hozzá, és az önkormányzat is ad se­gítséget. — Úgy érzi tehát, hogy a gondjaikkal nem maradnak magukra? '— A régi ^tanács és az. új önkormányzat egyaránt szív­ügyének tekinti Baja iskola­város jellegének megőrzését. a Ennek pedig fontos része az Ortutay Általános Művelődé­si Központ. Gál Zoltán Kinek a szégyene? SOK A KÖZÚTI BALESET, KEVÉS A RENDŐRJÁRÖR Szigorítani kell az ellenőrzéseket A közlekedésbiztonsági tanács megyei elnöksége pénteken dél­előtt tartott ülést Kecskeméten, a megyei rendőr-főkapitányság épü­letében. Elsőként Ambrus Attila, az értékelő-elemző, forgalomszer­vező és forgalombiztonsági szakbi­zottság elnöke ismertette a megye baleseti helyzetének alakulását. A napirendi vita során megállapí­tották, a közúti közlekedési balese­tek száma a megyében jelentősen növekedett, rengeteg a szabályta­lanság, a durva, erőszakos jármű­vezető, ugyanakkor az utakon nincs közlekedési rendőrjárőr, alig van felelősségre vonás, s nagyön hiányzik az ellenőrzés. Ezt támasz­tották alá a KBT városi titkárai is. A közlekedők nem tisztelik a táb­lák, útburkolati jelek jelzéseit, s a közlekedési alosztályok rendőrei számára alig jut idő az ellenőrzé­sekre. Ebből a jelenlegi helyzetből nem látnak kiutat, de tenni kellene valamit, mert a közlekedésben nem lehet liberalizáció, ott szabá­lyok, törvények uralkodnak. Az összegzésben alapvető ok­ként említette a súlyos baleseti helyzetet a KBT megyei ügyveze­tő elnöke, dr. Bitó István rendőr ezredes, s aláhúzta, hogy az or­szág közútjain igen jelentős hazai és külföldi forgalom bonyolódik le, amely miatt növekszik a bale­seti veszély. Elismerte, hogy a rendőri tevékenység nem bővelke­dik intézkedésekben. Ennek oka­ként a bűnözés növekedését emlí­tette, amelyet két számmal tá­masztott alá, a múlt évben össze­sen 11 ezer 500, míg ez év hónap­jában már 14 ezernél több ismert bűncselekményben kellett eljárni­uk. A rendőri állomány túlságo­san sokat dolgozik, s olykor igénybe kell venniük a közlekedési rendőröket is. A megyében össze­sen 110 közlekedési rendőr van, beleértve ebbe a parancsnokokat, az előadókat is. Ez ebben a me­gyében a több mint kétezer kilo­méteres úthálózaton a száznál több településen rendkívül kevés. A propagandáról szólva elmond­ta, hogy azt jelentősen befolyásol­ta a társadalomban lévő bizonyta­lanság. A teendőkről is szólt. A közlekedési rendőrség szerveze­ti átalakításán dolgoznak, amely nagyobb önállóságot, létszám- emelkedést, és jobb technikai be­rendezéseket jelent. Véleménye szerint szigorítani kell a rendőri gyakorlatot, s nagyobb gondot kell helyezni a közlekedési propa­gandára. Ezután az elnökség elfogadta a jövő évi munka- és költségvetési tervezetet. „. „,, Gemes Gabor DEL-ALFOLDI MAGAZIN Ma este a Tv 2-n a szegedi stúdió a Déli videoújsággal jelentkezik 20 órakor. 20.15-kor a karácsonyi készülődést és az árukínálatot mutatják be. 20.25-kor Ke­resztények a közéletben címmel sugároz­nak összeállítást. Kell-e politizálni a hí­vő embernek? — erre keresnek választ a stúdió vendégei: Benyik György teoló­giatanár, Kamarás István szociológus, Máté-Tóth András civil teológus, a Sze­gedi Katolikus Ifjúsági Klubban és a szegedi Szent Gellért-templomban. Szép nagy irodalma van már nálunk a szegénységnek. Némelyek meg tud­nak élni abból, amit a szegénységről könyvekben, tanulmányokban elmon­danak. Néhány „szegényszakértőnk” még a parlamentbe is bekerült. Azóta csöndesebbek. Bizonyára látják, mi­lyen sokadrangú témája a T. Háznak a lakosság elszegényedése, elnyomoro- dása. A szociális piacgazdaság létreho­zásában — amely a programokban szerepel — még a „piac” sincs készen, még az új tulajdonosok népes csapata sem foglalta el a hadállásait. Nem is beszélve a munkavállalók érdekeit vé­dőkről, a ripityára aprított szakszerve­zetekről, melyek egyelőre a saját védel­mükkel, elismertetésükkel vannak el­foglalva. A „szociális” szó pedig nap­jainkban üres, tartalmatlan kifejezés, semmitmondóbb, mint a „piac”. Hosz- szú időbe telik, mire úgy-ahogy látsza­nak majd ennek is, annak is a határo­zottabb körvonalai. Addig is, amíg—szép lassan, komó­tosan — megszerveződnek az új társa­dalmi struktúrák, máris teret hódíta­nak, mohón terjeszkednek ezek mel­léktermékei: a munkanélküliség, a sze­génység. Az utóbbi eddig is létezett, csak nem illett beszélni róla. Voltak hátrányos helyzetű, elmaradott réte­gek, de szegények nem. Mint ahogy az éhezőt sem hívta a szakirodalom éhe­zőnek, helyette azt mondta: alultáp­lált. Az alultápláltság okozta a vérsze­génységet, a megint jelentkező tüdő­bajt, a felnövő generáció fizikai sat- nyulását stb. De ezen a szemérmes idő­szakon már túlvagyunk. A sajtó, a rá­dió, a televízió, a „Fekete doboz” lel­kesen fedezi fel újra a fél évszázad előt­ti témát, a nyomort, a kilakoltatást, az éhezőket. S mindennek a boldogító el­lenpárját — „pandanját” —, pozitív­nak bemutatható témalehetőségét: a népkonyhát, a közadakozást, a társa­dalom „jószívűségét”. Természetesen, minderről nem a hírszakma tehet, amely csak tükrözője valamilyen, ed­dig rejtett folyamatoknak. Nagyfokú bűntudat és lelkiismereti válság terheli és hozza létre ezeket az akciókat. Mivel a társadalom képte­lennek bizonyult az intézményes segí­tés megoldására, sőt, korábbi eredmé­nyeit is felszámolja, ezért folyamodik látszatintézkedésekhez. Előtérbe állít­va a karitatív — jótékonysági, ember­baráti —, érzelmekre épülő alkalmi adakozást, a nagylelkűséget kihangsú­lyozó, olykor csak mímelő, lehetőleg nagy dobra vert kezdeményezést. Leg­kirívóbb és sok ellenérzést kiváltó megjelenési formái ennek az úgyneve­zett ingyenkonyhák, népkonyhák, me­lyekről egyre többször hallunk. Nem­rég az egyik rádióműsorban a szolnoki népkonyháról tudósított a riporter. Volt a megszólalók közt elismerést ki­fejező, s akadt olyan is, akinek elcsuk­lott a hangja és csak ezt ismételgette: — Szégyellem, szégyellem ... Megrendítő volt hallgatni ezt a meg­nyilatkozást, amely kétségtelenül bizo­nyítja az ilyenféle segítésnek a lealázó voltát. Nem a létezés alsó szintjére süllyedt, önmaga eltartására képtelen ember érzi ezt, hanem az a réteg, amely mindmáig azt hitte, hogy a kicsinyke nyugdíja elegendő a létfenntartáshoz. S alat a rohamos infláció sodort olyan helyzetbe, hogy kénytelen elfogadni a népkonyhán kimért ingyenebédet. A riporter joggal mondhatta volna annak az asszonynak, hogy szégyenke­zésre nem neki, hanem másoknak van oka. Annak a társadalomnak, amely intézményes segítés helyett alamizsnát nyújt a rászorulónak. Mert mi lenne, ha a havi ebédjegyet fizetné ki a segíte­ni tudó, akaró hivatal, intézmény, vál­lalat stb., s nem hozná olyan helyzetbe az egyént, hogy az ingyenkonyha ebéd­lőjében félve nézzen körül, látja-e is­merős? Azon pedig már a törvényalkotók­nak kellene elgondolkozniuk, miért lé­tezhet olyan alacsony nyugdíj Magyar- országon, amely a hivatalos minimál­bért sem éri el. Ez valóban szégyellni való állapot, ámde ez ügyben még ejgyetlen interpelláció sem hangzott el az Országházban. Ingyenleves, ingyenkonyha... Ki­nek, mi jut eszébe róla? Olvashattuk, hogy egy nagyvállalat jóvoltából milli­ós értékű díszkivilágítás készül az ün­nepre a fővárosban. S még hány helyen ömlik majd el a ragyogó pompa? Ideje volna eltöprengeni, hogy a felesleges , kiadások humánus célra fordítása mit is jelentene az országnak. F. Tóth Pál AZ ARCHITEKTÚRA FELHÍVÁSA Építészeti alapítvány Többször is hírt adtunk az elmúlt években a megyei tervezővállalatnál dolgozó fiatal építészek népi építészeti értékeket feltáró, védő kezdeményezéseiről, kiadványairól. Most kaptuk meg a Boros Pál, Letanóczky Gyula, Vas Tibor, Vass-Eysen Ervin és Vásárhelyi Dániel által jegy­zett Architektúra alapítvány felhívását Eszerint szakmai elhivatottságuknál és felelősségérzetüknél indíttatva hatá­rozták el az építészeti környezet és a tárgykultúra fejlesz­tésének támogatását. Az alapítvány egyben vállalkozás is. Az így származó jövedelem egy részét — előre meghatározott mértékben és formában — a jelzett célokra fordítják. DISZNÓK, LOVAK, SZAMARAK, TEHENEK, MACSKÁK TÁRSADALMA Orwell: Állatfarm SIKERT ARATOTT A KAPOSVÁRI VENDÉGJÁTÉK Hosszú ideig betiltott darabot lát­hattunk a napokban Kecskeméten. Disznók, lovak, szamarak, tehenek, macskák társadalma jelent meg előt­tünk az Erdei Ferenc művelődési ház színpadán. Ascher Tamás rendezésé­ben mutatta be a kaposvári Csiky Gergely Színház George Orwell: Ani­malfarm (Allatfarm) című regényét, mely egy angliai állatfarmon játszó­dik, és az állatok cselekedetein ke­resztül, angol környezetben világít rá az úgynevezett szocializmus rendelle­nességeire és majdani tragédiájára. Az állatok, a disznók vezetésével, letörik az ember igáját, elhajtják ma­guktól a zsarnok kétlábút — aki kö­nyörtelenül levágja és megeszi őket, eladja a tojásaikat, velük húzatja a szekerét — és önálló társadalmat hoznak létre. Egy olyan társadalmat, ahol min­den állat egyenlő, ahol nincsenek va­gyoni különbségek, ahol mindenki a közösség és saját jól felfogott érdeké­ben dolgozik. Egy ideig megy is minden szépen és jól, mindenki gürizik, mint az állat, senkit sem érdekel, hogy rosszabbul élnek, mint mikor az ember adott nekik enni, hisz a dicső holnapért dolgoznak és ehhez bizony meg kell hozni a megfelelő áldozatokat. A munka közben a tanulás sem maradt el. Kategorikusán beléjük sujkolták a mindenki által kötelezően elfogadandó és vallandó erkölcsi ér­tékrendet, amit egész egyszerűen így fogalmaztak meg: „négy láb jó, két láb rossz”. Az „állatfarmizmus” írott és írat­lan törvényei mindenkit kemény, és egyre keményebb munkára serkentet­tek, a társadalom érdekében minden állat igyekezett magasan túllépni a megadott normákat, miközben senki sem vette észre — attól a néhány ki­vételtől eltekintve, akiket a vezetőség gondosan el is tett láb alól — a társa­dalom alapjaiban rejlő hibákat és hi­ányosságokat. A disznókból álló vezetőség — ki másból is állhatna, hiszen az ö vezeté­sükkel nyerték meg a nagy forradal­mat — már végképp és teljhatalmú- tag kezében tartotta az országot Na- pólajos elvtárs vezetésével, akik mi­közben élték életüket, mulatoztak, dorbézoltak, addig a társadalom töb­bi tagja : esténként az életért visítozott, és las­san értéküket vesztették az eddig élő erkölcsi normák is. Kereskedelmi kapcsolatok épültek ki a disznók és az emberek közt, a tojásokat ugyanúgy eladták, a beteg állatok ugyanúgy a sintér kezébe ke­rültek, mint hajdan, az ember uralma alatt, és lassan végleg megszilárdult ez az emberi (állati) értékeket teljesen figyelmen kívül hagyó, undo­rítóan vezetőségcentrikus társadalmi forma, ahol a rendet és a fegyelmet pusztán a félelem és a rettegés garan­tálta. A darabban megdöbbentő nyil­vánvalósággal ugrottak ki a szocializ­mus hajdan élt, különböző személyi- ségjegyekkel bíró vezetői, úgymint a nagy eszmét kitaláló Vén Agyaragy (Gyuricza István), a forradalmat le­vezető és mindvégig dicsőített Hólab­da elvtárs (Spindler Béla), akinek az egészen jól átgondolt elveit a későbbi vezetőség semmibe vette, és az utána következő zsarnok vezetést képviselő Napólajos elvtárs (Bezerédi Zoltán). Ez után az előadás után — ami tíz perces tapsviharral végződött — azt hiszem, csak gratulálni lehet a kapos­vári Csiky Gergely Színház művészei­nek színvonalas előadásukért és nem utolsósorban George Orwéllnek, aki — minthogy ezt a művét 1945-ben írta meg — a kecskeméti közönség előtt is bebizonyította látnoki képes- Petrov Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents