Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-17 / 295. szám

4 • PETŐFI NÉPE # 1990. december \7.

A NEMZETIT HAGYTA OTT GRÓFI SZERELMÉÉRT

A szép Radó lány regényes élete és halála

Bajor Gizi helyére szerződtették

Magyar vagyok, magyar voltam — tanúsítaná nemzeti hovatartozását a napokban elhunyt Radó Mária a túlvilágon, ha létezne valamilyen túlvilági nyilvántartás.

Megkapta a magáét, aki kétségbe vonta hazafiságát.

— Hogyan mehetnék el innen?! — méltatlankodott az Osztrák—Magyar monarchiában, a mai Románia területén 1904-ben született háromgyerekes özvegyasszony, amikor külföldre hívták rokonai.

— Magyar vagyok, bár modern vándorszínész édesapám és a színpadon kivirágzó gyönyörű édesanyám tíz gyermeke közül azt hiszem, csak Vili látta" meg a trianoni határokon belül a napvilágot. A többiek a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban sírtak bele először a nagyvilágba. Itt-ott szlovák, szerb, román anyanyelvű bába segítette anyámat. Többen kitűnően beszélték rokonaim közül németül, de mindnyájan Árpád nyelvén szólaltunk meg először. A jó hangulatú zárdafőnök, a színidirektor, a magántisztviselő, a primadonna mindig magyarnak érezte magát. Ismerősként köszöntenek honi tájaink. Legderüsebben talán Pécs környéke. Radó Béla és Tolnai Kornélia lányaként itt kaptam először főszerepeket, ide utaznak értem a Nemzeti Színház legendás vezetői. Sztárjelöltet kerestek 1924 nyarán a váratlanul elszerződött Bajor Gizi helyére. Sajnos a népszerű színésznőhöz hasonlóra próbáltak maszkírozni, annyira népszerű volt a nálam alig idősebb pályatársnőm.

így is maradhatott az egyénisége kibontakoztatásában akadályozott RaAz egyiknek temetlsp-" a másiknak feltámadás

A halottcserék ritka, de mindig megrázó története újabb epizóddal gyarapodott. Ezúttal a szardíniái Cagliari népes gyászmenete kísért

— idegen koporsót. Akit búcsúztattak — a halottnak vélt leány

— ugyanis a városi kórház reanimációs osztályán feküdt. Az előzmény: autóbaleset után a mentők kórházba szállítanak két fiatal lányt. Raffaella S. 20 éves egyetemi hallgatón már nem lehet segíteni. Carla M..18 éves társát a reanimá- lóba viszik. Személyes okmányok híján tanúvallomások alapján veszik föl az adatokat, tévesen. A halottért érkező család nem képes elviselni a személyes találkozás kínját: az apa olyannak akarja hinni a lányt, amilyen volt, ezért nem nézi meg. Az anya szívbeteg, elájul. A súlyosan sérült áldozatot végül is egy ismerős „azonosítja”. A temetés után valaki a rokonok közül megjegyzi, hogy mennyire elváltozott Raffaella... Az apa emlékeiben felvillan egy kép: a koporsóba helyezéskor megfigyelte valaki, hogy a lány lábujjáról lepattogott a körömlakk. Dehát Raffaella sohasem festette a körmét! Bemennek a kórházba, hogy átvegyék a halott fülbevalóját és gyűrűjét. Ez is idegen volt. Az apa gondol egy merészet, és szövetségesül a plébánost kéri. Ez még aznap éjjel bemegy a kórházba, s az azonosítás egyszerű, ám tévedhetetlen módját választja, Carla... ismételgeti halkan. Egy félreérthetetlen sóhaj és a fejfordítás a sikert jelentette. A család a fájdalom és a csöppnyi remény közepette érkezik másnap reggel, hogy megbizonyosodjék, csakugyan Carla van előttük, még innen a lét küszöbén.

A másik családnak ez a hír a bánatot jelentette. Továbbá azt, hogy Raffaellát másodszor is eltemetik. Á hatóság ugyanis elrendelte az exhumálást, ellenőrizendő, hogy csakugyan ő van-e a koporsóban?

dó lány, amikor Bajor Gizi rövid ha- ragszomrád után visszatért az ország első színházához. Maradt is volna, ha sorsa1 nem hozza össze a jóképű gróf Nádasdy Ferenc földbirtokossal. Grófné lett a művésznőből. Ára volt a boldognak bizonyult frigynek. Búcsút kellett intenie hivatásának és nevének. Ettől kezdve engedéllyel édesanyja vezetéknevét kölcsönözve Tolnai Máriának emlegettette magát. Sohasem költöztek volna el Nádasladányból, ha bizonyos Adolf Schickelgruber és Joszif Dzsu- gasvili urak nem egyeznek meg Lengyelország felosztásáról, nem öltöztetnek katonaruhába tízmilliókat.

Ahány rokon, annyiféle baj nyomor- gatta a mindig is összetartó nagycsaládot. Gróf Nádasdy Ferenc Kiskunfélegyházánál pusztult el az utolsó háborús őszön az értelmetlen öldöklésben.

Bizakodott a háborús özvegy. Eltemették halottaikat, föltáplálták valamelyest az életbenmaradottakat. Csak jobb jöhet. Tévedett.

Kiebrudalták őket a vidéki kúriából. Sebaj. Budapestre költöztek. Onnan is kiparanacsolták a családfenntartó asz- szonyt. Számíthatott rokonai támogatására. Jöhetett Kecskemétre, ahol Laci testvére volt az utolsó magán-színi- igazgató és a Baján államosított Vilmos itt mindenes szervezőtitkár. Nézőtéri felügyelőként, majd pénztárosként dolgozhatott Thália csarnokában.

Részt vett mindenben, amiben részt kellett vennie.

Időben beült 1951 (vagy 1952?) januárjában a színpadra összehívott rendkívüli társulati ülésre. Ott tudta meg; négy veszélyes embernek azonnal el kell hagyni a színházat. Visszaéltek a nép bizalmával, szabotálják úgymond a kulturális építőmunkát. Radó Mária ravasz ürüggyel utasított vissza egy szerepajánlatot, 22 éve nem volt színpadon, szakmai becsülete tiltotta a nehéz feladat elvállalását. Ráadásul pénztárosként egyszer előbb kiszolgált egy kalapos embert, mint egy micisapkást. Mindezek tetejébe kézzelfoghatóan is megkárosította az államot néhány oh dalpáholy hátsó üléseire szóló jegyeinek visszatartásával. Nem ő hivatott' annak eldöntésére, hogy onnan látni-e valamit a színpadból vagy sem.

Kérlelve győzködték külföldre távozó gyerekei 1956-bán, tartson velük. Tudhatták a választ.

— Magyar vagyok.

Igazgatóként vehette vissza Radó Vilmos Nadasdy Ferencnét.

Tizenvalahány évig alkotó részese lehetett a kecskeméti színház szép korszakának. Titkárnőként neki is köszönhető, hogy nem fajultak személyeskedő intrikákká a szakmai ellentétek, az eltérő egyéni érdekek.

Jóval hatvanon túl ment nyugdíjba.

Az öregség, a betegség a Jászai Mari színészotthonban győzte le. Három országban gyászolja három gyermeke a volt magyar színésznőt, akiről egyetlen használható fényképet sem sikerült előkotorni a gyász napjaiban. Magyar sors.

Heltai Nándor

Enyém a mr, tiéd a lekvár?

fa, V\i# 9 1’

Kalocsára jönnek a számvevők

Izgalmas kérdés foglalkoztatja immáron nemcsak a kalocsai ön- kormányzatot, hanem a helybeli lakosság meglehetősen széles körét is. A város költségvetési üzemének működtetése körül alakultak ki bonyodalmak. Nemrégiben úgy döntött az önkormányzat, hogy amennyiben lehetőség nyílik rá, a legrövidebb időn belül direkt irányítás alá kívánják vonni a VÁT- KÜ-t. Sőt, äz elterjedt szóbeszédek alapján, a kételkedők megnyugtatására Török Gusztáv Andor polgármester az Állami Számvevőszék vizsgálatát kéri az említett üzem pénzügyeit illetően.- A VÁTKÜ-nél eddig felhalmozódott vagyont az üzem saját tulajdonának tekinti — mondja a kalocsai polgármester. — Én ezzel nem értek egyet, ugyanis ez városi vagyon, nem az ott dolgozó kétszázötven emberé. Ezt a céget a Kalocsai Városi Tanács alapította tízmillió forint alaptőkével, de a nyereséget soha nem vonta magához, az állami támogatást is a város kapta, bizonyos célfeladatok ellátására. Ebből képződött a vagyon, tehát a város révén történt a gyarapodás. A viszonylag alacsony fizetések miatt képződhetett olyan vagyon, ami ezeket a munkásokat megilleti,, ezt elismerem. De ez az ország összes állampolgárára vo- rfatkozhat, minden olyan esetben, ahol alacsonyak voltak a fizetések. Megítélésem szerint tehát a VÁT- KÜ vagyona Kalocsa város lakosságának tulajdona. Természetesen az önkormányzatnak joga van úgy dönteni, hogy bizonyos vagyonrészt az ott dolgozók tulajdonába ad. Mindent összevetve, szükségesnek tartom, hogy az üzemet átszervezés előtt közvetlen irányítás alá vonjuk.

— Nemrégiben Rácz Sándor a munkástanácsunk ülésén felszólalt és elmondta véleményét. Nos, vele én sem értek egyet, de Török Gusztáv Andorral is vitatkoznék, — hallom Fint a Tibortól, a VÁTKÜ főkönyvelőjétől —. Rácz úr szerint az üzem teljes vagyona a munkásokat illeti. Nos én úgy látom, az alapítói

vagyon és a tőkehozadék mindenképpen az önkormányzaté. Azonban van olyan nyitott kérdés, amit nem mi találtunk ki, hanem az ön- kormányzati törvény tartalmazza. A nyolcvanmilliós vagyonból egy rész az itt dolgozó kollektívát egészen biztos megilleti. Hogy milyen formában, még nem tudjuk.

— Magam is kérem, jöjjenek a számvevők és vizsgáljanak ki mindent. Szeretném, ha már vége lenne a különböző gyanúsítgatásoknak és eloszlatnák a tévhitet az üzem körül. Higgadt, tárgyilagos vizsgálatot kérünk, amit feltételezhetően felkészült emberek végeznek majd. Üzemünk eddig is maximálisan ellátta feladatát, legalábbis én úgy érzem. Ha most fennakadás lesz, az az önkormányzatra sem vet jó fényt. Jó volna minél előbb túlesni a dolgon és megfelelő kompromisz- szumot kötni. Ezt követeli az itteni kollektíva és a város érdeke. Úgy vélem, ennek a cégnek nincs szégyenkeznivalója.

— Utolsó információnk a va- gyonátvételről az, hogy a volt költségvetési üzemek teljes egészében önkormányzati tulajdonba fognak kerülni. Ha ez így van, akkor a tulajdonos eldöntheti, hogy az üzem milyen formációban működjön tovább. Míg nem rendeződik a helyzet, véleményem szerint csak minimális átszervezések történhetnek — veti közbe Korsós Imre, a kalocsai önkormányzat egyik pénzügyi szakembere.

— Amiatt aggódom, hogy ha nem vonjuk azonnal önkormányzati irányítás alá az üzemet, esetleg különválasztják a nyereséges ágazatokat és vállalkozásba tovább viszik, míg a ráfizetéseket az önkormányzat nyakán hagyják. Ameny- nyiben a dolgozók vagyonrészt igényelnek, természetesen le kell ülni velük tárgyalni, de csak akkor, ha már direkt irányítás alá vonjuk az üzemet — hangoztatja Tóth Tibor képviselő, I

Megoszlanak hát a vélemények a kalocsai VÁTKÜ körül. Csupán abban találkoznak, hogy mielőbb pontot kéne tenni az ügy végére, mert a halogatás az érintetteket idegesíti és bizonytalanságot szül.

Zs. K. I.

SAJTÓPOSTA

Két kisgyermekkel — a létminimum határán?

Megdöbbentően szomorú sorsokról, már-már teljességgel kilátástalan élethelyzetekből érkeznek szerkesztőségünkbe nap mint nap jelzések, S.O.S. tartalmú segélykérések. Ilyenkor az együttérzésünk kifejezésén túl csak annyit tehetünk, hogy újságírói lehetőségünkkel élve, a ijjíilvánosság elé tárjuk az egyedi, vagy már egyre kevésbé egyedi eseteket.. Most is ezt tesszük, abban a reményben, talán valahol valakiknek, mégis csak módjukban áll segítséget nyújtani a rászorulóknak.

Az a fiatalasszony, akinek az alábbiakban idézzük szavait, szégyeli a körülményeket, s ezért akar anonim maradni. E kérését tiszteletben tartva vetettük papírrá, amit elmondott:

— 1970 júliusa óta van folyamatos munkaviszonyom. A legelején betanított varrónőként dolgoztam, s e munka mellett végeztem el a gépírói iskolát. 1976 tavaszától már e szakmában alkalmaznak, a jelenlegi munkahelyemen csaknem 15 éve. A bérem sokáig 3—4 ezer forin t körüli volt.

Első kisbabám 1984 áprilisában Született, s utána igénybe vettem a háromévi gyermekgondozási szabadságot. Másodszor 1987. október végén szültem, s azóta vagyok gyeden, illetve gyesen. Jelenleg pedig az ezen időszak után járó rendes szabadságomat töltöm.

Itt jegyzem meg: mielőtt az anyai feladatokra vállalkoztam, sokszor álltam be készségesen helyettesíteni másokat, így a pénztárost is. A kollektívában való helytállásomra azonban aligha figyelhettek fel főnökeim, akik nem változtattak a béremen. Erről legutóbb 1987 decemberében döntöttek: 4450 forintra emelve a havonta járó összeget.

Legutóbb, amikor a szabadságos ügyemet intéztem, akkor mondták a cégnél nagy kegyesen: módosítják a béremet a kötelező létminimumra, az 5600forintra. Ezt hallva majdnem elsírtam magam, tudva, hogy összesen $0 évszoigáfati viszony ajfmögőftem Ia gyesen töltött időt,is .beszámítva), s arról értésüTve: a möstánábah munkába lépő, s az iskolából kikerült fiatalnak is többet fizetnek már, mint nekem..

Ma, a követhetetlen áremelések időszakában a létminimumot jelentő bruttó bér mellett két kisgyermekről is megfelelően gondoskodni, gyakorlatilag lehetetlen. Nem tudom, felfogják-e mindennek súlyosságát a munkahelyemen, Mert én fel nem foghatom: miért fizetnek két évtized munkaviszonyom után ennyire alamizsnái színvonalon? Vagy talán a munkajog teszi lehetővé ezt a diszkriminatív megkülönböztetést?

A szerkesztő megjegyzése:

A Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának egyik vezetője, Forgács Pál mondotta nemrégen: a rendszerváltás még nemigen következett be a munkahelyeken, ahol többnyire feudális állapotok uralkodnak.

A szakszervezeti vezető nyilvánvalóan az olyan kiszolgáltatott helyzetekre gondolt, mint amelyben e panaszos is van. Dehát mit mond ezzel kapcsolatosan a jog?

A Munka Törvénykönyvének 44. paragrafusa így hangzik: A végzett munkáért díjazás jár. A díjazás rendszerét a végzett munka mennyisége, minősége és társadalmi hasznossága figyelembevételével kell meghatározni,

A kérdés óhatatlan: mi van akkor, hogyha valahol nem e szerinti a bérmegállapítás? Persze, ez ügyben a helyi szakszervezet is tehetne valamit. És mi van akkor, ha a képviselője érzéketlen a másik munkatárs nyomorára, hátrányos helyzetére?

A válasz az: a létniinimum szintjére taszított munkavállaló egyelőre semmit sem tehet'saját érdekében. S ha mégis tenne, ott lebeghet felette az elbocsátás veszélye.

Köztársaságunk alkotmánya 70/B paragrafusának 2. bekezdése így szól: Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.

Ki ellenőrzi e törvény betartását? Vaion mennyi teendője lenne az Aikötmánybíroságttak, na egyszer mindegyik munkahelyen számon kér- ne ezen alapvető jogi norma végrehajtását?

Ha vasárnap van, fizessünk duplán a gázért?

Amikor a közelmúlt vasárnap délelőttjén a vezetékes gázzal működő konyhai gáztűzhelyem egyik lángja teljes lobogással égett a liternyi víz alatt, s ez utóbbi csupán gőzölgőit, de még nem forrott, arra gyanakodtam, túlságosan vizköves lehet az edény fala, ezért ennyire lassan melegszik át. Nosza, már hétfőn eltávolítottam a fránya bevonatot a vízkőoldó segítségével, s utána tényleg csak 5 perc kellett, hogy e fazékba öntött ugyanannyi mennyiségű vizet felforraljam. Majd jött újra a vasárnap, s megismétlődött az egy héttel korábbi eset, amit azonban a soron levő hétköznapok egyikén sem észleld tem.

És következett a december 9-e, szintén vasárnap. Most már gondosan előkészítettem az ebédhez valót, s a tűzhelyem mindegyik lángját használtam. Természetesen kéznél volt az óra is, melynek segítségével megállapítottam: éppen kétszer annyi ideig tartott a főzés-forralás, mint egyéb, nem hét végi napon. Tapasztalataimat megosztottam háziasszony ismerőseimmel, akik mindenben megerősítettek. Majd közösen arra a véleményre jutottunk: mi, fogyasztók vasárnaponként körülbelül feleannyi fűtőértékű gázt kapunk. Ez pedig a több energia felhasználását teszi indokolttá, ami azzal jár: akár duplán is fizethetünk az ilyenkor felhasznált földgázért.

Jómagam nem értek a műszaki dolgokhoz, mégis arra gondolok: az a hét végi gázminőség-romlás nemigen lehet véletlen. Talán e módszert kalkulálta be a szolgáltató a fogyasztói árbevétele növelése érdekében. No persze, ezek csupán feltevések, mégpedig a rezsi- költség növekedése miatt egyre nagyobb terhet vállaló magánháztartások szemszögéből...

Kecskeméti háziasszony

A nevét és lakcímét felfedni nem kívánó olvasónk észrevételéhez hasonló panaszok hosszabb ideje érkeznek hozzánk a vezetékes gáz fogyasztóitól, így hát ezúton kéijük az illetékeseket, ellenőrizzék a vasárnaponként a lakásokba^eljuttatandó gáz minősegét. E vizsgálat megnyugtató eredményéről vagy éppen az annak nyomán tett intézkedésről mielőbb szívesen beszámolnánk e hasábokon.

ÜZENJÜK

„Aggódom az unokámért” jeligére: Ön telefonon értesített bennünket arról, hogy a tizenéves, de már nagykorú, ám még saját keresettel nem rendelkező fiú unokája sértően engedetlen a szüleivel és nagyszüleivel szemben, arra hivatkozással: a Fekete Lyuk törzslátogatóihoz híven viselkedik. Beszélgetésünk végén azt is elmondta: ez a magatartás azért tölti el aggodalommal, mert a rádió 168 óra című politikai magazinjának december 8-ai műsorában hallotta, hogy e vendéglátóhely nem egyéb, mint a „halálfejesek klubja”. Nos, olvasónk aggodalmát sem osztani, sem cáfolni nem áll módunkban, hiszen közvetlenül nem ismerjük a szóban forgó ifjú úr gondolkodás- módját és életvitelét. Vele kapcsolatosan egyetlen megjegyzésünk: azok iránt, akik a megélhetésének anyagi alapját jelenleg biztosítják, illene megértőbben viselkednie. Ami pedig a budapesti Fekete Lyuk nevű szórakozóhelyet illeti, tudni kell róla, hogy a belváros egyik művelődési házának pincéjében működik, ahol belépődíj ellenében többnyire az úgynevezett alternatív felfogású fiatalok vannak szabad idejükben, s zenét hallgatnak, táncolnak, vagy éppen vitatkoznak. A Kossuth rádió említett programja pedig nem a klub rendeltetését, hanem az ott levő ifjak egy csoportját illette a „halálfejesek” jelzővel, ami az életbeállítottságukat tükrözi.

Baloghnénak, Kalocsára: A képviselőház december 10-ei ülésén vita nélkül határozott arról, hogy november 1-jé- től ez év végéig gyermekenként 100 forinttal emelkedik a családi pótlék. Ezen összeget külön kérelem nélkül folyósítják a már e pótlékban részesülők számára. Az ilyen jogcímen jövő esztendőtől esedékes ellátás mértékéről az elfogadandó 1991. évi költségvetés keretében döntenek a honatyák.

Szerkeszti: Velkei Árpád Levélcím: 6001 Kecskemét, Szabadság tér 1/A Telefon: 27-611

A FÖLDTULAJDONUKRA VÁRÓK KÉRDEZIK:

Mit kezdjünk a kárpótlási papírral?

Nem túlzás azt állítani, hogy a még igencsak gyenge lábakon álló demokráciánknak egyik legnagyobb erőpróbája lesz a földtulajdon körüli ellentmondások feloldása, s e kérdéskomplexum tisztességes, igazságos rendezése.

Mint ismeretes, az ügy kiindulópontja a kisgazdapárt tavaszi választási kampánya során tett bejelentés, miszerint a földek tulajdonviszonyát az 1947-es állapotok szerint kell visz- szaállítani. Ezt követően pro és kontra véleményektől visszhangzott az ország: hol e megoldás támogatóinak, hol az ellenzőinek a hangja volt erősebb. Természetesen megszólaltak az érintett földek tulajdonosai és örökösei is, akiknek egy része rajongott a korábbi tulajdonok visszavételéért, mások úgy nyilatkoztak: a megváltozott életvitelük következtében nincs szükségük a termő négyszögölekre, hektárokra.

Az utóbbi hónapokban azután egyre több hírt kaptunk a földvisszaigénylésekről, amelyeket a gazdaszövetség is felkarolt. Többhelyütt visz- szakapták birtokukat a gazdák, másutt csak nyilvántartásba vették ezen kérelmeket a tsz-ek és szakszövetkezetek, mondván, nincs még törvény, amely világosan megmondaná, hogyan kell eljárni ilyen esetben.

A fejlemények e hónap elején nem várt fordulatot vettek, amikor ismertté vált a kormány törvényjavaslata arról, hogy az érintett tulajdonosok csak értékpapírt kapnának, következésképpen a föld reprivatizálá- sáról szó sem lehet. E kárpótlási jegy révén kerülhetne sor a földek „visszaváltására” is.

Mióta a sajtó közölte a hatalom eme kárpótlási szándékát, szerkesztőségünket nagyon sokan keresték fel telefonon és személyesen. Olvasóink közléseiből egy csokorra valót hozunk most nyilvánosságra, nem felfedve, kitől származnak e mondatok:

— 70 éves vagyok, de még jó erőben érzem magam. Spóroltam kis pénzt,

amiből tudok venni lovat, egy-két gépet és szerszámot. Feleségemmel elha-- tároltuk, visszakérjük a nyolc hektárt, s dolgozunk benne. Nyaranta és ősszel a fiaim és az unokáim is segítenek, kiruccanva a poros és füstös levegőjű városból. Nagyon megütköztem azon, hogy az MDF-es kormányurak hallani sem akarnak az erőszakkal elvett tulajdonom visszaadásáról...

— Augusztus óta munkanélküliként élek. Családom eltartása egyre reménytelenebb. Ipari szakmám nincs, a földművelésben viszont 20 évet töltöttem el, s miután a kolhoz megszüntette a pártoló tagsági viszonyomat, akaratom ellenére váltották meg tőlem a 12 hektárnyi birtokomat. Szeretném visz- Szakapni, s azon kistermelői vállalkozást kezdeni. Állítólag e föld helyett kárpótlási papírral akarják a szemünket kiszúrni, Mit kezdjünk egy ilyen papírral ?...

' Férjem 10 éve meghalt, s özvegyeként élek a faluközponttól távoli tanyán, egyedül. Hozzátartozói nyugdijam minimális, így abból sohasem tudok már összerakni annyit, hogy a belterületen vegyek egy kis házat. A nehéz anyagi helyzetű gyermekem segítségére sem számíthatok. Gondoltam, ha visszaadnák a tanya körüli 15 hektárnyi földet, azt a tanyával együtt eladhatnám egy vállalkozónak, s a pénzből lakóingatlant vásárolnék. Ennek vet gátat ez a kárpótlási ötlet, ami számomra is elfogadhatatlan ...

Ezek után hivatkozunk az Ország- gyűlés december 11-ei ülésén a kisgazdapárti frakcióvezető, dr. Tor- gyán József napirend előtti felszólalására, aki leszögezte: a kisgazdák soha nem mondtak le a föld reprivatizációjáról, hiszen jogállamot építeni a rab- lőtt holmik tetejéről nem lehet. A kárpótlási törvény elfogadása azt jelentené, hogy továbbra is a monolitikus hatalom kedvezményezettjei birtokolhatnák a pártállam által elrabolt földet.

Summa summárum: földügyben még semmi sem dőlt el!