Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-13 / 266. szám

1990. november 13. PETŐFI NEPE • 3

CSÍKSZENTDOMOKOSI HÉTKÖZNAPOK, ÜNNEPEK (1.)

• Kopjafaszentelés, mögötte a polgármesteri hivatal. (Méhesi Éva felvételei)

„Vártuk a magyarokat”

"Régi mondás igaza, miszerint a baj összekovácsolja az embereket, hozta létre Jakabszállás és Csíkszentdomokos testvérfalui kapcsolatát. Az emlékezetes, véres romániai forradalom idején a megyebeli község lakosságának adományait személyesen vitték el a székelyföldi településre. Az első találkozást hamarosan másik követte, sőt a kölcsönös meghívásra július 6-án a domokosiak Jakabszállásra érkeztek. (Pár napos prográmjukról lapunkban beszámoltunk.) A vendégek bú-, csúzóul látogatásra hívták a község lakosságát.

Az egybusznyi honi jókedélyű, várakozással teli csapathoz mi is csatlakoztunk. Igaz, a 14 órás út jelentős részét sötétben tettük meg, s a Berettyóújfalun elkezdett nótázás után hamar álomba szenderült a társaság, ám rövid idő múlva az első felébredő sorra keltette a többit. Az ok pedig: a gyönyörű Mezőség látványa volt. Az erdős hegyek kísérte Maros völgyében, a folyó mellett rövid pihenőt tartva láthattuk, jó néhányan hogyan próbálják szuronyvégre kapni a pisztrángokat. Az apró falvak jellegzetes házainak díszítése, a csu- héstól felfűzött kukoricacsövek ás a vastag bundájú jellegzetesen rövid lábú birkanyájak, kecskék sokasága „hirdette”, miből élnek errefelé az emberek.

A gyergyói havasok vakító fénye után már közel úticélunkhoz, a Gyergyói-medence központjában, a 15 ezer lakosú Gyergyószentmiklóson álltunk meg. Hogy ipari városba érkeztünk; azt mi sem bizonyította jobban, mint a főtérén á munkahelyek kiválóságait bemutató hatalmas táblák, még ha látszott is rajtuk a forradalom nyoma.

Innen nem messze, a római kori Tekerőpatak szinte egybeépülve a marosfői üdülőhellyel, ahonnan a Maros forrása ered. A legközelebbi tábla viszont Sindominic-ót — Csíkszentdomokos — jelezte. Ám sokáig mindhiába lestük az ablakon, hol is várnak bennünket, ugyanis a nagyközséget átszelő főutca húsz kilométer. Igaz, idegenvezető nélkül is hamar kitalálta a társaság, hogy mikor érkeztünk a faluközpontba. Várakozó gyereksereg, jellegzetes piros-fekete népviseletbe öltözött, fekete fejkendős asszonyok sűrűn morzsolták zsebkendőiket, a férfiak meg csak álltak ... A főtér frissen gereblyézett, a szerszámok még falnak támasztva, a halottak emlékére felállított kopjafa nyers illatot árasztott, a márvány kőlap kötését vékony deszkák segítették. A szekerek előtt megpihent lovak, a kerékpárok letámasztva — s hamar körbefogtak bennünket aprók és nagyok, fiatalok és öregek csíkszentdomokosiak.

Ferencz Alajos polgármester hivatalába invitálta a csoportot. A piros-fekete csíkos szőttesekkel terített asztalokon e vidék jellegzetes étke, a frissen sült kürtőskalácsok.

— Köszönjük, hogy érdekelte önöket, mi van velünk. Elsők voltak, akik hozzánk jöttek. Majd rájönnek, semmi különbség nincs közöttünk, csak az az ezer kilométer. Mi is ugyanúgy sírunk, nevetünk, sőt a népdalokat is úgy énekeljük, mint Jakabszálláson vagy Kecskeméten — így szólt a rövid, ám szívből jövő köszöntő. Az óra ekkor már elütötte a délidőt és sok-sok székely ember csalódottan tért haza, mert otthonukba nem jutott magyar vendég. Pedig mennyire készültek!

Minket Sámuel Gyárfásék 627-es számú házába kísértek. Csak ámultunk a szeretetteljes fogadtatástól.

— Vártuk a magyarokat — mondta örömkönnyes szemmel a háziasszony, Marika, aki a tisztaszobába tessékelt bennünket.

A csíki székely nép élete örökös küzdés, amit elárul testtartásuk, mozgásuk; s talán az egymásrautaltság szülte mérhetetlen barátságukat, szeretetüket. A hétezer lélekszámú falu ma már csak magyar lakta katolikus település. Gyárfás édesanyja, aki a családdal együtt él, akar idegenvezetőnk is lehetett volna; lassan kilencven esztendős. Igaz, több mint egy évtizede világtalan, de elméje tiszta. Unokáit, Jóskát, Máriát, Attilát még ismeri, ám Alidát, a dédikét soha nem fogja látni.

Vendéglátóink közül a férj, mint a falubeliek legtöbbje, más munkahely nem lévén, a 12 kilométerre lévő Balánbá• Ferencz Alajos polgármester.

nyán, a rézbányában dolgozott. A forradalom előtt 1800 —2000 lejt, az utóbbi időben 3500-at keresett. Ottjártunkkor még nem tudta, hogy mennyi nyugdíjat kap majd, de azt igen, hogy nem vastagszik meg tőle. Igaz, kora csak 50 esztendő, de az új rendszer adta lehetőség, ha valaki elég időt töltött már lent a föld alatt, s betöltötte az ötyen évet, elköszönhet a bányától. Az asszörtyok1 'rrjóigdljid'éjb 57 'édesen kezdődik, így a feleség, Máriá íiiég eljár a‘ báriya hárbm műszakos sütőüzemébe, ahol mikor mit kell csinálni, azt teszi. Ám előtte hajnalban fejni kell a tehenet, a tyúkok adják a tojást, a fizikai munkát a családtagként kezelt Pali, a fekete ló szekér vagy eke elé fogva segíti.

Alkalmi fuvarra is szívesen vállalkoznak, no nem fizetségért, „Isten áldja meg”—mint most is, amikor velünk elindult, hogy mielőbb eljussunk a faluközpontba.

Pulai Sára

(Folytatjuk)

• A házigazda

és a legkisebb fia,

a cipésznek tanuló Attila sűrűn befogják a családtagként kezelt Palit, a fekete pejt.

• Sámuel Gyárfás édesanyja, Gidró Anna majd ’90 esztendős. Igaz, 12 éve világtalan, de az erdélyi nép történetének jó ismerője.

A blokád elmúlt, a válság itt mara dt

A két német országrész, egyesülése óta egymilliárd (!) márka folyt be a szövetségi költségvetés kasz- szájába a keleti országrész állami vállalatainak privatizálása révén. Ez a hír „normális körülmények között” szenzáció lenne, de mint köztudott, nem élünk ilyen körülmények között, hazai és távolabbi bajok homályosítják el a fantasztikus adatot. Ám most mégis meg kell állnunk ez előtt a szám előtt egy pillanatra. Nem elsősorban azért, hogy a német gazdaság fantasztikus teljesítményein merengjünk, hanem azért, mert be kell látnunk végre, hogy a privatizálás eddigi hazai menetrendje csődöt mondott.

Persze sok érvet lehetne felhozni annak .megmagyarázására, miért nem minta számunkra azv ami a volt NDK-ban történik. És sok szempontból valóban nem is minta, hiszen az egykori keletnémet állam a mienknél sokkal sztálinistább volt a gazdaságban is, egészen az utolsó percekig. Nem hasonlítható össze továbbá a nyugatnémet „testvér” segítőkészsége a volt NDK, illetve hazánk irányában. De az a kíméletlen menetrend, amit az NSZK diktál a keleti tartományoknak, az mindenképpen elgondolkodtató. Kíméletlen a dolog lényegét tekintve: nem engednek egyetlen perc haladékot sem a privatizációban. Amikor kiderült, hogy a keletnémet hivatalnokok tessék-lássék végzik a privatizációval kapcsolatos gazdasági

értékelést, odaküldtek az NSZK- ból 600 szakértőt és napok alatt megindult a vállalateladások gőzhengere.

Komoly figyelmeztetést küldtek a magyar kormány címére ugyanebben a kérdésben a napokban Budapesten tartott Világgazdasági Fórum szakértői is. A külföldi tőkétől való félelemnek lehetnek nem is egészen alaptalan okai, de a magyar gazdaság a mai állapotában képtelen lesz talpra állni, sőt megmaradni, ha a külföldiek előtt nem nyitják meg a vállalatvásárlások lehetőségét — körülbelül ez volt a summája az udvarias, de határozott üzenetnek. Mindehhez hozzátehetjük azt a gazdaságtörténeti információt, hogy 1945 előtt csaknem negyvenszázalékos volt a magyar gazdaságban a külföldi tőke érdekeltsége.

A Budapesten tanácskozó több száz gazdasági szakértő egyébként nem csak a mindenfajta bürokráciától mentes, gyors privatizáció elkerülhetetlenségét hangsúlyozta. Felhívták á figyelmet arra is, hogy a benzincsata—amelytől sokán az ország hírnevét féltették — őket éppenséggel arról győzte meg; Magyarországon erős, szervezett érdekvédelem van, működik az ellenzék, de ugyanakkor minden fél képes a kompromisszumra. Márpedig ez nagyobb g’arancia a politikai stabilitásra, mint akárhány jól hangzó deklaráció, a külföldnek szánt, szépre festett országkép.

A katasztrofális helyzetben levő

magyar gazdaság most már képtelen elviselni az akár csak két; három évre is elnyújtott átalakítást. A kormány által egyelőre még csak kiszivárogtatott gyors átalakítási program szerint már január elején egy sor drasztikus intézkedésre kerül sor a működőképesség megőrzése érdekében. Várhatóan tömegessé válnak a vállalati csődök, gyorsan nő a munkanélküliség, a privatizáció eddigi tempóját mégsokszorozzák. Változnak a forgalmi adó és § személyi jövedelemadó tételei, adókedvezményt ígérnek a vállalkozóknak, viszont a lakáshitelek eddigi támogatását várhatóan megszüntetik, és a gyorsított visszafizetésre akarják ösztönözni a lakosságot.

A kormány gazdasági államtitkára azt ígérte, hogy vége a zárt ajtók mögötti kormányzásnak. Tegyük hozzá: ez a felismerés a kormány számára is életmentő lehet. Ugyanis ezeket a nagyon súlyos következményekkel járó, de elkerülhetetlen lépéseket nem lehet az összes parlamenti párt, az érdekvédelmi szervezetek, és természetesen az ország lakosságának támogatása nélkül véghez vinni. Ilyen politikára pedig csak a teljes nyilvánosság, őszinteség, szerénység .és felelősségérzet légkörében kerülhet sor. A benzinblokád félelmetes jelenetei minden politikával foglalkozót az eddiginél sokkal nagyobb önvizsgálatra kell hogy késztessenek.

P. É.

RÁDIÓJEGYZET

Bujdokló dalok

Kodály Zoltán írta még 1929-ben: „ •... mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.” A népdal napjainkban szinte már csak bujdokol, néha feltűnik a zenei irodalomban, köteles- ségszerűen előjön a rádió műsoraiban, felbukkan a táncházakban, s egyre kihalóbb az iskolai életben.

•A népkölt'észet és népzene hetei a rádióban most kezdődtek eL.Naponta felcsendülnek a ritkán hallott gyer- mekjdalo^, pás?tPffaíok, betyárdalok és táncnóták, hangversenyek lesznek a kiváló—Bartók-, Kodály- stb. — feldolgozásokból. Talpalávaló, táncházi muzsika csendül'fel, s az érdeklődők bizonyára szívesen hallgatják meg Bojtár László, Volly István, Vorák Ferenc és mások Találkozásom a népzenével című emlékezését.

Miközben megállapítjuk, hogy örvendetes a csaknem ünnepivé vált népköltészeti, népzenei esemény, ugyanakkor a hétköznapi figyelem hiánya egyre nyilvánvalóbb. A rádió műsoraiban csak külön blokkban, elkülönítve szerepelnek népdalok. A magyar muzsika — legyen népdal, nóta vagy egyéb műdal—már régóta nem vegyülhet például a Reggeli krónika című zenés műsor hangjai közé. A magyar dal nem szerves része, csak „penzuma” :— leckeszerű feladata — a zenei programoknak.

Ha Kodály élne, vajon mit szólna mindezekhez?

A ROVKI-ban

Volt idő, amikor nagy titoktartás övezte a Kecskeméten működő, elsősorban katonai célokra rendelt Repülő Orvosi Vizsgáló és Kutató Intézet tevékenységét. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor á magyar űrhajósjelölteket a jelentkezők sokaságából kiválasztották, különleges feladatjutott az intézetnek. Néni csoda, hogy még külföldről is ráirányult az elismeréssel társuló figyelem.

Dr. Remes Péter az idő tájt még ifjú századosként szorgoskodott az épületben, most pedig a repülőorvosok főnökeként szerepelhetett a róluk készült, a Petőfi rádióban szombaton délelőtt sugárzott műsorban. Avolt vezető, dr. Hideg János, aki korábban sokszor megszólalt a Petőfi Népe riportjaiban is, azúttal mint orvos vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Egészségügyi Szolgálatának főnökeként nyújtott segítséget az emlékek félidőséhez.

A két műsorvezető, Kertész Zsuzsa és Vértessy Sándor • civilként is bátran mozogtak a titokzatos vizsgálati terepen. S nem hagyva ki a munkával és magánélettel kapcsolatos kényesebb kérdéseket sem, alaposan kifaggatták a megjelenteket. Farkas Bertalan és Magyart Béla feleségét épp úgy, mint a futószőnyegen most is becsülettel helytálló egykori űrhajóst.

A jelzett műsoridőt jóval túllépő, zeneszámokkal tarkított adás valójában az emberi sorsok megmutatásával, közeibe hozásával kötötte le mindvégig az érdeklődésünket. Mintha mi is ott lettünk volna! Talán ez a legnagyobb elismerés a rádiós műfajokban.

Ki viseli?. . .

Azt mpndta A vidéki magazinja műsorvezetője, hogy most pedig a műsor „szponzora”, vagyis költségeinek viselője következik. El is hangzott egy viszonylag rövid beszélgetés a MÜSZI nevű cég képviselőjével, aki ismertetőt tartott üzleti múltjukról, eredményeikről és biztató kilátásaikról. Áhítattal hallgattam, s úgy éreztem, hogy fordulópont ez a Magyar Rádió—mint intézmény—és , hallgatósága életében. Már csak azt várom, hogy a Beet- hoven-szimfónia kellős közepén egyszer csak megszólal a karmester, Pierre Monteux, és sajnálattal (vagy örömmel?) közli: — Most pedig kedves hallgatóink egy perc reklám következik, lazítsanak, fogy asszák el a magukkal hozott szendvicseket, jó étvágyat kívánok!

Hogy ez képtelenség? Ne legyünk ennyire kishitűek.

F. Tóth Pál

VÁLASZOL

A FALÓ BÜFÉ VEZETŐJE

Rágalmazónak és hitelrontónak tartja Csorbáné az olvasók levelét

Megfenyegettek bennünket is ... címmel november l-jén olvasóinktól való levelei tettünk közzé. Ebben tízen távolról sem kedvező színben tüntetik föl a kecskeméti Erdősi Imre utcai Faló büfét és vezetőjét. (Október 17-én lapunk is foglalkozott egyik riportjában a Falóval, kereskedelmi felügyelők ellenőrzése és ugyancsak olvasói levél kapcsán.) A november 1-jei észrevételekre az üzlet tulajdonosa az alábbi válasz közlését kérte:

„Tisztelt Főszerkesztő Úr!"

Megdöbbenve olvastuk a Petőfi Népe napilap 1990. november l-jén megjelent számában, az Olvasó hangja című rovatukban a Faló büfével kapcsolatban megjelent cikket. Ami ebben a levélben áll, kimeríti a Btk.-ban leírt rágalmazás fogalmát, és csodálkozom azon, hogy lapjuk a nevét adta ehhez. Törzsvendégeink egyszerűen felháborítónak tartják ezeket a mocs- kolódásokat.

Ebből az irományból mindjárt az elején kitűnik, hogy aki ezt írta, nem is járt a Faló büfében, ugyanis a büfében van WC, enélkül meg sem nyühatott volna. A piacon árusító termelők, vásárlók, kereskedők még ha nem is fogyasztanak, ingyen használhatják a mosdó- és WC-helyiségeket.

Aki már járt egységünkben, azt is tudja, hogy ez a kicsiny helyiség alkalmatlan arra, hogy holmi örömlányok árulják itt magukat. Napjainkban az egyre jobban terjedő AIDS vírusát továbbítják (sok külföldi bevonásával) — írja jóakarónk (!). Ez a vád a legförtelmesebb az összes közül, az üzleti hitelünket teljesen lerombolja, de azt is bizonyítja, hogy az illetők soha nem árultak a piacon, hiszen tavasz óta, amikor az úgynevezett KGST-piacot elhelyezték a Budai utcából, külföldi vendégünk csak olyan volt, aki véletlenül eltévedt, mivel a kecskeméti piac és környéke nem idegenforgalmi látványosság.

Az, hogy a nem megfelelően viselkedő vagy más vendéget zavaró egyéneket kitessékelik, a világ összes vendéglátóhelyén előfordul, sőt, a többi vendég érdekében meg is kell, hogy tegyék.

Ebben a levélben nemcsak engem, még a bűnügyi szerveket is célba veszik, miszerint a levélíró vagy -írók A sejtésem szerint egy ember állhat emögött, mivel hasonló tartalmú leveleket már kaptam ezen illetőtől, amik természetesen meg is vannak — korrupcióval vádolja a rendőrséget, amit nevetségesnek tartok.

Ezek után nem átall a Polgármesteri Hivatalhoz fordulni rágalmazóm, hogy valamiféle személyes bosszút tudjon érvényesíteni ellenem.

Az árdrágítás vádjára csak annyit tudok mondani, hogy az illetékes szerv, ellenőrzése során, nem tapasztalt ilyet, és a próbavásárlásnál sem volt probléma, a mérés és a kiszolgálás teljesen korrekt volt.'

Nem értem, hogy egy ilyen levél hogy jelenhet meg aláírás nélkül egy megyei lapban. Ezek szerint ha valaki le akar járatni valákit, akkor csak kapja a tollát és beír a szerkesztőségükbe, a levél végére odaírja, hogy fél- a bosszútól,' és máris megjelenhet a levele, aláírás nélkül.

Kérném a Szerkesztő Urat, hogy adja ki a cikket író tíz személy nevét, és ezen levelemet 8 napon belül közölje a lapban. Én nem bosszút akarok állni, ahogy a levélíró feltételezi, hanem a törvény előtt szeretném jogaimat érvényesíteni.

Amennyiben a kérésem nem teljesítik, kénytelen vagyok személyhez- fűződő jogaim megsértése miatt pert indítani a Lapkiadó Vállalat ellen.

Kecskemét, 1990. november 7.

Csorba Istvánné, a Faló büfé vezetője”