Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-03 / 258. szám

1990. november 3. • PETŐFI NÉPE • 5 Képes üdvözlet Kremsből A Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán nyílt meg az a képző- művészeti kiállítás, ahol Krems (Ausztria) Pedagógiai Akadémiá­jának művésztanárai és növendé­kei mutatták be alkotásaikat. A testvérintézményi találkozás a magyar—osztrák pedagógiai kulturális kapcsolatok egyik leg­kiemelkedőbb eseménye volt. Az egyik 'közös egyetemes világ­nyelv: a vizualitás nyelvén szól­tak hozzánk osztrák barátaink, kamarakiállítások segítségével. Igén tanulságosak voltak a ki­állítás anyagához kapcsolódó szakmai konzultációk. Mégis-' merhettük vizúális- képzési mo­delljük egyik — talán számunkra is igen tanulságos — változatát. A Kremsi Pedagógiai Akadémia tanítóképzésére az intézményi kereteken belül szervesen épül rá a tanárképzés. A vizuális stúdiu­mok legérzékenyebb növendékeit vonják be a tanárképzés folya­matába. Ez a specifikus irányult­ság az alapozó három év után a 4.—5. évben kerül sorra. A vég­zett növendékek így mélyebb tu­dásanyag birtokában kiválót tudnak nyújtani az elemi iskola alsó fokú osztályaiban és a ná­lunk ismeretes felső tagozati ok­tatónevelő munkában is. Magyar .pedagógiai útkeresé­seink között ez á képzési modell is átgondolást igényéi. Képzeljük el, milyen eredményes lehetné al­só tagozatos vizuális nevelésünk, ha a tanító alapos szaktudás bir­tokában élményszerű, tartalmas vizuális-nevelési órákat tartana — vagy a másik lehetőség is iz­galmas, a jelenlegi óvó- és tanító- képzés a 3-tól 5 éves korra készí­tene fel szakmailag, de a ráképzés folytán 9—14 éves kqrú gyerme­kek vizuális nevelését is meg tud­ná oldani friss, korszerű ismere­tekkel. A magyar-—osztrák kapcsola­tok mind történelmi, mind kultu­rális' téren is számottevőek. Könnyen idézhetünk egy-egy progresszív irányvonalat a két nép kulturális kapcsolatrendsze­rében. Fischer von Érlach, Hil­debrandt- építészeti iskoláinak ha- tásá a magyar architektúrára. Maulbertsh örökérvényű, szép freskókat festve Sümegén megal­kotta a magyar barokk-rokokó „Sixtus-kápolnáját. ” Petenkofen iskolateremtő mestere és fő szer­vezője volt a szolnoki művészte­lepnek. A holland—osztrák—né­met leképezési módszerek döntő stilisztikai tényezőt jelentettek mind Szolnokon, mind a kiala­kuló. alföldi iskoláknál (Kecske­mét, Hódmezővásárhely). A „Jugend Stil” hatása a század- fordulón elementáris hatással termékenyítette meg nemzeti ,sze­cessziós törekvéseinket. Oszkár Kokoschka századfordulós exp- ressziós festészete a mai napig követhető a magyar pikturában. Az európaiság, itt a Duna me­dencéjében is megkérdőjelezi a kulturális | szétdaraboltságot. Ezért a szomszéd országok szelle­miségének megértése, elemzése a jövő építésének elkerülhetetlen feladata lesz; Találkozásaink „híd” funkciót kívánnak betölte­ni közös dolgainkban, így a taní­tóképzés ügyében is. A képző in­tézményekben, Kremsben és itt, Kecskeméten is, az alkotó mun­ka (tanári, hallgatói) csupán aranyfedezete a mindennapi pe­dagógiai munkának. A kiállítás­képei arról győznek meg bennün­ket, hogy megvan rá a garancia, hogy Ausztria friss szemlélettel kikerülő diplomás pedagóguso­kat ad országa vizuális nevelése számára. A bemutatott kereszt­metszeti anyagokban éppen úgy felfedezhető a nemzeti hagyomá­nyok hatása, mint az. európai progresszív festészet és grafika nyomvonala. Josef Tobner sokszínű anya­ga technikájában is változatos. A főiskola vezető tanára alap­vetően a festészet műfajával foglalkozik. Külföldi tanulmá­nyútjain készített, rendkívül ar- tisztikus tusakvarell képei erős atmoszférikus jellegűek. Visszá- fogott színvilágé munkái jól, demonstrálják a mediterrán építészet jellegzetes formaválto­zatait. . Anton Ehrenberger dél-angliai tanulmányútján készített grafikai . sorozatát hozta el Kecskemétre. Egyedi grafikai lapjai igen dina­mikusak, helyenként gesztussze- rűek. Helga Krutill, aki igen míves alkalmazaCtvlgEáfikai-.' munkákat; készít, valamikoria-Kremsis Aka-i démia növendéke volt, ma pedig' a St.'Pölteni iskola tanára. De itt voltak a mostani növendékek munkái is.- Anyagukban igen vál­tozatos műhelymunkát ismerhet­tünk meg. A festészet hagyomá­nyos műfajain túl rézkarcok, vas­karcok, vegyes technikával ké­szült kollázsok tették színessé be­mutatkozó anyhgukat. ..Az itt tartózkodó delegáció tagjai' főiskolánkon bemutató • KTuIill: Badger — Airbnush (tanár). 0 Rohrfofer Doris:. Geo- metriche Formen (hallgató). 0 Tobner: Paros-Grie- chenland (tanár). T* órákat látogattak- meg. Mádainé Tóth Katalin textil, Báron László bábjátékórája, Bruncsák András kerámia műhelybemutatója szí­nesítette a szakmai programot. A rövid, de tartalmas találko­zás tavasszal folytatódik Krems­ben, ahol a Kecskeméti Tanító­képző tanárainak és növendékei­nek bemutatkozó kiállítására ke­rül sor. Szappanos István a Tanítóképző tanára Szokolay történelmi imádsága Október 23-ari a. televízió és a rádió nyilvánossága előtt hangzott fél a Magyar Állami Operaházban egy oratórium; Szokolay Sándor Magyar Zsoltára, Nem véletlen a dátum, nem szán­dék nélküli a cím, s nem előzmény nélküli a mű Szokolay életművé-, ben. „1956. október 23-át, mint törté­nelmünk' egyik legnagyobb össze­gyűlendő fájd almának kifakadását életem alapélményeként őrzöm” — írja a zeneszerző. Ettől az élménytől ihletetten szü­letett annak idején, 1957—58-ban a Tűz Márciusa című eposza Ady Endre versére. Az „áthallást” észre* vették, s akkoriban próbálták is Szokolayra rábizonyítani, csak Ady klasszikussága mentette meg őt és a müvet is. ' Szokplay nem volt aktív harcosa a forradalomnak, „nyugtalan diák­ként érdeklődtem az események iránt” — mondja magáról. Elkötelezettségéről, az életét alapvetően befolyásoló, meghatá­rozó tényről így vall egy interjúban: „1956 történelmi pillanatai alapél- ! menyeimmé váltak és enélkül soha nem leltem volna operaszerző. A nagy drámai nyugtalanság, az emberek jobbítási szándéka, a köz­érdekűség annyira átjárt, hogy a kantáták, az oratóriumok, majd az operák felé indított el... ügy érez­tem, hogy egyszer eljön az ideje egy olyan történelmi kifakadás zenei megfogalmazásának, mint amilyen 1956volt” ‘ És amikor eljött az idő, Szokolay nem késlekedett. Ám mégsem saját ‘ élményeiről vagy a konkrét történe­lemről írt zenét. Nem 1956. október 23-át fogalmazta hangokká. Azt tartja, ehhez még túl közeli az idő, kell egy kis távolodás, történelmi Hér, hogy egyetemesen" lehessen szólni róla. És akkor Domokos Péter Pál­nak, szívbéli jó barátjának készteté- sére kezébe vette Dsida Jenőnek a húszas években írt Psalmus Hunga- ricus cimü versciklusát. A költe­mény hazaszeretetei sugalló szelle­me, nemzeti, költői lelkiismeretfur- dalást közvetítő hangja pontosan nmeit Szokolay érzéseivel. Évekig foglalkozott a monumentális vers­sel, amelynek minden spra „újraél­hető aktualitással bír”, míg 1990 nyarán elkészült a zenemű. Mégsem a teljes verset választot­ta zenéje alapjául- Sűrítve, a legfon­tosabb gondolatokra ■ koncentrált. Az imaszerfi eskütételre, amely a haza, a nép iránti kötelezettségre figyelmeztet. A kompozíció alcíme ; ezértjs Történelmi imádság. S hogy nem az eredeti Dsida-adta cím lett az oratórium címe, annak az az' oka, hogy a magyar zeneirodalom- ! nak van már egy Psalmus Hungari­cusa, a kodály: mű, amely Szokolay .számára „a magyar zene első számú reprezentánsa”. Zenei megfogalmazásban a négy­tételes kantátaszerű formát válasz­totta a szerző, visszatérő verszsol­tár refrénnel —*’„Ncpem te szent, te kárhozott, te drága!” , azzal a céllal, hogy a négy tétel ellenére egy közös nagy forma rajzolódjék ki. I A részleteket így magyarázza Szokolay: „A darab szólistái közül a tenorszóló magát a költőt szemé- f -lyesíti meg. Az altszóló az ifjúságot féltő anyát. A bariton-basszus du­ett pedig a harcos hősöket. A darab első tétele „A lelkiismeret hang­ján”,, 4 keltőben felébredő bűntu­datot énekli meg a megfeledkezett - hazaszeretetről. A második tétel „Történelmünk régmúlt hangján” ezeréves szenvedéseinkről énekel. A harmadik tétel „A közelmúlt hangján” elmúlt évtizedeinkét idézi fel, mulasztásainkat, romlásainkat. , A befejező tétel „A jövő hangján” a mű teljes apparátusát vonultatja fel, szólókvintettet, gyerekkart, ve­gyes kart. A jövő egyetlen megoldá­sa áz egymás felé fordulás lehet.” , Talán legjobban a vers e sorai summázzák ezt a gondolatot: Szé­kelyek, ott a bércek szikla-mellén, / üljetek mellém! / Magyarok, ott a Tisza partján, / magyarok, ott a Duna partján, / magyarok, ott a tót hegyek közt / s a bácskai szőlőhe­gyek közt, / üljetek mellém. / Ma­gyarok Afrikában, Ázsiában, / Pá­rizsban vagy Amerikában, / üljetek mellém! / Ti ezután születők s ti porlócsontú ősök, / ti réghatott re­gősök, ti vértanúk, hősök, f üljetek mellém! ’— Azt hiszem, fájdalmas múl­tunk, nehéz jelenünk után az "egy­másra találás e reményével szabad csak a jövő felé néznünk — sum­mázza a szerző. Szokolay új művét Gcczy Olgá­nak ajánlotta, aki az ősbemutatón vezényelte a Magyar Zsoltárt. ' Érdemes idéznünk a mü lényegé­ről szólva Géczy Olgának, a Svájc­ban élő karmesternek a szavait: „Az egész magyar lét benne él eb­ben a műben, a hallatlan, mérhetet­len szenvedés, amit megélt egyén és . az egész nemzet évszázadok során-.- - A négy tételben az érzelmi kibonta­kozás egyre nő. Ahogyan egész hal-. . kan elkezdődik az oratórium, szinte a semmiből, aztán folytatódik a fe- norszólóval. Az első tétel zenei anyagából bontakozik ki az egész mű. Különleges a darab lezárása, ahogyan a legkülönfélébb zenei szférákat ötvözi. A befejezésben, a Jeruzsálem szót az Ámennel kap­csolja össze, bensőséges hangulatú imavégként. Átlényegült, elmélyült, ihletett mű a Magyar Zsoltár.” * $ (k. m.) ANTALFY ISTVÁN: Hinni kell Robban a perc sűrített levegője. A fáradt agy kerekei kattognak. Hajnalba nyúló nagy- viták után jön-e nyugalma békés nappaloknak ? Itt járok most már én is a megbántások sivatagában görgetem a gorombaság szikláit, pedig élük sebzi lelkem, lábam, az idegesség atomfelhőinél nem tudók sokszor már hinni sem, pedig amiben hinni kell, s lehet, ott ragyog anyám könnycseppjeiben ... KOCZÓ ILDIKÓ: Csütörtök Ahhozyhogy a világ része legyek, először meg kell értetnem másokkal magam. Felfedező útra indulok. A fehér foltok az emberek szemében, csak felfedezésre várnak. A Világ legyintett egyet,, és aznap már nem szólt hozzám. SZEPESI ATTILA: Széna téri kopjafák A nagyvárosoknak nincs közép­pontjuk. Főképp azoknak, melyek több településből forrtak össze. Ta­lán mindegyik őriz valamit a régi hangulatából. Jó, ha őriz, mert oly­kor éppen az egyéniségéről mondott le a sok egykori télépülés, mely nagyvárossá összeforrt. Buda valaha csak á Várhegyet, és annak tövében, a Duna-parton elte­rülő települést jelentette. Budafok, Szentlőrinc (a pálosok kolostorá­val), Budakeszi, Hidegkút, Reme­te, Háros, Kovácsi, Sasad kívül es­tek, részben ma is kívül esnek a városon. A mai szemmel nézve igen­csak apró telépülést fal kerítette be, melynek nyomai a Széna téren ma is láthatók. A tér tehát az egykori város határán feküdt. Neve pedig arra utal, hogy itt piac, szénapiac működött. Szerencse, hogy a szép név megmaradt, mert ebben a vá­rosban az utcák és terek igen gyak­ran váltottak nevet, a történelem szeszélye szerint. A tér mára elvesztette határ jelle­gét. Belül került a nagyvároson. A fal maradványai— rajtuk az em­léktábla — csak emlékeztetni tud­nak egykori határhelyzetére. Hogy nyugatról, a környező apró telepü­lések felöl, ide futottak be a keres­kedelmi utak, 1 aztán itt, a város peremén zajlott az áruk csereberéje. A tér nyírott füvén ma szerény emlékkő áll. Körülötte hét kopjafa. A kövön felirat: 1956. Es körben friss és fonnyadó virágcsokrok. El­hamvadt és hunyorgó mécsesek. Gyertyák. Négy évtizedre visszanyúló emlé­keim vannak a környékről. Főképp a Mártírok útjáról (egykor: Margit körút), mely innen kanyarog a Margit-hídig. A Rózsadomb olda­lában, az Eszter (ma Sólyom Lász­ló) utcában laktunk. Innen jártam iskolába, meg a Mártírok útjai fe­rences templomba. Egyszer, ha jól emlékszem, 1950 szigorú telén hazafelé tartottunk szüleimmel Pestről Budára. Estele­dett. A hídon megpillantottunk egy férfit, aki a korlátba kívülről ka­paszkodott, és nézett le a zajló jég­táblákra. Apám odaugrott, megra­gadtai középkorú ismeretlent, és leszedte a karfáról. Feltűnt a férfi rongyos öltözete, soványsága. Nem ellenkezett. Apám erősen fogta. Láttam, ahogy a sovány ember va­cog, és szeméből könnyek csorog­nak, Apám úgy vezette maga előtt, mint egy engedelmes, akarata-vesz- tett gyereket. Halványan emlékszem még a hír­hedt Balogh páterre is, aki itt lakott valahol a környéken. Gyakran fef tűnt jól ápolt, pöfeteg alakja. 0 az a pap, akire az egyház csak piron­kodva, szemlesütve emlékezhet vissza, mert jelképe volt a Rákosi­nak behódoló, szervilis egyházfiak- nak. A Mártírok útja oldalában, a Széna tér sarkán állt még a hírhedt Margit körúti fegyház. Nagybá­tyám is megfordult itt, Rákosiék, az A VO vendégszeretetét élvezve. Sza­badulása után sokat mesélt a bent töltött esztendőkről: hogyan vallat­ták kurtavasra függesztve, hideg vízzel locsolva, éji álmából rendsze­resen felriasztva. Hogyan építették be közéjük a besúgókat, s milyen — az utolsó cigarettacsikket is elosztó —1szolidaritás élt a sokfelöl verbuválódott, sokféle arcú fegyenc között.' ' Sosem lepett meg, hogy épp itt, a Széna téren verbuválódott 1956 ok­tóberében a szabadságharcosok egyik fegjelentösebb egysége. A tér — rejtetten tovább élő határhelyze­ténélfogva —, meg az itt komorodó börtönépület nyomasztó hangulata miatt is, valósággal felkínálhatta magát a harcolók csapatának. Ide futnak össze a környék útjai. Pest, a Várkegy, meg a külső település felöl. Láttam egy filmet, már jóval ké­sőbb, a Széna téri felkelőkről. Pon­tosabban szólva: néhány töredék filmkockát. Ami az akkori kusza napokból s a kezdetleges filmfelve­vők jóvoltából fenn tudott maradni. A felkelők parancsnokát, a legen­dás hírű Szabó bácsit mutatja, ahogy beszél—a szavait nem érteni —I ahogy a fegyverét megcsókolja, és társaira néz. Szakadt, sovány emberek veszik körül a parancsno­kot, akit a bukás után hamarosan kivégeztek. Ha ezt a kifejezést: „népi hős", gyerekkoromban az iskolában ki­mondták, mindig valami borongás köd ereszkedett ránk. Távoli, értel­metlen. Neveket mondtak.: Bugyon- nij, Csapajev, Oleg Kosevoj. Hall­gattuk, és ha kellett, kimondtuk őket, de nem volt közük a valóság­hoz. A valóság egyszerű. Néhány ron­gyos férfi emléke. Néhány virágcso­kor a fűben. Néhány lobogó gyer­tya, és hét kopjafa. Es akkor is így van, ha nekem, a katolikusnak, a kopjafa' kezdetben idegen jelkép volt. Szinte érthetetlen. Meg kellett tanulnom, mi az. Ahogy a megtartó zsoltárokat is. A nagyvárosoknak nincs közép­pontjuk. De kell néhány hely, ahová az ember szívesen visszajár. Néhány hely, ami nem attól lesz fontos, hogy valamilyen közlekedési vagy egyéb csomópontra esik. Az ember elindul sétálni, nincs különösebb célja, és egyszerre, észreveszi, hogy ott áll a Széna téri kopjafák előtt. Egy pillanatra megáll, elnézi a hu­nyorgó gyertyákat, és visszaemlé­kezik a hídon vacogó öngyilkosje­löltre, és visszaemlékezik Szabó bá­csira, akinek elszánt arca olyannyi­ra különbözik a másik férfiétől, mégis összemosódik vele.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents