Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
4 • PETŐFI NÉPE 9 1990. november 3. FELÉRTÉKELŐDŐ Alternatív energiaforrások Köztudott, hogy hazánk hagyományos energiakészletei rendkívül szerények. Az ismétlődő olajárrobbanások, a szovjet szállítások akadozása, illetve elmaradása miatt — kényszerűen — egyre nagyobb figyelmet fordítanak a szakemberek az úgynevezett alternatív energiák hasznosítására. Alternatív energiaforrások. Éppen ezzel a címmel rendeztek kiállítást a napokban Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. Az érdeklődők itt megismerkedhetnek keleti szomszédaink tudósainak azon kutató-fejlesztő munkájával, amely a Nap, a szél és a Föld mélyének hője és a biomassza energiájának felhasználására irányul. A mi szempontunkból kiváltképp annak a biogázgyárnak a modellje érdekes, amely bemutatja, miként készítenek metángázt a mezőgazdasági, háztartási és ipari eredetű szerves hulladékokból. Figyelemre méltó technológia ez, hiszen azon túl, hogy az eddig környezetkárosító anyagokból plusz energiát nyerhetünk, a folyamat végén még ráadásul jó minőségű talajtrágyához is juthatunk. Egy másik, a bioszolar állomás makettje már a XXI. századot idézi. A tudósok elképzelései szerint — a nem is túl távoli jövőben — az óceánokon telepített mesterséges szigetek dolgozói zöld és kék algákkal termeltetik meg a gázt, amelyet tartályhajók szállítanak a szárazföldre. De térjünk vissza napjaink realitásához! Kétségtelen, hogy Magyarország jelentős geotermikus energiakészlettel rendelkezik. Ezért megkülönböztetett figyelmet érdemel a Kamcsatkában éppen most épülő geotermikus erőmű működő modellje. Itt a föld gyomrából, mintegy másfél kilométer TARTALÉKAINK 9 1969 októberében bocsátották Föld körüli pályára az „Interkozmosz—1” szputnyikot (a képen látható berendezés azonos nagyságú, felépítésű testvérét). Az égi vándor fedélzeti műszereit napelemek látták el árammal. 9 Ilyen tartályokban készítenek biomasszából metángázt. mélységből feltörő 250 Celsius-fokos forró víz és gőz energiáját alakítják majd át 1992-től villanyárammá. Láthattunk még a kiállításon földre telepített napelem- és turbinamodelleket is. A legtöbb időt azonban talán mégis azok előtt a tablók előtt töltöttük el, amelyek a budapesti székhelyű Energotechno Magyar—Szovjet Energetikai Kft. együttműködését mutatták be. A közös vállalat még alig néhány esztendős múltra tekinthet vissza, de máris számos jelentős eredményt könyvelhet el. Dunaújvárosban például, a Dunai Vasműben, a közelmúltban sikeresen átalakították az izzókemence hengersorát. A részt vevő üzemek tehát — úgy tűnik — példamutatóan együtt tudnak dolgozni. Sajnos, országaink között az energetika, területén már nem ilyen zökkenőmentes az együttműködés. Remélhetőleg a dollárelszámolásra való áttérés után, decembertől, a szerződéseket betartva, folyamatosan szállít majd keleti szomszédunk. G. B. 9 Kamcsatkában két év múlva már áramot termel a modell eredetije, a forróvízhasznosító erőmű. 9 Ez már a jövő évezred: az óceánon ehhez hasonló mesterséges szigeteken munkára fogják az algákat is. Tojástánc Patthelyzet vesztesekkel 9 Ennyi? Mennyiért? Naponta 45-50 ezer tojást megtermelni — közkeletű szó- kapcsolattal élve — nem akármi. Akkor sem az, ha a műveletsorok Színhelye igazán korszerű tojótelep, ha a tyúkállomány a kor szakmai követelményeinek megfelelő, vagy talán még annál is jobb égy fokkal. A belső munkákat természetszerűen vezényli a tojást rakó káráló sereg életritmusa, a gépek, eszközök tisztítási sorrendje. Ezzel tehát a kapun belüli dolgokkal nincs is különösebb gond. A gond ott kezdődik, amikor a tálcán sorakozó tojások mellett megállnak az emberek és azon kezdenek gondolkodni, mennyi „ragad benn” a tárolótérben. Kinek haszna... Persze, jönnek a viszonteladók, jönnek a hosszú távú szerződést megkötők és viszik a tojást. Mondjuk az előbbiek a Bosnyákra. És milyen meglepő, mondjuk IFA-ra raknak 72 ezer tojást, amit darabonként megvettek 3,20-3,30-ért, és a nagypiacon eladják 4,40-ért. (Ha a szállítási költséget a múlt hetek árain számítjuk, darabjára 5 fillér jöhetne ki legföljebb!) A két érték közötti különbség a szállító haszna, akinek kockázata annyi, hogy megutaztatta a rakományt, hiszen a Bosnyá- kon nem nagy a valószínűsége, hogy nyakán marad az áru. Egyébként sem visz el a tojóte- lepről annyi tojást, amennyitől saját, csatornáin — biztonsággal nem tud megszabadulni. Kinek kockázata... Ez tehát a tojótelepen dolgozóknak nem a legjobb buli. Mert hiszen a viszonteladók úticéljaként nemcsak a Bosnyá- kot, hanem az iparvárosok sokaságát, vagy éppen a nagyobb üzleteket is lehet említeni. A példa, ahonnan adatainkat vettük, nem hinném, hogy egyedi, így aztán bátran általánosítható a következő forma is: az előre megkötött éves szerződéseké. Amelyek azért többé- kevésbé biztosítanak arról, hogy a tojás nem marad a- termelői tárolóban. Hogy milyen áron? Ilyen szerződést, természetszerűen, azok köthetnek, akik biztosak abban, hogy a következő esztendőben folyamatos munkájukhoz szükséges lesz az alapanyag. (Hogy ezt manapság ki teheti, ne firtassuk.) Tehát a szerződés megköttetik előző év október—novemberében, jelesül tavaly ezekben a hónapokban. Igen- ám, de jós legyen a talpán, aki tavaly ősszel tudta, hogy az idén ősszel milyen áron kell majd beszereznie a tápot, energiát, miegyebet. És ha akkor 2,80—2,90-es megfontolt kalkulációja fix árral határozta meg a tojás darabonkénti árát, hát az idei év nagyobbik részében ezzel az összeggel nem „fedte le” az előállítási költségeket sem. A másik oldalról szerzett 3 információk szerint ugyan e fix áras tojás a fogyasztóhoz soha 3 forint alatti áron nem került. A „buktát” viselje a termelő, ha tudja! A lehetőségek keresgélése végtelenségig nyújtható. Pontosabban, egészen addig, míg a tojótelep, veszteségessé válva, nem kényszerül önmaga felszámolására. (Hogy ez mivel jár, megint más, bár nem kevésbé elgondolkodtató kérdéseket vet fel,) Lássuk az oly sokat emlegetett exportot. Jő a jugoszláv partner megbízottja és üzletet óhajtana kötni. Nem is rossz áron, nem kis mennyiségre. Mindezt múlt év decemberében. A termelő engedélyért folyamodik, aminek elintézése, persze, nem hipp-hopp dolog. Mire az a fránya engedély megszületne, a jugoszláv immáron csak volt „partner”, megvásárolta a tojást mástól. Magad uram... Nos, mi marad, mi maradhat még? Hát persze, a saját forgalmazás! És innen — bár ebben egy cseppet sem vagyok biztos — egyedivé válik a Jakabszállá- si Népfront Szakszövetkezet esete. Vélem ugyanis, csak a helyszín és a szereplők lennének mással, másokkal helyettesíthetők, az események és a számok arányai nem. Jobbágy István, a tojótelep vezetője mesélte el a történteket, mely szerint a kecskeméti piacon szerettek volna, benn a fedett területen, bérelni mintegy hat négyzetmétert. Itt az elképzelések szerint — október közepéről volt szó —f kínálták volna az I. osztályú, barna héjú tojást 3,60-ért, a másod- osztályút, a kisebbet 2,90-3 forintért. A megvalósulást a kecskeméti piac telítettsége akadályozta meg, amit Kun István, a piacfelügyelőség vezetője a továbbiakra nézve nemhogy csökkenőnek, hanem még inkább növekvőnek lát. Való igaz, lett volna egy megoldás — aki helyismerettel rendelkezik, tudja, hogyan téliesítik a kecskeméti piac fedett területét —; a kijelölt terület a téliesítésre szolgáló függöny és az állandóan nyitva tartott bejárati áj tó közé esett, kényszerűségből: Ez pedig a tojások szempontjából igencsak balesetveszélyes, hiszen a csapkodó függöny nem kevésbé repesztheti meg őket, mint a téli mínusz fokok hidege. Ezek után a patthelyzet körvonalazódik. A termelőé, mert hiszen saját kockázatára nem kap választ a termelői árral. Pedig ki vitatná, hogy a tojótyúkokat 21 hetes koruktól az 52 hetes tojásrakási időben etetni, gyógyszerezni, ellátni kell. Egyre növekvő költségek mellett. Kiszámolták a jakabszállási telepen, ha minden tojáson csak 15 fillér hasznuk lenne, az a telep nemhogy a működőképességét fenntarthatná, hanem nyereségéből— esetleg ^ fejleszthetne is. Ez a 15 fillér pedig, akárhogyan is számolom, legföljebb 3,60-ig emelte volna meg október közepén a tojás árát. Miután ezen az időponton túl vagyunk, bizton megállapítható, hogy ezen az áron — tisztelet a nagyon ritka kivételnek — nemigen kapott a fogyasztó tojást: tehát a termelő, a fogyasztó e patthelyzetben egyaránt bukott. Gál Eszter RAJTUNKCSAKAVILÁGBANK SEGÍTHET? Csődben a szakképzés A Világbank szakértői nemrégiben megvizsgálták a hazai szakoktatás helyzetét. Megállapították, hogy az általános képzés színvonala gyenge, az ide tartozó intézmények háromnegyedében nincs, vagy csak alibi nyelvoktatás folyik, a végzett szakmunkások alig tudnak kommunikálni, vagyis nem tudnak megfelelően alkalmazkodni a munkaerőpiac változó szükségleteihez. Mit ad a gimnázium? A jelentés megjegyzései annál súlyosabban esnek latba, miveía sokat emlegetett, de mindeddig késlekedő szerkezetváltás elképzelhetetlen jól képzett szakmunkások, technikusok nélkül. Az iskolaügy azonban változatlanul csak a gimnáziumokkal látszik törődni — noha az általános iskolákból kilépők háromnegyede, jelenleg összesen há- romszáznegyvenezren, szakiskolákban tanulnak. így sikkad el az a tény is, hogy — néhány elit gimnázium kivételével,-— a továbbtanulók többre tartják á szakközépiskolákat az általánosan képző gimnáziumnál. Tavaly például országosan a gimnáziumi férőhelyek alig több, mint hatvan százalékára volt jelentkező, míg a szakközépiskolákban átlagosan két és félszeres volt a túljelentkezés. A szakképzés súlyos gondjai csak részben származnak annak rendszeréből. Nagyobb baj az, hogy megkezdődött a vállalatok kivonulása a szakképzésből, részben az átalakulás, részben a fenyegető csőd miatt. Eközben a szakképzésre hárul a fölöslegessé vált munkaerő tömeges átképzésének feladata is, egy olyan időszakban, amikor anyagi bázisa folyamatosan szűkül. Tavaly négyszázötvenezer felnőtt vett részt valamilyen átképzésben, jó részük nappali oktatásra berendezkedett szakiskolában. Ugyanakkor az is tény, hogy ugyanezeket az iskolákat évente ezrével hagyják el olyan fiatal szakmunkások, akik pem választott szak i juk- ban, hanem munkanélküliként kezűik felnőtt életüket. \ Nem tudnak alkalmazkodni A gazdasági feltételek romlása—helyenként összeomlása — sem feledtetheti a szakoktatás saját tökéletlenségeit. Ezek közül a legnagyobb baj, hogy zavaros az irányítás, és ez akadálya minden kedvező változásnak, de még a valóságos helyzet felismerésének is. Eddig a közismereti tárgyak — a matematika, magyar, történelem — a kultuszminisztérium fennhatósága alá tartoztak, a szakmai tárgyak pedig az illetékes szakminisztériumokhoz, de „természetesen” beleszóltak a képzésbe a fenntartók, a helyi tanácsok és á vállalatok is. Gyakran egyetlen iskola munkáját hat-nyolc felől dirigálták, s eközben még a növendékek sokféle továbbtanulási, elhelyezkedési igényeinek is meg kellett felelniük. A minisztériumi struktúra átszervezése során most a szakoktatás egésze átkerült a Munkaügyi Minisztériumba, de még nem ismertek az új irányítás elképzelései. Mindenki egyetért abban is, hogy a képzés tartalma sem megfelelő. Az alkalmazkodást, a szakmaváltást nemcsak az igényeket egyértelműen megfogalmazó és közvetítő mechaniznius hiánya teszi lehetetlenné, hanem az is, hogy a szakoktatás túlságosan specializált. Ma nálunk 370 szakmában lehet képesítést Szerezni. A gyárak, a vállalatok külön, a maguk technológiájához szabva „állítják elő” a megfelelő számú szakembert, akiket már egy másik, hasonló gyárban sem lehet átképzés nélkül foglalkoztatni. A hagyományos kisipari szakmák jó része ismeretlen marad előttük, így nem léphetnek az önálló vállalkozói vagy kisiparosi pályákra sem. Egy ilyen hatalmas és ellentmondásos területen persze mindennek ellenkezőjére is találunk példákat. A magyar szakmunkások, technikusok legjava versenyképes külföldön is, főleg német nyelvterületen. Vannak olyan technikumok, amelyek Európa- érettségít adnak, amelyekben angolul, németül oktatják a vízügyi, az idegenforgalmi vagy az elektronikai ismereteket. Ebbe a néhány iskolába óriási a túljelentkezés, de négy-ötszörös a jó nevű építészeti, közgazdasági, híradástechnikai és á vendéglátó- ipari szakközépiskolákba. Távoli tervek Egészen más képet mutatnak a beiskolázás szempontjából a szakmunkásképző intézetek. Bár egyes szakmák: fogtechnikus, fodrász, kozmetikus, cukrász, hosszú ideje a toplista élén állnak, a szakok zömére egyáltalán nem akad jelentkező. A borravalós szakmáktól eltekintve ma a szakmaszerzés csak a leggyengébbek számára jelent perspektívát! De még a kettes, jó esetben közepes eredményüek sem azért mennek szakmunkásképzőbe, mert kohászok, netán szövőnők akarnának lenni, hanem azért, mert nincs más választásuk. Valahol el kell tölteniük az időt az iskolaköteles kor végéig. , Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a szakmunkásképzőkben az átlagos lemorzsolódás huszonöt százalékos, sőt vannak olyan szakok, ahol a gyerekek majdnem fele nem fejezi be tanulmányait. A szakképzésből -- ilyen módon —* évente harmincezer olyan fiatalkorú morzsolódik le, akik legfeljebb segédmunkásként tudnak elhelyezkedni. Hogyan lehetne' mindezen változtatni? Ezt ma még senki nem tudja. Már csak azért sem, mert rejtély, kiket és mire kellene felkészítenie a középfokú szakoktatásnak. Nem tudjuk, hány éves fesz az általános iskola, hány éves korban és milyen alapokkal kerülnek majd a szakképzésbe a diákok. Nem ismeretes, hogy a gazdaság egyes ágazatai mennyi és milyen végzettségű szakembert igényelnek három, öt vagy nyolc év múlva az ország különböző régióiban. .Elképzelések azért már vannak, sőt készülnek azok a tervek is, amelyek a Világbank támogatását hivatottak elnyerni. A Világbank pedig — reményeink szerint — lát majd'ezekben fantáziát. Nekik fontos az ügy: terméket, technológiát csak ott lehet eladni, ahol azt használni, működtetni is tudják. Koncz Mária \
