Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-17 / 270. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. november 17. A KISOSZ MEGYEI ELNÖKE A SZÖVETSÉGI RENDSZERRŐL Több beleszólást, igazi érdekvédelmet Jövőre a Kiskereskedők Országos Szövetségét szövetségi rendszerré alakítják át, amelynek érdek- védelmi szerepe növekedne alulról, demokratikusan szerveződne, s olyan jogosítványokat szeretnének, amelyekkel ma még nem rendelkeznek. Lugosi Nándortól, a Kisosz megyei elnökétől azt kérdeztük, mi az, amit az új rendszertől remél. — Elsősorban önállóságot, bár ez ma is jórészt megvan, de anyagi függetlenséget is, amely lehetővé tenné az érdekvédelem kiterjesztését. Az anyagi függetlenséghez a Kisosznak is vállalkoznia kellene, amelyre lehetőséget kínálnak a már meglévő vagy újonnan szerzett külföldi kapcsolatok. Szolgáltatás jellegű vállalkozásokra gondolok. Van ilyen kapcsolatunk az olasz, a német, az osztrák érdekvédelmi szervezetekkel, amelyek szívesen állnának rendelkezésünkre. — Mit jelentene ez a vállalkozás a megyében egyre több magán-kiskereskedő számára? * — Olyan árubeszerzési lehetőséget, amelyből kikapcsolnák a közvetítőket. A példa kedvéért: börzét rendezni, ahol a külföldi gyártó bemutatná termékeit, s a kiskereskedő — miután a Kisosz bonyolítaná — bemutatva a tagsági igazolványát, nagykereskedelmi áron vásárolhatna. Ez bizonyos fokig az árak csökkenését is jelentené, amely egyáltalán nem közömbös a vásárlók számára. A másik, szintén járható út a kereskedelmi berendezések értékesítésének megszervezése lenne. Ebben már léptünk is. Rövidesen egy olasz pizzagyártó sort előállító cég bemutatóját rendezzük meg, ők közvetlenül eladásra szánják berendezéseiket. — Hol lehetne igazán gyakorolni az érdekvédelmet? — Ki kellene használni a Kisosz szervezeteiben felhalmozódott negyvenévi tapasztalatot. Nincs leírva, hogy az érdekvédelmi munka milyen jogosítványokkal rendelkezik, de több beleszólási jogot szeretnénk azokban az ügyekben, amelyek a magánkereskedőket érintik. Az újonnan kialakított jogszabályokra, rendeletekre gondolok, mert ha a jogalkotók kikérték volna az érdekképviseleti szervek tanácsát, kikerülhető lenne az a sok visszásság és probléma, amelyeket a megjelent utasítások tartalmaznak. Ezt a beleszólási jogot nemcsak országosan lehetne gyakorolni. A helyi önkormányzatok is érdekeltek a lakosság ellátásának megszervezésében, s ezért ki kell kérniük az érdekvédelmi szervezet véleményét. Ne ellenfeleknek, hanem szövetségesnek tekintsenek bennünket. Nyilvánvalóan jogot és lehetőséget szeretnénk kappi ahhoz is, hogy jobban, alaposabban felkészítsük a magánkereskedőket. — Mi a véleménye a privatizációról? — Mindenki várta, s várja-ma is, de még mindig nagyon sok a kérdőjel. A folyamat lassú, a feltételek pedig nincsenek megteremtve. A boltok értékesítésekor elővételi jogot kellene biztosítani a volt tulajdonosnak, utána a jelenlegi boltvezetőknek, illetve kollektíváknak. Szeretne ebben részt venni a Kisosz is tanácsaival, szakmai ismereteivel támogatva az új kereskedőket. Visszatérve a gazdasági feltételekre: attól félek, hogy az egzisztenciaalap olyan fantomintézkedéssé válik, mint az újrakezdési kölcsön. Attól is félek — S nem is alaptalanul —, hogy az üzletek nem a nyilvánosság előtt cserélnek gazdát. A kezdő kereskedőknek meg kellene könnyíteni a dolgukat. Árubeszerzésre hosszú lejáratú kedvezményes hitelt kellene biztosítani, de le kellene törni a bérleti díjat is, amelyek már a fellegekbe szöknek, négyzetméterenként elérik a kétezer forintot. — Mit vár a 'szövetség megvalósítása után az országos vezetőségtől? — Elvi dolgokban harcos, meg nem alkuvó, de kondpromisszumkész kiállást. A benzináremeléskor is szerettük volna hallani a Kisosz hangját, de csend volt, pedig mindenki tudta, a kereskedőket, s rajtuk keresztül a fogyasztókat is jelentősen érintette az áremelés. Stratégia kidolgozását várom, hiszen rendelkeznek rendkívül jól képzett szakemberekkel, olyanokkal, akik vitaképessé tudják tenni az országos vezetőséget. Egyetlen példát erre: ki kellene alakítani egy egységes Köjál-jogszabályt, amely nemcsak a nagyvárosokban, de a községekben is egyaránt alkalmazható volna. Sok mindent fel lehetne sorolni még, én a legfontosabbat emelem ki: a magán-kiskereskedő ne veszítse el a bizalmát a szervezetben. Gémes Gábor így látják a kisgazdákat Londonban A legtekintélyesebb pénzügyi lap, a londoni Financial Times részletesen elemzi a magyar Kisgazdapárt földprogramját és annak realitását. A cikknek különös aktualitást ad a közelmúlt néhány friss hazai információja, amely a Kisgazdapárt súlyos belső válságáról adott hírt. A Financial Times szerint miután a magyarországi Kisgazda- párt tavaly újra megalakult, az első szabad választásra készülve, kampányát egyetlen platformra alapozta: a kommunisták által 1947 után elkobzott földeket vissza kell adni az eredeti tulajdonosoknak. Papíron ez az elgondolás vonzó volt a kisgazdák vezetését alkotó háború előtti generáció számára. A gyakorlatban azonban egyre több kérdőjel támadt a program körül. A lap szerint a Kisgazdapártnak csak homályos elképzelései voltak arról, hogy miként is kellene a földeket valójában visszaadni, annál is inkább, mivel a korábbi dokumentumok egy része elveszett. Ugyanakkor a párt éles kommunistaellenes hangvétele miatt és a világháború előtti Magyarországhoz fűződő nosztalgikus kötődése révén elég jó választási eredményeket ért el tavasszal. így bekerült a koalícióba, és ez egyúttal azt is jelentette, hogy a parlamenti választásokon a legerősebb párt, az MDF kénytelen volt számolni szövetségese agrárprogramjával. Az MDF előtt álló problémát jellemezve a Financial Times felidézi az elmúlt évtizedek magyar agrárpolitikáját. Emlékeztet arra: Kádár Jánosnak is ügyelnie kellett hosszú uralkodása alatt arra, hogy ne idegenítse el a társadalomnak ezt a döntő rétegét. Felidézi a nyolcvanas évek elejéinek eseményeit, amikor a magyar nehézipari lobby nyomására a támogatások csökkentésével igyekeztek csökkenteni a parasztság jövedelmi előnyét a munkásokkal szemben. A parasztok azonban nyomban reagáltak — írja a londoni lap — a háztájiban dolgozók és a szövetkezetek egyaránt csökkentették termelésüket. Kádár ekkor gyorsan leszűrte a máig érvényes tanulságokat: az éhes lakosság minden vezetés számára katasztrófát jelent. A Financial Times szerint a Magyar Demokrata Fórum a földkérdésben nem fog Kádárék csapdájába esni. Ennek jele, hogy maga a magyar miniszter- elnök jelentette ki: a földek visz- szajuttatása eredeti tulajdonosainak társadalmi feszültségeket okozna és nagy árat követelne. A londoni lap utal arra, hogy jóllehet a magyar munkaerőnek aránytalanul nagy része,, még mindig mintegy húsz százaléka dolgozik a földeken az „alulfog- lalkoztatottság” felszámolása nagyon nehéz feladat. A magyar konvertibilis kivitelnek ugyanis 30 százalékát a mezőgazdaság termeli meg, és ez az ipar siralmas állapotát ismerve nehezen lesz máshonnan előteremthető. Idézi a cikk a földművelésügyi államtitkárt, aki szerint a mezőgazdaságot sürgősen hatékonyabbá kell tenni, hiszen az 1300 magyarországi termelőszövetker zet közül mintegy 600 olyannyira veszteséges, hogy fenntartásuk lényegében csak szociális megfontolásokon nyugszik. Ugyanakkor Sárossy államtitkár szerint ez az elkerülhetetlen racionalizálás nem jelenti feltétlenül a mai szövetkezetek egy- csapásra történő felszámolását, hiszen egy ekkora sokk az egész mezőgazdasági termelést megrendítené. A másik tekintélyes közgazda- sági lap, az Economist ugyanerről a kérdésről, immár a helyhatósági választások után azt írja, hogy a Demokrata Fórum egyre inkább terhes koalíciós partnere a Kisgazdapárt, a számukra leginkább reményteljes falvakban megsemmisítő vereséget szenvedett. Újabb csapás a kisgazdákra az alkotmánybíróság döntése, amely egyetlen érdemi politikai programjukat, a kommunisták által kisajátított földek visszaadását jogilag kérdőjelezi meg. P. É. KONFERENCIA A HOMOKHÁTSÁG VÍZGAZDÁLKODÁSÁRÓL Mit lehet tenni a sivatagosodás ellen? Nem csak a csapadékhiány okolható A Földművelésügyi Minisztérium adatai szerint az idei aszály megközelítően 100 milliárdos kárt okozott az országnak. A pusztítás nem csak azért volt katasztrofális, mert nyáron az esőfelhők hónapokig elkerülték a Kárpátmedencét. 1990-ben is tartott az 1970 óta jellemző aszályos periódus. A talaj vízkészleteit gazdagító csapadékosabb fél évben is — október és május között — az aszály volt a jellemző. A tartalékok elapadtak. Nem is lehet csodálkozni ezen, hiszen a mérések szerint, az utóbbi két évtizedben — száz év átlagértékeit alapul véve — két esztendő csapadékmennyisége hiányzik. Ha az ország más területein pusztító szárazságról, megyénk középső területein, az észak—dél vonalban húzódó homokos fennsíkon már sivatagosodásról beszélhetünk. A katásztrófahelyzet megrendítette a kis és a nagyobb mezőgazdasági vállalkozásokat. Hogyan látják a jelenlegi helyzetet a vízügyi szakemberek? Mi várható á jövőben? Kezelhető-e ez a helyzet, vagy a régió további leépülésére kell számítanunk? Á többi között ezekről a kérdésekről tartottak tudományos tanácskozást Kiskőrösön, a Ho- mokhátsági Vízi Társulat központjában. VA konferencián elhangzottak összefoglalására Rónay Istvánt, az Alsó-Dunavölgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság csoportvezetőjét kértük meg, aki maga is részt vállalt az illetékes minisztérium megbízásából dolgozott team munkájában. — Sokan tartanak attól, hogy a sivatagosodás itt a homokbuckák világában visszafordíthatatlan folyamat. Hogy idővel végveszélybe kerül a régió gazdaságát megalapozó agrárkultúra. — Lehet, hogy az emberek végítéletről beszélnek néhány év szomorú tapasztalatai alapján. — kezdte válaszát Rónay István. — Joggal jelennek meg apokaliptikus képek az idei aszálykatasztrófa elszomorító tényei és élményei alapján. A kutatók azonban — ezt konferenciánk summájaként is megállapíthatom —..másképpen ítélik meg a helyzetet a száz-százötven év óta vezetett csapadékmérési adatsorok ismeretében. Jól kirajzolódik például egy tíz-tizenöt évenként váltakozó csapadékosabb, illetve szárazabb periódusláncolat. Azt tehát még a vitathatatlanul késő esős időszakot várva sem lehet állítani: visszafordíthatatlan folyamat indult. Megértjük viszont a Duna— Tisza közi gazdálkodók nehéz helyzetét. Egy szinte teljesen kiszáradt régióban nem lehet gazdaságot tervezni. Ha az öntözést korszerű módszerekkel és technikákkal kívánják megvalósítani, milliárdos kölcsönöket kellene fölvenni. De akinek ma van pénze, más vidékeken kezd vállalkozásba. Hiszen a fennsíkon a csatomamed- rek is szárazak. A Duna-mellé- ken pedig van olyan szövetkezet, ahol a kilencvenöt százalék öntözhető. Ott biztonságosan tervezhetik a jövőt és háromszor is szüretelhetnek ... A tőke jobban kedveli a rizikómentes területeket ... — A tudományos tanácskozás résztvevői be- számoltak-e valamilyen vigasztaló kutatási eredményről? — A kiskőrösi eszmecserén nem esőcsináló mágusok vettek részt. 1989-ben a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium rendelt meg egy vizsgálatot a MTESZ Csongrád megyei Területi Irodájánál, hogy egy munkacsoport előtanulmány keretében adjon elemző áttekintést a Duna—Tisza köze vízügyi helyzetéről, és használja föl a már publikált és a kiadatlan kutatási eredményeket. A munkában számos, vízügyi, erdészeti, környezetvédelmi és agrárszakember, válamiht társadalomkutató vett részt. A munkacsoport vezetője dr. Pálfay Imre, a szegedi székhelyű Alsó-Tiszai Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság osztályvezetője. A cél tehát nem a vigasztalás vagy a kritizált vízügyi beavatkozások tudományos védelme volt. Inkább a helyzetfölmérés ... — Melyek voltak a főbb megállapítások? — A csapadékmérési eredmények elemzéséről már szóltam. Természetesen elsősorban az esők és a havazások hiánya magyarázza a szárazságot. De megismerkedhettek a kutatók és az érdeklődők a különböző rétegvíz-megfigyelésekkel is. Megtudhattuk, hogy a mélységi vizek kitermelésének hatására egyre érzékelhetőbben csökken a mélyséigi vizek nyomásszintje. Erősebb a talajvíz lefelé áramlása. Ez is csökkenti a mezőgazdaságilag értékes készleteket. Bár szükségesek további vizsgálatok is, elképzelhető, hogy hamarosan korlátot kell szabni a mélységi vizek kitermelésének. Tanácskozásunkon az előadók többsége tehát az emberi beavatkozás hatásait vizsgálta. Bebizonyosodott például, hogy a sivatagosodást — a víztartalékok apasztását .— fokozta az- agrárkultúra nagyléptékű térhódítása, a jelentős arányú erdősítés, a szőlő- és gyümölcstelepítések. A Homokhátságon százötven vagy kétszáz évvel ezelőtt még nem díszlett ennyi erdő, ennyi gyümölcsös. Kisebb volt a gyökérsűrűség és természetesen így a párologtatás is. A jelenlegi helyzetet befolyásolja, hogy míg a kis magángazdaságokban — a nagyüzemek térhódítása előtt (kukoricánál például) — 30 ezres volt a tőszám, hektáronként, nia 60-70 ezres tőszám a jellemző. Befolyásolja a hidrológiai státust, hogy az utóbbi évtizedekben tízezerszám fúrták — engedély és ellenőrzés nélkül — a csőku- takat. A szakszerűtlen beavatkozások következtében sok esetben összenyitották a talaj- és a mélységi vizeket. Adatok vannak arról is, hogy olajkutak fúrásánál is összenyitottak rétegeket, ami a mezőgazdaságilag hasznosítható nedvesség megcsapolását jelentette. — Tiszteletre méltó megállapítások ezek. És kétségkívül igazak is. Csakhogy én úgy gondolom, hogy a táj vízgazdálkodását, vízháztartását a legnagyobb hatékonysággal éppen a vízügyi mérnökök által — jó szándékkal — megtervezett vízrendezések okozták. Talán nem véletlenül nevezte el a nép a Duna^Völgyi Főcsatornát „Átok”-csatorná- nak.. | — Természetesed ez a problémakör is szóba került most Kiskőrösön. Tények támasztják alá: téves az a nézet, hogy a vízrendezés járulékos hatása lenne az elsivatagoso- dás. A harmincas-negyvenes években már kialakult az a csatornahálózat, amely ma is alapja a vízkormányzásnak, illetve az öntözésnek. A hátság nyugati szélén megépült DVCS-re csak az első időkben illett az „Átok” név. Hiszen akkoriban még nem voltak a mederben megépítve a műtárgyak (zsilipek, gátlók). Ma ez a csatorna nem visz el vizet a vidékről. Sőt vannak területek, ahol éppen a víztartást szolgálja (Dunatetétlen, Fülöpszállás, Soltszentimre) és öntözésre kínál lehetőséget... — De a hatvanas években is volt egy nagyobb építkezés... — Az úgynevezett hátsági beruházás 1970-ben fejeződött be. Az volt a célja, hogy ne alakuljanak ki tartósan nagy vízállások. Ugyanis az 1941-42-es, az 1965-66-os, valamint a 69-70-es belvizes esztendők súlyos gondokat jelentettek a térség gazdaságainak. Én például még emlékszem rá, hogy 1970-ben átfolyt a víz az 52-es főúton. Megépült hát a Kurjantó— Orgovány—Bocsa—T ázlár rendszer. Az volt a megdöbbentő, hogy éppen az átadás évében kezdődött el a szárazabb periódus. Sokan úgy vélték, a csatornázás okozta az aszályt. Most elmondhatjuk: a szakma fölkészült, hogy új, korszerű programokat készítsen erre a jelenlegi helyzetre. Sajnos az államgazdaság nincs abban a helyzetben, hogy nagyobb beruházásokat támogasson. Mert ma már milliárdokba kerülne egy olyan csatorna, illetve vízki-, vételi rendszer megépítése, amely a hátság északi részén a dél felé induló csatornákhoz — leküzdve a 15—20 méteres, szintkülönbséget — vizet szállítson. Jelenleg a DVCS az egyetlen főmű, amely alapja lehet kisebb térségek ellátásának. Sajnos nem mindenki használja ki ezt a kedvező lehetőséget. Gyakori a térségben a csőkutas öntözés. Magánszemélyek fs próbálkoznak különféle sajátos megoldásokkal. De újra és újra előkerül: hiányoznak az alapvető törvények, amelyek á tájék mezőgazdaságának struktúráját határoznák meg. Sajnos egyelőre a tények, a vizsgálati eredmények rögzítésén túl nem sokat tehetünk. Ha rákezd az eső, reméljük: itt van a várva várt csapadékosabb periódus... Farkas P. József
