Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-11 / 239. szám
1990. október lk • PETŐFI NÉPE • 3 ÉLET AZ ILYEN? Egyirányú út a nyomorhoz Rövid az idő a halál előszobájában. Nem a mostanában divatos orvoskrimi ponyvákból válogattunk egyet. Az itt következő leírás az életből, a valóságból való, és annyi köze van a krimihez, hogy ebben is van bűn. A tanácsnál azt vágták a szemébe... Nándorfehérvár utca 20. A háznak alig nevezhető, roskatag nyomortanya olyan helyen bújik meg .Kecskeméten, amelyet, idevaló létemre is, csak hosszas keresgélés után találok meg. A Szultán utcából jutok oda, egy keskeny közön. Szeméthalmazon, pocsolyán át és kutyáktól kísérve vezet az út idáig. Szemben az elcsendesedett zománc- és kádgyár füstös falai halott ipartelepként zárják el a kilátást a Halasi úti' felüljáró felé. Az egykor bakterház .-tanácsi bérlakásnak, most látom, nincs is utcája. Csak sikátora, amely itt mindjárt, nyomban véget is ér. Nincs tovább. Egyirányú út a nyomorhoz! Három ember, betegen, szfntén ott tart, hogy nekik sincs többé visszaút az életbe. Menthetetlenül elvesznek magukra hagyatva. Vak vezet világtalant — mondhatnám az egyébként maga is súlyosan beteg Kákonyi Jó- ; zsefnéról, aki egyedül küzd két, nála is szerencsétlenebb ember életben maradásáért. Harmincöt éves, mozgássérült, 1957-ben gyermekparalízis következtében megbénult fiát és annak epilepsziás feleségét emberfeletti erővel igyekszik megtartani. Krisztus nem szenvedett annyit a Golgotára menet, mint ez — a fél életét kórházban töltött — anya. Óriási keresztje alatt azonban maholnap összeros- kad. — A tanácsnál azt vágták a szemembe — szól, nem sokkal azután, hogy belépek a magatehetetlen házaspár kamraszerű bérleményébe —: „Miért nem adta intézetbe a gyerekét?” Hát hogy adhattam volna, amikor az enyém? „A hátamon vittem a fiamat” Fáradt. Karikásak a szemei. Reggel 4 órakor kelt, hogy a Halasi út 7. számú lakásában rendet rakjon, és hogy elvált lánya három gyermekével is törődhessen. Ez a nap különösen fárasztó azért is, mert bejárta a fél várost, hogy fia, Kállai István járógépéhez egy csavart szerezzen. — A hátamon vittem a fiamat az iskolába — emlékszik vissza István gyermekkorára. — Nehéz életünk volt. Tizennégy évesen mentem el dolgozni a Kecskeméti Konzervgyárba. A férjem építőmunkás volt, tavaly halt meg. Egyedül maradtam. Én is gyönge lábon állok. Előfordult,, hogy az utcán összeestem, onnan vittek kórházba. Amikor magamhoz tértem, az első gondolatom az volt: mi van a két beteggel? Reggelenként sietek hozzájuk, megnézni: élnek-e, nem dőlt-e rájuk a lakás? Hetente kétszer fürösztöm őket. Olyankor átkísérem a fiamat meg a menyemet a Halasi úti bérlakásomba, mert a Nándorfehérvári utca 20-ban nincs fürdőszoba. Szegény Árnál, hiszen ez borzalmas! Önmagát és feleségét ellátni képtelen fia havi 4300 forint szociális segélyéből ma csirke far-hátra telt. Azon kevés a hús, 154 forintért két csomaggal vett nekik Kákouyi Józsefné. Ezt süti. Figyelmét megosztja az ebédkészítés és a szemlátomást igen nyugtalan menye között. Reggel 4-kor, felkeléskor a napját azzal kezdi — mint elmondja I—, hogy begyógyszerezi magát. Nyugtatót és más orvosságokat vesz be. A gerincébe is szokott, rendszeresen, injekciót kapni ?z áldozatkész anyós. Ám annyi gyógyszer a világon sincsen, amely elég tűrőképességet nyújthatna, hogy fia feleségével zokszó nélkül elboldogulhasson. Idekap, odakap. Fellökné az olajban piruló csirke far-hátat is, ha Kákonyiné erre nem lenne felkészülve. Megfogja a menye karját, próbálja csendesíteni áz izgága asszonyt, végül belenyomja az ágyba, mint egy engedetlen gyereket: — Árnál, nyughass, mert nem tudom, mit csinálok veled! — Szegény Amál, hiszen ez borzal• A rozsdamarta házszámtábla mögött... , b.. mérhetetlen nyomor. ► Patainét itt érte a sokkhatás - és gyermekét a baleset. • ... ilyen a háztetővel! „Megfizetném a taxit.. ” Anyósa zokogása váltja föl a hirtelen beálló csöndet: — Négy évig volt ágyban fekvő beteg a férjem. Életem felét a kórházban töltöttem. Egyszer összeestem az orvosi rendelőben is. Mondják meg nekem, nagyon szépen kérem, mit csináljak, kihez vagy hová forduljak legalább ennek a két nyomorult embernek az érdekében? Nekem az a kikapcsolódásom —\ a megnyugvás —, amikor otthon, kis időre magamra zárhatom a WC-ajtót. Megfizetném a taxit, ha csak egyszer is kijönnének a lakáshivataltól! Szégyen, ha az ilyen, elesett emberekért nem nyújtja ki segítő kezét az állam. Míg ajómódúak lakónegyedeV ' iben az a legfőbb „gond", hogy egyik-másik, 4-6 szobás családi ház magánpresszójában nem megy az üzlet — kicsi a forgalom —, másutt a mi országunk polgárai nyomorognak. Kállai Istvánék bérleménye nem lakás. Romtanya. A mennyezet helyén pléd és csomagolópapír van. Vizes és foltos a fal a sok beázástól, A villanykörte nem világít. A szabadon futó vezeték időnként szikrázik. A 32 éves nagymama nem akar ilyen sorsot! Szomszédjuk, Patai Imréné is hasonló körülmények mellett élt idáig, három gyermekével és kisunokájával. A 32 éves nagymamát súlyos sokkhatás érte a közelmúltban. Kidőlt az ajtó melletti fal, A zuhanástól egyik, 11 esztendős kislánya úgy megijedt, hogy elvágódott, s az egyik arcfelét felhorzsolta. Mentő, kórház, ambulancia ... Ezután vezetett az útjuk, • Az áldozatkész anya egymaga küzd értük. végső menekvésként, abba a Belső- Szegedi út 37. számú, két szoba- konyhás, másik tanácsi bérlakásba, amelyet a 82 éves Papp Sándor Lenin- városba köjtözése után — nem tagadják — önkényesen elfoglaltak. Nem pártoljuk az önkényes lakáselfoglalást. Az életben mindennek megvan a maga törvényes útja. A magatehetetlen Házaspárnak és a nyomorúságos körülmények közül menekülő Pataiéknak azonban nincs sok választásuk. Vagy élni és lakni, vagy meghalni megoldással juthatnak ki ebből az egyirányú sikátorból. Kállaiéknak, szegényeknek, már önkényes lakáselfoglalásra sincs erejük! Kohl Antal (Utólag: A nyomorgó házaspár a napokban határozatot kapott Bognár Istvántól, Kecskemét Megyei Város Tanácsa V. B. Hivatala építési osztályának vezetőjétől. Kállai István és neje ismételt bejelentését — melyben elhelyezésükkel kapcsolatban intézkedést kértek — elutasítja. Indoklás: „... Kállai István és neje a tákol- mányszerü toldalékrészbe önkényesen költözött be. A toldaléképítmény huzamos emberi tartózkodásra sem most, sem a megépítéskor nem volt alkalmas. Vályogfalú, agyagpadlós, féltetős, igen primitív megjelenésű putri. A toldalékot, Kállaiék beköltözését megelőzően, ismeretlen személy építette. A lakóház(H!) és annak területe a magyar állam tulajdona, és az ingatlankezelő vállalat kezelésében áll. Ezen határozat ellen 2 példányú, 300 forintos illetékbélyeggel ellátott fellebbezéssel lehet élni. ”) Ha ugyan Kállaiék még addig élnek! | (K. A.) Diszkrimináció a véradók között? A közelmúltban „Vért a rászorulóknak” címmel cikk jelent meg a Petőfi Népében. Idézünk az írásból néhány gondolatot: „Kevés az életmentő vér, vérkészítmény, nincs véradó. Műtéteket kell elhalasztani, emberek véreznek el a műtőben, mert az orvosok képtelenek pótolni a veszteséget...” E drámai helyzet késztette az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézetet arra, hogy megkérje a büntetés-végrehajtás országos parancsnokát, engedélyezze a fogva tartottaknak, hogy önkéntesen vért adhassanak. A parancsnok el is küldött minden hazai börtönnek egy-egy levelet, amelyben megadta az áhított engedélyt. (Eddig szigorúan tiltották az elítélteknek a véradást, ám most, felülbírálva korábbi álláspontjukat, példamutatóan rövid idő alatt intézkedtek.) A kecskeméti börtönbe is megr érkezett az említett levél szeptember 11-én. Az intézmény vezetői tájékoztatták az elítélteket az új lehetőségről, de ugyanakkor hozzátették: a véradás teljesen önkéntes és ingyenes. Úgynevezett „donoruzsonnát” is ígértek, de leszögezték, hogy sör helyett csak szeszmentes üdítőt adhatnak. A felhívást követően nyolcvankét elítélt jelentkezett. A kecskeméti börtön vezetői ekkor jelezték az elítéltek szándékát a Bács- Kiskun Megyei Tanács Hollós József Kórház-Rendelőintézet Vér- transzfúziós Állomásával. A jelentkezésre hamarosan udvarias hangú elutasító válasz érkezett levél formájában, dr. Borka István megyei állomásvezető főorvos aláírásával. Ebben leírja, hogy idézem: „ ... Az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézet, valamint a Transzfúziós Tanács mint szakmai kollégium véleménye szerint az őrizetesek zárt közössége kedvez egyes vérátömlesztéssel átvihető betegségek (AIDS, hepatitis, egyéb vírusbetegségek stb.) terjedésének, másrészt a kivizsgálás alapját képező kórelőzmény-felvé- tel megbízhatósága sem garantálható. Mindezek alapján a bv-inté- zetekben, az őrizetesek között a véradás nem javasolt. Megköszö- | nőm jelentkezésüket. Egyelőre azonban — magam is így gondolom -r-, hogy betegeket nem szabad kitennünk a fentiekben vázolt kockázati tényezőnek...” A levél valóban udvarias hangú volt, de alaposan meglepte a börtön parancsnokát, Csapó József őrnagyot. Enyhén szólva ugyanis furcsa, hogy épp az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézetre hivatkozik a főorvos, miután alig néhány hete pont ők keresték meg a bv országos parancsnokát az elítéltek véradásának engedélyezése ügyében. De itt egy másik bökkenő is. Mérész Andrásáé törzsőrmestertől, a kecskeméti börtön szakképzett ápolójától tudom, hogy amióta 88 1989. május 1-jétől az intézetnél dolgozik, nem regisztráltak az elítéltek között HIV-pozitiv eredményt. (Előtte sem volt AIDS- fertőzött a kecskeméti börtönben!) Mérészné elmondta azt is, hogy amint megérkezik egy új elítélt, 24 órán belül elkészül az úgynevezett „anamnézis-felvétele”. Azaz alaposan kikérdezik, nem volt-e valamilyen balesete, krónikus betegsége, milyen betegség fordul elő a családjában, mennyi alkoholt fogyasztott naponta, nem állt-e ideggyógyászati kezelés alatt stb. Ja, és el ne felejtsük a legfontosabbat: ezen a napon vért is vesznek tőle, amit elküldenek Szegedre AIDS-vizságlatra. Mivel csak olyan elítélt jelentkezhet donornak, aki már átesett a HIV-szűrésen, teljesen kizárt, hogy bárkit is megfertőzzön. Áz írás elején már említett interjúban éppen dr. Borka István mondta eh hogy szűkebb hazánkban egyelőre még nincs olyan nagy vérhiány, mint országosan, de már a nyáron itt is alkudni kellett a sebésszel, hogy a műtéteknél kevesebb palackkal használjon fel. Az elítéltek, kétségtelen tény: vétettek a társadalom ellen (hiszen ezért kerültek a rács mögé). De mint ahogy azt Csapó őrnagy .kéri: jengedjük, hogy jóvj tegyenek valamit,, hogy segítsenek. Lehet, hogy ezzel éppen ők mentenek életet. Gaál Béla Nem mese ez... Az utóbbi időben a Magyar Nemzeti Bank „Isten” módjára elkezdte a pénzteremtést és csicsókaszerűen szaporodtak a pénzintézetek. Az MNB, a „Mindenható” kiadta a jelszót: Versenyhelyzetet a pénzforgalomban! Az eredmény: a pénz egyre fogy, növekszik a sorban állás, fáradnak a versenyzők. A sorban állás mögött eltűnt a tényleges ok, a csőd vagy a fegyelmezetlenség. Miért állítom mindezt? Talán két történet meggyőzi az olvasót. A Bugaci Községi Tanács 2 millió forintról kiállított egy átutalási megbízást ez év szeptember 24-én. A számlavezető OTP-fiók a tanács számlájáról két nap múlva, szeptember 26-án félig észrevehető módon leemelte az összeget. Azért félig, mert a tranzakciót csak a tanács vette észre, a kedvezményezett, a gazdálkodószervezet, a Bugaci Aranykalász Szakszövetkezet nem, illetve csak október 3-án. Nem ilyen simán gurult egyik helyről a másikra a pénz. A nagyobb sebességgel való biztatáshoz szükség volt 4-5, telefonon beszerzett információra, no, meg egy izgága főkönyvelőre'. Nem biztos, hogy sportszerű volt a biztatás, de mindenképpen hatásos, mert a telefonok utáií mellbedobással célba ért a pénz. A versenyzői és célbírói feladatokat ellátó két intézmény közötti távolság nem mondható interkontinentálisnak, távolságuk méterben kétjegyű számmal kifejezhető. Mondhatjuk erre, hogy'a huszadik század végén a meglévő technikával ilyen a pénzforgalmunk? Nem, mert van ellenkező példa is! Egy pápai gazdálkodó cég — nem táviratilag —- utalt az előzőekben említett kedvezményezett részére rendszeresen nagyobb ösz- szeget. Vajon mennyi idő alatt tette meg a pénz a 242 kilométeres utat? Verseny győztesként a terhelést követő munkanapon! Lehet, hogy ez guruló forint volt, rendkívüli helyzeti energiával? Lehet, de nem az OTP indította. • Néhány tanulságot: Az első példában említett OTP-től indított pénz sebességével mérve a Pápáról küldött pénznek a célba érkezéséhez több mint száz évre lett volna szüksége. Az OTP még nincs versenyformában, feltehetően nem használ ajzószereket. Minden versenynek van győztese és vesztese, ám a jelenlegi vesztes a kedvezményezett lett, ugyanis az összeg után mai kamatlábbal számított vesztesége meghaladja a 11 ezer forintot. Fordított esetben az OTP ezt biztosan bekasszírozná. Kétségtelen, ideje lenne az OTP- nek a pénzügyi szolgáltató szekerébe gyorsabb lovakat fognia, de az sem ártana, ha motorizálná! Végezetül: nem politizálni akartam, csak a pénzünket megkapni. A történet valódiságát igazoló okmányok, a szerkesztőségben -megtekinthetők." Kiss Zoltán közgazdász ■fi
