Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-09 / 237. szám

1990. október 9. • PETŐFI NÉPE • 3 KECSKÉMÉT—GÖTEBORG A Kodály-iskola kórusa és zenekara Svédországban BOGNÁR FERENCNEK, AZ 1956-OS KECSKEMÉTI . NEMZETI BIZOTTMÁNY ELNÖKÉNEK ÉLETVALLOMASA Visszatérés a száműzetésből... A zenészbarátságokról, a muzsi­ka közösségeket Összefogó szolgá­latairól számtalan szép történetet jegyeztek már föl a krónikák. Egy, évekkel ezelőtt Kecskemétről a svédországi Göteborgba költözött művésztanár, Szirányi László jó­voltából tavaly és az idén újabb adalékokkal gazdagodhatott ez a história. Szirányi úr elhatározta, hogy megszervezi egykori és a mostani iskolájának együttmunkálkodását. 1989 nyarán elhozta diákjait, a gö- teborgi Hvitfeldtska 'Gimnázium ének-zene tagozatos növendékeit Kodály Zoltán szülővárosába. (A középiskolát 600 éve alapították, Svédországban ez volt az első gim­názium.) Már az ismerkedésnél megfogalmazták: nem csak köl­csönös országjárásról lesz szó. A legfőbb cél zenei produkció ma­gas művészi színvonalú, együttes megszólaltatása volt. A svéd diá­kok kecskeméti vendégeskedését természetesen á visszahívás várta. Az utazásra pedig a Göteborgból érkezett autóbusszal most, szep­tember végén kerülhetett sor. | A Kodály Zoltán Zeneművésze­ti Szakközépiskola énekesei és hangszeresei ugyanazt az opust Liszt Ferenc Krisztus-oratóriu­mának egy tételét — tanulták s próbálták, mint a sok száz kilomé­terrel északabbra muzsikáló társa­ik. Szeptember 27-én ezt a művet szólaltatta meg az egyesített zene­kar és a kórus a göteborgi Vasa- templomban. A sajtóhíradások szerint nagy sikerrel. Az egyhetes kiránduláson a kö­zös próbák után természetesen' több érdeked programot is szervez­tek a vendéglátók.' A 64 tagú kecs­keméti delegáció megismerhette Svédország és Dánia legszebb tája­it és műemlékeit. Az, élményekben gazdag napok és a sikeres közös koncert szövetségessé forrasztotta a közösségeket. Vagyis: Bréma és Thübingen után újabb testvérin­tézménye lett a Kodály-iskolának. F. P. J. Fokozott közúti ellenőrzés Háromezerből több mint háromszáz A pénteken megyénkben is megtartott, fokozott közúti el­lenőrzés végeredményéről teg- nak kaptunk tájékoztatást a megyei rendőr-főkapitánysá­gon. Eszerint Bács-Kiskunban délelőtt 10-től este 6-ig mintegy háromezer gépjárművet ellen­őriztek az akcióban részt vevő rendőrök, tűzoltók és a hon­védségi járőrök. Csupán Kecs­kemét térségében 164 alkalom­mal került elő a szonda, három esetben, sajnos, kimutatta az alkoholfogyasztást. Tucatnyi gépkocsivezető ellen kezdemé­nyeztek szabálysértési eljárást, míg a teljes ellenőrzés során összesen 314 esetben kellett helyszíni bírságot alkalmazni­uk. Ennek végösszege megkö­zelíti a százezer forintot. Ide kívánkozik végül az a szomorú megyei statisztika, amely az 1990-ben, a mai napig bekövet­kezett baleseteket összegzi. Az 1193 ilyenből 148 halálos áldo­zatot követelt, 557 súlyos, 488 pedig könnyű sérüléssel zárult. És még egy adat: az elmúlt hé­ten 12 ittas gépkocsivezető el­len tettek szabálysértési felje­lentést az intézkedő rendőrök. 3. rész — Egy nagyon fontos döntés felidézésével zár­tuk a beszélgetésünket legutóbb. Amikor az önt invitáló, a nyugati ország­határ felé induló hivatásos gépkocsivezetőknek azt mondta: marad. Hogy tel­tek ezután a napjai? — Életemben az a -nap kor­szakhatár és sorsforduló volt. Tudtam, hogy nehéz helyzetben van az ország, tudtam, hogy vá­rosom védhetetlen, tehát elve­szett. De már nem érdekeltek a veszélyek; csak a küzdelem a kivívott szabadságért. Úgy is mondhatnám: november 4-e után felébredt bennem az addig nyugvó oroszlán. — Továbbra is bejárt a városházára? — Nem mentem többé ... — Bujdosott? Félt? — Egy cseppet sem féltem. Néhány társammal két napot a szomszédban, egyik barátom­nál töltöttünk. Figyeltük a híre­ket, az eseményeket. Mi lesz, hogy lesz? De nem bírtam to­vább. Visszamentem a gyárba dolgozni. Nem akartam tár­gyalni, egyezkedni sem akkor, sem később. Nem ismertem el a Kádár-kormányt. Persze, ettől függetlenül hamar megteltek a hivatalok. Előjöttek a rejtekhe­lyükről a volt funkcionáriusok, átvették a vezető pozíciókat. — Ön tehát visszatért a 8-10 napja elhagyott mű­helybe ... — Igen is, meg nem is. Ren­deződtek ugyan a sorok, meg­indult az élet. De magunknak kellett munkát és hozzá anya­got szerezni. Bizonyítanunk kellett! A szabad időmben jár­tam a várost, a gyárakat, hogy rábírjam az embereket, vegyék fel a munkát. ­— Hogy fogadták a kollégák? — Mondhatom: nagy öröm­mel. Ugyanis már elterjedt, hogy eltűntem. Volt, aki azt hirdette, hogy már Ausztriában vagyok, de aki igazán ismert, az tudta, hogy a bajban nem ha­gyom el a csapatomat. Akkor szerveződött a munkástanács- mozgalom. Jöttek a hírek, hogy Kádár leült tárgyalni a munká­sok képviselőivel. Újra csak re­mény ébredt, hogy a tankokkal díszített Kecskemét csak ideig­lenes szörnyűség. A világ mel­lettünk van. Hittük: tankokkal nem lehet egy országot irányí­tani. — Kecskeméten vérte- len volt a bolsevikok visz- sz a térése? — Igen. A páncélosok „cső­hidas” utcákat alkottak a tere­ken. Csak igazoltatás után lehe­tett továbbhaladni. Gyorsan a helyére került mindenki a régi garnitúrából. Voltak fórumok, ahol nem is kellett váltani, pél­dául a Petőfi Népe eszmeisége, a kezdeti napokat kivéve, alig változott valamit. Nem láttam más fórumot a politizáláshoz, csak a munkástanácsot. Ami­kor a kollégáim a gyárban is­méi bizalmat szavaztak, hogy én legyek a képviselőjük a váro­si munkástanácsnál, már nem kérleltettem magam. Tudtam, bármi jön is ezután, nekem a közösségért kell dolgoznom. Pulai Béla lett a városi munkás- tanács elnöke. Hajagos Károlyt és engem a Nagybudapesti Központi Munkástanácshoz delegáltak. Mozgalmas napok következtek. Pestre jártunk, majd itthon szerveztük a cso­portokat, biztattuk az embere­ket: ha igazán jól dolgozunk, bizonyítjuk ország-világ előtt, hogy 1956. október végének szereplőit nem lehet csőcselék­nek nevezni; csak így lehetett jogunk, hogy felemeljük a han­gunkat. — Milyen volt a hangu­lat? ■I Rossz, mert elszomorító híreket hallottunk. De a re­mény azért megmaradt. Hátha mégis sikerül valamit megőrizni a vívmányokból. Jó néhányan megfogadtuk például, hogy ad­dig nem borotválkozunk, amíg az utolsó orosz tank nem hagy­ja el az országot. Szerveztünk, lelkesítettünk, pedig már de­cember körül hallani lehetett, hogy munkálkodik a bosszú. Sorra viszik el az embereket. — Hol volt Nagy La­jos? Mit csinált Donáth Tibor? — Teljesen különbözik a két história. Nagy Lajos igen nehéz helyzetben volt, mert október 23-án a börtönből szabadult. November 5-én pedig már kür­tölte a rádió, hogy minden el­ítélt önként térjen vissza a sitt­re ... £jgy gondolom, Nagy nem sietett egykori fogvatartóihoz! — Többszörösen büntetett előéletű volt, de nem tartozott az úgynevezett „kemény” bű­nözők közé. Még tizenéves volt, amikor virtusból jelentkezett SS-katonának. Nem is jutott ki a frontra. Gondolhatja, hogy semmit sem vétett, ha csak hat hónapot kapott, amikor a leg­kisebb bűnért is 10 év volt a legszerényebb Ítélet a háború után. De szabadulása után nem hagyták élni. Visszaeső lett, mert például megszegte a rend­őri felügyelet szabályait, vagy feljelentették feketevágásért. Ez gazdagította a priuszát. Fiatal volt, és azt gondolta, feltesz mindent egy lapra. Jelentkezett egy TEFU-sofőr, hogy 100 ezer forintért, társaival együtt, elvi­szi őket az * osztrák határig. Ezért a pénzért próbálták meg kirabolni a máriavárosi postát. De elkapták az egész csapatot. Jogerős ítélete volt, börtönben ült, amikor valakik úgy hatá­roztak: mivel engem egyedül nem tudnak elítélni szervezke­désért, be kell vonni őt is. Hatá­lyon kívül helyezték az ítéletét és velem indították el egy telje­sen új perben. Ördögi ötleteket találtak ki akkoriban. — És Donáth Tibor? =— Sosem tisztáztuk igazából vele, hogy a barikád melyik ol­dalán állunk. Nem is ez volt a lényeg. De úgy gondolom, köl­csönös tisztelet jellemezte és jel­lemzi máig a kapcsolatunkat. 1956. november 4-e után azon­ban alig találkoztunk. Ha még­is összefutottunk, vagy ha föl­keresett, mindig csillapított, óvott. Ő már tudja — mondta —: egyre keményebbek az uta­sítások. Karácsony körül aztán eljött hozzánk, meg akart győz­ni, hogy hagyjak fel az aktivi­tással, pihenjek, vonjam ki ma­gam a forgalomból. Mert az csak a jobbik eset lenne, ha az ő parancsára, a rendőrség em­berei tartóztatnának le. Ő már tudott keményebb szervezetek­ről is. Mikor szóltam én bele a te munkádba? — kérdeztem. — Ugye, sose! Pedig megtehet­tem volna. Ezért arra kérlek: te se szólj az enyémbe. Ha pedig az lesz a kötelességed, hogy le­tartóztass, tedd a dolgod! Nem voltam hajlandó ilyen dolgo­kon alkudozni. December kö­zepe táján például a városi munkástanács szervezett egy nagygyűlést a Cifrapalotában. Amikor Nemeskéry Józseffel, a Nagybudapesti Központi Munkástanács képviselőjével megérkeztünk a fővárosból a zsúfolásig megtelt terembe, volt néhány percem — amíg Pulai Béla elnök a megnyitót mondta —, hogy körbenézzek. Legna­gyobb meglepetésemre, számos orosz főtisztet és kommunista vezetőt is láttam ott. Amikor Pulai befejezte mondandóját, szót kértem. Úgy látom, rossz helyen járok — mondtam —, mert én hazaárulókkal és a megszállók parancsnokaival nem vagyok hajlandó egy te­remben tárgyalni. Ezért kértem az elnököt, hogy szavaztassa meg a jelenlévőket:' vagy ők, vagy én távozom. Nekik kellett menniük. Egyre élesedtek a vi­ták. Hamarosan hallottuk, hogy Rácz Sándort, a Nagybu­dapesti Munkástanács vezető­jét letartóztatták; valahol vala­kik — még ma sem ismerjük igazán a' tárgyalások pontos anyagát — döntöttek Nagy Im- réék, Ráczék, Baliék és minden 56-os sorsáról. Már január vége volt, amikor véletlenül összefu­tottam ismét Donáthtal. Hí­vott, legalább menjek be hozzá a parancsnokságra, vegyek föl egy rendőr egyenruhát; ott nem fog keresni senki. Azt válaszol­tam: Tibikém, onnét ki is kell jönni valamikor. Mit monda­nak az emberek? Ilyen csúfosan elárultam a szabadságharcun­kat? — Mikor tartóztatták le? £ — Február 6-án, késő dél­után, amikor hazaértem a mun­kából. Furcsa módszereik vol­tak a pufajkás különítménye­seknek. Már napokkal előtte kerestek otthon, többször is. De mindig akkor, amikor a munkahelyemen voltam. Mint­ha figyelmeztetni szerettek vol­na, hogy meneküljek. Hogy mi­ért űzték velem ezt a játékot? Máig sem tudom. Aztán meg­történt a nagy találkozás. Üvöl­töztek velem: hogy te piszok fasiszta, ellenforradalmár. Le­járt az időtök! Megmondom őszintén, hogy nagyon nehe­zemre esett féken tartani maga­mat. Aztán indíts! Irány a feke­te Pobjeda. Nem volt hosszú a taxizás. Hamarosan kikötöt­tünk az -Izsáki úti kórházzal szemben lévő Táncsics-lakta- nyában. Hogy a következő öt hónap, a kegyetlen kínzásokkal „édesített” fogva tartásom alatt legyen idejük az elvtársaknak megtervezni az egy hónapig tar­tó koncepciós peremet. Hiába próbálták elérni az értem kiálló kollégáim a kiszabadításomat. Hiába volt minden igyekeze­tük. A negyedik próbálkozás után már őket is internálással fenyegették. Mit lehetett tenni? Vártuk az események alakulá­sát. Farkas P. József IFolytatjuk) Haza, ide? Hófehér hajú, szép arcú nyugdí­jas' hölgy állt a- sarki kisbolt pultja előtt a sorban. Korát fürkésztem: egy ránc nincs arcán, szabályos vo­násai, meleg tekintete bölcsességet és békét sugároz, amit csak az idő­seknek ad meg az élet. A napi élel­miszerek —: tej, kenyér, vaj — mellé fél kiló narancsöt kért az eladótól és nagyon udvariasan, feltűnően ' gondosan ejtve a szavakat, a rago­kat, meg merte kérdezni: — Kisasszony, legyen szíves meg­mondani, melyik országból érkeiett a narancs? Kérdése nyomán elszabadult a pokol. A háta mögött álló, közép­korú asszonyság nyomdafestéket nem tűrő átka szállt az idős hölgy­re. Másnak kenyérre sem telik, en­nek meg nem mindegy, hogy hon­nan való a narancs!? Az első mondat után összerez­zent, falfehérre majd vérvörösre szí- neződött arca, a békés mosolyt sej­tető tekintet keservesre változott. Gyorsan fizetett és riadtan sietett haza. A háború vihara Erdélyből Svájcba sodorta családját. Oda még most sem mernek men'nr. De mert magyarok, vágytak haza! Fenntart­va svájci lakásukat', kicsiny, ház­részt bérelnek a megyeszékhelyen és az év nagyobb részét itt töltik. A néni naponta jár bevásárolni, na- gyon-nagyon vigyáz a kiejtett szó­ra, nehogy megszólják: feledte anyanyelvét a távol töltött négy év­tized alatt. És udvarias, mint a tá­voli hegyek országában mindenki. Kér, kérdez. Ő már tudja, spórolni csak úgy lehet, ha olyan árut nem vesz meg, ami fogyaszthatatlan. O tudja, az őszi hónapokban az olasz narancs savanyú és nincs leve; tehát nem szabad érte sok pénzt adni. És kérdése égszakadásszerű ocsmány- áradatot váltott ki a mögötte álló asszonyságból... Az erdélyi—svájci—magyar hölgy értetlenül szemléli világun­kat: boltjaink biz’ piszkosak, ragad, csurog a mosószer, a tejeszacskó; alig-alig csomagolnak rendesen, paprikás a közhangulat az infláció miatt, az eladók többségétől jobb, ha nem kérdez az ember semmit. De a vele egy sorban álló vásárló miért harapja el a mások torkát? Csak ocsmányul, durván, gorom­bán élhetünk? Ide vágyott ő vissza, ide vágyott haza? k, m. Novembertől Suzuki? Várhatóan október végén írja álá a nemzetközi gazdasági kapcsolatok miniszte­re, a Suzuki és az Autókonszern Rt. vezetője azt az okiratot, melynek alapján megkezdődhet a Suzuki-kooperáció — ezt Botos Balázs ipari és kereskedelmi minisztériumi államtitkár-helyettes mondotta az MTI-nek, .utalva arra, hogy a legutóbbi kormányülést követően elhárultak az akadályok a kooperáció elől. Hétfőn megkezdte tárgyalásait a Suzuki cég Magyarországon tartózkodó kül­döttsége az Autókonszern Rt.-vel a részletek tisztázásáról. A 10 milliárd yenes alaptőkével létrejövő vállalkozásból a magyar partnerek összesen 50 százalékban részesednek. (MTI) RÁDIÓ JEGYZET Visszhang Néha jó lenne nyugodtan gondolkodni, és senkitől, semmitől sem zavartatva töprengeni múltról, jövőről. De önállótlanok leltünk, már a csend is idegesít ben­nünket, azt várjuk, hogy mások fogalmazzak meg a napi dolgok, történések tanulságait, törjék a fejüket —helyettünk. Még szerencse, hogy mindig kéznél vap és ontja híreit, kommentárjait a rádió, csak győzzük hallgatni a .bölcsebbnél bölcsebb mondatokat. Most például egy hét óta mást se hallunk, mint a szeptem­ber 30-ai választások tapasztalatait boncolgató inter­júkat, elemzéseket, vádbeszédeket. Mert megkezdő­dött, illetve folytatódik a nagy nemzeti egymásra mu­togatás., Mindenki másban, másutt látja, keresi a hi­bát, nem a saját háza táján. Akadt azért néhány kedvező észrevétel is. A vidéki tudósítók például a falusi eredményekről nem festet­tek lehangoló képet. A Reggeli krónika szerkesztője kérte mikrofon elé Tóth Zoltánt, a Belügyminisztéri­um választási irodájának vezetőjét, aki elégedett volt az információt, adatokat közvetítő technika működé­sével és a választások lebonyolítását végző közalkal­mazottak, valamint társadalmi segítőik áldozatos munkájával. Nem árt ezt is feljegyezni és megismételni valahol, nehogy a sok borúlátó értékelés az érdemi tevékenység értékeit is eltakarja. Elvégre a végered­mény alakulásáról nem ők tehetnek, s a munkájuk sem volt ezáltal kevesebb. Arra gondoltam, hogy — már csak rájuk való tekintettel is — meg kellene mutatni, nem vagyunk mi olyan visszahúzódó állam­polgárok. Kabaré Nyolc év eltelte után vállalkozott arra a Rádióka­baré szerkesztősége, hogy meghirdesse a harmadik humorfesztiválját. Az elsőt még 1974-ben tartották, a másodikat 1982-ben, s ez év júniusában hirdettek pályázatot új művek, humoros jelenetek írására, hogy megrendezhessék a régen várt harmadikat. Az előző fesztiválok nyertesei —mJjarkasházy Tiva­dar, Trunkó Barnabás, Sinkó Péter/Nagy Bandó And­rás és a többiek — azóta „profik” lettek, vagyis a Rádiókabaré írói, előadói, szatirikus lapok szerzői, szerkesztői. Az általuk istápolt és életben tartott ka­baréban, a Rádió Karinthy Színpadán már több mint kétszázadszor „ment fel a függöny”. A bemutatók szerkesztője, Kaposy Miklós írta egy alkalommal: „Mintha a humor egyre apadna. Túl sok helyen szivá­rog el a jókedv, túl hamar párolog el a vidámság." Tagadhatatlan, hogy a kedvetlen ország felderítése nem könnyű feladat, s nem csupán a kabarészerzők érdeke. Állítják, hogy a hatalomnak is szüksége van a humor kontrolljára, a humornak pedig a hatalom tévedéseire. Nos, a múlt héten hétfőn lezajlott a rádió III. hu­morfesztiváljának első elődöntője, melyet a vasárnap délelőtti műsorban megismételtek! A zsűriben olya­nok ültek, mint Kabos László, Moldova György, Sel- meczi Tibor, Szilágyi György. A megnyitó szavakat Marton Frigyes mondotta. Kiváló aratócsapat! Hogy a „termés” milyen volt, milyen lesz? Ne siessük el a véleménymondást. Egyébként is, szavazhat a közön­ség az „rtv”-Újság és a Hócipő szelvényein. Várjuk tehát a folytatást! , , Zenélő Kiskőrös Kedves, hangulatos kis műsor kerekedett annak nyomán, hogy Varga Károly riporter a kiskőrösi zene­iskolában tett látogatást és bekapcsolta a magneto­fonját. A fagottól a xilofonig cimmel a Kossuth rádió­ban bemutatott műsorban megszólaltak a tehetséges — országot és külföldet is járt S növendékek, vala­mint tanáraik, és természetesen örömmel adtak ízelí­tőt tudásukból. Zenei pályára lehet hogy csak néhány növendék kerül, de a muzsika szeretetét a családi környezetbe isegy életre szólóan — elviszik ma­gukkal. — Dalos kedvű emberek élnek Kiskőrösön r-f hallottuk a riportban. Az iskola révén művelt, zeneértő közönség is nevelődik az évtizedek alatt. F. Tóth Pál meaí léhét mcsáékntá MéMm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents