Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-08 / 236. szám
1990. október 8. • PETŐFI NÉPE 9 3 Érdekességek az oberwarti nemzetközi vásáron 9 A méltán világhírű Winkhaus zár, a kulcsos betörők életének megkeserítője. Ezt a zárat ugyanis kulccsal is csak a képen látható lyukkártya „jelzése” után lehet kinyitni. • Nézzük csak, hogyan működik a Heinz Bühner cég sarokvágója! • A németországi AUendorfból érkezett a képen látható Hermann Bartsch úr, aki a keményfa rúdra is képes volt csomót kötni. 9 Szerszámok, tartozékok, prospektusok minden mennyiségben a Stanley vállalat standjánál. 9 A szombathelyi diákok számára sokáig emlékezetes marad ez a szakmai kirándulás. KOSSUTHVÁROS SZEGÉNYEBB LETT... Bezárták az élelmiszerboltot A kiskunfélegyházi Kossuthvárosban nemrég bezárták a Dessewffy utcai boltot. Az eddig is elég szerény bolthálózatú városrész ahol három és fél ezren laknak — szegényebb lett egy két műszakos élelmiszerüzlettel. Az idősebbek most két magánkereskedésben igyekeznek beszerezni a tejet, kenyeret, sót, paprikát, gyufát, a fürgébb járású fiatalabbak az Integrál ÁFÉSZ ABC-áruházát keresik fel a Kossuth Lajos utcán. Az ősz, majd a közelgő tél miatt kellemetlenül érintette a kossüthvárosiakat a bolt bezárása, és váratlanul érte a tanács szakosztályát. Áprilisban jelent meg ugyanis a kereskedelmi miniszter 6/ 1990. IV. 5. számú rendelete, melynek 17. paragrafusa előírja, hogy a bolt tulajdonosa, fenntartója, mai szóhasználat szerint: üzemeltetője az intézkedés foganatosítása előtt egy hónappal köteles tájékoztatni a kereskedelmi felügyeletet gyakorló szervet. A félegyházi tanácsnál semmiféle értesítésről nem tudtak. Farkas József szerint a Konzum szóban forgó élelmiszerüzletében nyolcán dolgoztak. Mint ismeretes: a tjíznél kisebb létszámú kereskedelmi egységek magánkézbe, adandók, azaz privatizálásra kerülnek. A Dessewffy utcai szintén erre a sorsra jut. Az üzlet vezető beosztású dolgozói közül erre senki sem vállalkozott, egyesek kijéptek, másutt helyezkedtek el. A vállalatnak ezért kellett bezárnia. Valószínűleg csak a felújítás, korszerűsítés után találhat rá vállálkozót. Akik ismerősek a-Dessewffy utcában, és tudnak arról, hogy rövid idő leforgása alatt az élelmiszer- boltba hatszor is betörtek, úgy vélekednek: ilyen bizonytalan sorsú üzletre ők sem mernének pénzt áldozni, amíg a vagyonbiztonságot nem lehet megteremteni. Bár a Konzum 150 ezer forintot költött a kerítés teljes felújítására, a hívatlan vendégek előtt mégsem volt akadály. Egyéb óvintézkedésre pedig a vállalatnak most aligha van elég pénze. Sajnos! (k. a.) BOGNÁR FERENCNEK, AZ 1956-OS KECSKEMÉTI . NEMZETI BIZOTTMÁNY ELNÖKÉNEK ÉLETVALLOMASA ... Visszatérés a száműzetésből... „Nem megyek! Rám itt szükség van!” 2. rész A múlt alkalommal, az ön élményeit felelevenítve idéztük föl 1956 októberének és november legelejének az eseményeit. Mielőtt azonban a forradalom leverése és megtorlása főbb mozzanatairól szólnánk, térjünk vissza néhány dologra. Érdekelne például a pártbizottság állítólagos kifosztásának a históriája, amit a bemutatkozáskor már említett is. —- Különös történet ez. Bizonyítja: sajnos, a legnehezebb i pillanatokban is szerepet játszik a pénz. Kecskemét 1956-os történetében, szerencsére, azért nem volt meghatározó. Mint már mondottam, általában nyugalom volt a forradalmi napokban. Ez azt is jelentette, hogy az élet- és a vagyonbiztonság kielégítő volt. Nem voltak fosztogatások, betört kirakatok. Ez annak is köszönhető, hogy a nemzetőrség önkéntesei éjjel-nappal vigyázták a rendet. Á forradalom szolgálatára jelentkező megyei pártbizottsági sofőröktől megtudtuk: a megyei pártvezetők igen furcsán értelmezték a kommunista vi- /lágvégét. Biztos forrásból tudom, hogy az első, zavaros budapesti híradások idején a vörös főnökök leemelték a párt egyszámlájáról a megmentésre ítélt másfél-kétmillió forintot és szétosztották egymás közt — így készülve föl az illegalitásra —, majd elbujdostak, elmenekültek. Jó néhányan Szolnokon,- a szovjet laktanyában húzódtak meg. Az osztásból természetesen kimaradtak a beosztott dolgozók, például a sofőrök. Hamarosan aztán forszírozni kezdték. Jött vagy huszonhárom szolgálatos gépkocsivezető a pártgarázstól. Élső- sorban Nagy Lajosnál tettek panaszt, aki jóval többször találkozott velük, mint mi. — Milyen beosztásban volt akkoriban Nagy Lajos? — A nemzetőrség képviseletében járta, társaival együtt, a várost és a környékben kisebb településeket. Tipikus forradalmi szereplő volt, akit nem lehetett félretenni, mert határozott, fegyveres harcra bármikor vállalkozó ember volt és politikailag éppen olyan elveket vallott, mint mi. Csak a módszereivel nem tudtunk mindenben egyetérteni. — Ő lett a pártbizottság kifosztásának a főszereplője? — Kifosztásról szó sem volt. Jött Nagy Lajos a gépkocsivezetőkkel, és mondta: miért hagyjuk, hogy a kommunisták kihasználják a mi mamlaszsá- gunkat és egymás közt kiosszák a pénzt? A számlájukról kimentett forintok nem őket, hanem a népet illetnék. Napközben többször is kerestek ilyen ügyben. De mindig volt valamilyen más fontos program. Késő este volt, amikor a rendőrség parancsnoki irodájában beszélgettünk — Donáth Tibor, Os- váth Sándor és Lukács András volt ott többek között —, amikor ismét jöttek, hogy menjünk, mert egyébként ők fognak önhatalmúlag intézkedni. Hajlik Gáborhoz, a pártbizottság gafcdaságvezetőjéhez mentünk először. Itt lakott, nem messze a mostani sajtóháztól. Bár a kezdeti érdeklődésünkre tagadott, Nagy Lajos nyomaté■ kosabt) kérlelésére elmondta: valóban otthon tartja a pénzt, a ruhásszekrényben. Hamar elő j is került a megmentett 235 ezer forint, ami akkoriban egy vagyon volt. Ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk vissza á pártbizottságra, és írjunk jegyzőkönyvet az átvételről. Nem rablók vagyunk — mondtam. Az átvételi elismervényt — hat példányban készült — hatan írtuk alá; köztünk volt természetesen Hajlik Gábor is, mint átadó. — Mi lett ezzel a pénzzel? — A páncélkazettát ezután átvittük a városi kapitányságra. A rendőrkapitány páncél- szekrényébe zártuk úgy, hogy a wertheimkulcs Donáth Tibornál, a vaskazetta kulcsa pedig nálam maradt. Tehát külön- külön nem is tudtunk volna hozzájutni. — Ott is maradt mindvégig? -;‘;fi-; Nem. Két vagy három nap múlva jött megint Nagy Lajos a gépkocsivezetőkkel. Akik követelték: nekik is jár pénz, végkielégítésként. Egyébként is, dolgoznak, de nincs pénzük semmire. Érthető volt a követelés. Ezért elkértem a kulcsot Donáth parancsnok úrtól, és nyugták ellenében kifizettem fejenként 5-5 ezer forintot. Jelen volt Lukács úr és Osváth úr — a nemzetőrség parancsnokai —, mondták, hogy a központjukkal szemben levő Dióhéj vendéglő üzemeltetője panaszkodik, hogy napok óta ott étkeznek a hivatásosok és az önkéntesek, de senki sem fizet. Kellene pénz a vásárlásokhoz. Nekik is adtam, amennyit kértek. Természetesen nyugtára. Azt is kértem, hogy hozzanak megfelelő számlát a beszerzésekről. E két kifizetés összege hiányzott csak az összegből. A többi hiánytalanul megvolt a nyugtákkal együtt, ott, a páncélszekrényben. Ennek ellenére „fegyveres rablásnak” tüntették föl ezt a vádiratomban. Nagy Lajossal együtt aztán ezért ítéltek el. Ez volt az ok, hogy az amnesztia rám nem vonatkozhatott. — így szólt a fő vádpont? — Az egyik. De már ezért is kötél járt volna. A fő vád, a BHÖ 1/1. paragrafusa szerint „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetője” volt. Amiért szintén bitót oszthattak akkoriban. — De ha ezeket a vádakat nem tudták bizonyítani...? — Ezért lehetek ma itt. Mit bizonyítottak volna? Az említett összeget a városi forradalmi bizottság nevében foglaltam le. Ezért rendelkezési jogom is volt fölötte. Nem volt indítékunk a rablásra és tény az is, hogy fillérre pontosan el tudtam számolni a pénzzel. A jegyzőkönyv és a nyugták önmagukért beszéltek. A magunk személyes céljaira egyetlen fillért sem használtunk föl. — No és a szervezkedés? — Engem október 28-áú választottak meg. Akkor, amikor a törvényes Nagy Imre- kormány elrendelte a- forradalom helyi vezető szerveinek a megalakítását. Én a kormánynyal teljes egészében egyetértettem. Ki ellen szervezkedtem volna? A Rákosi-féle vezetés akkor már sehol sem volt. — Persze, a Nagy Imre- kormánv sem tarthatta sokáig magát. A múltkor ott fejeztük be, hogy Pestre indulnak tájékozódni. A Parlamenthez.. J — A városf védelméről szervezett értekezleten döntöttünk úgy, hogy Budapestre kell utaznia egy delegációnak. A kormányhoz tanácsért, utasításért. November 3-án indultunk,' és úgy este nyolc-kilenc lehetett, amikor a Parlamenthez jutottunk. A miniszterelnökünkkel szerettünk volna beszélni, de nem tudtunk, mert a szovjetekhez induló delegáció volt nála. Maléterék nem sokkal ezután indultak el a halálba, az orosz parancsnokságra. Nagy volt a sürgés-forgás. Tildy Zoltánnal és Vásárhelyi Miklóssal ennek ellenére sikerült beszélnünk. Ott is tapasztalnom kellett, hogy mennyire felemás volt á világ. Nagy Sándor barátommal, a Nemzeti Biztottság tagjával voltam ott. Amíg érdeklődtünk, tájékozódtunk, valakitől információt kértek rólunk. Természetesen Kecskemétről jött a hír. Biztos tehát, hogy — bármennyire is tagadták ezt a műszakiak — éltek a „K”-vonalak. Az informátor azonban összekeverte Nagy Sándort Nagy Lajossal, és úgy mutatta be a társamat, mint veszélyes bűnözőt. Úgyhogy Vásárhelyi fegyveres őröket hivatott. hogy tartóztassanak le minket. Persze, nagy patáliát csaptunk, fölháborodva tisztáztuk magunkat. Majd rákérdeztem: valóban van egy Nagy Lajos is Kecskeméten, de hon- nét tud ön erről, kedves Vásárhelyi úr? — Kaptak valamilyen eligazítást? — Igen. Felhívták a figyelmünket: nagyon vigyázzunk, egyetlenegy puskalövést se adjunk le az oroszok ellen, nehogy mi szegjük meg a fegyverszünetet. Amikor arra hivatkoztunk, hogy az új egységek már Szolnok magasságában vannak, azt mondták, ne támadjunk. A szovjet kormány tájékoztatása szerint az újabb csapatok a régebben itt tartózkodó hadosztályok kivonulását hivatottak biztosítani. Visszafelé persze jobban megértettük a szavai kát. A főváros már körül volt véve órósz páncélosokkal. Bü-‘ dapesttől Kecskemétig szinte végig álltak az úton. — De azért szerencsésen hazaértek? — Az utakon még nyugalom volt. Emlékszem, igen fáradt voltam, amikor — úgy négy óra tájban — kiszálltunk a kocsiból. Alig aludtam eL, fölébresztett a megindult roham. Hat óra volt. Nyolc óra körül aztán jöttek a pártbizottság egykori gépkocsivezetői. Elveszett a forradalom, amíg nyitva a határ, meneküljünk — mondták — és biztosítottak, hogy az ő papírjaikkal akadály nélkül elérjük a határt. Azt válaszoltam: nem megyek, rám itt szükség van. Menjetek, ha féltek. Az elmúlt néhány napban ugyanis találkoztam néhány magas rangú kommunista vezetővel. Volt közöttük olyan, aki reszketett, mint a nyárfalevél. Félt! De én vigasztaltam: azért, mert valaki . tagja volt az MKP-nak (még ha vezető volt is), nem kell félnie. Ha azonban visszaélt a hatalmával, ha gyilkolt, ha kínozta a népet, a bíróság ítélkezik fölötte. Huszonhat éves, naiv fiatalember voltam. Abból indultam ki: én nem bántottam senkit egy rossz szóval sem. Ugyanezt várhatom majd másoktól is. Néhány nappal korábban láttam a gyáván menekülő elvtársakat. Nem tudtam volna elképzelni, hogy egy ilyen iszonyatosan csúfos bukás után ismét föl tudnak majd állítani egy, a Rákosiéhoz hasonló elnyomó rendszert. Hogy lesz nép, amely eltűri a zsarnokokat, sőt, amely ünnepli is szabadságának eltipróit. Nem tudtam .volna például elképzelni 1957 május elsejét, amikor már százezer fölvonuló ünnepelte Kádárt. Ez a jóhiszeműség aztán majdnem az életembe ke- XÜlt. Sőt, nyugodtan mondhatom: életem kétharmadával fizettem értei Farkas P. József (Folytatjuk ) 9 Ötletes körfürészlap-bemutató az AKE cég standjánál. / (Gaál Béla felvételei)
