Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-13 / 241. szám

1990. október 13. • PETŐFI NÉPE • 5

TARLATNAPLO

Bene Géza korszakai

Emlékkiállítás a Kecskeméti Képtárban

A napokban nyitották meg'a Kecskeméti Képtárban Bene Géza emlékkiállítását. A művész kilencven évvel ezelőtt született Csácán (ma Szlovákiához tartozik), harminc esztendeje halt meg. Szinte egész életében rajzolt, festett. Tízéves volt, amikor az első elismerést megkapta, mégpedig Münchenben, egy nemzetközi gyermekrajzpá- lyázaton. Iskolába Rutkán, majd Iglón járt, 1921-től pedig Budapesten tanult az Országos Képzőművészeti Főiskolán, Vaszary János, illetve Olgyai Viktor növendékeként.

Bene Géza kecskeméti emlékkiállításán az első pillanatban feltűnik, hogy több korszakra osztható a művész életútja, pályája. Az első időszakban elsősorban grafikákat készített. Második korszakában, 1926-tól 1932-ig a modern képzőművészet képviselőjeként alkotta képeit. Csendéletei, tájképei kezdetben gazdag színvilágot tükröztek, majd a ku- bizmus, a konstruktivizmus képelemei jelentek meg a művein. Nem sokkal később, a harmincas évek közepén a klasz- szicizáció jellemző Bene Gézára. Külvárosi, életképek, a falu történései, a tájak adják számára a témát. Ebből az időszakból szén- és tusrajzok is kikerültek keze alól.

Ezt követően ismét változás következett be művészetében. A laza szerkesztés, a határozott kontúrok helyett elmosódó átmenetek jellemzik festményeit, elsősorban akvarelljeit. Ilyen mű például a Szentendre nyáron című Bene Géza-kép. 1943 és 1949 között a természet és az ember kapcsolata, viszonya érdekelte. A sematizmus éveiben pedig visszavonult, elszigetelte magát a „követelményektől”. Nem lehet az sem véletlen, hogy utána (1949-től 1956-ig) az expresz- szivizmus, a konstruktivizmus hiveként alkotott.

Utolsó korszakában, 1960-ig pedig bekövetkezett művészetének szintézise. Erről a következőket írta Kerékgyártó István, a kecskeméti tárlat rendezője, a Bene Gézáról készült katalógus írója: „E periódus víziószerű tömörségű és merészségű képein valójában belső tájakról küld üzenetet. E szürreális festmények egy ember vallomásai, a természeti és emberi létezés titkainak faggatásáról, az élet szeretetéről és arról a belső drámáról, ami lejátszódott benne akkor, amikor szervezete jelezte az alattomosan közelgő elmúlást. Életvágy; a létezés kimeríthetetlen gazdagságának élménye drámai tiltakozás az elmúlás ellen, majd az elkerülhetetlen tudomásulvétel, az élettől való búcsúzás fájdalma, a pusztulás, a születés, a létezés egyetemes körforgásában való megvi- gasztalódás tudata — mindez együttes erővel sugárzik Bene Géza művészetéből.”

A fenti gondolatok szinte sugároznak a tárlatnézés közben. Bene Géza alkotásai valóban az élettel, a vívódással, a szépséges természettel foglalkoznak, igyekeznek átadni a művész érzéséit, véleményét, életfelfogását. És oly módon, hogy közben tanúi lehetünk annak/ mennyit tipródott, vívódott élete során. Ebben segítségünkre van az is, hogy pályáját a művészettörténészek is több korszakra osztják. Jelzésképp, hogy nemcsak a témát, hanem a megjelenítes módját, a megválasztott műfajt is gyakran módosította. Számtalanszor készített grafikát, szén- és tusrajzot; festményeit olajjal, akvarellel jelenítette meg. Az irányzatok változatossága szintén arra utal, hogy egy-egy témát sem mindegy, hogyan elevenít meg az alkotó. Élete végéig kereste a legmegfelelőbb formákat, így jutott mindig tovább a fejlődés útján, és így jutott el egy egységes életműzáráshoz. A kezdeti kifejezőeszközök óriási változáson mentek át, az utolsó képek már sokkal elvontabbak, stilizáltabbak. Színvilágban pedig csöppet sem harsányak, inkább komorak, visszafogottak.

Bene Géza tehát most Kecskeméten ismerhető meg. Élete során egyébként a

hazai kiállításokon kívül szerepelt Krakkóban, Firenzében, Velencében, Zürichben, Bécsben és Stockholmban. Utolsó egyéni tárlata 1958-ban volt a Műcsarnokban. E mostani, cifrapalotai emlékkiállítása Bene Géza özvegyének támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ugyancsak köszönet illeti a Magyar Nemzeti Galéria, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a bajai Türr István Múzeum segítségét és a magángyűjtőkét, akik kölcsönözték a kiállításra a tulajdonukban lévő Bene-műveket. A szép, ízléses katalógus Kerékgyártó István, G. Simon Magdolna, Haris László, Kiss Béla és Szepsy Szűcs Levente munkája. Sajnos, csak fekete-fehér reprodukciók kerülhettek a lapokra.

A kiállítás november 11-éig tekinthető meg a Kecskeméti Képtárban.

Borzák Tibor

• Növekvő árnyak (1960)

9 Csendélet (1930)

PETROVIGS EMIL A ZENEI VERSENYEKRŐL,

AZ ÉNEKESKÉPZÉSRŐL, HAJSZOLT ÉLETÜNKRŐL

Több szeretetet óhajt a zeneszerző

J felvétele)

Nagyobb közönséget érdemelt volna az Erkel—Kodály énekverseny kecskeméti elődöntője. A helyi sajtó, a közönség előzetes tájékoztatásáról azonban a főrendező Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny illetékesei éppen úgy megfeledkeztek, mint a kecskeméti közművelők. Bizonyára sok zenekedvelő nyugdíjas elment volna az ingyenes koncertre, ha tud ezek helyéről, pontos idejéről. Erős mezőny gyűlt össze; noha a nemzetközi viszonylatban szerénynek mondható díjak és más okok miatt inkább Európa keleti feléről mutatkozott csak érdeklődés a színvonalasnak ígérkező zenei esemény iránt. így vélekedett a lapunknak nyilatkozó két világhírű muzsikus is.

Kicsit bosszúsan fogadott Petrovics Emil. Az egyik első osztályú étteremben hosszú ideje hiába várta az ebéd gyanánt rendelt tojás- rántottát. A kínos várakozás perceit használtuk fel rövid beszélgetésre.

—• Több énekes versenyen vettem részt zsűritagként itthon is, külföldön is, van ösz- szehasonlításra módom. Örömmel mondhatom: színvonalas a kecskeméti elődöntő.

— Túlzottak a hasonló versenyek elszaporodása miatti aggodalmak? Sokan úgy gondolták, hogy a mind több országban, mind gyakrabban hirdetett zenei versenyek éppen megsokszorozódásuk miatt veszítenek vonzásukból, értékükből.

— Az utóbbi évtizedekben világszerte tért hódítottak az európai zenekültúra hagyományos formái. Koncerteket rendeznek Ázsiában és Afrikában, minden földrészen szeretnének megismerkedni korunk kiváló előadóművészeivel. A rádió és a televízió is bővíti a fellépési lehetőségeket. Helyenként a kínálat talán bőségesebb a keresletnél, ezért elsősorban a fiatalabbak, a pályakezdők számára hasznos a zenei versenyek nyilvánossága. A művészetkedvelők általában érdekeltek a tehetségek fölfedezésében, a szó jó értelmében mondott reklámozásában. A jó zenei

versenyek sok kitűnő művészre hívták föl a közönség, és, ami szintén fontos, a menedzserek figyelmét.

— Magam is hallottam külföldi nagyvárosok élénk zenei életéről, tudom, hogy például Japánban némely nagybank is szervez, támogat nagyzenekari hangversenyeket. Európa e szögletében, hazánkban s Kecskeméten azonban mintha lanyhulna a közönség érdeklődése az úgynevezett komolyzene iránt.

— Szerettük volna elhinni és elhitetni, hogy az emberek többségét érdekli a művészet. Merő ábránd ez az elképzelés; Természetesen tágítható az igényes irodalmat, zenét, a képzőművészetet kedvelők köre, de csak bizonyos mértékig.

— Tekintsük pedagógiai optimizmusnak a „legyen a zene mindenkié” kodályi felszólítást, programot?

|||i| A legjobb nevelés is csak a meglévő adottságokat, hajlamokat bontakoztathatja ki. Gondoljunk arra, hogy régóta rengeteg verset tanulnak, elemeznek a diákok az iskolában, mégis viszonylag kevés verseskötetet vásárolnak a könyvesboltokban, sokan eléldegélnek később költemények olvasása nélkül. A zeneoktatás nem annyira általános még honunkban sem, mint az irodalomé. Tudomásul kell vennünk, hogy a megélhetés mind keservesebb többletmunkát kíván egyre több embertől, mind kevesebb családnak marad pénze belépőjegyek, bérletek vásárlására. Jobban ineggon'dolják egyének és a közüle- tek, hogy mire és mennyit áldozzanak, ahogyan szokták mondani.

— Térjünk vissza a zenei versenyekre. A zsűri és a közönség előtt közvetve az énekpedagógusok is megméretnek. Zeneszerzőként, volt operaházi igazgatóként érzé- kelte-e az énekesképzés fejlődését?

— Alig-alig. Úgy gondolom, hogy a hangszeres előadóművészek képzése látványosabb sikerekre hivatkozhat. Több okból. Mindenekelőtt azért, mert tökéletesítik a hangszereket. Az

éneklés azonban egészen különleges módja a zenélésnek. Az énekes a saját testével hozza létre a hangot, a „hangja húrjain” játszik. Eme hangszer fejlesztésének biológiai korlátái vannak.

' -4f: Elégedetlen az énekpedagógusokkal?

— Említhetnék kiváló szakembereket, de azt hiszem, hogy nem mindenki találja meg időben a számára legalkalmasabb tanárt. Márpedig csak akkor bontakoztatható ki egy énekes tehetsége, ha teljesen megbízik tanárában. Hisz neki, ráhangolódik a tanár a tanítványra és fordítva.

— Búcsúzóul még megkérdezem, hogy több-e a szabadideje, mint amikor az ország egyik legnagyobb kulturális intézményét igazgatta?

— Pihenésre most is kevés időm jut, dolgozom;

— Megrendelésre?

— Egyre kevesebb a megrendelés, a megbízás, a felkérés, de bízom, hogy amint elkészül, mégrendelik. Trombitaversenyt írok egy barátomnak. Jövő tavaszra tervezi a bemutatót.

— Sok sikert. Szeretném, ha tudatná, hogy ma is vállalja-e egy tíz év előtti interjújában közölt szavait: „Rögesz- mésen beszélek a szerétéiről. Ezt hiszem a legfontosabbnak a zenei magatartásban csakúgy, mint a hétköznapi életben. A művészeti közélet csak akkor billen helyre, ha az újat — de a régit is — több szeretet övezi”.

— Mindig őszintén szóltam. Ma még fontosabbnak érzem a mások megértésének szándékát, mint amikor erről faggattak.

Heltai Nándor

LA CKNER LÁSZLÓ:

Kellenek a hülyék

' Torma! Emlékszel a szállóigévé szajkózott, nagyképű, fölényes bemondásodra?' . ’ ’ ■'

,-,Kellenek a hülyék, hogy egyértelműen- látsszon, mekkora zseni .vagyok!”/ v

Szegény ' Varjú. Húsz kilóval nehezebb volt, mint te, mégsem mert soha darált mócsingot csinálni belőled, mert nyomasztó szellemi fölényedtől rongy- gyá ernyedtek megfeszült izmai. Hányszor figyeltem óriáscsecsemő arcát, amikor sápadtan, huzatos szemekkel

— szürke tudatlanság árulkodó szimbólumaival — bámult maga elé, mert sejtelme sem volt a függvénytranszfor- mációról; a fővonalak találkozásáról, a rendhagyó ragozásról... és te megszólaltál. A gerincén olyankor végigciká- Zottja robbanás gyújtólángja, a remegő ih,dúlát,az arcára kiült a bestia — tudtán)', hogy csak egy mérhetetlen mozdulat adhatná vissza emberi önbecsülését, öntudatát, ha agyoncsaphatna té- feed.

„Kellenek a hülyék ...”, hogy mögötted, tisztes távolságban lemaradva

— mint egy mennyei díszkíséret — csodáljunk téged, amint magabiztosan és magától értetődő természetességgel besétálsz a műszaki egyetemre.

Torma! Most itt állsz előttem, a minden tantárgyból jelesre kollokvált, államvizsgázott mérnök, és mosolyogsz.

Én is mosolygok, szívemből és őszintén. Tehetem, mert amit te igyekszel leplezni, és a világért sem akarsz elfogadni, iazt én tudom: neked csak az iskola volt karrier.

Esetlenül megölelsz. Mi a fenének, hiszen soha nem voltunk barátok, soha nem szerettelek. Ha kiszólítottak a katedra mellé, és ha életem legfrappánsabb mondatait, gondolatait sikerült kivágnom jelesre, akkor is egy nagy végtelen, fölényes mosoly terült szét az arcodon, amely rtiögül apró, alattomos nyilacskák tüzeltek felém, szinte kiabálva: jó, jó, de ha engem kérdeztek volna, ez a hevenyészett kis előadás csak a bukástól mentene meg. És mindezt úgy játszottad el, olyan lehengerlő nyomatékkai, hogy a tanár is meginogjon:

— Kísértett a gondolat, édes fiam, hogy jelest adjak neked, de valami mégiscsak hiányzott belőled, valami, amit nehéz szavakkal megfogni... Na, jól van, négyes.

És te akkor egy professzor atyai mosolyával helyeseltél, bólintottál, í Elfogadom az ölelésed, csak úgy ím- mel-ámmal — mit tehetnék? Olyan formálisan mozdulók, mint amikor az ember tévedésből ráköszön egy lebbenő árnyékra.

— Na, mi ’zujs? — harsogod a fülembe.

Egy ilyen közhely kérdésre az ember nem szokta kipakolni a fél életét, legfeljebb visszaközhelyez.

— Semmi. Minden oké.

— Ez az! |g röhögöd erőltetetten, boldogságot színlelve, és csapkodod a hátam hosszú, vékony csápjaiddal. Ki is tör belőlem nyomban a szaggató köhögés.

— Erre iszunk! — kiáltasz föl.

— Mi a fenének — gondolom én, de téged úgysem lehet eltéríteni, lelőni, meggyőzni, és már rángatsz is befelé egy ivóba.

Amikor leülünk, feltűnik, hogy egy nő is tartozik hozzád, mert hiszen közvetlen természetességgel letelepedett közénk. Szembe kerülünk egymással.

— Ja! — kiáltasz rám; — O Klári.

Csak ennyi. Hogy aztán feleség, testvér, szerető, szomszédasszony, cseléd, csatlós, vagy mifene, azt nem lehet tudni.

Bárgyú mosoly és bemutatkozás.

Ülünk, valamiről fröcsköl szádból a szó, és én már csak arra gondolok, hogy: szép. A nő. Látod, Torma! Eny- nyire nem érdekel az életed, a jövőd, hogy egy ilyen friss és bizonytalan látvány teljesen kisöpör a látómezőmből. Aztán arra gondolok, hogy azért mégiscsak vitted valamire, és lopva újra szemügyre veszem Klárit. Igen! Van valamid.

— Még mindig ott vagy? — biccentesz fejeddel a főtér felé. — Valami helyettesféle? — Aztán nyerítesz. — Vagy már föltörtél? Mindig nagyon tudtad, mit akarsz!... He? Főnök vagy, mi?

— Igen és nem — mondom praktikusan.

— Mi az, hogy igen és nem? — nézel bambán.

— Még mindig ott vagyok, tehát: igen. És nem vagyok főnök, tehát: nem.

Klári hirtelen megszólal.

— Vigyázz, mert nehezen kapcsol. Engem folyton azzal etet, hogy mindenből mindig kitűnő volt, de az egylépcsős, szimpla vicceket háromszor kell elmesélni, hogy megértse.

— Hű, éget a nő, Torma! Nem is állsz olyan jól.

— Csönd, drágám! O tudja, hogy a zsenik szórakozottak... Igaz? — fordulsz felém igazolásért, és én nagy mozdulattal bólintok. •

Klárira nézek. Ő is felkapja az arcát rám. Mosoly; én is. Közénk lép a pincér, gyorsan rendelünk: konyak, bor és sör.

— Két deci tisztán — kiáltasz utána, nehogy félreértsen.

— És te? — kérdezem tőled, és tulajdonképpen az izgat valójában, hogyan térsz ki a válasz elől.

— Alakul. De nem fontos. Beszélj magadról! Érdekel a sorsod. Igaz, hogy építkezel? — szónokolsz kitárulkozva, nyitottan, és én majdnem elhiszem, hogy tényleg ennyire önzetlen, nagylelkűen érdeklődő vagy velem. — Na, hallgatlak!

— Azt hiszem, az én dolgaimról tényleg nem érdemes diskurálni. — És nekedszegezem a kérdést. — Biztos van már néhány találmányod.

Nyögsz, mint akinek a hátán ülnek.

— Nézd, lehetne. De ...

— De?! — siettetlek.

— De ezeknek én nem csinálok semmit.

— Kiknek? — nézek rád, és értetlen lehet a tekintetem. Ideges leszel és fújtatsz.

— A kommunistáknak.

Most már aztán nem szállók le rólad.

— Mert egyébként vannak ötleteid.

— Vannak, igen, vannak — vágod rá, és ingerülten kiabálni kezdesz. Miért, olyannak ismersz, akinek nincsenek?

Helyeslőén billegetem a fejem, hogy igen; mert neked ötleteid mindig voltak.

— Minek beszélsz mellé? — hallom Klári támadó hangját. — Mondd csak el őszintén a barátodnak, hogy eddig öt újítást nyújtottál be, de egyiket sem találták használhatónak ... Sőt, kettőnél azzal gyanúsítottak, hogy külföldi szaklapból kopíroztad.

— Nem úgy volt! — törsz ki zavartan, és nagy. huzattal belehörpintesz a borospohárba- §1 Mit értesz te hozzá!

Érzem, hogy Klári engem néz. Lassan rálopom a szemem, összemosoly- gunk, és mintha mondaná: ez van.

Újra iszol, és hadarni kezdesz.

— Vannak lehetőségeim. Igenis vannak |.. Robbantani fogok. Érzem, hogy hamarosan mindenki rám figyel ... Mert az nem lehet, hogy mindenféle szar alak elém furakodjon.

— Persze! — motyogja Klári gyorsan, leintően.

— Minden adottságod megvan hozzá — mondom esetlenül, és megint Klárit nézem. O pedig engem.

Te szerencsétlen Torma!

Szürcsölve iszol, mi is felemeljük poharainkat. A tiéd j kiürül, a miénkből alig hiányzik. Végignézek rajtad.

— Emlékszel még a híres mondásokra?

Felderül az arcod, biccentesz, aztán sóhajtva mondod.

— De hova lettek a hülyék? Mondd, hova az isten fenekébe bújtak?

— Hát, öregem, átrendeződött a világ — próbálok bölcs lenni.

— Átrendeződött — ismétled, és mintha a szemeddel is helyeselnél. — Igaz is — motyogod. — A kis Szeles osztályvezető egy áfésznél, a nagy fülű Kábái színész valamelyik pesti színházban. Valamelyik nap láttam a tv-ben. Az a főhülye Marton meg tsz-elnök lett Somogybán.

Erősen szorongatod a poharat. Kop- pantasz vele, odaugrik a pincér, gyorsan kicseréli. Fölhajtód az italt, aztán két marokba fogod, és összeroppan- tod. Először fehérbor, aztán vér csöpög az asztalra. Dermedten nézlek.

— Itt hagytak, elmentek — részegen, könnyezve nézel a távolba, és valami megfoghatatlan hatalom felé fordulva könyörögsz. — Nekem kellenek a hülyék!

Klárira nézek, az arcom sápadt. Ő mosolyog felém, feléd közönyösen nyújtja a zsebkedőjét. Szeméből kiolvasom a nekem szóló intelmet. Ne vedd komolyan! Tudom — mondanám, és mosolyogni próbálok, de nem sikerül.

— Hát igen, kellenek a hülyék! — suttogod a levegőbe, magadnak, vagy valaki másnak, mi alig halljuk.

Klári térde hozzáér a combomhoz? véletlenül, vagy szándékosan. Eszembe jut, hogy az asztalok alatt emberi sorsok dőltek már el... Megfeszítem a lábam, hogy még erősebb legyen az érintés. A lány is mozdul...

Torma!...

I Bohócok (1930)

Baby (1957)