Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-22 / 223. szám

1990. szeptember 22. • PETŐFI NÉPE • 5 ÚJ POLITIKAI STÍLUS Beszélgetés Lezsák Sándorral Mi lesz a kultúrával? A rendszerváltás drámai pillanatait éljük. Sokan alkusznak a jövőre, ígérnek minden szépet és jót. A tervekből azonban mintha kimaradt volna a közművelődés, a kultúra, az ismeretterjesztés fejlesztése, támogatása. Olyan népgyűlésen is részt vettem a napokban, ahol a falu jövőjét irányítani szándékozó jelölt azzal próbált imponálni a választóknak, hogy ha megválasztják, bezárja a könyvtárat és a művelődési házat. Igazából nem is ez, hanem a feltörő vastaps kedvetleníteti el... A többi között erről a félelmétes élményről beszélgettem a napokban Lezsák Sándorral, a költővel, a népművelő­vel, a tanárral. Aki ma már az MDF ügyvezető alelnöke. — Az országot járva, értelmiségiek­kel beszélgetve, magam is tapasztal­tam, hogy népművelő barátaim köré­ben fokozódott a bizonytalanság. Mi lesz a sorsuk most, az új rendszerben? Milyen megbecsülésre számíthatnak? Az ugyanis köztudott, hogy az úgyne­vezett „kisértelmiségieket”, akik pedig igen nagy számban szolgálnak a kiste­lepüléseken, a régi rendszer kisemmiz- te, szolgává alázta. Mindezek ellenére én túl erős minősítésnek érzem, hogy a jelenlegi viszonyok csalódottságot vál­tottak ki. Jelenleg 1700 településen dol­goznak mozgalmunkban értelmiségi­ek. Aktívan szervezik a választások előkészületeit. Ezek a találkozók, gyű­lések az új rendszert előkészítő tanfo­lyamok, közösséget teremtő alkalmak. Addig nem lehet teljes a rendszervál­tás, amíg a Idstelepüléseken is nem tör­ténik meg a hatalomátvétel. — Lehetett volna erősíteni a reményt, ha a végeken munkálkodó „kollégák" már látnak kész rendelkezéseket! A vál­tozások jeleként. Az illetékes miniszté­riumban ugyanis már az új kormány egyik tagja az „úr" ?! — Az. iskolákban valóban nem in­dultak meg a változások úgy, ahogyan szerettük volna. Például azok javítgat­ják „korszerűre” az új tankönyveket, akik korábban — nem is olyan régen- még 1956-ot ellenforradalmi ese­ményként tárgyalták. Nincsenek még készen a segítő jogszabályok az iskolák alapításához, hiányoznak a pályázati rendelkezések, elvek az intézmények megújításához. Az MDF pedagógus­kollégiuma nemrég rendezett egy isko­lapolitikai fórumot. Nem volt, könnyű, megszervezni például úgyhogy’,a, mi­nisztérium megfelelő szinten képvisel­tesse magát azon. Végül azután And- rásfalvy Bertalan miniszter úr is megje­lent. Meg is beszéltük a legfontosabb kérdéseket, feladatokat. Sajnos azon­ban meg kell állapítanom: késnek az intézkedések.- Létezik már kormányprogram. Úgy érezzük, nem kapott a nép.müvelő- dése igazán prioritást. A szellemi Bal­kánról való elmozdulás szorgalmazása az eredeti ellenzéki programban még sokkal meghatározóbb szerepet ka­pott . .-. Kifáradt, öregszik és felejt a mozgalom ? — Nem tagadom: a hatalomátvétel után következett egy lassulás, egy kifá­radás. Korábban mindenki tudta a dolgát. Az volt a fő cél, hogy a kom­munista rendszer ellen szervezkedjünk, hogy tiltakozzunk a léte ellen. Akció­kat, vitákat, tüntetéseket szerveztünk. Majd a szabad választás előkészítése volt a fő feladat. Azután szinte meg­döbbenve tapasztaltuk: mi vagyunk a vezető politikai erő, a nép bizalmából. Nem felülről kell várni a döntéseket! Eljött az idő, hogy mi dönthetünk. Ez pillanatnyi zavart is okozott. Az is ta­pasztalható valóban, hogy elfáradt egy kicsit a nagy közös akció: a mozgalom. Ellenfeleink jól látták ezt és léptek; ahol tudták, lassították és ma is nehezí­tik a változásokat... így kerülhettünk ebbe az ellentmondásos helyzetbe. Most azután szoros erővel kell dolgoz­nunk, vissza kell nyernünk a kezdeti lendületet. —- Viszont sorra hallani a választási falugyűléseken: ha a nép uralkodik a helyi politikában, bezárják, eladják majd a közművelődési intézményeket és a kultúrára, kiállításokra, költői estekre fordítható pénzeket „hasznosabbra” fordítják... — Gondolom, természetesnek veszi Ön is, hogy egy önkormányzat úgy osztja el a saját költségvetését, aho­gyan akarja... — Igen, de mégis csak furcsa, hogy az elmúlt rendszer bizonyos időszakában — megyei viszonylatban gondoljon pél­dául a Romány—Gajdócsi vezetés .fel­világosult abszolutizmusára" — lehetett hivatkozni arra, hogy egy képgyűjte­mény, egy múzeum, egy művelődési ház vagy egy. könyvtár azért érték. Az ellen- zékfmözgqlmak legtöbbje — vidéken — éppen izekben az intézményekben szerveződött, kapott otthont. Most pe­dig úgy tűnik, vége ... — Magam is úgy vélem, nem lenne szabad pusztulniuk az intézmények­nek, vagy a mainál is jobban elszegé­nyedniük. Én viszont ebben a kegyetle­nül nehéz helyzetben már azt is érték­nek találom, hogy sok olyan ember van, akiben él ez az ön által is említett veszélytudat. Hogyan menthetnénk át azt, ami érték volt? Például memória- zavarra vallana, ha elfelejtkeznék arról a sok-sok szép, értékes lakiteleki esté­ről, amit — amíg ki nem ebrudáltak innen bennünket megszervezhet­tünk. De voltak aktív szellemi közpon­tok megyénk más településein is. Nem lenne jó, ha a mai földinduláskor a romok alá kerülnének, elpusztulnának ezek az értékek. Kiművelt emberfők, az új befogadására kész személyiségek nélkül nem szerveződhet korszerű Ma­gyarország. — A kormánynak és a kulturális irá- j nyitásnak most óriási felelőssége, hogy elpusztul-e az érték a gazdaváltásnál. — Az viszont alapvető: ne hitessük el az emberekkel, hogy tulajdonképpen minden rendben van, csak apróbb hi­bák vannak. A reaütás az, hogy nincs pénz kultúrára. A nép csodákra képes! Gondoljon Klebersherg Kunó mun­kásságára! Egy szétvert, kincseitől megfosztott, letargiától szenvedő or­szágban tanyasi iskolák százait építette föl, tartós anyagból, igényesen. Én bí­zom és hiszek a vidéki Magyarország­ban, hogy fel fogja ismerni: a kultúra kincs! A kormányzatnak viszont fon­tos feladata, hogy a közművelődés fel­tételrendszerét, a jövő alapjait megte­remtse. Ez nem lesz könnyű egy eladó­sodott országban, de mindenképpen szükséges, hogy létrejöjjön. Fontos vi­szont a türelem és a polgárok támoga­tása. Visszakaptuk végre a hazánkat, de csak annyi igaz, hogy a miénk ... — En azért hangsúlyoznám a vezetés felelősségét. Keressük a változást, az idők jeleit, de nem találjuk a kultuszmi­nisztérium állásfoglalásaiban. Az MDF nem érzi a tehetetlenség kockázatait? — Ha valaki valamire vállalkozik, számolnia kell a kockázatokkal. De senki se gondolja, hogy az ügyeket úgy lehetne gyorsítani, hogy mondjuk, az MDF-központból átszólnak a minisz­tériumba: holnaptól ezt Vagy azt ki kell rúgni, ki kell adni egy ilyen rendelke­zést. Ha ez így lenne, azt lehetne mon­dani: nem változott semmi. Új politikai stílus teremtődik körülöttünk s ben­nünk. Szeptember 30. után megvaló­sulhat a helyi rendszerváltás, s a vállal­kozó szellemű önkormányzatoknak elemi érdekük lesz, hogy az életük min­den mozdulatát, területét erősítő kul­túra is megbecsült helyére kerüljön ... — Mit segíthet ebben a sajtó? — Erről röviden csak annyit: sajtó- szabadság már van, meg kell teremteni a szabadság sajtóját is. Farkas P. József L ^Ueginkább hajnalonta döbben rá az ember — már aki úgy él, hogy ismeri a haj­nalokat. Leginkább ilyenkor éri tet­ten a nyarat, mennyire csalárd, ami­kor ékességeit ládáiba csomagolva el­küldi azokat a lehűlő, éjszakák hunyorgó csil- lagfényútjain, más tájak felé. Hajnalonta elszökik már innen, és olyan lesz a vidék, benne a didergő ember, mint akinek nyálkás, hűvös csiga mászik végig a nyakától a háta felé. Hűvös és nedves az ágakon a gyümölcs, ilyenkor nem is kíván rá más, hacsak nem. egy ' vándorember, akit egy életen át a vére hajt más rés új tájak felé, s akit felserkent korán az indián nyár hűvös, hajnali órája. Talán csak az ilyen ember nyúl fel egy pirosló almáért a fára, tudva, hogy rögtön harmateső hull a nyakába. ' Vándorember persze manapság nem sok van már olyan, mint régente, amikor egészen termé­szetes volt, hogy akár nagy távolságokat is a két lábán járva tegyen meg az ember. Most olyanok is elindulnak szerte az országban, akiknek nincsen hol lehajtani a fejüket, vagy inkább éjszakánként „dolgoznak", olyan mun­kán, amihez nem szükségeltetik szemtanú. De maradjunk a hajnali pirosló almánál, meg a fájánál, mely hideg harmatesövel köszönti azt, aki ilyen korai órában vesz róla gyümölcsöt. • Fecskék ülnek ügyeiket megbeszélni a vil- janydrótokon, és a kutya lustán hever vackán, nincs kedve korán rányitni a szemét erre a csi- ganyálkás világra. A rádió azt mondja, nagy meleg lesz máma 'is, és szerinte ez abból is kitűnik, hogy bemond­ja: a reggeli hét órakor mért adatok szerint .országosan kilenc meg tíz fok van. Ebben rejlik a csel. Nem a rádióé, hanem a nyáré, amelyik titkán már becsomagolta majd­nem minden holmiját, mint a csalfa asszony. Mert mire megélénkül a világ, már úgy mo­solyog, olyan megtévesztő ragyogással, mint ■eddig. Aki reggel még legszívesebben a jégeralsóját vette volna fel munkába induláskor, az délfelé már a fagylaltos előtt áll izzadton sorba egy vékony és színes bermudanadrágban. O, délfelé úgy ragyog megint a nyár, mintha örökre itt akarna maradni. Szinte zenél a parkok lombja­in áttűző fény, szinte vibrál a melegtől a levegő. Ez a nyár pedig a búcsút dúdolja már déli forróságában, hajnali hűvös harmatával, hirte­len lehűlő és hamarabb sötétülő estéivel. Olyan­kor a csillagok is mintha messzibbre kerültek volna. Hidegebben néznek, és aki visszanéz rá­BÁN ZSUZSA: Indián nyár juk, jobban érzi, mint valaha, hogy elérhetetle­nek. Állsz lent a fekete lombok alatt, és azt hiszed, a csillag kicsi ott fent, pedig nem. Te vagy kicsi. Minél nagyobbnak látszol itt a földön, annál kisebb vagy ahhoz, hogy elérd azt a csillagot. Legszebbek a délutánok ilyenkor. Mint a távozni készülő kedves vendég. Leül melléd ki­csit, és hallgat veled, hogy el ne vigye az álmo­dat. Délután olyan, mint az a szerelmes, aki utoljára rád mosolyog, és azt mondja: azért nem felejtettem el semmit, ami szép volt. Az első csókodat, az első reggeli együtt ébredést, az első közös ebédünkerés a napokat, amikor azt hittük, egymásnak születtünk a földre, te meg én! Délután megsimogatja a kisgyerekek lebar­nult arcocskáját, lágy szellővel beleborzol gyen­ge hajacskájukba. Belekacsint az öregasszo­nyok rég kihunyt fényű szemébe, és egyetlen pillanatra visszavarázsolja beléjük azt a fényt. Öregurak megállnak egy újságosbódé előtt, melynek körkörös kirakatában olyasmiket lát­ni mostanában, hogy az ember tényleg csak néz. Rengeteg meztelen nő. Azt mondják, borzasztó és disznóság. Az öregurak szigorúan állnak, és szerencsére nem tudják, hogy mindenki észreve­szi, mennyire ellágyult a tekintetük. — Hát szó, ami szó ... — gondolják maguk­ban. Többre már gondolatban sem telik. Van a nyárnak ebben a búcsúzó szakaszában valamiféle figyelmeztetés is: minden elmúlik, a nyarak, az évek, az élet is. Van, akinek eszébe jut, hogy mégis kár volt annak idején elmulasztani, hogy visszamoso­lyog arra a másikra! Egy pillanat volt talán, te nem mosolyogtál vissza, mert nem akartál bo­nyodalmakat. Az ember szive fáj. Hogy megvigasztalja ma­gát, vesz egy háromgombócos fagylaltot. Citro­mot, vaníliát, csokoládét. Vigaszfagylalt egy elmaradt csók helyett. Csak az a baj, hogy mégsem vigasztal meg.-— Huszonegy forint — gondolod elkedvetle­nedve —* amikor azt sem tudom, miből jövök ki a hónap végéig! Valaki neked megy a járdán, és a csokoládé­fagylalt végigcsúszik a fehér blúzodon. Na, kösz! Még ez is! — Aztán —. pillantasz az aranyló délutáni nap felé — mit veszítettem, hogy nem viszonoz­tam akkor valaki mosolyát? Olyan sokan tud­nak szépen mosolyogni, nem? — Hát az igaz — rezeg egy fényfolt a lábad előtt —, sokan tudnak szépen mosolyogni, de most már egyre kevesebben teszik, mert te sem vagy a régi. Meg aztán ... tudod, ahány gyü­mölcs, annyiféle ize van. Húsz körtefa termésé­nek is húszféle ize van. — Na és? Ettem már sokféle körtét. Bár igaz ... A legjobban arra emlékszem, amelyi­ket megkívántam, de nem kóstoltam meg. Min­dent el lehet felejteni, de azt az egyet soha. Különösen így nyár végén. Különösen így dél­után, amikor újra eszembe jut... Indián nyár. Egy dallam, olyan ismerős, és minden évben megfájdul tőle a szived. Egy fa, kezdenek hullani a levelei. Szelíden hintáznak lefelé a sárguló fűre, a padra, és terád, aki oda leültél. Sehol egy lélek a közelben. Ez jó. Csak a fakuló kék ég, csak a simogató nap, a susogó fa zizzenő levelei és te. Itt ülök kicsit, és annyi mindenre emlékszem. Nem arra, ami megtör­tént. Arra nem. Annyi mindenre emlékszem mostan itt, ami megtörténhetett volna ... BENKÓ SÁNDOR: „Nem önmagunknak zenélünk.. Az európai könnyűzene tör­ténetében is igen ritka, hazánkban pedig egyenesen példátlan az olyan hosszú ide­ig tartó sikerso­rozat, amilyen több mint har­minc éve a ma­gyar Benkó Dixi­eland Bandé. Múlékony, több­nyire a divat és a korszellem dik­tálta melódiákból élő könnyűzenei társulások a ze­netörténet nagy dimenzióihoz vi­szonyítva —- ter­mészetüknél fogva — mindig ti- szavirág-életűek voltak. Igaz: a Benkó Sándor vezetésével mű­ködő együttes egyebek közt ta­lán azért is tudta megalakulása, 1957 óta folyamatosan megtar­tani közönségét, mert művésze­tét egy örök életű műfaj, a dzsessz, illetve annak egy speci­ális ága, a New Orleansből szár­mazó dixieland-muzsika szolgá­latába állította, s fejlesztette vi­lágszínvonalúvá. A dixieland lendületes ritmikájával, életsze- retetet sugalló, egészséges dal­lam- és harmóniavilágával ma­ga is maradandónak bizonyult a műfajok között, nem utolsó­sorban a dzsessz legfőbb sajá­tossága, az improvizációs tech­nika révén. Nem mindennapi zenei érzé­kenységről tanúskodik annak a nyolc, magasan képzett muzsi­kusnak a játéka, akik immár ne­gyedszázada változatlan felál­lásban szólaltatják meg ezt a jel­legzetesen amerikai zenét, s akik ma már a műfaj interpretálói között a világ legjobbjai közé tartoznak. Mindenekelőtt a stí­lus elsajátításához volt szüksé­gük különös zenei nyitottságra. Európai előadóművészek eseté­ben-pedig a tengeren túli muzst— kára való fogékonyság igen rit­ka jelenség. Bzért érthető, hogy * Benkó Sándor az együttesnek ítélt számos kitüntetés és feszti­váldíj mellett talán arra az elis­merésre a legbüszkébb, amelyet a Benkó Dixieland Band 1987- ben az Egyesült Államok elnö­kétől, Ronald. Reagantól ka­pott. — Az elnök azt hangsúlyoz­ta, hogy mi, európai létünkre a New Orleans-i hagyományokat az ottani értékrend szerint meg­újítva ápoljuk; hogy nekünk si­került ezeket a hagyományokat mai köntösbe öltöztetve életben tartanunk. Azt hiszem, ennél szebb elismerést nem is remélhe­tünk — mondja a népszerű mű­vész.-— Pedig az sem érdektelen, hogy például alig másfél évti­zednyi működés után, 1971-ben megkapták a montreaux-i dzsesszfesztivál első díját, az­után a Sacramento Jazz Jubilee ugyancsak első díját, és még jó néhány nagydíjat... Mindezek mellett talán mégis az a legizgal­masabb kérdés, hogy miként le­hetséges ugyanazzal a műfajjal ilyen hosszú ideig itthon — kü­lönösen itthon! — és külföldön egyaránt megtartani a közönség érdeklődését. — Ennek van néhány szak­mai kulcsa, de alighanem na­gyobb szerepe van egy igen fon­tos művészi alapállásnak, amit minden valamirevaló előadó- művésznek tudnia kell. Annak ^gyarnsj-faegy-a-tmivoGB elsősor­ban.a közönségnek játszik, és nem önmágánáI<V“Ami nem je­lenti, hogy futni kell az olykor egészen olcsó igények után, ha­nem hogy szeretni kell a közön­séget és megbecsülni az elvárá­sait. Például amit hitelességben vár tőlünk. A zeneszerető, s ezért a zenéhez valamilyen szin­ten értő közönséget nem léhet becsapni. Ezt pedig állandó ta­nulással, művészetünk fejleszté­sével biztosíthatjuk csak. Nagy elismerés volt számunkra, ami­kor New Orleansben játszot­tunk, s ott úgy fogadták zenélé­sünket, mintha magunk is on­nan származnánk. Azt mond­ják, jobban ismeijük azt a mu­zsikát, mint az ott születettek. De a stílusismereten kívül a hi­telességhez tartozik az is, hogy zenélésünk a rögtönzésekben ízig-vérig mai legyen. Azt kell mondanom, ma úgy kell a zené-' ben improvizálni, ahogyan a mai ember él; mai gondolatot, mai technikát kell muzsikánk­ban megszólaltatni. És ezt évi 40-50 külföldi, és 120-130 ittho­ni koncertünkön estéről estére újra megvalósítani. Mi mindig a színpadon döntjük el még azt is, hogy mit fogunk játszani, mivel kezdjük a műsort. Akár a Buda­pest Kongresszust Központban, akár valamelyik vidéki város­ban lépünk fel, az első, színpa­don töltött percekben megpró­báljuk felmérni a közönség han­gulatát, igényeit, lélektani álla­potát. Azt hiszem, ezt érzi is a -feöaónségr-és-olykor valóságo­san is megbeszéljük, mit szeret­nének haliam. Talán ennek kö­szönhetjük, hogy szeretnek minket, a zenénket, amellyel mindig tudunk meglepetést okozni. Szomory György SZÉCSI GÁBOR: Nyári testamentum (Pataki Árpád emlékére) Elveszítettem utam, és ha tudnám, mit találnék most a forró földben, nem keresnék szint a tékozló fényben arctalanul sem. Mert a Styx partján menekül az arcom, csillagokra hull szemem, s az írás szó-idő hídján testelen betűzök dalt sebeimről. Gránit suhan a férfikor zenitjén: édes borban áztatott új kenyér, nyári estéim: az átvérzett órák messzire hívnak. Itt maradhatnék az átváltozásban, megteremthetném húsom a tűzböl, mégsem éleszt hang a márványra hulló nyári levélen. Elveszítettem utam, s mintha tudnám, mit talál bennem a forró föld és hol kereshet szint a megtört fény, már új arcomat írom. KOMLÓS JÓZSEF: Augusztus-végi este Merengő szemmel szalonnázó bicskás augusztus-végi este köddel ül a tájra mint beteljesülés a vágyra. izzadt test ragad másik testre ahogy lemondón int a távozó lassún lépeget a homokúton a harangszóban hívja magához a csendet finom porában viszi ősznek hírét megvonja az erdők kék ivét fürödve tesz a kertek fölött rendet megmossa poros hátát a tóban ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents