Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-22 / 223. szám

1990. szeptember 22. • PETŐFI NÉPE • 3 „PÉNZ. KI PÉNZRE SZERT TESZ, EGYRE SZEBB, ESZESEBB LESZ. ” (Ben Johnson: Volpone) A zsebesek meghajolnak a rendőr érveinek súlya alatt Lengyel vagy közös piac Kecskeméten Az út szélén egy szovjet UAZ mellé parkolunk. A mély­zöld színű kocsin fehér körben jókora vörös kereszt, de most aligha menteni jött a járgány a kecskeméti kis „KGST”-re. Személyzete sincs sehol, úgy vélem, ők is a piacot járják. Ahová most fotós kollégámmal mi is igyekszünk. Gondosan lezárom az autót, végigtapogatom magam, mit lehetne ellop­ni tőlem. A soványka eredmény megnyugtat. Csupán az ingzsebemben találok kétszáz forintot, amit még az indulás előtt dugtam előrelátóan oda. Ennyi elegendő talán ahhoz, hogy „vásárfiát” vigyek a gyerekeknek, egyebem nincs, a golyóstollat és a noteszt pedig nem számolom. Velük úgyis csak bosszúságot okoznék a tolvajnak. A fotós már keményebb „dió”. Vagyont érő gépe, úgy véli, a hóna alatt lesz a legnagyobb biztonságban, de azért a szíjat is a vállára fűzi. Közben eljátszom a gondolattal: mi történ­ne, ha valaki meg akarná venni odabent. Elvégre itt minden eladó. Na és, ha egy jó ajánlatot kapnánk? Ekkora szeren­csénk úgy sincs... Elindulunk a bekerített piac bejáratához. A rendőrt keressük. Nem tart sokáig, az egyenruha feltű­nő, meg aztán a viselője jó fejjel kimagaslik a tömegből. Krajnyák Ferenc, a százharminc kilós őrmester — ő mondja, hogy ennyi, de a piacfelügyelő szerint legkevesebb tíz ki­lót letagad — egy kolbászsütő mellől figyeli a forgatagot. Krajnyákrtak már a méretéi is óvatosságra intenek. Talán ezért van most rend a piacon. Pedig azt már csak kevesen tudjak róla, hogy évek óta dobogón van a belügyes cselgáncs­versenyeken. Igaz, ott kemény legények az ellenfelek — milyen lehet, aki még őt is a tatamira küldi? —, itt meg a leg­többször megteszi az, ha csak szigorúan néz valakire. — Nekem a rendőr legalább ilyen le­gyen! — mondja Forgó László piacfel­ügyelő, aki a másodállásban tevékeny­kedő őrmesternek ezen a piacon tulaj­donképpen a főnöke. Tálán két hónapja tűnt fel itt először a keménykötésű rendőr. Előbb komóto­san végigment a sorok között, jókorát rúgott a papírdobozokba, amelyeken „itt a piros, hol a pirost?” játszottak előtte a pesti vagányok, asztalként hasz­nálva a kartonokat. Másnap már nem ismétlődött meg a jelenet. Krajpyrák, ugyan'most is jött, de doboz az nem volt. A’ szerencsejátékosok égy ideig még reménykedtek, átmenetinek tekint­ve az őrmester ténykedését, végül 25-30 ezret kínáltak, ha csak fél órát is hagyja „húzni” őket. Fogcsikorgatva látták be: ezúttal ők veszítettek. Hasonlóképpen jártak a zsebtolva­jok. A profik egy ideje messzire elkerülik a kecskeméti „KGST”-t, nem jó hely az, mondják, ahol a rendőr már a kapuban köszön az ismerős zsebesnek. Nem így az amatőrök. Közülük mindig akad né­hány „zöldfülű”, aki azért csak megpró­bálja. Legutóbb egy szegedi cigányasz- szony, őt a múlt heten csípték meg. Egy roman nő tárcáját kapta ki, amikor, ész­revették, és visítva menekült a sorok között. Ekkor tűnt fel Krajnyák. A tol­vaj volt annyira okos, hogy azonnal re­ménytelennek látta a helyzetét, ellenál­lás nélkül adta meg magat. Az erszényben több mint háromezer forint volt. Dorogi úr, a használ tcikk-kereskedő most a sátra alól egykedvűen figyeli a lengyelek holmijai között turkálókat. Előtte az asztalon farmernadrágok, de minden jel szerint inkább amott vásárol­nak az emberek. Ilyen a piac. Még csak tíz óra van, időben vagyunk, zárásig fordulhat a kocka — valami ilyesfélét olvasnék ki a kereskedő szeméből, ha lehetne olyat mondani, hogy bármit is elárul egy vásározó „pókerarca. Azt el kell ismerni, hogy számukra súlyos kon­kurenciát jelentenek a külföldi árusok. És most már nemcsak a lengyelek, ha­nem a románok is, a szegedi piac felszá­molása óta pedig a jugoszlávok egy ré­sze szintén Kecskemétre jár Szabadká­ról. Ha Dorogi úr most egyvalamivel elé­gedett, az a közbiztonság. Mondja is, hogy két hónapja nyugalom van a pia­con. Az óvatosság, persze, mindig indo­kolt, de a nadrágokat már nem lopják el olyan könnyen az asztaláról. Becsukom a jegyzetfüzetemet, vége a munkának, jöjjön a „szórakozás”. Ke­ressük a vásárfiát. Forgó László velünk tart, s mint a sajátjával, büszkélkedik a felhozatallal. „Szkolykó?" — kérdezi az árusoktól csak úgy találomra, és a vá­lasz után összeveti a városbéli árakkal. A babakocsi 1200, a horgászbot 400 forint, a farmernadrág szintén 1200-ba kerül, az autó-rádiómagnó itt 2000-et ér. Közben a fotós összefut egy nyugdíjas ismerősével: ő nyolcszázért vett egy pár cipőt. Sok a szabadidőruha — van, aki szerint a butikosok is itt vásárolják —, a farmer, a fehérnemű, az óra, a Becsből hozott kávé, a kétkazettás magnó. Az egyik lengyelnél ácsceruzákat lá­tunk, eszembe jut, hpgy a rajzórákra éppen ilyet kértek a lányaim. Tiz forint darabja, kettővel megúszom az ajándé­kozást. Még kiszabadítom a fotóst egy embergyűrüből, mielőtt komolyan meg­lincselnék. Vesztére útjában volt egy nő a fényképezésnél, s hogy arrébb menjen, szelíden rátette kezét a karjára. Ez sú­lyos hiba volt. A nő kis híján „tolvajt” kiált, csak nehezen magyarázzuk meg a szituációt. Visszafelé látjuk a szovjet harcosokat, nehéz csomagokat cipelnek a mentő fe­lé. * * * — Tényleg bezárják a lengyel piacot? — kérdezem Kis Gábor rendőr alezre­dest, a városi kapitányság közrendvé­delmi és közlekedési osztályának veze­tőjét. — Nem, a jelenlegi körülmények kö­zött ez nem is lenne célszerű. Tiltani, bezárni, persze, könnyebb — mint ahogy Szegeden is tették. Mi inkább azon gondolkodtunk, hogyan lehetne ott valamennyire rendet tartani, az áru­sítást szabályozni, a bűnözőket távol tartani. Mostani helyén nem okoz a piac forgalmi dugót, és a higiéniai feltételek is jobbak, mint a Budai utcában voltak. Az állandó felügyelet pedig elriasztja a bűnözőket. — Ez a helyzet most. De mi lesz ak­kor, ha az új önkormányzat a megszünte­tése mellett dönt? — Én nem hiszem, hogy így tenne. Mi készítettünk egy felmérést, hogy egy adott pillanatban mennyien vannak a piacon. A leggyengébb forgalom 8-900 ember volt, csúcsidőben 4-5 ezer. Ami­ből az is következik, hogy naponta 15- 20 ezer vásárló fordul meg a kis „KGST”-n. Ezért fontos az ellenőrzés. És egy olyan rendőr, akinek tekintélye van. A zsebesek is „meghajolnak” érvei­nek súlya alatt... SZOMBATI LEVÉL: Rákfene Dúl a választási harc. No, nem olyan látványo­san és nagy hangerővel, mint tavasszal, de legalább olyan intenzitással. Olyan küzdelem ez, mint a vízilabdázóknál a felszín alatti „belemenések”, rú­gások, betartások. Vagyis legtöbbször rejtve ma­radnak a közönség előtt, csak az érzi, aki kapja, s rajta kívül csak az tud még róla, aki adja. A plebsz csupán annyit vesz észre, hogy valaki levegő után kapkod, az akció megbicsaklik s az illető esetleg eltűnik a vízben ... A hasonlat természetesen sántít, azért hasonlat, tehát egyik eset csupán hasonlít a másikra, vagyis nem ugyanaz. Mégis úgy gondolom, nagymérték­ben kifejezi a mostani állapotokat. Mert bár az ellenfélnek az a célja, hogy a másikat kiüsse a nyeregből, lehetetlenné, hiteltelenné tegye, elélje, hogy senki ne szavazzon rá, mégis tudja, hogy módszere, eljárása nem éppen etikus, és retteg a leleplezéstől, a nyilvánosságtól, mert ugyebár eb­ben az esetben visszafelé sül el a fegyver. — Látod, barátom! Ez a magyar ember rákfené­je, ez a feneketlen irigység, ez a koncért való kímé­letlen küzdelem, a gátlástalanság — mondja már harmadszor hetvenen felüli ismerősöm, miközben száraz kezeivel idegesen gesztikulál a levegőben. Aztán papírokat szed elő kopott aktatáskájából és magyarázza, hogy a választókerületben, ahol ő is jelöltként indul, ezeket a fénymásolt rágalmakat szórták a levélszekrénybe. Ebben arról van szó, hogy 1953-ban (!) az illetőt börtönre ítélték. De azt már nem sokszorosította az ellenfél, hogy azóta rehabilitálták, mert koncepciós per volt. Ezért há- borog most idős barátom, a csúsztatásért és nem tudja, ki lehetett a sokszorosító. Természetesen — harsogja vérben forgó szemmel — rágalmazás miatt feljelentést tettem ismeretlen tettes ellen. Nem tudom, előkerül-e az ismeretlen tettes, de bárhogyan is alakul az ügy, azzal foglalkoznia kell az illetékes szerveknek. Es ez csak egy ügy. Hány ilyen és hasonló kerül felszínre a mostani választási küzdelemben, előre nem lehet tudni. De dúl a víz alatti harc és vannak máris látható sérültek, kita­pintható ellenfelek. Ilyen ember a magyar; valóban csak a magyar ember ilyen, csak nekünk a rákfe­nénk az irigység, a koncért, a hatalomért való már-már kíméletlen ökölharc? Bizonyára nem csak magyar specialitásról van szó. Bárhol a vilá­gon ez megy, de mi a miénket, a bőrünkön érzékel- hetőt tudjuk, erről vannak keserű tapasztalataink. És nem csak a választások finisében, nem csak akkor, ha arról van szó, ki kerüljön bársonyszék­be, a hatalom közelébe, legyen az bármilyen pará­nyi hatalom. Akkor is fellobban az irigység sárga lángja, ha a másik ötven forinttal több jutalmat kap, ha diva­tosabb a szerelése s egyáltalán mi,ndig, ha valaki valamivel (elsősorban anyagiakkal) kiemelkedik a környezetéből. Ez talán indokolt, ha a környezet tudja — márpedig tudja —, hogy az illető nem többletmunkával, nagyobb tehetséggel, hanem úgynevezett „jó kapcsolatok” révén jutott maga­sabbra. De azt hiszem, ilyenkor már nem is irigy­ségről lehet beszélni. Ami pedig a mostani és a mindenkori választási csatározásokat illeti: az ember elképed, hogy ki mindenki képes és hajlandó ringbe szállni: nyugdí­jasok, túl a hetvenen, az élet és a politika dolgaival alig tisztában lévő középkorúak, beszélni is képte­len önjelöltek, és természetesen nagyon művelt, európai tájékozottságú, több nyelvet beszélő dip­lomások stb. Mindezt én természetesnek tartom, hiszen Ady Endre mély és örök igazságot fogalma­zott meg, amikor azt írta: „Szeretném magam meg­mutatni, hogy látva lássanak ...” Ez a vágy min­denkiben ott lüktet, mindenki szeretné megmutat­ni, hogy ő mire képes, mit tud, hogy ő nem akárki, hanem olyan ember, aki a közügyekért él-hal és főleg dolgozik. Szeretné, ha őt szeretnék, tisztel­nék, ha falun, városon megsüvegelnék az emberek. Nincs közöttünk senki, aki nem áhítozza a népsze­rűséget, az elismerést. Hiú és gyarló az ember, még ha önmagának sem vallja be. Nem is ez a „rákfene”, hanem, hogy a népszerű­séget milyen eszközökkel akarja elérni. Szerintem már ott kezdődik a baj, ha valaki elkezd harcolni a népszerűségért. Ha valaki csak azért hirdeti ma­gáról, hogy ő „közéleti töltésű” ember, mert így akar a nép kegyeibe férkőzni. Ezt hamar felismerik s rámondják az ítéletet: hajhássza a népszerűséget — s ezzel el is veszítette a játszmát. Ahogyan emlí­tettem is, ez még csak a baj kezdete, ez még belefér abba, hogy „szeretném magam megmutatni”. A visszatetszést az váltja ki, amikor valaki úgy akar magának híveket toborozni, hogy a másikról, az ellenfeléről azt állítja, hogy az ellenség. Ha an­nak a hátán akar följebb kerülni — ha csak egy fokkal is — a népszerűség grádicsán. Balga lélek­kel azt hiszi, hogy ha a másikat lejáratja, ha beleke­veri valami „kabátlopási” históriába, akkor a saját ázsióját növeli. Ebben a lejáratási tartományban talán mi magyarok rendelkezünk a leggazdagabb arzenállal. Mi tudunk kitalálni újabbakat mindan­nál, amit az emberiség történelme során eddig fel­színre hozott. A legújabb természetesen nem az, hogy valakiről írásban, fénymásolatokat szétszór­va névtelenül állítunk valamit, lehetőleg minél na­gyobb bűnt. Legújabb az úgynevezett fülbe súgás. Hallottad? X. Y. is indulni akar a választáson! O akar indulni, akinek már az apja is ...? Na! Jó. Az apját nem választja az ember, de tudod, az alma és a fája. Szóval azt hallottam róla, nem is tudom, ki mesél­te, hogy reggelire friss emberi vért iszik, most, amikor még a Vöröskeresztnek sincs elég. De ő issza. Minden reggel. Ezért kezdi minden kortesbe­szédét úgy, hogy véreim, magyarok. Ezt, persze, senki sem hiszi, de mindenki to­vább adja, mert érdekes, mert ő is így hallotta. Végül akad egy ember — mondjuk, a kétszáztize­nötödik —, akiben megáll az ütő, mert már mások is rebesgetik. És felkiált: Nem zörög a haraszt... Lehet ebben valami, ha ilyen sokan mondják. Eny- nyi ember azért mégsem hülye! Elkezd nyomozni és kideríti, hogy az illető valóban minden reggel iszik, de nem vért, hanem kakaót. És nem azt mondja, hogy véreim, magyarok, hanem testvére­im, magyarok. Mindezt azonban úgy adja tovább, hogy a koma pusztán választási fogásból issza a kakaót... . S a jámbor választópolgárnak zúg a feje, s egy­szerre azt veszi észre, hogy megtelt a hócipője. Zúgó fejében egy hajdani adoma kereng az egysze­ri emberről, aki hirdetést olvasott az újságban: szálloda portást keres angol-, francia- és német- nyelv-tudással. Az adoma hőse másnap beállít a igazgatóhoz, aki kérdezgeti: Tud angolul? Nem! Franciául? Nem! Hát németül? Úgy sem! — Hát akkor mi a fenének jelentkezett? — Csak azért, hogy rám ne számítsanak! AMIRŐL 30-ÁNDÖNTÜNK Az önkormányzat fő feladatai és hatásköre A törvény által garantált hatás­köri-döntési önállóság az önkor­mányzatiság lényeges feltétele. Az államszervezet egészében — más állami szervtípusokhoz képest — A HELYI ÜGYEKRE, vagy más­képpen fogalmazva, a lakosságot közvetlenül érintő ügyekre nézve jellemző A TOTÁLIS ÖNKOR­MÁNYZATI HATÁSKÖR. Az elmúlt évtizedekre — 1971 óta —jellemző volt az úgynevezett „tanácsosítási offenzíva” (például a tűzoltóság, a kereskedelmi fel­ügyelet, a sportigazgatás „tanácso- sítása”) és a hatásköri decentrali­záció, aminek következtében az ügyeket ott lehet elintézni, ahol ke­letkeznek. Az önkormányzati törvény a ha­táskörök két típusát, a törvény ál­tal KÖTELEZŐEN MEGÁLLA1 PÍTOTT ÉS AZ ÖNKÉNT VÁL­LALT HATÁSKÖRÖKET kü­lönbözteti meg. Az önkormányzati törvény példaértékűen és a fő fel­adatokat megjelölve maga kezdi el a valamennyi települési önkor­mányzatra (a kistelepülésektől a fővárosig bezárólag) kötelező fel­adatok felsorolását. E felsorolás szerint a települési önkormányzat köteles gondoskodni: — az egészséges ivóvízellátásról, — az alapfokú oktatásról, — az egészségügyi és szociális alapellátásról, — a közvilágításról, a helyi köz­utak és a köztemető fenntartásáról, — a nemzeti és etnikai kisebbsé­gek jogainak érvényesítéséről. A kötelező feladatok a település nagyságától, lakosságszámától és egyéb feltételeitől függően eltérően is megállapíthatók, a törvény több kötelező feladat- és hatáskört álla­píthat meg a nagyobb önkormány­zatok számára. A kőtelező hatás­körök megállapításával egyidejű­leg biztosítani kell az ellátásukhoz szükséges anyagi feltételeket is, ez az Országgyűlés feladata. A helyi önkormányzat önként vállalhatja minden olyan helyi közügy önálló megoldását, ame­lyet jogszabály nem utal más szerv hatáskörébe. (Például a bűnüldö­zési feladatokat.) Az önként vál­lalt, ún. fakultatív ügyekben min­dent megtehet, ami jogszabályt nem sért. Az önként vállalt felada­tok halmozása nem veszélyeztethe­ti a kötelezően előírt feladatok tel­jesítését. A települési önkormányzatok­nak szintenként és típusonként na­gyon is ELTÉRŐ FELADAT- ÉS HATÁSKÖRE LEHET. Ez kö­vetkezik a civil társadalom eltérő szervezettségi állapotától függő vállalkozó kedv településspecifikus voltából és a kötelező feladatok eltérő nagyságrendjéből egyaránt. Az önkormányzati feladat- és hatáskörök CÍMZETTJE AZ ÖN- KORMÁNYZAT, A KÉPVISE- LŐ-TESÜLET. A képviselő-testü­let egyes hatásköreit szuverén dön­tése szerint a polgármesterre, a bi­zottságokra, illetve a településrészi önkormányzatokra ruházhatja át. AZ ÖNKORMÁNYZATI FEL­ADATOKAT UGYANIS A KÉPVISELŐ-TESTÜLET ÉS SZERVEI EGYÜTTESEN LÁT­JÁK EL. Garanciális jelentősége van annak, az önkormányzat hatás­körét védő szabálynak, hogy az alapvető önkormányzati jogokat (pl. rendeletalkotás, szabad tárculás joga stb.) a képviselő-testület NEM RUHÁZHATJA ÁT. Az egyes szervek közötti hatásköri munka- megosztás, a hatáskörök elkülöní­tése szempontjából nagy jelentősége lesz az önkormányzatok szervezeti és működési szabályzatainak. A törvény vagy kormányrende­let államigazgatási feladatot, ható­sági hatáskört állapíthat meg a jegyzőnek, és kivételesen a hivatal ügyintézőjének is. Törvény vagy törvény felhatalmazása alapjan kormányrendelet kivételesen ál­lamigazgatási hatóság hatáskörrel ruházhatja fel a polgármestert. Az önkormányzatra vonatkozó hatásköri szabályokról összességé­ben az mondható el, hogy NA­GYOBB SZABADSAGOT S TÉNYLEGES DÖNTÉSI LE­HETŐSÉGET ADNAK AZ ÚJ ÖNKORMÁNYZATOKNAK. Amennyiben a tényleges hatalom azonosítható a döntési jogkörrel, ez nem kevés változás. Kukorelli István Kcp: Tóth Sándor Szöveg: Noszlopy N. Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents