Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-15 / 217. szám

1990. szeptember 15. • PETŐFI NÉPE • 5

• Stüssel Nanda vízköpője

t Szecessziós figura

Fotó: Walter Péter

Stüssel Nanda: Madárpár

Hogy a hivatalosan ma megnyíló kecskeméti SOS-gyermekfalu kis lakói igazán otthon érezzék magukat, ahhoz a kitűnő építészek, képző- és iparművészek tervezte, kellemes, inspiráló környezettől megkapnak minden külső segítséget. A derűs, vonzó élettér kialakításában jelentős részt vállalt több neves keramikusművész is. Nem nehéz kitalálni, hogy a különféle funkciókat betöltő, dekoratív munkáknak közük van a műfaj nemzetközi hírű műhelyéhez. Kádasi Éva keramikusművész, adjunktus, a stúdió ügyvezetője beszélgetésünk alkalmával a többi között elmondta, hogy nemcsak az alkotások, hanem a környezet „humanizálására" hivatott akció ötlete is a stúdióban született.- Erre a célra a stúdió az ez 'Svi ösztöndíjait ajánlotta fel. A szponzorok, közöttük a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, a Művelődési Minisztérium, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapja csatlakozásának köszönhetően, végül is összejött körülbelül 800 ezer forint. A következő lépésént a Képző- és Iparművészeti Lektorátussal közösen kiírtunk egy pályázatot, amelyre 35 alkotó több mint hetven (többféle műfajú) tervezettel jelentkezett. A szakzsűri mindezekből kilenc művész pályaművét találta megfelelőnek a kivitelezésre. (Különféle jogi problémák miatt a pályázat résztvevői közül ki kellett zárnunk a külföldieket.)

Alapfeltétel volt, hogy a tervezők tiszteletben tartsák, kiemeljék az épület- együttes szellemiségét. A két tehetséges fiatal építész, műegyetemi tanár tervezte jellegzetes épületegyüttes az alföldi építészeti hagyományokat felmutató tizenkét házzal valóban egy kis falut alkotó „fésűs” település. A nagy egységen belül olyan apró részletekre is gondosan figyeltek, mint példáid az ácsolt, az alföldi motívumokat felhasználó, minden esetben más és más homlokzati m díszek vagy a hasonlóképpen változatos kémények. Közben ügyelni kellett arra is, hogy minden kiadás az adott költségkereten belül maradjon, mert hisz ez végül is egy segélyfalu, ahol meghatározott volt a felső határa mindennek.

Ablakkeret — kerámiából (Albrecht Júlia munkája)

rr

Őrző szellemek és vártomyok az SOS-gyermekfaluban

— Milyen kerámiatárgyak lesznek a gyerekek lakótársai?

— Nagy Mária keramikusművész, főiskolai tanár, kifejezetten az épületek homlokzatára készített érdekes, az egykori állatbélyegzők, Tóvölgyi Katalin pedig növényi motívumok inspirálta megkülönböztető jeleket. Pataki Tibor virágtartókat, Ludmány Mária színes tálakat, Szabó Noémi és Geszler Mária kisméretű dísztálakat, a lakótérbe elhelyezendő tárgyakat tervezett.

— Az alkotások között szép számmal vannak olyanok is, amelyek nem csupán az épületek, hanem lakóik, a gyerekek szellemiségére, életkori sajátosságaira is megkülönböztetett figyelmet fordítottak.

— A leglátványosabbak ezek közül Stüssel Nánda szobrászművész nagyméretű figurális alkotásai: a szecessziós ihletésű vízkút és a kicsit mesébe emelt, szürreális állatfigurák. Az alkotó — a régi kínai Han- kutyák stílusában'— két lenyűgöző „őrző szellemet” helyezett a közösségi ház bejáratának két oldalára. Ugyanennek a jellegzetes világnak a lakója a vízköpő. Zavadszky Éva és Kemény Péter keramikusművészek — egy kultikus fa beépítésével — ötletes szabadtéri tűzrakó helyet terveztek. A friss diplomás Orosz Sára keramikusművész színes lapburkolattal vonta be a vízmedence felületét. Jona Goudvardottier és Probst- ner János Gyermekfórumot, vagyis egy színes, különlegesen komponált játszóplasztikát terveztek. Az én ötletemet egy kicsit a hely szűke, másrészt egy minden időben divatos játék ihlette. Abból indultam ki, hogy a gyerekek számára kicsi a hely a szabad téri játékra, ezért úgy gondoltam, hogy olyasmit kellene tervezni, ami nem vesz el a térből, hanem beépíti, kihasználja azt. Tapasztalatom szerint nincs olyan gyerek, aki ne építene szívesen búvóhelyet magának. Azt hiszem, jól használható lesz erre a célra kis agyagtomyom, amelynek első szintjén inkább a lányok, emeleti kilátóján viszont inkább a fiúk érezhetik otthon magukat. Ideális búvóhely lehet már csak azért is, mert a

mozgalmasabb területektől egy kicsit kintebb esik. A kerámia földszínű, faszerkezetű, nádtetejes „vártorony” helyszíni megépítése, kiégetése izgalmas technikai kísérletet is jelent.

— Az ösztöndíj és a támogatások összegét ismerve úgy tűnik, hogy az alkotók nem csináltak túlságosan nagy „üzletet”. Annyi bizonyos, hogy a lektorátus zsűrije az átadás előtti napon egészen más összegekre taksálja a müveket.

—- A lektorátustól.és a többi szponzortól Ikapojt kivitelezési támogatás valóban nem fedezi a tényleges költségeket. A munkák végül is nem kis részben az alkotók és a stúdió felajánlásaként, társadalmi munkában is készültek. A korábbi akciókhoz képest a különbség csak annyi, hogy most nem a közgyűjtemény gyarapodott, hanem használat közben kelnek életre a műalkotások. Különben minden résztvevő lelkiismeretesen, legjobb tudását nyújtva teljesítette a vállalásokat. Mindannyian igyekeztek, hogy ezeknek az ingerszegény környezetből érkezett, sokszorosan hátrányos helyzetű, 1-14 éves korú gyerekeknek egy lényegesen szebb, potenciálisan a vizuális nevelést is segítő környezetet teremtsenek.

— Ma már egyértelműen sikeresnek minősíthető a vállalkozás. Volt egyáltalán valamilyen kockázata?

— Bár nem volt pillanatra sem kétséges, hogy az alapgondolat kitűnő, kezdetben volt okunk aggódni a többi között azért is, hogy megfelelő lesz-e az érdeklődés. Úgy tűnt, az időzítés sem tökéletes, mert a pályázatot még tavaly nyáron írtuk ki, a tervek beadásának határideje viszont csak januárban volt. Már csak azért is kérdés volt ez, mert a mai, rendkívül nehéz gazdasági helyzetben minden művész nagyon nehezen él, mi viszont nem kecsegtethettük olyan ígéretekkel, hogy „meggazdagodik” ezen a vállalkozáson. Az eredmények azonban megcáfolták a félelmeket. Mint a mától hivatalosan is szolgáló alkotások bizonyítják: a többség nagyon komolyan gondolkodott a témáról.

Károlyi Júlia

TAKÁCS IMRE:

Nem árulom a keresztemet

„Mindenkinék megvan a maga keresztje”'— mondják. Ettől még nem kell meghatódni. De amikor — különösen a Vasárnapi Újságban —; többen megnyilatkozhatnak, nem is annyira a magán-sorstragédiákról, .hanem a tudottaknak a kénytelen elfojtásáról, akkor arra gondolok néha, hogy „nem bolondultak meg ők, a mindent, vagy legalább egy fontos dolgot hasznavehetetlenül tudók!” „Hogyhogy nem bolondultak meg?” Ám erősek voltak, úgy látszik. Magamra is mondhatnám: „hogyhogy nem bolondultam meg?” Nem mindent tudtam, a Mindent nem tudtam egymagámban, de sokat tudtam.

Voltam is a neuro-pszichiátrai nyílt osztályon három és fél hónapig. Latinovits talán több ideig és több ízben. Az ő elektrosokkolásától Nagy Lászlónak nagyon elítélő volt a véleménye. Én jómagam nem akartam \eleinte kijönni a kórházból, amikor aztán elektrosokkoltak engemet is, akkor megjött az elmehetnékem. Á semmit se akaró és a „hű de mindent akaró” állapotok váltották bennem egymást. Két jelentős költő barátom lejött meglátogatni Pestről. Nem találtak a kórházban, nem találtak a lakásomon, a kertem hollétét pedig nem tudták. Én voltam akkor a szökött beteg, bár engedéllyel.

„Hogyhogy nem bolondultak meg, ha mindezt tudták akkor is, amikor nem mondhatták?” És hát amiben igazuk volt! Különösen a tudományos jellegű nem mondhatások bőszítenek föl mostanában. A sorsok tízezerszám! A tudós használni akarásoknak az elfojtása bőszítőbb, mint egy talpverés, mint egy pofozás, mint egy éheztetés.

' Mégse árulom én a keresztemet. MagamJhordom. Egyik versemben ez a sor: Memorizálható a kereszthordozás is, nem csak a Hegyi Beszéd... Énnekem elegendő. Egyet nem tudok megértem: kinek volt Öröme—úgy jó igazi öröme — a kereszthordozásokban ... ? Ki nem utálta a piszkos munkát? A katyni erdő történetéből tudok egy motívumot. A puszta köpenyében várakozó lengyel tiszt mahorkából cigarettát sodort. A kis- katona, az őr, kívánósan nézte a mahorkát. A tiszt megkínálta, hogy sodorjon ő is magának egy mahorkás cigarettát. Hálából a szűz gyermek, aki talán pár hete jött el az anyja mellől, mondta a lengyel tisztnek: Magukat nem sétálni, nem levegőztetni vezetik, hanem kivégezni. így került bele ez is a naplóba. A tiszti köpeny zsebeit pedig nem ürítették ki a végrehajtók. A napló mikrofilmre került, amerikai hadizsákmány lett, aztán eladó onnan.

Nem árulom a keresztemet. Bizonyára sokan szenvedtek az én kereszt- hordozásom miatt, de nem úgy, hogy áttettem az ácsolatot az ő vállukra. Megszenvedhették így is, hogy nem tettem át az ácsolatot.

Nem árulom tehát a keresztemet. Mindenkinek elegendő a magáé,

PARDI ANNA:

Mária evangéliuma

Az atyáról a fiúról sokszor szó van Mária a háttérben hallgat figyel ami őt illeti tiszta ruháért egy tál ételért tesz-vesz s ebben ki is merül egy-egy napja

de tudja, részvét a részvéttel mint vegyül ‘ szegén vek w köszöntik, a sövénynél sorra f

1 $ s málnák piroslanak a katekizmusban ,r

s lepke száll gyantán ácsolt fán' a tőle távozó magányos fiú lábnyomán

BIRTALAN FERENC:

Hogy

miért ezen az esőtől szürke nyári délutánon indulsz el annyi év mögül mikor semmi nem emlékeztet arra a júliusi lángölű napra a hegyre hol pókszőtte csöndben kamaszéveink oltárára feszültünk a fák koronáin átszitáló fény katedrálisüban avarillatú istenek miért ezen a délutánon takarsz ki borostyánbörtönünket szitakötőnászunk ennyi év után ebben az esőtől .szürke nyárban miért hogy tenyérbe hajtott homlokom mögött újra teremtődnek a színek és erdőemlékűvé teszel egy pillanatot itt e vaksi szobában?

BIHARI KLÁRA :

Hála Istennek...

Mielőtt villamosra ült volna, hogy hazamenjen Újpestre, Imre hosszan ücsörgött egy játéküzlet kirakata előtt. Különösen egy csörgő tetszett neki, annak bizonyára mind az öt golyócskája zörög, ha a kövér kis ujjak forgatják, rázzák. Hiszen ha mindjárt odaadhatná fiának a játékot, amint hazatér! De ma már nem mehet ki Vácra, ahhoz túlságosan késő van, túlóráznia kellett a gyárban, elszaladt az idő. Ilyenkor már alszik is a kicsi.

Mégis megvette a csörgőt, betette a táskájába és felszállt a villamosra. Komoran nézte az utasokat, különösen azt a vidáman beszélgető fiatal párt, amelyik a felső rúdba fogódzkodva ott imbolygóit előtte. Ezeknek bizonyosan van lakásuk, együtt élhetnek, s ha van gyerekük, ugyanabban az otthonban örülhetnek neki. Azért ilyen vidámak.

Az újpesti szoba-konyhás lakásban már odahaza találta a szüleit. Apja két könyökre támaszkodva üldögélt az asztalnál, s az ö köszönését, mint szokása volt, szótlan fejbiccentéssel fogadta. Az utóbbi időben csak a legszükségesebb szavakat váltották egymással. Imre nem tudta elfelejteni, hogy az apja ellenezte a házasságát; azt, hogy szerinte könnyelműen, lakás nélkül vágott neki egy ilyen fontos lépésnek.

— A te dolgod, fiam, te látod a következményét — mondta neki az esküvő előtt. Beadta a derekát, nem tiltakozott a végletekig, de azért állandó lett a feszültség közöttük, s ez nem is annyira a szavakban, inkább a csendben mutatkozott meg. Az idősebb Takács, mint

akinek a félrenyelt falat nem ment le a torkán, hallgatott, és hallgatott Imre is, hiszen ő volt függőségben, ö élt házasember létére a szülei nyakán, neki kellett meghúznia magát.

Egyél fiam — mondta az anyja, valahányszor hazatért. — Éhes lehetsz.

■ Ilyenkor Imre elképzelte, hogy a felesége teszi eléje az ételt, és fiacskájával a karján leül vele szemközt. Dehát Juli odaát volt, Vácon, a nagyapjánál, aki néhány évvel korábban adott helyet az unokájának, mert megözvegyült, kellett gondviselő, Julinak meg kellett a szállás — a falujában nem tudott szakmát tanulni, pénzt keresni. A fiatalokat együtt már egyik idős ember se fogadta be; itt is, ott is túlságosan szűkké vált volna a szoba-konyhás lakás, megmozdulni is nehéz lett volna benne. Imre és Juli meg mindent vállalt, csak hogy összeköthessék a sorsukat.

— Nagyapám már elmúlt hetvenéves, beteges is, három éve gondozom szegényt, tán csak nem él örökké — mondta a tizenkilenc éves Juli nyiltan és ártatlanul a vőlegényének. Szerinte a nagyapja annyira vén volt, hogy a természet rendje szerint már nagyon kevés ideje lehetett hátra.

— így is van — helyeselt Imre komolyan, minden rosszindulat nélkül. Még kedvelte is az öreget, aki órákig elüldögélt a közeli kis téren, vagy a szomszédoknál. Nem lehetett tudni, azért-e, hogy a fiatalok az egyablakos kis szobában együtt lehessenek, vagy azért, mert a korabeliek társaságát szerette. A dédunoka megjelenése után sokat morgott, mert odalett az éjszakai nyugalma, de azután annyira megszerette Imrikét, hogy -egyre ritkábban mérgelődött miatta. Közben telt az idő, az öregember életkoráról már alig esett szó a fiatalok között, de egy-egy hosszú köhögési rohamnál összenéztek, s aztán gyorsan elfordították a fejüket.

Mégis Imre, a lelke mélyén be nem vallottan úgy érezte, hogy az öreg dacból húzza ilyen sokáig-, ellenükre, hiszen mar hosszú idő óta semmi dolga az életben.

Másnap, a műszakja után Imre mindjárt elindult Vácra, táskájában a selyempapirosba takart csörgővel. Ha megrázta az aktatáskáját, mindjárt megszólalt a sarkába dugott játék, és ez Imrikét idézte eléje pufók arcával, hadonászó kis öklével, nevetésével.— és ettől mindjárt felderült.

Amikor befordult a váci egyemeletes ház udvarára, Juli mindjárt kiszaladt eléje a földszintes lakás konyhaajtaján. Az arcán őszinte ijedelem látszott.

. — Hajnalban rosszul lett... El kellett hozzá hívni az orvost... Az injekciót adott neki... Most alszik.

'Nem volt kétséges, hogy Juli a nagyapjáról beszél. Kezénélfogva behúzta az urát a szobába. A két, egymás mellé tolt ágy egyikében feküdt a sápadt öregember. Még a szája széle is fehér volt, mint akiből kifutott a vér.

Imre az ágy mellé állt, és lenézett a öregre.

—Mi a baja? Mit mondott az orvos? — kérdezte a feleségét.

— Kevesebbet üt a szive a kelleténél —felelt Juli —, azért gyengült el annyira. Holnap megint eljön hozzá. Az ápolónő is megnézte, aki az első emeleten lakik, és azt mondta, hogy szívgyengesége van, nemsokára vége lesz. ,

— Szegény ... — suttogta Imre mély sajnálkozással.

— Szegény ... — visszhangozta Juli, és az arcához nyúlt, hogy a kibuggyant könnyét letörölje.

Mindkettőjük sajnálata igaz volt, szívből jövő, mégis könnyű, mintha egy kötelező tartozást róttak volna le becsülettel, s mintha a beteljesedett sors, az elmúlás rajtuk kívül eső akarata felmentette volna őket valamilyen névtelen vád alól.

— Hát bevégezi a szegény öreg... — csóválta meg a fejét Imre. -— Csak így .. . egyik napról a másikra. Ki hitte volna...

Néhány pillanattal később elővette a csörgőt és odaadta ü feleségének, aki a bánat árnyéka alól elővillanó mosollyal gyengén megrázta, azután odatette az alvó Imrike két öklöcskéje közé. Imrike a kocsijában aludt, mert a gyermekágy már nem fért volna el a kis helyiségben.

— Nemsokára kinövi a kocsiját... — mondta Imre, s nem tudta. hogy ez az önkéntelen megjegyzés már a lakás közeli birtokbavételének boldog reménységéből fakadt.

Másnap a műszakja után ismét Julihoz indult. Feleségét a konyhaajtó előtt találta, az egyik idős szomszédasszonnyal beszélgetett.-— Kétszer is kért reggel kávét, meg vajas kenyeret, és asztalnál ette meg az ebédet — mondta neki, de már Imre felé fordult.

— Az öreg? ■— kérdezte Imre.

— Az hát! — nevetett rá foghíjas szájával a szomszédasszony.

— Es méghozzá mivel biztatott délelőtt az orvos, mondjad csak el az uradnak, Julikám!

Avval, hogy nagyapám túlvan a veszélyen, meg hogy a bajától még sókáig elélhet. Hála Istennek — tette hozzá Juli a jár hir után kívánkozó és mások előtt el ne/m hagyható két szót. A hangja remegett, és váratlanul elfutotta szemét a könny. S mintha az örömét a szomszédasszony előtt még nyomatékosabban bizonyítania illene, megismételte — Hála Istennek ..

. |— Hála Istennek ... — mondta Imre is rekedten. Önkéntelenül egymásra néztek a feleségével, azután egyszerre félrekapták a fejüket.