Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-15 / 217. szám

1990. szeptember 15. • PETŐFI NÉPE • 3

Erdélyi diákok — meg a bizonytalanságok

A minap, a budapesti Eötvö$ Loránd Tudomány- egyetem évnyitó ünnepségén felvonult a fél kormány, Antall József miniszterelnökkel az élen. A diákok nagy transzparensekkel „köszöntötték” a vezéreket. Közöttük az egyiken ez állt: „Bízunk a miniszterelnök úr nagykorúságában”. Azon, hogy ezt a feliratot valójában miféle, illetve mekkora bizalom gerjedelmével festették vászonra, most felesleges lenne elmélkedni. Mindenesetre Antall úr igyekezett gyorsan megnyugtatni az egyetemi ifjúságot — érthető, mindig is izgá- gaságáról volt híres a diákság —, s bejelentette, hogy az ösztöndíjakat azonnal felemelik ötszáz forinttal.

A döntés jogos. Ám ennek tudatában méginkább megdöbbentő volt az a híresztelés, hogy az Erdélyből menekült, országunkban továbbtanulni akaró fiatalok nemhogy ösztöndíjat, de még kollégiumot sem kaphatnak, sőt tandíjat kell fizetniük. Hogy miből, azt nem tudja senki, mert sokuknak a határ túloldalán maradtak hozzátartozóik.

Felhívtuk dr. Kulcsár Bélát, a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola főigazgatóját, hogy tájékozódjunk — ami, valljuk be, manapság egyre nehezebb, érvén immáron szügyig a bizonytalanság —: vajon mi igaz az említett híresztelésből? Kiderült: legalább a fele.

Azok az erdélyi diákok ugyanis, akik még tavaly érkeztek, a rendeletek szerint magyar állampolgárnak tekintendők, s részesedhetnek a tanulmányaikat támogató juttatásokból. Azok viszont, akik az idén jöttek — mert a magyar állam erre lehetőséget kínált

nekik —- nem! S mit tehet a GAMF? Ugyanazt, mint a megye, illetve az egész ország többi felsőfokú oktatási intézménye: megoldást sürget az illetékes tárcánál, miközben szükségszállások meg alapítványok után kutat és gyorssegélyeket oszt. Mert a tanév ugyebár elkezdődött, bizonyos feltételek azonban a mai napig nem tisztázottak.

Annyit még sikerült megtudnunk, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban „dolgoznak az ügyön”, csak a munkát több dolog is hátráltatja. Az egyik —és tálán legfontosabb — a pénz. Pontosabban a szegénység. De példaként említhető a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének élénk tiltakozása is, az erdélyiek magyarországi beiskolázásával szemben, mondván, hogy szülőföldjük egyetemein, főiskoláin kellene diplomát szerezniük. Olyan intézményekben persze, ahol magyarul oktatnak. Csakhogy ennek meg Erdélyben sikeredik nehezen megteremteni a megfelelő feltételeit — a közismert román belpolitika miatt.

Tehát megoldatlan probléma jócskán akad itt is, ott is (és, sajnos, nem csupán a felsőoktatást tekintve). Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy hasonlatos a kormányunk a románokéhoz. Isten őrizz! De hogy a tárcákon belül — meg között is — mutatkozik „piciny" zűrzavar, az hétszentség. S a pénzzel ellentétben, a nehézkességből, tehetetlenségből, bizonytalanságból változatlanul nincs hiány.

(koloh)

Segítség az aszálykárosultaknak

Interjú dr. Harza Lajos helyettes államtitkárral

Mélypontra jutott a magyar mező- gazdaság. A rendszerváltásból következő tulajdoni viták elhúzódnak, a régi tulajdonosok már, a jövendő új tulajdonosok még nem érezhetik magukat biztonságban, így a jövő esztendőt szolgáló döntések és munkák egy része is elmarad. Mélyíti a válságot, hogy az égiek sem kedveztek a mező- gazdaságnak, az évszázad legnagyobb aszálya kíséri a változásokat. A szárazság következményei, gazdálkodást befolyásoló hatásai feltérképezhetek; s ezekről beszélgettünk dr. Harza Lajossal, a Földművelésügyi Minisztérium helyettes államtitkárával.

— Az aszályról egymásnak ellentmondó adatok jelentek meg a magyar sajtóban. A Mezőgazdasági Termelők és Szövetkezők Országos Szövetsége 50 milliárdra, a minisztérium 20 milli- árdra becsülte a kárt két héttel ezelőtt. Miért a több mint kétszeres eltérés? Voltaképpen mekkora a kár?

Vita a MOSZ-szal

— Az eltérésnek legalább két alapvető oka lehet. A közzétett adatok becsléseken alapulnak, s ezzel nyilvánvalóan együtt jár a pontatlanság. A másik ok, hogy az időbeli eltolódás miatt is kisebb vagy nagyobb lehet a kár nagysága. Amikor a kormány napirendre tűzte az aszály hatásait, a szeptember eleji adatok álltak a rendelkezésre. Ezek szerint a kár 30-35 milliárd forintra becsülhető, ami a növénytermelés értékének mintegy 20-25 százaléka.

— A minisztérium és a MOSZ között vita volt abban is, hogy az érdek- képviselet azt állította: a kormány nem foglalkozik az aszály miatt nehéz helyzetbe kerülő gazdaságokkal. Igaz ez?

— Sérelmesnek találtuk a MOSZ vádjait, mert jogtalanok és igazságtalanok. Az érdekképviselet vezetői is tudták, hogy készül az előterjesztés az aszály gazdasági hatásairól és a teendő intézkedésekről. S az is nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy a tárcák között is egyeztetni kell a megoldási javaslatokat, módszereket, s mindezek időigényesek. A MOSZ, persze, kellemesebb helyzetben van,

mert érdekképviseletként ellenzéki szerepből bírálhatja a kormány és a minisztérium magatartását. Az alapállás azonban éppen a nehéz helyzet miatt csak az lehet, hogy ne egymás ellen, hanem egymásért küzdjünk.

Minden más módszer csak az országnak és az ágazatnak lesz rossz.

— A Magyar Agrárkamara sajtótájékoztatóján hangsúlyozták, hogy feltétlenül szükség van az aszálykárt szenvedett gazdaságoknak a segítségre, de az ne egyedi beavatkozásokkal járjon együtt, hanem a tényleges kárral arányos legyen a támogatás.

A segítség mértéke

— A minisztérium egyetért a kamara álláspontjával: szét kell választani az aszály és a ©'enge gazdálkodás következményeit. A kormány az aszálykár nélkül jövedelmezően gazdálkodó nagyüzemeknek nyújt segítséget, hogy a természeti csapást több év alatt ellensúlyozhassák, s munkájuk ne szenvedjen törést. Ez a segítség azonban nem jelenthet veszteségtérítést az évek óta alacsony hatékonysággal működők számára. Éppen ezért a központi segítségnyújtás szempontjából azok a termelők minősülnek aszálykárosnak, akiknél a növénytermelés hozamainak értéke — összehasonlító árakon számolva — az előző három év átlagánál 15 százalékkal kevesebb.

— Ilyen gazdaság lesz szép számmal. Miként ellensúlyozzák a takarmányhiányt? Lesz-e elegendő vetőmag? —e kérdések izgatják leginkább a szakembereket.- A felmérések szerint kukoricából 2-2 és fél millió tonnával kevesebb terem a vártnál. A kormány már jóváhagyta takarmányimportot, s a minisztérium megtette az ehhez szükséges intézkedéseket. A kiesés miatt félmillió tonna takarmányozási, s százezer tonna ipari feldolgozási céllal importálunk kukoricát. Szakembereink kidolgozták az egyes tákarmányfélék helyettesítésének lehetőségeit is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az import és a takarmányozás a lehető legolcsóbb legyen. így például sor kerülhet a búza feletetésére is. Az aszály sújtotta a vetőmagot termő földeket ás, a jövő év megalapozásához feltétlenül szükséges hibridkukorica-vetőmagot importból szerezzük be.

— A mezőgazdasági nagyüzemeknek megközelítően fele eddig is fizetési nehézségekkel küszködött, amit az aszály most még tetéz is. Pénz nélkül viszont nem lehet műtrágyát, vetőmagot vásárolni, így veszélybe kerülhet a jövő évi termelés. Hogyan segít a kormány a pénzügyi szakadék áthidalásán?

Tizenegymilliárdos

célhitel

— A segítség többirányú lesz, hiszen országos érdek, hogy a mezőgazdasági termelés folyamatos legyen, az élelmiszer-ellátás ne csorbuljon.

A teljesség igénye nélkül, a fontosabb pénzügyi támogatások a következők: a pénzügyminiszter felfüggeszti s differenciált mérlegelés alapján részben vagy egészben elengedi a károsodott nagyüzemek földadóját, s a magántermelők földhasználati adóját. A kormány felhatalmazta a Társadalombiztosítási Főigazgatóságot, hogy a kifizetetlen társadalombiztosítási járulék kétszázalékos büntetőkamatát elengedheti. A kormány ugyancsak jóváhagyta, hogy az őszi mező- gazdasági munkákhoz 10 milliárd forint célhitelt kapnak a termelők. A kamatok nagysága jelentősen meghaladja a termelés jövedelmezőségét, ezért az őszi munkák fedezetére szolgáló hitelek kamataira kedvezményt, állami támogatást kapnak a gazdálkodók. Tervezzük, hogy az aszály miatt veszteséges gazdaságokat gyorsított szanálási eljárással rendezzük, de az ehhez szükséges költségvetési forrásokat fel kell tárni. Mindezek meggyőzően mutatják, hogy a kormány átfogóan, a minisztérium naprakészen foglalkozik a bajba jutott mező- gazdasági termelőkkel. Ez nem is lehet másként, hiszen az esetleges élelmiszerhiány a belpolitikai helyzet biztonságát veszélyeztetné, ami egyetlen magyar állampolgárnak sem lehet az érdeke. y. Farkas József

SZOMBATI LEVÉL:

Horderő!

Ki ne hallotta volna már a kifejezést: nagy horderejű kérdésben kell dönteni... De önmagában azt, hogy mit jelent a horderő, bizonyára kevesen próbálták megfejteni, az ilyesmin nem gondolkodik az ember. Meghallgatja, mint stílusos fordulatot, aztán végzi tovább a munkáját. Ha van munkája.

Én legutóbb egy tv-kommentárban figyeltem föl a kifejezésre, amikor is arról volt szó, hogy milyen óriási horderejű kérdés az úgynevezett iraki invázió megoldása,,s hogy a két nagyhatalom első számú politikusai nagy horderejű egyezségre jutottak. A horderő tulajdonképpen az utóbbinál kezdett igazán érdekelni, merthogy — legalábbis szerintem, mint amatőr nyelvész szerint — a horderő olyan erő, amely képes valamit sodórni, vinni, hordani. Nem feltétlenül nagyot,' nehezet ; attól függ, milyen az erő, mit bír el.

Azt senki sem vitathatja, hogy a világ- politikában Gorbacsov és Bush viseli a legnagyobb felelősséget, terhet. Tegyük hozzá azonnal: mosolyogva. Jó, tudom én, hogy ez a mosoly talán puszta külsőség, csak a kameráknak, a fotósoknak szól. De az is látható, tapasztalható, hogy ez a két ember igen jól megérti egymást, és elkapott felvételeken az is látszik, hogy a mosoly leggyakrabban őszinte, hogy ne mondjam: önfeledt. A mostani csúcstalálkozó felért egy olvadással, vagy legalábbis annak kezdetével: megcsordultak az ereszek, itt a tavasz.

Ja! Kérem, a csúcson mindig tisztább a levegő, ott mindig süt a nap, szikrázik a fény, könnyű ott mosolyogni. Meg aztán bármi történjék is, sem Gorbacsovnak, sem Bush elnöknek nem kell elmennie a rhunkaközvetítő irodába SSIhallom máris az ellenérvet. Csakhogy láttam, látok most is olyan csúcsokat, amelyek oly borongások, ködösek, szigorúak, mint a fel-, hőbe hanyatlott drégeli rom. Mosoly még tévedésből sincs, noha vitathatatlanul nem kell akkora horderő, mint a nagy csúcs résztvevőinek. Persze, ezért bárkit is kárhoztatni ostobaság lenne. Mindenki csak akkora terhet vigyen, amekkorát elbír a „hordereje”. Elvileg ez természetesen így is van, de a gyakorlat sokszor arra kényszeríti az embereket, hogy erejükön felül vállalkozzanak. Ez pedig állandósít egy idegességet; egy olyan érzést, hogy jaj, istenem, miként tudom én ezt megoldani stb. Tehát besavanyodik az illető.

Tudom, hogy a humor — adottság, s akinek nincs humorérzéke, nem feltétlenül savanyú ember. Attól még lehet magabiztos, felkészült, okos, talpraesett, sőt optimista is. Igaz, azt mondják, hogy az optimista S a tájékozatlan pesszimista. Én megfordítom: pesszimista a tájékozott optimista. Mert mostanában leginkább magába fordult, vidámnak, de még csak gondtalannak, vagy kevés gonddal küsz- ködőnek sem mondható embereket látok. Jellemző erre, hogy kezd kialakulni egy szokás: két ismerős találkozik az utcán, s jön a sztereotip kérdés: hogy vagy, öregem? Mire a másik: ha van két órád, elmesélem. Tehát „bonyolultan vagyunk". Már nem vághatja rá az ember a baráti kérdésre, hogy ragyogóan, hogy a bajokat leszámítva jól, mert az látszik rajta, hogy nem ragyog, viszont ha a bajokat leszámítja, akkor elvileg ő nincs is.

Csoóri Sándor, még a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején írt egy tárcát. Ha jól emlékszem, ez volt a címe: Mi újság, nénike? Gyakran eszembe jut mostanában ez a kis remekmű, amely arról szól, hogy milyen egyhangúak az újságok, semmi szenzáció. Viszont ez a jó —folytatódik a tárca —, mert nem tört ki a háború, nincs vérengzés, nem rohannak egymásba a vonatok stb.

Hát most nem egyhangúak az újságok. Minden napra jut egy-egy leleplezés, botrány, merénylet, rablótámadás, előkerül- (het) egy lista, elhangzik valamely gyűlésen egy „félreérthető" kijelentés, bombát találnak, vagy éppen nem találnak valamit. Szóval „színes" az élet, csak legyen hozzá elegendő erőnk, csak tudjuk cipelni a lelkünkre hulló sokkáradatot.

Mert mindez együtt már kezdi meghaladni a kisember „horderejéf, szinte az összeroppanás határán van, de még viszi, cipeli, mert élni muszáj, mert ott lüktet benne a remény, hogy talán holnap, holnapután jobb lesz, csökkennek terhei, jut ideje-energiája egy-egy pillanatra elmerengeni a vonuló felhőkön, észrevenni a „dicső természet” csodáit, s nem tépelődni azon a katekizmusi' kérdésen, hogy mi végre vagyunk a világon. Mert ahol és akiben ez a kérdés fölmerül, az már elbizonytalanodott, annak nem magától értetődő, hogy vagyunk, élünk, dolgozunk, örülünk„ virulunk, reménykedünk és csalatkozunk.

De ha mindig csak csalatkoznunk adatik meg, akkor valóban kérdezhetjük: mi végre vagyunk?

Ne mondja nekem senki, hogy ezek nem hagy horderejű kérdések, mert bizony talán a legnagyobbak. Azt se mondja senki, hogy az ember jó közérzetéhez kizárólag vagy elsősorban pénzre, anyagi, gazdasági javakra van szükség. Mert idézhetném a történelemből ismert szegény gazdagokat és gazdag szegényeket, utalhatnék „a didergő király” példabeszédére, örökérvényű igazságára. Csak hát ennek felismeréséhez és főleg „gyakorlásához” egyfajta .. bölcsességre van szükség.

Ugyanakkor, téygjjgfqzfjiimi^nijritha a bölcsességet, csakis, az .úgynevezett művelt emberek érhetik el. Mert művelt és egyben bölcs az is lehet, aki nem végzett magasabb iskolákat, s maradhat buta az is, aki egyetemeket járt végig. Soha nem hittem el, hogy érvényes lehet az olyan csoportosítás, miszerint vannak egyszerű és vannak nagyszerű emberek. Egyszerű ember ugyanis nincs. Minden ember valamiben nagyszerű, ha másban nem, hát abban, hogy ember.

Visszakanyarodva az ember horderejé- hez, úgy gondolom, akkor érhetjük el lelki nyugalmunkat, akkor tudunk békében, elégedettségben élni önmagunkkal, a társadalommal, ha feladatait, ha úgy tetszik, terveit ki-ki erejéhez mérten kapja. Es nem kell a másik emberét csak azért átvállalni, mert az megfizeti, mert nekem szükségem van a pluszbevételre, a mellékesre, még ha az erőm a vége felé is jár.

Mennyit bír el a nép, mekkora a hord- ereje? Sokat, nagyon sokat — ezt a történelem során számtalanszor bizonyította. Viszont azt is bizonyította, hogy csak akkor volt erre hajlandó és képes, ha az alagút végén megvillant a fény, a remény. Látjuk-e most az alagút végét?.

€

KÉT HÓNAPON BELÜL KÉTSZER IS 100 SZÁZALÉKKAL IGAZGATÓ

Vállalati tanács választása a Konzumnál

Két hónapon belül másodszor választották újjá a vállalati tanács tagjait a kecskeméti Konzum Kereskedelmi Vállalatnál. Július 26-án 25 tagú testület jött létre, s akkor, az igazgatóválasztáskor 100 százalékos szavazataránnyal Bessenyi István, a korábbi igazgató kapott bizalmat.

Miután az új kormány rendeletben írta elő az állami, 'államigazgatási felügyelet alá tartozó vállalatoknál a vállalati tanácsok ismételt újraválasztását, s ezen keresztül az első számú vezető megmérettetését, így szeptember 13-án újabb választást tartottak a Konzum vállalatnál is. Mint ismeretes, a vállalati tanácsnak fele részben a dolgozók küldötteiből, másrészt a vállalatvezetés képviselőiből kell állnia, s kötelezően helyet kap benne az alapító szerv egy delegált megbízottja.

A Konzum az elsők között tartotta meg az elrendelt választást, s azon gyakorlatilag megismétlődött a július végi eredmény. A 25 tagú vállalati tanácsban mindössze három új tag van. A dolgozók által megválasztott 13 személy közül kettő cserélődött — egyik korábbi tag egészségi okok miatt lemondott, a másik többes jelölés után kapott kevesebb voksot a vetélytársánál. Az alapító szerv, a megyei tanács által delegált képviselő pedig egyet elfoglalt az igazgató megbízottjai által korábban betölthető négyből. Megválasztották a vállalati tanács elpökét, elnökhelyettesét, s ismételten 100 százalékos szavazattal megerősítették a Konzum igazgatói tisztségében Bessenyi Istvánt.

V. T.