Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-17 / 166. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. július 17.

A DIÁKOK ÉS A KÖRNYEZETVÉDELEM

Jobb lehet-e

m w - y

az iskola a társadalomnál?

Kudarckerülők voltunk, sikerorientáltak leszünk?

Dr. Benedek Andrással, az Országos Pedagógiai Intézet igazgatójával a Kocsis Pál Mezőgazdasági Szakközépiskola zsúfolt folyosóján találkoztam. Az Ember és környezet című pedagógiai tanfolyam szünetében népes csoportokban tárgyalták az elhangzottakat. Időbe telt, amíg fölfedeztünk magnós interjú készítésére alkalmas csendes zugot. Magam is részt vettem hallgatóként és előadóként különféle nyári fejtágítókon, tudom: a melegben a legérdekesebb ügyek iránt is gyorsan lankad a figyelem. A továbbképzésre kötelezettek közül sokan kerestek rövidebb- hosszabb távolmaradásra ürügyet.

— Álmomban sem gondoltam, hogy ennyien összejönnek erre az önkéntes tanfolyamra- Társadalmi igényekre válaszolt a három esztendeje megkezdett környezetvédő programunk. Kezdetben mindössze 3- 4 iskola vállalkozott ökológiai szempontok hatékonyabb érvényesítésére. Idén már 250 középfokú tanintézetben vezetik be valamilyen formában a környezetvédelmi oktatástv • - -*

— Számíthatnak sokak bírálatára: újabb feladatokkal növelik a tanárok és különösen a tanulók terheit.

— Az indokoltnál több szó esik a túlterhelésről. Tapasztalataink szerint szinte lehetetlenség a diákok egyötödét intellektuálisan túlterhelni. A gyerekek nagyobb része az eddiginél nagyobb teljesítményekre volna képes, persze nem unalmas, kis információtartalmú, rosszul strukturált tananyaggal. Az érdektelenből a kevés is sok! Félreértések elkerülésére: a program bevezetése nem növelheti az óraszámot. Beilleszthető a természet- és társadalomtudományi blokkba, feldolgozható szakkörben, tekinthető fakultációs lehetőségnek. Tanácstalanul állnánk az új igényekkel szemben, ha mindent a hagyományos módon, a hagyományos tantárgyak keretében próbálnánk megoldani.

— A tudásbővítésnél fontosabbnak érzem a magatartásformák változtatását. Az önző kényelmesség rohasztja el ezt az országot. Ebben a „mi közöm hozzá?” közegben növekszik az új nemzedék. A parklegázolók, falpingá- lók, feliratszaggatók, növényzetnyomorítók túlnyomó többsége néhány éve hagyta el az iskolát, vagy még diák.- Az egész, a társadalom óhatatlanul rávetődik a részre, a gyermeki társadalomra. Valóban katasztrofális környezet tükrözi társadalmunk állapotát országszerte. így az egész magyar társadalomra vonatkozik pedagógiánk legnagyobb kihívása.

— Mire kellene figyelmünket összpontosítani?

— Sikerkeresővé kellene formálni kudarckerülő társadalmunkat. ú

— Az elmúlt évtizedek számlájára írható az országos méretű torzulás? Gyanússá

vált, aki kitűnt valamiben, a szürke középszer kihívásnak érezte a különbet, a jobbat akarást, a szakmai felkészültséget?!

— Szerintem a valóban terjedő kényelmesség voltaképpen a kudarckerülés álcázása. A világon mindenütt azt keresik, hogy mit, hogyan lehetne megcsinálni, a siker érdekében milyen eszközöket mozgósithatnak. Nálunk kevesen vállalják a sikerhez legtöbbször elkerülhetetlen konfliktusokat, az erőfeszítéseket. A kényelem lehetetlenné teszi az egyén és a konfliktus direkt ütközését.

— Ördögi körben vagyunk. Siker nélkül nincs sikerorientált társadalom, de ehhez sikerek kellenének a gazdaságban, a kultúrában, az egyéni életben.

—Még sincs más út. Sikerorientált társadalomért minden lehetségest meg kell tennie az iskolának. Még akkor is, ha a mai iskolára is hat a környező világ.

— A nagy feladatok erős, hatékony iskolákat, jól válogatott és kiválasztódott tanítókat, tanárokat követelnének.

—Nem csak a pedagógiai optimizmus mondatja velem, hogy még a mostani iskolában is nagy energiák szunnyadnak.

— Mozgósíthatók az említett erőforrások?

— Jobb iskolák sem tudtak volna megfelelni arctalan központi hatalom — nincs rá jobb szó — elvárásainak. A helyi társadalmak igényei már valóságos lehetőségekkel szembesíthetők. Az uniformizált társadalom megszün(tet)ése teszi lehetetlenné az uniformizált iskolát.

— A szép célok csak óhajok maradnak, ha — tisztelet a kivételnek — a legtehetségesebb fiatalok elkerülik a pedagóguspályát? '

— Mindig kulcstényező a pedagógus, különösen egy átalakuló társadalomban. Az a pedagógus, akinek rátermettsége, felkészültsége, hivatástudata energiákat többszörözhet, hibái nemzedékeket tehetnek tönkre. Vagyis: vonzóbbá kell tenni ezt a pályát.

— Megköszönve a tájékoztatást, azt kérem befejezésül, hogy mutatkozzon be lapunk olvasóinak.

— Erdélyi kötődésű családból származom. A mérnöki diploma megszerzése után művelődésszociológiát tanultam, a pesti bölcsészkaron. Oktatáskutatással foglalkoztam, különféle beosztásokban.

— Sok sikert nehéz munkájában. Heltai Nándor

ZOMÁNCMÜVÉSZEK TÁBORA

Már nem a GAMF az otthonuk

• ÉPP

Lynnaks Észtországból. (Straszer András felvételei)

MHsnV.

mt

• Vahtang Kokiashvili Grúziából érkezett, s a XVI. századi Tbiliszit akarja megeleveníteni a kecskeméti táborozás ideje alatt, egy hat méter hosszú pannon.

—■ Több mint egy éve dolgozunk azon, hogy elkészítsük a magyar királyi korona hű mását, ami reméljük, hogy Kecskemét egyik érdekes látványossága lesz. E szimpózium résztvevői közül többen bekapcsolódtak ebbe a munkába, amelyet várhatóan ez év végéig befejezünk. Ezenkívül, Csak tiszta forrásból címmel, most jelent meg Pap Gábor művészettörténész nagyon érdekes kötete, mely adalékokat ad Bartók Cantata profanájához, aminek szellemisége olyan sokrétű és internacionális, hogy kitűnő programot kínál a zománcművészet eszközeivel történő megele- venítésre a tábör résztvevőinek.

— Az idén mennyi tanácsi támogatást kaptak e szimpózium megrendezésére?

3J§S§ Ugyanannyit, mint tavaly. Vagyis mintegy kétmillió forintot, de ebből kell fedeznünk azokat a költségeket is, amelyek az év közben érkező húsz-harminc ösztöndíjas itteni tartózkodását fedezik.

— A táborral egy időben kiállítás nyílt az Erdei Ferenc Művelődési Központban, amelyen az elmúlt nyári együttlét idején készült alkotások is láthatók.

— így van, mégpedig augusztus 4-éig, az idei táborzárásig. Külön említést érdemel, hogy Stefániay Edit, e tárlaton belül, a többiekénél nagyobb kollekcióval mutatkozhatott be, ugyanis ő volt a tavalyi díjazott.

—- Díjat is osztanak?

.v-— Igen, mégpedig kettőt, a táborozás befejeztével. Az egyiket a Művészeti Alap, a másikat a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely adja, a legkiemelkedőbb produkciókat létrehozó művészeknek.

Kik kapják meg ezeket a díjakat az idén? — Augusztus 4-én erre a kérdésre is választ kaphatunk.

K. E.

• Vladimir Popovic pozsonyi zo- mánemüvész.

• A zománcművészeti alkotóműhely és a tábor vezetője: Túri Endre.

Tizenöt esztendőn át a kecskeméti Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskolán rendezték meg a nemzetközi zománcművészeti Alkotótábort. Az idén először az egyre nagyobb hírnévnek örvendő Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely ad otthont a megyeszékhelyen e szimpóziumnak.

— Szerintem az a természetes, hogy ha már létezik egy ilyen műhely, akkor ennek a falain belül rendezzük meg a hagyományos nyári tábort is — mondja az intézmény igazgatója. Túri Endre. — Felszerelés tekintetében is jobbak itt a feltételek, mint a GAMF-on. S mi tagadás, gazdasági szempontból ugyancsak előnyösebb ez a helyszín.

— Ez alkalommal hány művész érkezett a táborba?

— Húszán alkotnak most itt; bolgár, csehszlovák, erdélyi, észt, grúz, orosz és természetesen magyar zománcművészek.

— Az önálló elképzelések megvalósítására, a különböző kísérletezésekre mindig volt lehetőségük a tábor lakóinak. Emellett konkrét programot is kínálnak?

KÖNYVESPOLC

HATVANI DÁNIEL:

Erre csörög a dió

A minap (az Élet és Irodalomban) Németh Géza Béla helytelenítette, hogy Móricztól a Rokonok a kötelező olvasmány, hogy nemzedékek e regény alapján alkotnak képet nagy írónk írásművészetéről. Sportszerűtlen egy szövegösszefüggésből kiragadott gondolattal vitatkozni, s különösen, ha az irodalom- történésznek igaza is van; már ami a dolog esztétikai részét illeti. Valóban nem ez Móricz Zsigmond regenye, de azt, hogy Zsarátnok városa, a rokonok nem tűntek, múltak el, mindenki tanúsíthatja.

Hatvani Dániel kisregényében Kunbodlárnak hívják Zsarátnokot, elvtársaknak a rokonokat. Változtak a nevek, valamelyest a stílus, de a lényeg semmit. De nem csak emiatt van az olvasónak az az érzése, hogy ezt a történetet már olvas(hat)- ta valahol. Mintha megkésett volna ez a kisregény, vagy a magyar valóság, történelem van késésben? Hasonló történetek nem jelenhettek meg korábban (értsd 1989—90 előtt), mert az állampárt szigorúan vonta össze a szemöldökét (mint tette azt, például Karinthy Ferenccel), ha az író érzékeny pontokat - értsd; hatalom, hatalmi elit — érintett. Ezért az irodalom sokáig bekódolt, áttételesen fogalmazott. Csak a legújabb hónapokban lehet a mindennapi újságírás, a publicisztika témája, tárgya Zsarátnok (lásd Tiszakécske), de — valljuk be — már ezt is unjuk.

Hatvani Dániel kisregényével is ez a gond. Olyan, mintha riport lenne. Érezzük az író sistergő dühét, mélységes megvetést ezekkel az emberekkel, ezzel a világgal szemben, amely fogva is tartja, nem ereszti. Zsarátnok—Kunbodlár olyan, mint valami langyos, bűzös mocsár. Aki benne van, talán még jól is érzi magát benne. Nyamvadt kis üzletekét kötnek, adják- veszik, osztogatják az államtól, a közöstől lopott javakat, mert tudják, érzik, hogy az állam (a fosztogató osztogató) meg őket

zsákmányolja ki. Az irodalomtörténészek (és történészek) dolga lesz összevetni Zsarátnokot Kunbodlárral: mit romlott a magyar vidéki, s azon belül az értelmiségi lét Móricz regénye óta. Jobban is illik Kunbodlárra az azóta divatos Krahács név. Egy agyonidealizált, legitimitását és identitását igazolni soha nem tudó állam csak alattvalókat ismert (el), a kontraszelekciót, egy olyan állapotot, amelyben mindenki saját színvonala alatt élt, teljesített.

A kisregény kerettörténete egy szüret íez meg Mikszáthtól ismerős) a főhős, Dómján Mihály tanyáján. A városi hivatalnok (osztályvezető) — miután megcsömörlött a kisvárosi panamáktól, a ragacsos összefonódásoktól, önmagától is — elhatározza, hogy kivonul, libát fog tenyészteni. 1981-ben történik ez, amikorra már nyilvánvaló, hogy a Kádár-rezsim, a szocializmus ideológiája kimerítette minden erkölcsi és ideológiai tartalékát. Maga a hatalmat gyakorló elit is rádöbben erre. Hisztérikusan dekadenssé válik, mint a hanyatló Róma urai. A kisregény jó harmada szeretkezésekről szól (a recenzens nem idézheti a kisregényben szereplő szinonimákat), hatalmas ivá- szatokról, zabálásokról. A kisváros vezetői íceresztbe-kasba másznak egymás feleségére, lányára, s mint Mórickának, „állandóan azon jár az eszük”. A kívülálló (a naturalista, tehát részletező) ágyjelenetek ellenére is előbb undort, majd szánalmat érez, mert hisz életek, tehetségek is pusztulnak el ebben a mocsárban.

Az író nem ítélkezik (talán ez a legmarkánsabb különbség közte és Móricz közt), sőt egy csipetnyi nosztalgiát, szentimen- talizmust is belevísz a történetbe. Egy generáció hullását írja meg, azét, amely a fényes szelekkel jött, 1981-re pocakot eresztett, már jóllakott, minden elérhetőt összehaburcolt, s kiábrándultán, állandóan másnaposán várja a bizonytalan jövőt. Amelyről biztosan tudja, érzi, hogy már nem az övé. Egyelőre (1981-ben), úgy látszik, hogy a kisárutérmelőé, a kisügyeske- dőé, aki radikálisan szakít minden ideológiával, s lényegében előkészíti a most bekövetkezett kapitalista (?) fordulatot. Dómján Mihály azóta bizonyára meggazdagodott a libából, a szőlőből és hangosan helyesel a kisgazdapártnak, amely visszaígéri apai földjeit.

Tegnapi regény ez, mert tegnapi világról szól. De (kárörömre meg semmi ok, mert az (még) korai... Rólunk szól ez a történet, felebarátaim ... Horpácsi Sándor

i

■/J