Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-17 / 166. szám

1990. július 17. • PETŐFI NÉPE • 5 A bányászok türelme Úgy tűnik, az ellenzék és a saj­tó hiába ígér türelmet a kor­mánynak, az élet türelmetlen. Ahol az elmúlt évtizedekben eny­hülés helyett csak erősödtek a fe­szültségek, ott könnyen kicsor­dul a pohár, s hiába igaz az, hogy ez a kormány már nem az a kor­mány, az új Ígéreteknek pedig il­lik legalább esélyt adni a megva­lósulásra, a legkisebb szikra is lángot Vethet. Ahogyan nemrégi­ben Márkushegyen, a bányászok között. Hogy mi volt az a szikra, azt nem is lehet pontosan tudni. De voltaképpen mindegy is. A bá­nyászok elégedetlensége olyan sok szálból fonódik össze, hogy egyetlen konkrét részletre nem igazán érdemes szót vesztegetni. ■ A fonal vége a hetvenes évekbe Vezet, azokba az időkbe, amikor az olajsokk hatására először po­litikai, majd gazdasági program­má formálódott a szénbányászat reneszánsza. Hihetetlen lendület­tel kezdődött meg az azóta eo­cénprogram néven híressé- hírhedtté vált dunántúli bánya- építésf program, amiről azóta ki­derült: AZ AKNÁK NEM SOK ÉS JÓ MINŐSÉGŰ: SZÉNRE, HANEM ILLÚZIÓKRA ÉPÜLTEK. A négy eocénbánya közül Mány és Nagyegyháza már nincs meg, a Tatabányai Szénbá­nyák pedig a felszámolás sanyarú sorsára jutott, s ma már a hajda­ni nagyvállalatból csak egy sze­rény kisvállalat lett. Lencsehegy semhozott szerencsét Dorognak, a Dorogi Szénbányák nemrégi­ben kérte felszámolását. A ne­gyedik bánya Márkushegy, amely már nem sokkal a beindu­lását követően megkövetelte a maga áldozatát, s mára az Orosz­lányi Szénbányákat is gazdasági bajok fenyegetik. , De korántsem csak az epcén- program mondott csődöt, be- -fuccsolt a mecseki vállalatra ala­pozott liászprogram is, s nem járt jól a kányási beruházással Nóg- rád sem. A súlyos milliárdokat felemésztő beruházásoknak, amelyek költségei, széntermelés hiányában, soha nem fognak megtérülni, döntő szerepük van abban, hogy MA A SZÉNIBÁ­NYÁSZATNAK MINTEGY 41 MILLIÁRDOS ADÓSSÁGA VAN. Ilyen teherrel akkor sem lehetne gazdaságosan dolgozni, ha egyéb gondok nem nehezíte­nék a vállalatok életét. Kerül, amibe kerül Csakhogy vannak egyéb gon­dok is. A hetvenes években ho­zott döntés a szénbányászat fel­támadásáról ugyanis egyidejűleg azzal is járt, hogy az ágazatot nem gazdaságossági, hatékony- sági szempontok vezérelték, ha­nem % „kell a szén” minden egye­bet felülbíráló parancsa. A szakmai kötelezettségeit népgazdasági terv rögzítette, s amikor az éves tervekben a 25 millió tonna körüli követelmény megfogalmazódott, ez már azt is jelentette, hogy AZ ÁGAZA­TOT A MENNYISÉGI KÉNY­SZER IRÁNYÍTOTTA, s ehhez meg is kapta a szükséges prefe­renciákat. A bányákat jószerivel „zsebből” irányították: a vállala­tok a minisztériumi-ágazati veze­téstől kaptak közvetlen termelési parancsokat. Ez a „kerül, amibe kerül” szemlélet szükségképpen a bá­nyák kirablásához, a termelés és az új területek előkészítése közöt­ti arányok felborulásához, így hallatlan pocsékoláshoz vezetett. Szükségszerű volt, hogy a né­hány évig tartó termelési lendület kifulladjon, a széntermelés rend­re ráfizetésessé váljon. A nyolc­vanas évek elején ezért a szénbá­nyászatról majd’ minden évben született kormányhatározat, amely számba vette az aktuális veszteségeket, megígérte a hosszú távú rendezést, amivel azután rendre adós maradt. • Eleinte azért, mert amíg a nép- gazdasági terv rögzítette a meny- nyiségi követelményeket, nem volt reális alapja semmiféle ren­dezésnek. Utána viszont azért nem, mert a kormányzat nem volt elég következetes. Három évvel ezelőtt kimondta ugyan végre, hogy a bányákat nem ter­heli ellátási felelősség, csak azt kell tehát kitermelniük, ami gaz­daságosan kihozható, nem lépett elég radikálisan. Nem emelte meg az árakat, hanem mindenfé­le számítások alapján határkölt­ségeket határozott meg, ame­lyeknek elvileg él kellett volna dönteniük, melyik akna gazdasá­gos. A piacon kialakult árak ké­pesek lehettek volna szabályozni a termelést, az elméleti számítá­sok azonban nem. Ezért a válla­latok opponáltak: ha a szénért nem kapnak annyit, amennyit az országnak elvileg ér, akkor ho­gyan lehet ilyen alapon bányát bezárni? Adósság, sorban állás Ami azt illeti, nem is nagyon lehetett, leszámítva a tatabányai bányákat, ahol kemény harcok árán, de abba lehetett hagyni a bányászkodást, gazdaságossági okokból nem voltak nagyobb bá­nyabezárások. A szerkezetátala­kító program keretében olyan" üzemeket zártak be, ahol vagy elfogyott, vagy rövid idő alatt el- fögyóban volt a szén. A'viták azóta is folynak, a vállalatok helyzete azonban folyamatosan romlik: mára a 41 milliárdos adósság terhei mellett 3 milliár­dos veszteség és 6-7 milliárdnyi sorban állás is nehezíti a vállala­tok helyzetét. A probléma megoldására A BÁNYAVÁLLALATOK SZERKEZETÁTALAKÍTÁSI PROGRAMOT DOLGOZTAK KI, amely tartalmaz bányabezá­rásokat is, s amely arra épül, hogy az adósságok egy részének elengedése, a szénárak rendezése nélkül nem hozható létre önfi­nanszírozó szénbányászat. Ak­kor viszont igen, mert jó néhány olyan bánya van azért Magyar- országon, ahol célszerű fenntar­tani a széntermelést. A probléma elvileg vállalatonként is megold­ható, csakhogy félő, hogy ez eset­ben sérülnek a gazdasági érde­kek. Az országban ugyanis mint­egy 2000 megawattnyi szén- erőmüvi kapacitás van, amit bo­torság volna importszénre ala­pozni. Ebben ma már tökéletesen egyetértenek a szakemberek a gazdasági kabinet egyik legutób­bi ülésén éppen ilyen szellemben határoztak a bányászat helyzeté­nek rendezéséről. Más kérdés, hogy erről a bá­nyászok nem tudtak, mert nem kaptak elegendő információt, vagy ha kaptak is, jónak látták az elmúlt években hallott soka­dik kormányígéret betartására sztrájkkal is figyelmeztetni. A nimbusz szertefoszlott Mindez azonban csak a gazda­sági háttér, amire egyéb össze­függeiek ts rárakódtak A már említett h^venéá Ji években - ugyanis NEMCSAK A BÁ- : NYÁSZAT NIMBUSZA . NŐTt MEG, HANEM A BÁ­NYÁSZOKÉ IS. A nehéz fizi­kai munka, s telenként a hétvé­geken is folyó termelés, a ba­nyák súlyosbodó helyzete miat­ti időnkénti , kéziében a bányász az első he­lyen szerepelt a szakmák rang­sorában. Hős bányászok — csak így emlegettük őket. Ez i hősi nimbusz azonban fokoza­tosan szétfoszlott,.s az a körül­mény, . hogy a társadalom értékítéletében a sok H nehéz munka helyett a hatékony munka veszi át a vezető szere­pet, fokozatosan átalakítja a szakmák rangsorát. Szűkíteni a kiváltságokat, csökkenteni a kiemeltséget, hátrébb szorulni a rangsorban; olyan élmény ez, amit legalábbis Európában so­kan átéltek, s amit most és a közeljövőben a bányászoknak kell átélniük. Ezzel a helyzettel persze nem lehet igazán eredményesen sztrájkkal harcolni, hiszen en­nek nem a vállalatok vezetői és nem is a mindenkori kormány az oka, hanem a GAZDA­SÁGBAN VÉGBEMENŐ SZERKEZETVÁLTÁS, AZAZ MAGA AZ ÉLET, ami nem hallgat sztrájkokra. Az azon­ban aligha csodálható, ha a növekvő fenyegetettségérzés az érdekképviselet ellen fordítja az embereket, akik reményeiket nem a hagyományos bányász­szakszervezetbe helyezik, ha­nem az új munkástanácsokba. Sokan vannak mindkét tá­borban, ami Önmagában nem volna baj, hiszen egy munkahe­lyen többfajta érdekképviselet jelenléte még előnyös is lehet. De csak akkor, ha energiáikat nem az egymás elleni küzde­lemben vesztegetik el, ahogyan az Márkushegyen történt. Ha ugyanis a munkástanácsok nem a vállalatvezetők ellen — ahogy tenniük kellett volna a bérekkel vagy a vezetők levál­tásával kapcsolatban —vagy a kormány ellen — ahogy tet­ték volna a szerkezetváltási program megvalósításáért — sztrájkolnak, hanem a munka- beszüntetést a szakszervezetek elleni erőpróbának tekintik, akkor az önkéntes kormányhű­séget vállaló érdekképviseletek árnyékában kit érdekel majd, hogy meddig tart a bányászok türelme? Kozma Judit GYŐRRE ZOLTÁN: Ostorjegenye T Tq reggel felkeltem, s lótrágyás Ifi sárral tapasztott, földpadlójú házunk konyhájából kiléptem a porcfüszönyeggel letakart udvarra, rögtön szemem képernyőjére kú­szott hatalmas alakja. Mintha egy óriás, befejezve az írást, földbe szúrta volna lúdtollát, magasra nyújtózott a jegenye, magasabbra, mint a templomtorony. A második szomszéd udvarának közepén állt, háztetőmagasságtól két ágban, U alakban nőtt tovább, olyan volt, mint egy nagy hangvilla, s ha olykor neki-nekirohant a szél, mély búgó hangon súgott-bongott, de rezze­néstelen napos időben is állandóan forogtak-pörögtek összekoccantak a levelei, s hallottam izizegésüket, mintha sok-sok tücsök cirpelne. Öreg lehetett már, jóval túl a nyugdíjkorhatáron, bár nem tudom, hol kezdődik ez a fáknál, mégis dél- cegen-legényesen, egyenes derékkal fogadta s állta a vihar villámfejsze- csapásait. Senki nem emlékezett su- hángkorára, mintha időtlen idők óta ilyen hatalmas lett volna. Az a legenda keringett róla, hogy vala­melyik erdő lápot izzadó hónaljá­ban hasította az akkori gazda, s ostor helyett ökreit nógatta-suhint- gatta vele, otthon ledöfte az udvar közepén a sárba, térdig érő sűrű sarat dagasztott-kevert a jószág lá­ba összel-tavasszal. A parasztudva­rokon ebben á trágyával erjesztett sárban eresztett gyökeret a leszúrt és ottfelejtett jegenyevessző, s öltött levélruhát tavasszal, s mert megke­gyelmezett neki idő, gazda, jószág nagy iramban nyújtózott a nap felé. . Több jegenye is volt a faluban. Három a templom szomszédságá­ban, az iskolakertben strázsált, mintha a torony szárnysegédei len­nének. Ezek alacsonyabbak voltak. A toronnyal ujjat húzni, annál ma­gasabbra kapaszkodni csak a mi jegenyénk merészkedett, s ha a fa­lutól távol, a határban dolgozó, megfáradt-szédült emberek estefelé letették a munkát, nem toronyiránt indultak haza, hanem jegenyeiránt. Jelképe, őrzője, címerfája lett a fa­lunknak, több falu határán túlról is ott láttuk a láthatár homlokán, s mi, gyerekek igencsak büszkék vol­tunk rá, úgy hívtuk, a mi jegenyénk. Csodáltuk, mert nyáron valósá­gos madártoronyszálló volt, sok­sok kényelmes fészeklakosztállyal, hogy szerettünk volna belesni- kukkantani titkaikba, tavasztól őszig verebek, galambok, fecskék, rigók s mindenféle kerti madarak gyülekezö-gyülésező helye, fóruma, piaca volt ez a jegenye. Csak este szűnt meg, halt el lombbélésében a madár csicsergés, u sokszólamú ma­dárénekkar hangversenye, s ezt csak mi, gyerekek élveztük-hallgat- tuk, meg néhány, munkából kiko- pott-kigyengült öregember, mert a felnőttek már pirkadatkor, amikor a madár ének- s zenekar még csak hangolt, elindultak a mezők fele, s csak estére tértek vissza, amikor a pici madárcsőrök összezáródtak, és a síptorkok már lenyelték az utolsó dallarftot is. Össze-összegyűltünk a jegenye alatt, latolgatva, melyik ágkar fog­ná meg a kezünket, s húzna fel ma­gához a pihemeleg fészkekhez, me­lyekben ott sorakoztak a tojások, ott nyújtózkodtak a sárga csörűpuc- kos/pucér vagy már csonka szárnyú fiókák, a gyerekkor kedvelt vadász­zsákmányai. A fészek legyen varjúé, szarkáé, verébé, rigóé s bármilyen más madáré, szilaj-hajmerevítö fára mászásaink legáhitottabb célja volt, a tojásokat felhörpintettük, a fióká­kat megföztük-sütöttük. A jegenyére soha nem mászhat­tunk fel, az öreg néne mindig ott ült-gubbasztott a tornác végébe nőtt kisszéken, mint kotlós a tojá­sokon, ha meg a gazda otthon volt, elparancsolt bennünket a fa tövéből. Sejtette settenkedésünk okát, fél­tett, de egy kicsit meg is borzonga­tott bennünket az udvar tisztásán sudáran-egyedül nyújtózkodó jege­nye toronymagassága. Sóvárgá­sunk félelmünk burkába szorult a jegenye, mint kétágú nagy favilla, igazgatta a gomolygó fellegboglyák zilált szálait. Ha beborult, estére óriás ecsetként sötétre festette az eget, fényes időben meg napóramu­tató volt az udvar szürke számlap­ján, árnyéka naponta körbejárta a portát. Amikor a vihar ropogtatta az óri­ásfa egyenes, de már biztosan reu­más derekát, a gazda szorongva les­te az ajtóból, hátha egyszer mégis a vihar lesz a győztes ebben a szabad­fogású birkózásban, s két vállra fekteti a jegenyét, vagy az égi kohó­ban felizzított villámfejszéknek egyszer mégis sikerül kettéhasitani e membránként, zúgó hangvillaje­genyét. Ki tudja hova, melyik irány - ba-oldalra billenne, zuhanna a há­zakra, a harmadik szomszédba is átérne, ólra, kertre. A félelem adta kezébe a fejszét, fűrészt, kötelet, s néhányadmagával kimondta az ítéletet a jegenyére, s az nem fellebbezhetett, nem perel­hetett, mint perelt a széllel, viharral annyi évtizeden át. Én már csak a friss, nyers illatú jegenyetuskót lát­tam, a fűrészfogak marta-harapta, finom barázdákban csillanó nedvek gyöngyöztek, mint a harmatcsep- pek, könnyezett a tuskó, s vele mi gyerekek is. Kivágták az ostorjegenyét, de bennem nő, nyújtózik tovább, hal­lom lenge szélben összekoccanó le­veleinek zizegését, fülembe cseng a madárlárma, iránytűm e jegenye, bárhol legyek, segít hazatalálni. Nyomtalan, úttalan utakon me­gyek azóta is, és mindig jegenye­iránt. ISMERJÜK-E BÁCS-KISKUNT? Hol van és mit ábrázol? Megfejtés: A megfejtő neve: Lakcíme: ELSŐRENDŰ KÖVETELMÉNY: A MINŐSÉG Nem könnyű a könnyűfémműben sem! Alig több mint fél éve vezetője a Kőbányai Könnyűfémmű Kecskeméti. Gyáregységének Cziráky Barnabás. Fiatal ember, aki több nyugati országban is­merkedett azokkal a fortélyok­kal, hogyan lehet valaki jó me­nedzser. Szerény, még nem tart­ja annak magát. A kecskeméti gyárban főként pigmenttermé­keket — alumínium alapanyagú pasztákat, festékeket (a háziasz- szonyok szóhasználatában kály­haezüstöt), nemesített alufóliá­kat, a dohány-, az élelmiszer- és a csomagolóiparban használa­tosak —, valamint fotorepro- dukciós eljárásokhoz, illetve nyomdai mélynyomáshoz szük­séges hengereket készítenek. — A félévünk közepesen si­került — mondta a gyáregység­vezető. — Termelésünk pig­menttermékekből 92, fóliából 80 százalékos volt. Az okokat elemezve elmondhatom, hogy beszűkült az export, az USÄ- piac, aminek két alapvető oka van. Nagyobb a kínálat, s a vá­sárló kritikusabb a minőséget illetően. Nyugaton már kiala­kult a minőségbiztosítási rend­szer — a technológia folyama­tos ellenőrzése, minőségi para­métereinek szinten tartása —, ami nálunk még hiányzik. A kevesebb export mellett csökkent a hazai kereslet is, ami a vállalatok fizetőképtelenségé­vel magyarázható. Mindezek­hez hozzájárul az is, hogy az előtennék ára ebben az evben 12 százalékkal emelkedett. A gyáregység s az egész könnyűfémmű arra törekszik, hogy az áremelés teljes súlyát ne a fogyasztó vállára rakják. Igyekeznek saját költségeiken — még van rá mód — takaré­koskodni, és az áremelés hatá­sát csökkenteni. Az természe­tes, hogy a kecskeméti gyáregy­ségben dolgozókat is foglalkoz­tatja az önállóvá válás, a priva­tizálás, esetleg külföldi tőke be­vonásának gondolata. —Vannak ilyen elképzelések, de nem volt koncentrált törek­vés az önállóságra. Hozzá- tehetem, nincs is indok rá. Az alapanyagot az anyavállalattól szerezzük be, tehát gazdasági, anyagellátási függésben va­gyunk, persze ez nem jelentheti azt, hogy ne lépjünk. Áz itt dol­gozó emberek megértették, mi a minőség jelentősége, ugyanis et­től függ a megélhetésük. Ebben az évben. 10 százalékos béreme­lést sikerült megvalósítani, mozgóbér — túlóra, prémium, jutalom — is növekedett. Az át­lagbér havi 12 400 forint, az át­lagjövedelem 27 százalékkal emelkedik ebben az évben. Beszélgetés közben a gyár­egységvezető, ha nem is mond i:1 j el teljesen, de utalt arra, ho. változásokat terveznek, egy­részt a termelés szervezetében, másrészt a minőségjavításában.- A jövő képe nem lehet más, mint a szervezetfejlesztés. Ez azt jelenti, hogy az egész könnyűfémmű és természetesen a gyáregység is nagyobb önálló­ságot élvezzen, hatékonyabban dolgozzék, nagyobb árbevételt érjen el. Olyan egységek létre­hozását a gyáron belül, ame­lyek nyereségérdekeitek. Fel­merült az is, hogy önálló jogi személlyé alakítanánk át egyes üzemeket, üzemrészeket. A jö­vőkép kialakításához tartozik az idegen tőke bevonása is. Több nyugat-európai és japán cég érdeklődik irántunk, s el­képzelhető, hogy később, a vál­lalati elgondolásoknak megfe­lelően, vegyes vállalattá alaku­lunk. Erre nem mindenáron tö­rekszünk, ugyanis európai mér­cével mérve is modem gépeink jó szakmunkásaink vannak, s termékeink színvonala is meg­felelő. Nem vagyunk tehát rá­szorulva a külső segítségre. A minőség fejlesztésére azon­ban törekedni kell. Az egységes nyugati piac 1992-re megvaló­sul, s ott csak az tud megka­paszkodni, aki megfelel a minő­ség követelményeinek. Az üzemben második éve foglalkoznak az ANR-rel — át­fogó minőségvezetési rendszer —, amelyet Japánban fejlesztet­tek ki. Éz nem egyéb, mint a minőség stratégiája. — Nagyon általánosan hang­zik, de a jövőt el sem tudom képzelni a hatékonyság növelése néíkül. Ebben minden benne van, a maximális gépkihaszná­lástól a költségcsökkentésig. Az idén történt piaci megtorpanás ellenére, véleményem szerint, jók a piaci lehetőségeink, vala­mennyi termékünk esetében. Néhány hete a hengergyártásnál új gépeket állítottunk üzembe, s fotóreprodukciós munkáink is elérik az európai színvonalat. — mondta Cziráky Barnabás. Gémes Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents