Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-09 / 134. szám
1990. június 9. • PETŐFI NÉPE • 5 KÖNYVHETI TALÁLKOZÁSOK Amerikába készül Sándor Irán „Ha biztatnám valamire, arra biztatnám, hogy egyszer saját ,történetét’, nemzedékének sorsát írja. Ez a sors is a történelem vasmarkában alakult s ez a ,történet’ is a nemzet önvizsgálatában lehet tanúvallomás. ” Pomogáts Béla valamivel több mint egy évtizede fejezte be e jó tanáccsal Sándor Iván A helyszín című regényének műbírálatát. A világért sem szeretném lebecsülni a kritikus segítőkészségének hatását, de alighanem buzdítása nélkül is naplózta volna a sokkönyvű irodalmár az ezerki- lencszáznyolcvankilencedik esztendő magyar történéseit, összevetette volna a látottakat-hallot- takat, mások helyzetértékelését saját töprengéseivel. Mert az írás — számára — a tisztánlátás, a megértés és megértetés eszköze. Sohasem titkolta: a jelen idejű tájékozódást a nemzeti önismeret nélkülözhetetlen feltételének tekinti. Számítani lehetett arra, hogy éppen Sándor Iván csengeti föl a Forrás szerkesztőit: szívesen írna jelen idejű krónikát, esszét e sokat ígérő év történéseiről. Hónapról hónapra, naprakészen követné a honi változásokat. Álmában sem gondolta: másfél év múltán a kecskeméti főtéren dedikálhatja a tekintélyes vidéki folyóiratban 1989 áprilisától 1990 márciusáig közölt sorozatot tartalmazó könyvét. A Forrás szerkesztőségében, a Szabadság téri könyvsátornál, majd a Kecskeméti Galériában rendezett könyvbemutatót követően sokan kértek tőle ajánló sorokat a Forrás és a Gondolat Kiadó közös vállalkozásában megjelentetett, a könyvön módosított, sorozatcí(Tóth Sándor felvétele) mével egy régi Darvas József- regényt idéző új kötetébe. Remélhető azonban, hogy emiatt a tervezettnél rövidebbre sikerült interjú is hasznos információkkal gazdagítja olvasóinkat, árnyalja szakirodalomkedvelők körében a Sándor Ivánról kialakult képet. — Az évtizedek óta szerkesztőségben, hosszú ideig a Film Színház Muzsika szerkesztőjeként robotoló Sándor Iván hogyan teremtett időt másfél tucatnyi könyv megírására? — Csak akkor váltam meg kedvelt munkámtól, amikor jó kezekben tudhattam, amit elkezdtem. Fábián László barátom ült íróasztalomhoz és én végre, hatvanévesen, kizárólag saját magam által megszabott feladatokon dolgozhatok.' Rászoktattam, rákényszerítettem magam a rendszeres napi munkára. Általában két vagy több könyvön dolgozom egy időben. Elsősorban prózaírónak tartom magam. Úgy szeretek dolgozni, mint azok az elődök, pályatársak, akik egyféle gályarabságként vállalják hivatásukat. — Oly távolinak tűnnek az ötszáz-hatszáz nappal előbbi események! Kicsit furcsának hat kérdésem is 1990 júniusában, amikor már túl vagyunk a kimondandó kimondhatóságának boldogságán: mennyire volt őszinte ezerkilencszáz- nyolcvankilences esszéjében? — Eszembe sem jutott a mérlegelés, az esetleges következmények felmérése. Hála istennek, ez már nem kérdés. Természetesen sokkal könnyebb volt mindent kiírni, meg is tettem, de azt kell mondjam, hogy az elmúlt másfél évtizedben próbáltam mindent kiírni és megírni. Nem erkölcsi viszonyból, nem a vállalkozási kedv hiányából, hanem képességeim korlátáiból adódik, azt hiszem, ha az elmúlt másfél évtizedben megjelent írásaimat újralapozva esetleg nem jutunk olyan végiggondolásokig, amelyeknek hitele ma is időszerű volna. — Az írói erkölcs, etika, jellem, a tehetség és a munka kötelező szövetsége foglalkoztatja Németh Lászlóról, Németh László ürügyén írt könyveiben. Milyen vonzások, meggondolások gyűrűzték, feltehetően egy életre, a Tanú írójához? — A huszadik századi magyar irodalomból leginkább Babits, Füst Milán és Németh László hatott rám. Ez utóbbi két okból. Egyrészt a huszadik századi magyar történelemnek, a magyar dilemmáknak nincs olyan része, ami Németh László életművével ne állna kapcsolatban, akár úgy, hogy hiteles, akár úgy, hogy vitatandó választ adott rá. Foglalkozott mindazzal, ami korunkban a magyar nemzetet, Kelet-Európát és az egész európai kultúrát érinti. Maga ez a viszony volt rám nagy hatással, és úgy gondolom, hogy nem az a lényeges, hogy az én gondolatmenetem mikor és mennyiben azonos Németh László gondolatmenetével, és mikortól és mennyiben vitatkozik vele, hanem az, hogy engem is izgatnak mindazok a kérdések, amelyek az ő életművében így vagy úgy benne vannak, és ez adja a kapcsolódás lényegét. — Csupán néhány hónapja fejezte be a sorozat közlését a Forrás, a könyv egy-két napja került az olvasókhoz, de talán mégis a Vízkereszttől Karácsonyig fogadtatásával, visszhangjával zárhatnánk beszélgetésünket. — Fűzi Lászlótól hallottam: éppen a sorozat iránt megnyilvánult érdeklődés is erősítette azt a gondolatukat, hogy könyvben is hozzáférhetővé kell tenni krónikás elemzéseimet. Meggyőződhettem arról, hogy az Egyesült Államokban is olvassák a kecskeméti folyóiratot, mert az itt megjelent sorozatra hivatkozva kértek föl amerikai előadókörút- ra. — Mikor utazik? — Augusztusban várnak a kanadai és az USA-ban élő magyarok. Heltai Nándor II Az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg az idei könyvhét egyik legszebb prózakötete: a világhírű cseh író újabb regénye. A jellegzetesen „hraba- los” cím csak közvetve utal a sajátos „tündé- ri realizmus” nyomorúságos sorsú, de álomvilágban élő fő- és mellékszereplőire. A Harlekin milliói — eredetileg — egy húszas évekbeli film szomorkás dallamát idézi. A melódia azonban Hra- bal kötetében nem egy köny- nyes-mosoly- gós egymáshoz simulás, hanem leépülés, a lepusztulás kísérőzenéje. Egy nyugdíjasotthonként működő, egykori grófi kastély örökösen önmagát ismétlő rádiójában szólal meg. Az Elba-parti kisváros barokk kastélya az egykori Hrabal-figurák öregkori gyűjtőhelye. Itt élnek, pergetik utolsó éveiket a korábbi regények életvidám férfi- és nőalakjai: közöttük a szüleiről mintázott Marjuska, Francin és Pepin bácsi. Persze, alaposan, mondhatni a felismerhetetlenségig megváltozva. A hajdan sugárzó szépségű, gyönyörű hajkoronával ékes „Marjuska-anyu” ősz hajú, fogatlan öregasszony, a széptevéséről, gálánssagáról híres Francin pedig apatikus, a környzetével mit sem törődő, a rádió gombjainak csa- vargatásába merülő öregember. Tulajdonképpen — fizikailag — magatehetetlen bábok, ez azonban nem akadály Marjuska számára a múltba meneküléshez. Emlékeiben összefolyik saját és a városka múltja, az álomba merült kisváros minden utcája, szeglete, s gondolataiban a boldog aranykor képében jelenik meg. Ez a hangvétel — a mosolygós bölcsesség, szelíd irónia, megkapó nosztalgia, kikezdhetetlen életszeretet — viszont már Hrabal univerzumának jól ismert jellemzője. Marjuska fizikai leépülésének állomásait úgy éli meg, hogy elviselésükhöz saját sorsának és a romjaira omlott egykori világnak az értelmezéséből merít erőt. A Harlekin milliói-nak értelmezését segíti Hrabal korábbi két kisvárosi regénye: a népszerű Sörgyári capriccó és a Díszgyász, melyek egy trilógia részeinek is tekinthetők. E három mű mindegyike az egyszerű, becsületes élet himnusza, monumentális részleteikkel pedig egy hétköznapi világ harmóniái- diszharmóniái előtt tisztelegnek.- A trilógia több szempontból is továbblépésnek számít az író pályáján. A korábbi munkák öntudatlan alakjaival szemben Marjuska egyre tudatosabban „reflektálja” végig saját sorsának be- vagy kiteljesedését. A legutolsó kötetben identitása megtalálásához emlékeire támaszkodhat csak. Ám az „eltűnt idő” utolérése legalább annyira tragikus, katartikus, mint felemelő. Ehhez az időjátékhoz olyan társakat hív segítségül, mint barátait, szeretteit: három férfit. A kis csapat egymást meg-megszakító, túllicitáló mesélése — mint Hra- balnál annyiszor — szinte megsemmisíti a kézzelfogható realitást. Csak a regény végére derül ki, hogy — döbbenetes hepiendként — az emlékező férfiak maguk is emlékek, már csak Marjuska fantáziájában élnek. K. J. PINTÉR LAJOS: Napóra a hegyen Június van. Koranyár van. Nyár van. Térdig gázolok a nyárban. Színében, illatában. A Diana utca lépcsőit járom, fönn, fönn, fönn a Hegyen — a Dunánál lent rohan a város, alszik a város, a Dunával lent rokon a város, lent alszanak mind-mind a Duna rokonai. Június van. Századvég van. Ezredvég van. De nem érzem a romlás, a vég, a végzet üzenetét, inkább a nyarat hallgatom, nekem zenél a szél. Torkig ér bennünk a század, az évezred, üvölt a történelem leghosszabb évszázada, üvölt az évszázad leghosszabb történelme bennünk. A leghosszabb öröm árnyéka rajtunk, a leghosszabb gyász árnyéka rajtunk. Es megálltak most mind az órák! Ezüst tuják: életfák árnyékát nézed, ezüst tuják: életfák árnyékát nézed, ezüst tuják: ezüst Napórák a Hegyen. Féltizenkettő. Féltizenkettő van, jóember, ugató ezüst-kutyák, ezüst kutyák a Hegyen. Féltizenkettő. Féltizenkettő van, ugatják. Járod a Hegyet. Nem érzed, hogy a történelem leghosszabb évszázada lejár. Csak azt tudod, hogy itt a nyár. Álnok történelmünk: jármok és álmok, csak azt tudod, hogy itt a nyár. Most nem hosszú hajunkkal futnak el a katona vonatok, nem hosszú jajjunkkal, sóhajunkkal: viszik, viszik szegényeket, kit lejeié, kit fölfelé, egyet sem hazája felé. Csak azt tudod, hogy itt a nyár, nyűik a jázmin, fehér virág int, s kárminpiros a cseresznye mind, s nyílik a hárs is, bólint a hű társ. Századvég, ezredvég, századvég, ezredvég, szívünkön ez a nyár körbejár: sirat és énekel, sirat és énekel, sirat és énekel, sirat és énekel. T/l Nem voltam tanult ember, négy polgárit végeztem, de a tizennégy évi, szovjetunióbeli tartózkodásom alatt mindent elveszítettem: nem tudtam emberségesen evőeszközzel enni, ha próbálkoztam is, nem esett jól az ennivaló, az emberekkel való társalgás teljesen közömbössé vált, csak a legprimitívebb formában tudtam érvényesíteni magam az emberek között. Évekig nem beszéltem anyanyelvemen, és amikor összejöttem honfitársaimmal, annak ellenére, hogy minden szót megértettem, nem tudtam válaszolni; éreztem, hogy viselkedésem nevetséges, nem tudtam leküzdeni magamban azt a tudatot, hogy nagyon primitív lettem, és ezt a mai napig is nehéz leküzdenem. Analfabéta lettem, és csak ötven év múlva lettem annak tudatában, ki is vagyok én tulajdonképpen. Nehéz utat tettem meg, minden felkészültség nélkül. Nem az volt a célom, hogy aranyat keressek, meggazdagodjak, mégis kerestem, találtam, de minden érdek nélkül, és ahol találtam, ott is hagytam. Nagy betegségeken estem át ott, az őserdőben, de meggyógyítottak a füvek, a fák, a gyökerek. Nevetségesnek tűnik, de ez a való igaz. Erre példa a következő: magas lázban, tehetetlenül feküdtem, még annyi erőm sem volt, hogy megmozduljak, és ekkor egy fa törzsét a körmömmel cibálni kezdtem. Ilyenformán keletkezett fakéreg porát hóval együtt a számba vettem és másnapra elmúlt a lázam, erőm visszatért. Annak a fának a kérgéből egy darabkát a zsebemben hordtam és legközelebb, mikor újra megbetegedtem, egy darabkát rágtam belőle, és teljesen újjászülettem! Az erdők, a hegyek, a vizek mutatták az utat, merre vegyem az irányt. Csak akarni kell, és mindent lehet. Ha a helyes utat választjuk és azon haladunk, eljuthatunk a célhoz, melyet el akarunk érni. Viszont sokszor téved az ember, és a legtöbbször abban csalódik, akiben a legjobban megbízik. Hatalmas hegycsúcsok meredeztek felém, mintegy biztatásként, bátorítva. Nem tudtam, mennyi veszélyt rejteget számomra az előttem lévő út, de erős leszek, végigküzdöm azt az utat, ami még előttem van. Kételkedtem benne, hogy valaha is kijutok innen, de az a tudat, hogy magamra lettem utalva, erőt és bátorságot adott, de megkövetelte, hogy előre megfontoltan cselekedjem. Érdekes, hogy szikrányit sem féltem se a vízen, se az erdőben, bátorságot adtak a hatalmas törzsű fák terebélyes koronái, melyekről viszont ezer veszély leselkedett rám, mégis bátorítottak, és mintha az a sok, vadon élő, vérengző vadállat csak■ azért lenne, hogy engem megvédjen. A vadak soha nem támadtak meg. Az erdőben a lehullott hó magassága meghaladta a két métert is, de annyira összeesett, majd megfagyott, hogy még a lábam nyoma sem látszott. Összetákoltam egy körülbelül 2 méter hosszú, 70 centi széles, kis szánkót, melyre a legszükségesebb holmimat felkötöztem. A megfagyott havon könnyedén siklott, de a téli csizmám, a vályinkám talpa nagyon elkopott; elnyűttem a pufajkámat is (rövid, vattás kabát), az ujjait kötöttem a szőr csizmám talpa alá, hogy a lábam megvédjem a kemény fagytól. Szeptember végén kezdődött a tél, és március végéig kitartott. Számi- tásom 'szerint 35-45 fok lehetett, de ez csak az énbecslésem volt. Ha fújt a szél, a fák hatalmas odvai nyújtottak menedéket, némelyikük már lakott volt, az ottani barlanglakóktól. Békésen megfértünk egymással, nem háborgattam őket, csak nagy ritkán akadt egy-egy rendbontó, de nékem mindig szerencsém volt, soha nem támadott meg egy sem. Pedig ez nagy szó ebben a rengetegben, télvíz idején, mikor a medvék ki vannak éhezve: nem számít ember vagy állat, éhségét csillapítani kell. Hiúz nagyságú vadmacskák is voltak, ezek még a medvénél is veszélyesebbek, bár ezen a tájon ritka. A hatalmas koronájú fák ágai között mint a villám, vetik magukat áldozatukra, és nincs előlük menekvés, csak akkor , ha idejében észreveszi az ember. Egyszer egy nagyméretű barlangban húzódtam meg a kemény hideg elöl. Az egyik sarokban egy hatalmas medve összegömbölyödve pihente téli álmát és várta az életet adó tavaszi napsütést. Ahogy a szemem kezdte megszokni a sötétséget, a másik sarokban is mocorgott valami. Közelebb mentem és akkor szemügyre vettem. Mintha valami emberformája lenne. Mozdulatlan volt, de amint jobban megnéztem, tényleg egy nagy szakállas ember aludta szintén téli álmát. Közelebb hajoltam és hallottam a csendes horkolását. A medvével együtt most már hárman voltunk. Hűséges Ordasomat valami baj érhette, mert már hetek óta csendes, elmélázó, búskomor lett, de azért hűségesen kitartott mellettem. Szűkölni kezdett, erre az ember felébredt és meglepődött, amikor meglátott engem. Nagy szakálla volt, a haja a nagy sapkája alól is kilátszott, széles vállára borult. Úgy nézett ki, mintha glória lenne a vállára terítve. Élénken pislogott a szemeivel, kíváncsian szemügyre vett és kérdőn nézett rám, majd a mellette lévő kopott bőrtarisznyára tette a kezét, arfiely a feje alatt volt, amikor aludt. Látszott, hogy félti; gondoltam, hogy arany van benne. Ki tudja, mennyi időt tölthetett el ebben a rengetegben, míg össze tudta szedni azt a tíz-húsz kiló aranyat? Szakálla ellenére fiatalnak látszott, gondolom, velem egyidős lehetett. Sokáig néztük egymást szótlanul, mintha mind a ketten attól félnénk, hogy számon kérnénk, hogy a másik mit keres itt. ! Végül is ő törte meg a csendet. Valóban megkérdezte, hogy mit keresek itt. Törte az orosz nyelvet, érezni lehetett, hogy nem orosz nemzetiségű. Amikor megkérdeztem, hogy milyen nemzetiségű, lehajtotta a fejét. Elmondta, hogy amerikai, Alaszkán keresztül jutott ide, még tizenkét évvel ezelőtt. Azt is elmesélte, hogy talált aranyat, de már háromszor próbálkozott visz- szajutni, de egyszer sem sikerült. Mindig elkapták, az aranyat elszedték. Kikérdezték, hol, merre találta az aranyat és meg kellett mutatnia a lelőhelyet, aztán mehetett tovább, ismét új lelőhelyet keresni, de Alaszkába nem engedték vissza. Amerikai ismerősöm nagyon örült, hogy találkoztunk és szövetségre léptünk. Meg is barátkoztunk, de Ordas nem fogadta be. (Folytatása következik) ORVOS ENDRE ígéret földje
