Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-09 / 134. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. június 9. Szemesen vagy „bőrbe kötve”? • A technika korszerű. Ez a telep is olyan, mint a többi. Vagy mégsem? Az állomány nagysága mintegy 1 millió kilogramm a kibo­csátás évente — egy évtizede változatlan, a régi magtárpad- lásos szarvasmarha-istállókból átalakított ólak bejárati ajta­ja elé padlószőnyeget terítettek. No ugye, hogy nem olyanok, már e két oknál fogva sem, mint a többi?! Az utóbbi megfi­gyelésből egyértelműen következik az, hogy a Mélykúti Le­nin Tsz brojlertelepén dolgozó asszonyok igencsak odafi­gyelhetnek a környezetükre, és ha már arra figyelnek, miért ne tennék, ha az állatokról van szó. A megerősítés ennyi: „itt mindig, minden a helyén van”. Az egymillió kilogrammos csirkekibocsátás a szakmai kérdések sokaságát veti fel. Ugyan hogyan, honnan takar- mányozzák ezt a sok jószágot? Annál is inkább, mert a szövetkezetben a csibe nem az egyetlen abrakfogyasztó. A tíz év előtti helyzet hasonló volt a maihoz, a szemes termények megtermelésének alapja, a természeti környezet adott, a fel­dolgozás, a takarmánykeverés azonban akkor épp hogy megfelelt az állatállománynak. Kellett tehát a minél na­gyobb mennyiségben, minél jobb minőségben, biztonságo­san előállítható táp. takarmány. 1988-ban meg is indult a vadonatúj keverőüzem, 25 ezer tonnás évi kapacitással, ma­ximális biztonságra törekvéssel. Vagyis az egyébként korsze­rű gépsor bármelyik elemének meghibásodása, leállása ese­tén nem eshet pánikba senki, hiszen egy-két mozdulat, és a „következő szelepen" ismét megindulhat a gyártás. Az első évben. 1989-ben mégis 17 és fél ezer tonna tápot állítottak elő. Ez pedig, akárhogyan is nézzük, jóval elmarad az elméleti, 25 ezer tonnás kapacitástól. Nem a technika gátolta a munkákat, nem is az. alapanyaghiány, még csak a táp-, takarmányigény csökkenése sem. Egészen egyszerűen az, hogy a múlt évi kukoricatermés elég gyatrácska volta miatt annak szabad ára az égig szökkent. Ugyanezt az árat azonban a tápokban, takarmányokban nem lehetett érvé­nyesíteni a piaci éppen kereslettúlkínálat miatt. Azaz ismét visszaköszönt az a, manapság többszörösen felvetett, kérdés: nem kel\ene-e inkább a mcgtcrtnelt terményt úgy, ahogy van, a lehető legjobb áron eladni, mint fáradságot, költséget nem ktímélve táppá, takarmánnyá bedolgozni? Sőt, fordítsuk meg az éveken keresztül többször hangoztatott alapelvet: bőrbe kötve a legértékesebb a takarmány? A keverő munkájához elengedhetetlen, hogy mindig ké­szenlétben legyen olyan mennyiségű szemes alapanyag, amelyhez biztonsággal lehet nyúlni, ha az állattenyésztés ezt úgy kívánja. Igen ám. de a készletezés pénzbe kerül. A pénz pedig éppen a kamat mértékével megnövelt pénzmennyiség­be. Ez a mai 30-40 százalékos banki kamatnál nem elvetendő összegeket jelent. A mélykúti keverőben úgy vélik, hogy csak az idei új termés betakarítása után lehet igazából feleletet adni arra a kérdésre; érdemes-e megcélozni a teljes kapacitás elérését. Akkor válik eldönthetővé, vélhetően sokszori megbeszélések után, hogy a takarmányt, tápot vásárolni óhajtó vállalja-e a készlet finanszírozását. Azt mondják ugyanis, elég sajnála­tos, hogy ez az egyébként gazdaságilag erős, jó pozícióban lévő szövetkezet sem tudja ezt az összeget előteremteni. Az biztos viszont, hogy a vásárolni szándékozóknak ugyanúgy nincs a finanszírozásra pénzük, mint a mélykúti­aknak. Az is biztos, hogy a saját állatállomány nem fog szükséget szenvedni, hiszen a gazdaság érdekeit mindenek­előtt szem előtt tartják az egymást kiszolgáló ágazatok. Ami nem biztos, az az, hogy az így „szabadnak” számító takar­mányt ki és milyen állatállománynak vásárolja majd meg. Ja, igen, és dolgozza fel, bármilyen áron .. . G. E. PRIVÁT PROFIT A vállalkozók adózásáról EGY VÁLLALKOZÁS SIKERE, JÖVEDEL­MEZŐSÉGE NEM CSAK A VÁLLALKOZÓ SZE­MÉLYES HOZZÁÉRTÉSÉN, SZORGALMÁN MÚLIK. AMIKOR VALAKI VÁLLALKOZÁSBA FOG, AZZAL IS SZÁMOLNIA KELL, HOGY AZ ADÓKÖTELEZETTSÉGEINEK TELJESÍTÉSÉ­HEZ SZÜKSÉGES PÉNZFEDEZETET IS MEG KELL TERMELNIE. Az adót pontosan és határidőre kell befizetni. Az adóbevallásban csak olyan adatokat szabad szerepel­tetni — ez főként az elszámolt költségekre igaz—, amelyeket a vállalkozó az adóhatóság ellenőrzésekor a megfelelő bizonylatokkal igazolni tud. A jóhiszemű tévedés legfeljebb kisebb büntetést von maga után, de a bevallásban a valótlan (nem igazolható, nem bizo­nyítható) adatok közlése mindenképpen szankciók­kal jár. Ki minősül az adózás szempontjából egyéni vállal­kozónak? Ez év április 1-jével lépett hatályba az egyé­ni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény, amelyik részletesen szabályozza, hogy mi minősül egyéni vál­lalkozásnak, és ki milyen feltételekkel lehet egyéni vállalkozó. E kör jóval szélesebb azokénál, akiket a személyi jövedelemadózás rendszere egyéni vállalko­zónak tekint. Ezt igen fontos tudni, mert az adózás tekintetében a személyijövedelemadó-törvény előírá­sai az irányadók. A személyi jövedelemadózásban kizárólág az mi­nősül egyéni vállalkozónak, akit a jövedelem­adó-törvény konkrétan megnevez. Ily módon az egyéni vállalkozásról szóló törvény azok esetében nem hatálytalanítja a bejelentkezési kötelezettséget, akik az adótörvény alapján nem egyéni vállalkozók, de bevételeiket, költségeiket úgy számolhatják el, mintha azok lennének. A leírtak, tudom, némi magyarázatra szorulnak. Az 1990. január 1-jétől érvényes személyi- jövedelemadó-törvényt — tehát az 1989. évi XLV. törvényt — az Országgyűlés tavaly novemberben fo­gadta el, és december 16-án hirdették ki. Akkor még csak az egyéni vállalkozásról szóló tövénytervezet körvonalai voltak ismertek. A törvény 1990. február 13-án lépett hatályba. Az időeltolódásból adódóan — a személyi­jövedelemadó-törvény előírásai alapján — az egyéni vállalkozók körébe csak egyes, az adótörvény 19. paragrafusában tételesen felsorolt vállalkozók tartoz­nak. Ez a kör nem ugyanaz, mint akikre — egyéni vállalkozóként — az 1990. évi V. törvény hatálya kiterjed. Tisztázzuk tehát, hogy az adótörvény alkalmazásá­ban ki minősül egyéni vállalkozónak. A kisiparosok és a magánkereskedők mindenképpen azok. De egyé­ni vállalkozók a szerződéses üzemeltető és az átalány­elszámolásos részleg tagjai is, valamint az évi kétmil­lió forintot meghaladó bevételhez jutó mezőgazdasá­gi kistermelők. Egyéni vállalkozó tehát minden olyan magán- személy, aki az adóhatóságnál bejelentkezik, feltéve, hogy a tevékenységéből származó bevételek a törvény 11., 12., 14., 25., illetve 30. paragrafusának hatálya alá tartoznak. Ők azok, akik úgy adóznak, mintha egyéni vállalkozók lennének. A személyijövedelemadó-törvény módosításáig az adótörvény és az egyéni vállalkozásról szóló törvény közötti eltérést el kell fogadnunk még akkor is, ha átmenetileg külön fáradságot jelent bejelentkezni az adóhatóságnál. Kissé furcsának tűnik, de a személyi jövedelemadó­zás szempontjából például egy kisiparos is lehet „tár­sas” vállalkozó. Ide azok a kisiparosok, magánkeres­kedők, valamint szerződéses üzemeltetők és mezőgaz­dasági kistermelők tartoznak, akik bejelentkeznek a vállalkozási nyereségadóról szóló (az 1989. évi XLIV. törvénnyel módosított) 1988. évi IX. törvény adóala­nyai közé. SZERETNÉNK FELHÍVNI A VÁLLALKOZÓK FIGYELMÉT ARRA, HOGY A NYERESÉGADÓ- ÉS A SZEMÉLYIJÖVEDELEMADÓ-TÖRVÉNY SZERINTI EGYÜTTES ADÓZÁS KÖZÖTT IGEN FONTOS, ÉRDEMI ELTÉRÉSEK VANNAK. NEM BIZTOS, HOGY AZ JÁR JOBBAN,’AKI ÚGY GONDOLJA, EGY ADÓ MÉGISCSAK KE­VESEBB, MINT KETTŐ. E. É. OLCSÓBBÁ KELL TENNI AZ ÖNTÖZÉST Vizet várnak a növények • Nagy és kis területekre egyaránt jól alkalmazható a kiskőrösi bemutatón látott csepegtető öntözés. • Az izraeli konstrukció lelke a szűrőberendezés, amelyből teljesen tiszta, ivóvíz minőségű víz kerül a csővezetékekbe. Hazánkban 320 ezer hektárnyi területet lehetne öntözni. Sajnos, a legtöbb helyen, így a megyében sem élnek mindenütt a lehetőség­gel. Pedig a múlt év őszétől az idei áprilisig 120 milliméterrel levesebb csapadék hullott a sokéves átlag­nál. Az említett hónapok 1860 óta a második legszárazabb időszakot jelentik, amire úgy kellett volna- reagálni a mezőgazdasági üzemek­nek, hogy már kora tavasszal bein­dítják a gépeket, és működtetik az öntözőberendezéseket. Noha ápri­lis óta hullott kisebb-nagyobb mennyiségű eső, ez gyakorlatilag csak a teljes pusztulástól mentette meg a növényeket. Ma már megye- szerte tapasztalják a termelők, hogy üresek vagy kevés szemet ér­lelnek a kalászok, és a termés a kalászosgabona-félékből igen gyengének ígérkezik. Elsősorban csapadékhiány miatt, s ez okozza azt is, hogy a kapásnövények (ku­korica, napraforgó, cukorrépa, szója) is fejletlenek. A szőlő- és gyümölcskultúrák szebb képet mutatnak, mivel a fagyok nem ti­zedelték a tőkéket, fákat, de az ültetvények termését — ami most még jónak tűnik — a csapadék- mennyiség nagymértékben befo­lyásolja. Miért nem öntöznek ott sem, ahol ehhez megvannak a berende­zések? A válasz egyértelmű: a költ­ségek miatt, egyszerűen erre nincs pénz, legalábbis sok helyen. Az ügy mégsem ennyire sablonos. Ugyanis ettől az évtől a költsége­ket megemelte az az intézkedés, amely szerint a mezőgazdasági üzemek nem kapnak vízdíjtámo­gatást. A költségvetésnek erre nin­csenek milliói, ezért a víz is a sza­badáras kategóriába került. Min­denütt a vízügyi szervek számolják el (vagy fel) a vízdíj költségét, pon­tosabban azt (is), amennyibe a víz területre szállítása kerül. Ez szinte üzemenként más-más vízdíjat je­lent. A felhasználóknak köbméte­renként 3-4-szer többe kerül a víz, de előfordul hatszoros árnöveke­dés is. Ehhez a költséghez természete­sen hozzá kell számítani az egyéb (energia, munkadíj, gép és alkat­rész stb.) áremelkedést is, és sok helyen a vízdíj- és az egyéb árnöve­kedések összegét már nem fedezi a várható többlettermés, vagy éppen annyira üres a kassza, hogy ter­mésmentés érdekében sem képesek vállalni a költségeket. Meg kell je­gyezni, hogy a szakminisztérium az állami támogatás megszünteté­sével nem ért egyet, s a legutóbbi információk szerint megfelelő lé­pésekre készülnek a támogatás visszaállítása érdekében. A vízfelhasználással kapcsolat­ban kényszerhelyzetben is vannak némely gazdaságok. Nevezetesen azok, amelyek csak haltenyésztés­sel foglalkoznak, vagy mesterséges tavakat alakítottak ki és a halgaz­dálkodással bővítették termelésü­ket. A vízdíjnövekedés következté­ben drágábban termelnek és végül is a fogyasztók fizetik — a hal ma­gasabb árával — a víz állami tá­mogatásának hiányát. Ugyanez a helyzet jellemző a rizstermelésre. Nem kell hozzá jóstehetség, hogy máris jelezzük: ősszel, a betakarí­tás után a rizs fogyasztói ára meg­emelkedik. Mitcsmáljanak a'kényr szerhelyzetbe került gazdaságok? ■ Hallani arról, hogy csökkentik, 1 vagy egyes helyeken megszüntetik . a termelést. A rizs esetében ennek az lesz a következménye, hogy duplájára kell növelni az importot. Van ehhez dollár? És az import rizs olcsóbb lesz a magyar fogyasz­tóknak? Aligha. Vízdíjügyben mi lehet(ne) a megoldás? Az egyik javaslat sze­rint a tavakig, szántóföldekig a vi­zet ingyen vezessék el, és csakis a felhasznált vízmennyiséget kelljen fizetni. Több országban ezt a gya­korlatot követik. A másik lehetőség: összefoghat­nak a gazdaságok és saját pénzük­ből építhetnek vízkivételi művet, nyílt vagy zárt csatornarendszert, és ebből öntözhetnek. Ebben az esetben ugyanis a vízért egy fillért sem kell fizetni.(Ez utóbbi helyzet végül is megvilágítja az úgyneve­zett „vízdíjat”, ami tehát nem a víz ára, hanem a víz kivételéhez szük­séges berendezések, gépek költsé­gét, üzemeltetését, felújítását stb. hivatott fedezni.) Erre a megoldás­ra csak a folyóközeli gazdaságok­nak van igazán lehetőségük, ami­vel élnek is, például Fájsz térségé­j ’ben', ahol nem állami beruházás- batt létesítenek vízkiyétéh müvet. Arra viszont mindenütt szükség van, hogy javítsák a vízfelhaszná­lás hatékonyságát, ne pazarolják a vizet. Csakhogy ennek a megvaló­sításához is (sok) pénz kell és kizá­rólag ültetvényeken, illetve fólia alatti termesztésben használható. Ma már egyre többen felismerik, hogy a víz- és energiatakarékos csepegtető öntözésre kell áttérni. Erre adott példát nemrég kiskőrösi bemutatójával a Netafim izraeli cég, olyan kitűnő konstrukciót tár­va az érdeklődők elé, amelynek élettartama 15-18 év, s a beruházás költségei 2-4 év alatt megtérülnek. Az említettek a mostani helyzet­ben mégsem jelenthetnek meg­nyugtató és gyors megoldást. Ah­hoz, hogy legalább a meglévő be­rendezések működjenek, a száraz­ság miatt sinylődő növények erőre kapjanak, sürgősen szükség lenne a támogatásmegvonás felülvizsgá­latára, és az öntözés gazdaságossá­gát elősegítő intézkedésekre. Most és gyorsan. Mert ősszel, a meg­csappant termésmennyiség láttán, már hiábavaló lesz a kesergés és a vádaskodás. Csabai István A PÉNZ VILÁGA Mit jelent a munkásrészvény? „Nekünk is jusson gyárunk részvényei­ből... !” — sürgeti mind több munkás, műszaki és irodai dolgozó, akik részesedni kívánnak a főleg általuk teremtett és mű­ködtetett vagyonból. Ezért a szakszerveze­tek, szakemberek közreműködésével, ki­dolgozták egy munkavállalói részvényvá­sárlási program tervezetét. Ez olyan hitel- konstrukcióra épül, amely az USA-ban már harminc éve kibontakozott dolgozói részvénytulajdonosi program (ESOP) gya­korlatának hazai adaptációja lenne. A nálunk is hasznosítható rendszer sike­réhez sok amerikai tőkés, közgazdász és menedzser is hozzájárult, a kormányzat pe­dig adó- és hitelkedvezményekkel ösztönzi alkalmazásának további szélesítését. Álta­lános az a felismerés, hogy a dolgozók ilyen közvetlen betársulása lényegesen növeli a munka hatékonyságát, minőségét, tehát az összes társtulajdonos jövedelmét is. Napjainkban több mint tízezer cég mintegy 12 millió dolgozója — az amerikai alkalmazottak negyedrésze — saját mun­kahelyének részvényese is, általában 20 és 60 százalék között váltakozó tulajdoni arányban. A vezetők szerint az ESOP va­lóságos „csodaszer” cégüknek. Egyébként százszázalékos dolgozói tulajdon is létezik. Ezek kiemelkedő eredményei alapján ame­rikai szakértők úgy vélik, hogy a jövő ép­pen az ilyen vállalatoké lesz. A Time „Részvényt a dolgozóknak!” című cikke egyebek közt így jellemezte ezt a folyamatot: „Az amerikai kis- és nagy- vállalatok ezreinél egyre inkább úgy visel­kednek az alkalmazottak, mintha övék lenne a gyár. Erre minden joguk meg is van, hiszen ez a helyzet.” Ha a magyar tulajdonreform ily módon is épít a dolgozókra, akkor új távlatú fejlő­désünk egyik vonásaként nyilván nálunk is kialakul majd az, a sok amerikai vállalat­nál élő szokás, hogy az üzemcsarnokok­ban és az irodákban naponta kiírják a cég részvényárfolyamainak állását. így a „társtulajdonosok” folyamatosan érzékel­hetik munkájuk tőzsdei értékelését. Az ilyen információk a mi dolgozóinkat is el­igazítanák vállalatuk helyzetéről. Nálunk ugyanis még kevesen tudják, hogy a tőzsde a gazdaság legfőbb értékmérője. A piac törvényei késztették az amerikai polgárok zömét is arra, hogy pénzügyi és tőzsdei ismereteket szerezzenek. Amerikai közvélemény-kutatók szerint honfitársaik többsége a reggeli újságokból csak a sport- és tőzsdei híreket, illetve a részvényárfo­lyamok alakulását olvassa el részletesen. Egyes hazai közgazdák, igazgatók és publikálok nem ismerik fel a dolgozói rész­vény jelentőségét. Egyebek közt azzal ér­velnek, hogy a munkás és a legtöbb értel­miségi is laikus a tőzsdézésben. Igaz. Ám a hitellel szerzett munkavállalói részvé­nyek csak értékük teljes letörlesztése után kerülhetnének börzeforgalomba. Egyébként nyugati tapasztalat, hogy a dolgozók a saját munkahelyük részvényei­vel nemigen szoktak tőzsdézni; inkább más cégek értékpapírjaival, a vállalatok külső részvényeseiként. Az ESOP valamilyen magyar változata ellen azzal is érvelnek: gazdaságunk fellen­dítéséhez először az szükséges, hogy a vál­lalatok a saját vagyonukat kockáztató va­lódi tulajdonosok kezébe kerüljenek. Csakhogy a külföldi pénzemberek nem tü­lekednek, Magyarországon pedig kevés a tőke! Előmozdítaná az átalakulás folya­matát, ha a vállalati dolgozók cégük rész­vényeinek jelentős hányadát kedvező hitel­lel vehetnék meg. E lehetőség sikerére bi­zonyság sok olyan nyugati vállalat, ame­lyet éppen a különböző arányban részvé­nyessé vált alkalmazottaik mentettek meg a csődtől. A munkásrészvények kérdését törvénye­sen szabályozni kell. A külföldi és hazai tőkés egyébként sem visszakozna egy szá­mára előnyös befektetéstől, ha az adott vállalat részvényeinek akár már a 45 száza­léka az alkalmazottaké lenne. A tekintélyes hazai és nyugati közgazdá­szok Kék Szalag Bizottsága által az új ma­gyar kormány számára kidolgozott prog­ramjavaslat szerint a privatizáció „fontos «célja lehet a munkástulajdon létrehozása külön hitelkönnyítésekkel, ami végső so­ron a termelékenységnövelés költségének tekinthető”. Ezért a munkástulajdon ügyén is múlhat majd a gazdaság átalakí­tása és a vállalatok tőzsdei értékelése. Sz. J. Áthaladás csak felfele (?)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents