Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-23 / 146. szám
1990. június 23. • PETŐFI NÉPE • 5 PÓCS PÉTER PLAKÁT ALBUMA Vicsorgás és bohócnyelv POSTERS«» PO Oft PLAKATOK • Pócs- HOMMAGE A plakátok ROMANIA {1990) 1989 A plakát lohol le lei moles-megdöbbentő és felemelő-patetikus, lehet meghök- kentő-megrázó és magával ragadó-érzel- mes, lehet undorító-taszító és szép-lírai, szinte mindegy, hogy az érzelmek, indulatok, gondolatok palettájáról melyik színt választja a „plakáttervező”. De nem lehet unalmas, szokványos és középszerű. Michelangelo Piétájának Krisitus- alakján a román forradalom védjegye, a kék-sárga-piros karszalag gyúródik. A magyarországi poszterek kiállítására hívó plakáton, egy húsos kopasz fejen, kalocsai hímzés, rajta egy agyonhasznált női cipő. A fergeteges középcsatár cimű film invitáló plakátján egy klozet öblébe helyezett futballpálya. Három plakát Pócs Péternek, a napokban boltokba kerülő gyűjteményes kötetéből. Bár a plakátkészítésnek is szigorú formai — nem csupán méretarányokat respektáló keretei vannak, Pócs Péter könyvében, azaz mintegy két évtizedes tevékenységével bebizonyította, hogy a klasszikus kívánalmak figyelembevételével is szét lehet ezeket a kereteket feszíteni, s ez a plakátnak csak javára válik. A tucatnyi televiziócsatorna, a több- tucatnyi a mindenáron való eladhatóság kétes magasságú ormait megcélozó magazin, a számítógépes képalkotás, képmanipuláció idején a szürrealisz- tikus, a meghökkentő, az elképzelhetetlent is leképező vizuális offenzíva idején művész legyen a talpán, aki újat, eredetit tud alkotni! Pócs tud. Ráadásul titka nem is oly nehezen megfejthető, ugyanis amellett, hogy birtokában van a szinte tökéletes grafikai technikai tudásnak — öntörvényű gondolkodó is. A többé- kevésbé eddigi életműkötetnek tekinthető albumát negatív kronológiával szerkesztette: 1990-től 1977-ig haladunk vissza az időben, s a plakátok stílusjegyek sokaságát, a módszerek -— ugyanazon alkotónál kivételes — gazdagságát villantják fel. A végletekig lecsupaszított egyszerűség, néhány vonal, a barokkos burjánzás, egy-két fekete betű fehér alapon, a kiszínezett agyagfigurák, és a hi- perrealizmust hátba szúró fotólátomások azt sugallják, hogy Pócs Péter keresi a formát. Pedig csak használja, hiszen ő 1977 óta ugyanazt mondja. Hogy is rágjam a szátokba, emberek? — kérdezi. A könyv első plakátja a könyv plakátja. Pócs vicsorogva néz szembe a bohócmaszkos, nyelvét öltő Póccsal. Irónia és düh, fájdalom és humor a „ne hagyjátok magatokat” és a „nesze neked”, az egérfogóba csattant húscsillag és a román trikolór Michelangelo Piétáján — erről szólnak a könyv plakátjai. Ennek a műfajnak alapvető célja az információközlés. Az alapinformáció azonban csupán egy csontocska, a közölni kívánt esemény a csontváz, amire izmokat, húst és bőrt is kell ragasztani ahhoz, hogy felismerjük kiről, miről van szó. A plakátművészen múlik, hogy ellenszenvessé vagy széppé, nyomorékká vagy Apollóvá varázsolja, gyúrja számunkra a testet. Pócs igencsak próbára teszi fantáziánkat bár minden művében nagyon pontosan benne van a csupasz tény. A mintegy másfél száz szines reprodukciót tartalmazó könyvben kulturális rendezvények, színi előadások, filmek témáiban „alkalmazták” a megrendelők az alkalmazott grafikust, mégis mind a kötetben, mind pedig Pócs művészetében a politika játssza a főszerepet, át- és átsüt minden munkáján. Még a tiszta városért akció kapcsán készített Nem bántja a szemét? című falragaszon is a szeméthalom egyik sarkában jól olvasható az összegyűrt újság egyik címe: Jogállam. A politika pedig igencsak kedvezőtlen érdeklődési terület volt egy olyan művésznek, aki mindig azt mondta, amit gondol. Talán ezért is olvasható a könyv jegyzeteiben jó néhány plakátnál, hogy kiadó a szerző. Más nem vállalta, hogy a falról nézzen vissza az igazság. (Mert esetleg a fal adja a másikat.) Hiszek abban, hogy Pócs Péter plakátjai is hozzájárultak, hozzásegítenek ahhoz, hogy ezentúl a politika levett kalappal lépjen a művészet szent templomába. Ott megvilágosodhat, megtisztulhat. (Kiadta a Zrínyi Nyomda kiadói főosztálya, 1990.) Hámori Zoltán # Hommage á ROMANIA 1989. (1990) • AIDS(1987) „KI KÍVÁNCSI A VÉLEMÉNYÜNKRE?” A kecskeméti színház már bezárta kapuit, ám mégis minden este vastapsot kapnak a színészek. Nem a megyeszékhelyen, hanem Baján, ahol a napokban ér véget a kecskeméti társulat már hagyományos vendégjátéka. Az elmúlt évadban több darabban játszott fontos szerepet a közönség körében is népszerű Hollai Kálmán, akivel a mirfäp beszélgettünk. — Hogy vagy? — Nagyon boldog vagyok! Elkészült életem első nagylemeze, melyet egy magánkiadó jelentet meg a közeljövőben. A címe: Öleljenek a hóemberek. A musical szerzői kecskemétiek, és bízom a dalok sikerében. — Vége az évadnak. Sokféle vélemény elhangzott a kecskeméti színházról, a színre vitt darabokról. Hogyan ítéli meg mindezt a színész, aki házon belül, úgymond, érintett a kérdésben? — Ami a színházat illeti: meglehetősen fortyog a belső élet, ugyanúgy, mint más teátrumban vagy a politikában. Sok az elégedetlen ember. Mit tehetek? Megpróbálok megfelelni az itteni elvárásoknak. Annyiban szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Kérdésedre válaszolva azt mondhatom, hogy számomra Németh László Az írás ördöge, és Molnár Ferenc Doktor úr című darabja volt az ajándék az elmúlt hónapokban. — A színháznak, a közönségnek is ajándék volt? — Igen. A nézők tapsából ítélve, nekik is ajándék volt. Az utóbbi négy esztendőben igencsak egyoldalú volt a színház kínálata. Gondolok itt arra, hogy túl sok operett került színpadra. Nem hiszem, hogy ennyire le lehet nézni a kecskemétieket vagy a környékbelieket. Bár nem szívesen mondok véleményt a Lendvay Ferenc vezette színházról, de azt mégis el kell mondanom, túlzottan egyoldalú a repertoár. Nincsenek ifjúsági előadások, gyerekdarabok, musicalek. A nívós prózai művekről nem is beszélve. — Volt, és jövőre is lesz viszont operett és operett. Gondolom, nektek, művészeknek is feltűnik ez. Kérdés: beleszólhattok-e a műsortervbe, kíváncsi-e valaki a színész véleményére? — A hangunkat hallathatjuk, ám nem biztos, hogy kíváncsi rá valaki. A színházigazgató szűk kör véleményét veszi figyelembe. Mindenre magyarázat, ha idézem Lendvay úr híres mondását: három helyen nincs demokrácia, a Sokoldalú színház kellene Beszélgetés Hollai Kálmánnal • Hullai és Kovács (Aula a Németh l.ászló-darabban. katonaságnál, a kuplerájban és a színházban. Nos, az igazgató tényleg megfelel a diktatórikus vezetői elvárásoknak, az utolsó pontig minden paragrafusát betartja. Nagy változás nem várható, hiszen már ismerjük a jövő évi programot. A direktor úr tehát nem kérdezett meg bennünket, ha mégis kiváncsi lett volna a véleményünkre, azzal sem értünk volna el változásokat. — Mit lehet tenni? Lehet legyin- teni és csak a szerepre, az előadásra koncentrálni. Ebben az esetben viszont nem biztos, hogy jó a színész közérzete. — Ez most több kérdés egyszerre, habár kapcsolódnak egymáshoz. Amikor az exminiszte'r, Glatz Ferenc itt járt Kecskeméten, a színházból három emberrel beszélgetett: Lendvayval, Fekete Tibivel és velem. Mindhárman elmondtuk a véleményünket. Az igazgató azt, hogy sokan járnak a színházba, nincsenek anyagi gondok és jók az előadások. En megjegyeztem: túl szépre festette a direktor a képet. Múlt időben beszéltem, miután mindenki úgy tudta, az igazgató úr lezárta a kecskeméti tevékenységét, és nyugdíjba készül. Ez nem így történt, mint köztudott. — Meglepődtetek az igazgató újraválasztásán? — Nem. Előbb csak sejtettük, majd tudtuk, mi lesz a megoldás az igazgatói kinevezés ügyében. A városi vezetők kíváncsiak voltak a színháziak véleményére, ezért alkalmasint beszélgettünk a jövőről. Magam is hangoztattam, olyan színház kellene Kecskeméten, ami sokoldalúságáról válna híressé. Az előadások közül választhatna az ötéves gyerektől a hetvenéves néniig, az egyetemistától a gazdálkodóig, mindenki. Azután kiderült, mások is ezt szeretnék. — Úgy látszik, nem csak a műsortervet illetően nem számít a színész szava. — így van. A fejünk fölött döntöttek. — Más. Elégedettek vagytok a kritikákkal? — Nem vagyunk eleresztve okos bírálatokkal. Pestről csak hébe- hóba jönnek le az újságírók, kritikusok. Vagy le sem jönnek. Akinek van lehetősége, igyekszik rábeszélni, hogy nézzen meg bennünket és esetleg írjon is az előadásról. A televízió sem tette be a lábát mostanában a színházba, kivéve a kecskemétiek stábját. — Az is kritika, ha nincs kritika. — Az a legrosszabb. Figyeld meg, a legtöbb vidéki színházról naponta lehet hallani. — Négy éve élsz Kecskeméten. Beszélgetésünk elején azt mondtad, boldog vagy. Nem akarom kiprovo- kálni, de van egy olyan érzésem, nem felhőtlen ez a boídogság. — Amikor négy évvel ezelőtt, január 28-án megtudtam, hogy Lendvayt kérték fel a színház vezetésére, én jelentkeztem nála. Szegedről el akartam jönni, mindenféleképpen változtatni akartam a pályám menetén. Bíztam a direktorban, nagyszerű tapasztalataiban. Azt gondoltam, jó évek, kiváló szerepek várnak rám. Igazából nem is panaszkodhatom. — Hajói tudom, Lendvay Ferenc ígért neked szerepeket. Például a Hegedűs a háztetőn főszerepét. — Volt róla szó. Szívem vágya ez a szerep. Végül is musical—operett szakon végeztem a szinművé- szetin . . . Csak remélhetem, egyszer még eljátszhatom az előbb említett főszerepet Kecskeméten. — Majd. Csak türelem. Manapság annak is örülni kell, ha szerződést kap a színész. Még hogy testre szabott szerepet is?! — Tényleg, igazad van, ma egyre kiszolgáltatottabbak vagyunk. Azt is mondhatnám, görcsbe szorult gyomorral kell átélni a tavaszi szerződéskötések idejét. Nekem nem volt félnivalóm. — Gondolták ezt mások is, másnap pedig nem hosszabbították meg a szerződésüket. — Ez így van, de az én esetemben erről nem volt szó. — Lendvay kedvence lennél? — Kedvel. Amiket pedig most nyilatkoztam róla, nem titok előtte sem, hiszen mindent elmondtam neki is, ismeri a véleményemet. Az más lapra tartozik, hogy figyelembe sem veszi. Egyébként nem csak Lendvay Ferenc számlájára írható fel a kecskeméti színház jelenlegi helyzete. — Köszönöm az interjút. Itt, most hagyjuk abba. Borzák Tibor A Kórják Köztársaság terü- • létén, a láger neve Csunbaj, amely a Kelet-szibériai-tenger partján fekvő Ambarcsik nevű tartományhoz tartozik. Meglepett a nővérke elbeszélése, örültem, de bántott is a dolog. A medvék iránt érdeklődtem, és azt vettem ki a beszélgetésükből, hogy egyetlen szavamat sem hiszik el. Megtudtam, hogy ez a láger tulajdonképpen teljesen szabadon járható, nincs körülvéve drótkerítéssel, az ember szabadon mozoghat, jár- hat-kelhet. Tulajdonképpen egy betegellátó lágerbe kerültem. Három hétig feküdtem magas lázban, aztán, hogy egészségem kezdett lassan visszatérni, sétálgattam, élveztem a jó tengeri levegőt. Fiatal szervezetem egy-kettőre rendbe jött, ismét jó egészségnek örvendtem. Fel- gyógyulásom után elvittek egy másik lágerbe, ahol kihallgattak, protokollt készítettek és megállapították, hogy német kém vagyok. Hiába volt minden, az ítélet jogerős lett, huszonöt év kényszermunkát kaptam, melyet egy rénszarvastelepen kellett letölteni. Ismét elvesztettem a szabadságom, a huszonöt év, amit rám sóztak, kissé felborzolta az idegeimet. Akkor lehettem 31 éves, és ha le kell tölteni a 25 évet, hatvan körülfogok járni, ha megérem. Eszembe jutott, hogy az ember élete olyan, mint a lutri, ami mindig a játékkaszinó malmára hajtja a vizet, aki játszik, csak buknia lehet. Az életet mindig nagyon szerettem, de abban az időben különösen, nagyon akartam élni. De az élethez is szerencse kell, persze, magamat szerencsésnek is mondhatom, mert az, amin én eddig keresztülmentem, nem mindennapi az ember életében, és még mindig sikerült minden, amit elhatároztam magamban, végig is tudtam vinni. Ott, a csukcsok földjén, Ambar- csikban nem volt valami mesébe illő az életünk, ha szabadon járhattunk- kelhettünk, mégis csak fogság volt. A hatalmas sztyeppéken az őslakók foglalkozása az állattenyésztés volt. A lágerek nagyon gazdagok voltak, a rénszarvastelepen az állomány megszámlálhatatlan, nem tartotta őket számon senki. A vadállomány szintén nagyon gazdag volt. A különböző fajta rókák közül a sarki fehér róka különösen drága, a külföldiek által nagyon keresett áru, a kékróka szintén nem mindennapi, és arra északon nagyon sok van belőlük. Kifizetődő és felkapott foglalkozásnak bizonyul, növeli a valutaalapját a Szovjetuniónak. A kis jegesmedvebocsok élve való értékesítése és a tengerből kifogott fókafiókák ezrével való szállítása is jelentős. Gazdag élményben volt részem, akármerre jártam, de tudni kell, hogy kevés ember tért vissza élve a civilizált területre. A felhő takarta hegycsúcsokon ritkaságszámba menő kőszáli sas, repülés közben szárnyai megközelítették a három és fél métert is. Nem is lehet leírni, hogy milyen volt, érzékelni sem lehet azt, hogy amikor az emberfeje felett elszállt és a karmai között egy eltévedt rénszarvas- borjat cipelt ', nem lehet eljelejteni soha. Napjaim egyhangúan teltek, különböző nemzetiségű emberekkel kellett együtt lennem, ahány ember, annyi szokás, de mindegyiktől lehetett tanulni. Már több mint két hónapja voltam a lágerben, augusztus felé járhatott az idő. A nappalok rövidültek, az éjszakák hosszabbodtak, kezdett hűvösödni. A zöld gyep hajnalonta már dereseden, pár nap múlva a hó is. elkezdett esni, napok kérdése, hogy a tél beálljon. Az örök sötétség lett az úr. Egy napon arra lettem figyelmes, hogy a betegszobából egy fehér ruhás nő jött ki. Úgy rémlett, az arca nagyon ismerős. Azon a napon másra nem is tudtam gondolni, és egyszer csak nagyot dobbant a szivem, majdnem kiugrott helyéből. Jevge- nia Pavlovna! Igen, ő az! Rohantam, magam sem tudtam hova, hol keressem, hof találom meg. Az ösz- szes betegszobát bejártam, minden orvostól, nővértől érdeklődtem, de Jevgenia Pavlovna Andriánovát senki sem ismerte. Csak Zsenya doktornőt. Akkor eszembe jutott, hogy a beceneve Zsenya. Megmondták, hol találom és beléptem a szobába, ahová irányítottak. Szemtől szembe álltunk egymással, csak néztem.\ Ő is nézett rám, megkérdeztem, hogy ismer-e engem. Látszott, hogy gondolkodik, de azt válaszolta, hogy nem. Megmondtam, hogy hogy hívnak, kérdeztem, volt-e Karagandá- ban, volt-e egy Igorka nevű fia, akinek az apja magyar volt. Hosszan nézett rám, tekintetünk mindennél többet mondott. Ilyen találkozásra egyikünk sem számított. Leültetett egy székre, látszott rajta, hogy nagyon meglepődött. Én mozdulni sem tudtam, csak álltam és néztem őt. Az arca előbb fehér lett, aztán vérpiros, szemei könnyel lettek tele, és keservesen zokogni kezdett. Vigasztaltam, simogattam a haját, arra gondoltam, hogy talán meg is változott a hosszú idő alatt. Nem közeledtem, vártam, mi fog történni. Könnyeimet én sem tudtam elfojtani. A gondolat egy tört része alatt minden átsiklott az agyamon, magam előtt láttam ismét teljes valóságban az elmúlt éveket. A kitartás, a vágy adott erőt, hogy a két szív megnyugodjon és újra egyesüljön, szerétéiben, békességben, ahogy a szív diktál. Zsenya ült a széken, én mellette álltam, kezét kezemben tartottam, a fejét és a haját végigsimítva, könnyes szemeit rám tekintette, amelyben látszott, hogy nagyon örül, és nem tudja, hogy most mit tegyen. Átfogta a derekam, kis fejét mellemre hajtotta, felnézett rám. Én csókoltam kis arcát, két ragyogó szeméi, pisze kis orrát, piros rózsára emlékeztető kis arcát az örömpír töltötte be. Nem győztünk egymásnak örülni, és nem tudtuk, mit is tegyünk. Csak néztük egymást, nevettünk, sírtunk, örültünk. Nem érdekelt semmi, még az sem, hogy mit hoz a holnap. Sírtunk, mert sírnunk kellett, nevettünk, mert nevetnünk kellett, örültünk, mert örülnünk kellett és mindazt, amit a sors adott, köszöntük annak, aki adta! Sok mindent kellett elmondani egymásnak, hisz annyi minden történt velünk. Zsenya elmesélte, hogy élete azóta üres volt, nem volt miért, kiért küzdenie, élnie, csak az állandó robot és robot, semmi más nem volt a munkán kívül, úgy érezte, ha nem történik valami, nem is tudja, mi lesz vele az elkövetkezendő időben. Igorkára is sokat gondolt. Mondta, hogy amikor írt nekem Karagandába, a lágerbe, és nem kapott választ, úgy érezte, hogy már elfelejtettem, de elgondolta, hogy akkora távolságot, mint amit én megtettem érte, még repülőgépen is nagy út volna, hát még gyalog, any- nyi veszély közepette. Kérdezte, hogy megérte-e nekem. Most, hogy ismét együtt vagyunk, újra egy lett az életünk. Hátha sikerül még életünk hátralevő részét együtt tölteni. (Folytatása következik) ORVOS ENDRE
