Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-15 / 139. szám

1990. június 15. • PETŐFI NÉPE • 5 NÉGYSZEMKÖZT Félmillió kis­és középvállalkozást szeretnénk Interjú Matolcsy György államtitkárral Történelmi időben mindenki egy kicsit bizonytalanná válik. A pénz­világ ma még úgyszintén szorongva vár és kérdez: vajon róluk hogyan vélekedik az új kormány? Milyen kapcsolat kialakítására törekszik velük? A tisztázás szándékával tet­tünk fel kérdéseket Matolcsy György államtitkárnak, a mi­niszterelnök gazdasági tanácsadó­jának. — Milyen elképzelései vannak a kormánynak a tőzsdéről, a bank- rendszerről, a pénzpiacról — azaz a pénz világáról? — Stratégiai célunk a magyar gazdaság újjáépítése és az ország felzárkóztatása a mai európai kö­zépmezőnyhöz (Ausztriához, Finnországhoz stb.). Ez az elkép­zelés azonban csak akkor valósít­ható meg, ha Magyarország új gazdasági helyzetet teremt: egy híd-, egy összekötő ország pozíció­ját szerzi meg. Ez azt is jelentené, hogy hazánk pénzügyi, kereskedel­mi és oktatási alközponttá válna Közép-Európában. Merész és nagyívű terv, külföldi szakértők szerint is megvalósítható, szüksé­gességét pedig senki sem vitatja. A frankfurti pénzügyi központ ugyanis önmagában nem képes be­tölteni ezt a szerepet. Nálunk pe­dig, a többi kelet-európai ország­hoz képest, igen fejlett a pénz- és a bankszektor. Ez a cél egyben meg is határozza a kormány és a pénz­világ kapcsolatának alappilléreit. — Mennyi idő alatt érhető el mindez, és hogyan? — Úgy gondoljuk, három-öt év szükséges a tőkepiaci hálózat ki­építéséhez, a belföld, illetve a kül­föld magyarországi befektetései­nek liberalizálásához. Persze, amíg két számjegyű az infláció, amíg ilyen riasztóan magas az adó- és a kamatszint, és amíg a lakosságnak a kormányba és a gazdaságba ve­tett bizalma ilyen szomorúan cse­kély, addig nem várható, hogy az emberek megtakarításai pénz for­máját öltsék, illetve ha mégis: devi­zaként kivándorolnak az ország­ból. E hibás kör felszámolása hatá­rozott antiinflációs politikát köve­tel a kormánytól. Szükséges továb­bá a pénzbeli megtakarítást felér­tékelő adó- és kamatszintek kidol­gozása, valamint a devizabefekte­tések teljes felszabadítása. — Maradjunk a tőkepiacnál. En­nek működése nem képzelhető el a kisbefektetők megtakarításának bevonása nélkül. De várható- e ná­lunk, hogy a lakosság rövid távon (két-három év alatt) 100 milliárdos nagyságrendben vásároljon érték­papírt? — A magyar tőkepiac sajátos ellentmondása, hogy a magyar polgár elsősorban nem értékpapírt (például dolgozói részvényt) sze­retne kapni, hanem üzemegységet, benzinkutat, éttermet, azaz va­gyontárgyat. Amíg tehát hosszú távon erős tőkepiaci hálózatra van szükségünk,- rövid távon valószí­nűleg még nem tudjuk elég vonzó­vá tenni a belföldi befektetők szá­mára ezt az intézményhálózatot és az ott forgó értékpapírokat. Mi a privatizáció nyomán, néhány éven belül, 400-500 ezer új kis- és közép- vállalkozást szeretnénk az ország­ban. Hosszabb távon, persze, na­gyon valószínű, hogy a vállalko­zók majd elkezdenek befektetni, először saját, később idegen üzle­tekbe is. Előbb-utóbb leértékelő­dik az ingatlanba való befektetés, és felértékelődik a termelő beruhá­zás. Csak egy ilyen közegben ter­jedhet el a tömeges tőzsdepiaci be­fektetés a magyar állampolgárok részéről. Az természetesen nincs kizárva, hogy a legkülönbözőbb befektetési alapok jönnek majd lét­re, de, véleményem szerint, a kö­zeljövőben nem ez lesz a jellemző. — A külföldi tőkének viszont már most szükséges lenne fejlett tő­kepiaci hálózatra. — Igen. A külföldiek többsége ugyanis ma már nem naturális be­fektető, nem egy konkrét gyárat, terméket vesz meg, mint 1988 előtt. Napjainkban elsősorban a termék- és vállalatsemleges befek­tetők jelentkeznek. Ezekhez a be­fektetésekhez viszont a teljes tőke­piaci intézményhálózat azonnali kifejlesztése szükséges. A buda­pesti tőzsdét már a megnyitás után haladéktalanul össze kell kapcsol­ni a frankfurti, bécsi, amszterdami, zürichi tőzsdékkel. — Van-e előítélete a kormány­nak a külföldi tőkével szemben? — Szerintem nincs, sőt, szándé­kában áll minél több külföldi for­rást az országba vonzani. A befek­tetések tisztasága érdekében azon­ban biztosítani kell a tőkepiaci ga­ranciákat, a nyilvánosságot, és mi­hamarabb rendezni kell a privati­záció jogi feltételeit. Az mégiscsak tarthatatlan, hogy miközben 21 milliárd dolláros külső és 1100 mil­liárd forintos belső adósság nehe­zedik ránk, a mögöttünk lévő nem­zeti vagyon úgy áramlik szét egy privatizációs folyamatban, hogy közben semmit sem csökken a tar­tozás. A külföldiek részére történő államivagyon-eladást a jövőben úgy kell megoldani, hogy az a költ­ségvetési adósság csökkenésével járjon. Nagyon fontos annak megérté­se, hogy a tőke- és pénzpiaci intéz­ményrendszer gyors kiépítése nem lehetséges külföldi tőke és szakér­telem nélkül. Nem hiszem, hogy ezt a szférát hermetikusan el kelle­ne zárnunk a külföldi tőke elől. Okosan, jó eladó módjára kell a külföldi tőke számára teret nyitni. Hogy hova — nagy vagy közepes, új vagy már működő bankokba — engedjük be, az inkább techni­kai kérdés. A lényeg az, hogy új, nemzetközi stratégiai szerepünk megalapozása érdekében nem sza­bad elzárkóznunk, mert könnyen elszalaszthatjuk a jó lehetőségeket. — Milyen területeken számít még a kormány a bankrendszer tá­mogatására? — Az új vezetést néhány, na­gyon súlyos gazdaságpolitikai örökség terheli. A külső és belső államadósság; a kedvezményes la­kásvásárlási hitelekből fakadó tá­mogatási kötelezettség; a vállalati sorban állások problémája. Mind­ezek felszámolása kulcsfontossá­gúvá teszi a pénzintézeteket. B. K. KONCERTNAPLÓ Zenével és szeretettel Lawrence-ből Kedden este nagy sikerű koncer­tet adott az amerikai Kansas ál­lamból Kecskemétre látogató Lawrence Civic Choir, azaz a Law- rence-i Városi Énekkar. Megtelt az eddig ilyen és hasonló rendezvé­nyekhez még nem szokott evangé­likus templom, s lelkes közönség köszöntötte a távolról jövőket. A több mint egyórás koncert re­pertoárján elsősorban a mai ame­rikai zeneirodalom szerzeményei szerepeltek, egyházi énekek, nép­dalok, spirituálék, de hallhattunk Schubert- és Sugár Rezső-kórus- műveket is. Meglepetést okozott — legalábbis nekünk, magyar hall­gatóknak —, hogy a szent énekek­hez szokott templom falai közt a kórus jó néhány vidám Broadway- slágert is énekelt Rodgers és Ham­merstein szerzeményeiből. Úgy érezte az ember, hogy az amerikai musicalek világába csöppent, s ér­dekes módon a templom falai sem repedeztek meg a szokatlan reper­toártól . . . A hangverseny közönsége meg­lepetten és mosolyogva fogadta a hangversenyt, melynek a miliője volt a legérdekesebb. A kórus tag­jai ugyanis nem profik, nem kép­zett énekesek, n^m ^nejanájc^ még csak nem is fiatalok voltak? Végtelen elégedettséggel, örömmel és szeretettel énekeltek tagjai, akik a város egyszerű polgárai, s a köz­tük lévő egyetlen közös összekötő kapocs: a zene szeretete. Lehet, hogy néhány hangzat nem volt tiszta, lehet, hogy néha elcsúszott a ritmus, s nekünk az is szokatlan, hogy az éneklés hevében maga a karnagy is kórusával együtt éne­kel. De a szívből jövő éneklés mindezt elfeledtette, s csak az átélt, érzelemmel töltött zene érintette meg a hallgatóságot. Ez a kórus valószínűleg nem in­dult kórustalálkozókon, nem akart különböző minősítést szerez­ni, és még nem rontotta meg őket az álprofizmus szelleme sem. Lel­kes és hagyományos értelemben vett amatőrök. A kórus tagjai közé például mindenkit felvesznek, pró­baéneklés nélkül, mert nem az énektudás, a zeneelméleti felké­szültség a fontos, hanem, hogy sza­bad idejében valaki énekelni sze­detne. S ekkor elgondolkoztató az, hogy mi ér többet: ha az amatőr állandóan megmérettetetik és lép- ten-nyomon elveszik a kedvét, mert, úgymond, nem produkál mi­nőséget, vagy ha kedvére teheti lízt, amit .szeret? Vajon Lawrence városban ;ís olyan nehéz hangver­senyre közönséget szervezni, mint itt, Kecskeméten, Kodály városá­ban, ahol több száz gyerek tanul és több ezer felnőtt tanult zenét? ... Ennek a kórusnak a tagjai fáradsá­got és saját pénzüket nem kímélve több ezer kilométert utaztak, hogy műsorukkal megörvendeztessék embertársaikat, s elutazott a het­ven év körüli néni is; háziasszo­nyok, anyák — férjekkel és gyere­kekkel. Nekik ez nem nyűg, nem egy fontos fesztivál volt, hanem kirándulás Ausztriába és Ma­gyarországra, hogy megismerjenek bennünket. S nem fenntartóktól, városuktól, államuktól kértek tá­mogatást a körutazásra, hanem mindenki saját zsebből, saját költ­ségére fedezte a turné minden kia­dását. Külön dicséret illeti dr. John M. Buehler urat, a kórus karnagyát, aki az immár tizenöt éves kórus­nak öt éve vezetője, s valószínűleg a saját lelkesedését is a csoport tag­jaiba ültette. S ugyancsak dicséret illeti az evangélikus egyházat, hogy gyönyörű templomának ka­puit megnyitotta a közönség előtt. S ezt nyugodtan tekinthetjük a jö­vő szimbólumának. így lehet híve­ket szerezni az egyháznak és a ze­nének. 0 .... Sz. Mikus Edit EZT OLVASTUK Tanácsok — kezdő kapitalistáknak Aki figyelmesen olvassa mosta­nában a világlapok Kelet-Európá- val foglalkozó közgazdasági elem­zéseit, hamar észreveszi, hogy a fej­lett világ szakértői mennyire aggód­nak a volt szocialista országok mi­att. Aggodalmuk lényege, hogy kezdenek ráébredni: az eltelt évtize­dek olyan mélységig szétzilálták e térségben a gazdasági élet alapjait, annyira más mentalitást, értékrend- szert honosítottak meg ezekben a társadalmakban, hogy a szocializ­musból a kapitalizmusba való „át­menet” egyre rögösebb útnak lát­szik. A The Economist, a világ egyik legtekintélyesebb közgazdasági lap­ja nagy tanulmányt szentel e kér­désnek, s ebben már bevezetésként leszögezi a számunkra meglehető­sen fájdalmas igazságot: a refor­mok sorra elhalnak ebben a térség­ben, a szocialista jellegű gazdálko­dás olyannyira eltér az igazi piac- gazdálkodástól, hogy reményünk sem lehet a mégoly széles körű re­formok sikerében. A szocialista országok hatékony- sági problémái és ostobaságai any- nyira bonyolultak és összefüggőek — írja a The Economist —, hogy a reform reménytelen feladat. Vilá­gos, hogy politikailag és gazdasági­lag nem lehet egy csapásra mindent rendbe hozni, mégis — írja a lap — nagyon úgy néz ki, hogy ha nem hoznak mindent rendbe, semmi sem fog működni. A piacgazdaságba való sikeres átmenet kiindulópontja a józan gondolkodáson alapuló mechaniz­musok megteremtése, és ez még a mienknél sokkal zűrzavarosabb, harmadik világbeli országokban is sikerrel szokott járni. Ám Kelet- Európában ez egyáltalán nem biz­tos, hogy így lesz — írja a The Eco­nomist —, mivel a részlegesen meg­reformált országokban, például Magyarországon, a spontán priva­tizáció első „eredményei” változat­lanul gazdaságtalan, de többé- kevésbé magántulajdonba került vállalatokban nyilvánul meg. A The Economist hangsúlyozza, hogy az igazi piaci viszonyok persze- előbb-utóbb kialakulnak ezekben a torz struktúrájú országokban is, de kérdés, hogy az odáig vezető út po­litikai aknáit sikerül-e hatástalaní­tani. Magyarország népe kapitaliz­must akar, ám a kapitalizmus ma éppoly idegen az itt lakók számára, mint a nyugatiaknak a szocializmus — írja a lap. Kérdés, hogy a magya­rok hajlandók lesznek-e elnézni a sikeres üzletemberek meggazdago­dását, és a munkanélküliség „nyu­gati” mértékét. Keleten tudják az emberek, hogy a szocializmussal szemben a kapitalizmus működő rendszer, ám nincsenek tisztában árnyoldalaival. A kommunizmus összeomlása még nem teremti meg a kapitaliz­must, azokat a magatartásformá­kat és például piaci intézményeket, amelyek a működtetéshez elenged­hetetlenek. A nagy tekintélyű lap felhívja a figyelmet arra, mekkora veszélyt je­lentene, ha a kezdeti sikertelensé­gek és rossz tapasztalatok elvennék a kapitalizmus hitelét, még mielőtt annak ideje lenne gyökeret ereszte­nie. A rosszul végrehajtott kapitali- zálódás könnyen a mai vezetők el­len fordíthatná a tömegeket, és egy latin-amerikai jellegű, diktatórikus politikai fordulathoz is elvezethet­ne. A The Economist figyelenjre méltó módon az úgynevezett spon­tán privatizálást hozza fel példa­ként a hibás és a jövőben feltétlenül elkerülendő lépésekre. /TC j Csodálatos látvány volt, V ahogy a kis rénszarvas­csemeték csikós, kíváncsi fejecskéi mint a nyíló tulipánok a virágosker­tekben, melyet a szél ide-oda fújdo- gál, úgy ringatóztak a zöld mezőn. Nem tudom miért, de sírva fa­kadtam. Vajon azért-e, mert élet­ben maradtam, vagy azért, mert emberekre akadtam, vagy azért, mert ennyi nehéz év után ez volt az első, hogy ilyen jóságra, szépségre akadtam. Bántott, hogy szeretteim közül senkivel nem oszthattam meg ezt a csodálatosan szép látványt. Odahívtam gondviselőimet, ma­gamhoz öleltem őket, és örömköny- nyekkel köszöntem meg nekik, amit értem tettek. Emberszerető, barátságos népek voltak ezek az emberek. A Bering-tenger környékén, a Csukcs NK területén voltam, és 1946-ot írtunk. Európai szemmel nézve úgy tűnt, hogy egy elhagya­tott szigeten élő törzs, mindenkitől mindentől elszigetelve élnek a leg­primitívebb körülmények között. De emberszerető, barátságos népek voltak, segítőkészek mindenkivel. Akit az útja hozzájuk vezetett, há­zukban, otthonukban megértésre talált, szeretettel fogadták. Vendé­gül látták, asztalhoz ültették, éjsza­kai szállást maguk az asszonyok ajánlották fel. Orruk összedörzsö- lése csókolódzást jelentett, ezzel fe­jezték ki barátságukat is. A rövid, körülbelül egy hónapos nyár a sivár északi tájat édenné va­rázsolja, minden csupa zöld és vi­rág. Mindent maguk készítenek, qmit viselnek, a táplálékot maguk szerzik be. A sót a tengervízből von­ják ki, amit tartalékolnak azokra az időkre, mikor a nap nem tudja elpárologtatni a vizet. A családban, ahova én kerültem, nyolcán voltak, hat férfi és két nő. Az idős emberek, amíg bírnak, dol­goznak a jurták körül, és amikor úgy érzik, hogy már nehezükre esik a munka, saját maguk kérik, hogy vigyék őket a hegyek közé. Érzé­keny búcsút vesznek az elfáradt em­bertől, felöltöztetik, megfürdetik, utána kedvenc ruhájába öltöztetik és az egész család, nagy szeretet kíséretében, elviszi utolsó útjára, a hegyek között kiválasztanak egy szélmentes helyet és magára hagy­ják. Meggyőződésük, hogy van túlvi­lág, hisznek abban, hogy holtuk után ismét életre kelnek. Három nap múlva felkeresik a házzátarto- zók, és ha még nem tépték szét a vadállatok, vagy valamilyen ok folytán még él, egy kindzsált (tőrt) adnak a kezébe, amit ha elfogad az illető, megbékélten sorsára hagyják ismét. Ha nem veszi át a gyilkoló­szerszámot, úgy hazavezetik. De ha átveszi a tört, és otthagyják, három nap múlva ismét kimennek. Rend­szerint a vadállatok és a dög takarí­tók rövid idő alatt elvégzik munká­jukat, nem kell a hozzátartozóknak eltemetni. De ha mégsem, úgy a hozzátartozók eltemetik abban a tudatban, hogy gonosz ember volt, aki még a rossz szellemeknek sem kellett. Könnyen elfelejtik a halot­takat, nem tartják érdemesnek, hogy többé rágondoljanak. Elbeszélésük szerint vannak olyan törzsek, melyeknél az a szo­kásjárja, hogy az idős embert felöl­töztetik, háttal a jurta falához ülte­tik. A jurta falán egy lyukat készí­tenek, ahol egy tőr befér, és amikor minden készen van, elbúcsúznak tő­le. Utoljára az vesz búcsút, aki kí­vül, a lyuknál belédöfi a tőrt. Ha a döfés nem volt halálos, a hozzátar­tozók azt mondják, hogy a döfést adó ember kegyetlen, mert azt akarja, hogy családtagjuk tovább szenvedjen. Akkor viszont azt ülte­tik a halált osztó helyre, és ez sok­szor addig megy, hogy az egész csa­lád kiirtja egymást. Istenfélő embe­rek, de a babona még most is ször­nyen dívik náluk. Egyszerű emberek, mivel senki nem tanította őket semmire. Apáról fiúra száll a hagyomány, még abban az időben is, amikor én ott voltam. Tűzszerszámuk a ko vakö és a gyúlé­kony vadvirágok pehely szerű ernyő­je. Itt szabadon élnek az emberek, erre a vidékre még nem talált rá a szovjet zsarnokság kegyetlen keze. Vagy ezzel a pár emberrel nem érde­mes törődni? Ki tudja? Lehet, hogy nem is a SZSZSZR-hez tartozik. Gyötört a gondolat, hogy nem is azon a helyen vagyok, ahova erede­tileg indultam, ha megtudnám, hogy másutt vagyok, nem maradtam vol­na egy percig sem, még akkor sem, hogy nincs rossz sorsom. Hozzá­szoktam az ételükhöz, szokásaikat kezdtem felvenni, de nyelvüket to­vábbra sem értettem. Gondoltam: az eszkimó nemzetség valamelyik csa­ládjának a leszármazottai. Nem tudtak sem írni, sem olvasni. Néha a hamv adó parázs mellett eszembe jutott, hogy vajon én tu­dók-e még írni, olvasni. Hetedik éve, hogy eljöttem otthonról, és ez nem kis idő! A parázsló tíízböl ki­vettem egy darab faszenet és a csu­pasz földön, mint egy hatalmas fa­táblán, elkezdtem írni. Csak kezd­tem volna, mert a betűk megvoltak, de gondolataim összefüggéstelenek voltak. Napokig gyakorolgattam, de minden hiába volt. A körülöttem lévő eszkimók csodálkozva néztek rám, mosolyogva intettem nekik, és utánozni kezdtek. Nagy ákom- bákomokat rajzoltak, aminek sem­mi értelme nem volt. Mivel unatkoztam, szerettem volna őket megtanítani, aranyosak, kedvesek voltak, én pedig türelem­mel magyaráztam nekik, de nehe­zen értettek meg, de, ha kellett, tíz­szer is elismételtem, amíg azt nem láttam, hogy megértik, amit aka­rok. Megmutatták a befogadott és beidomított rénszarvasaikat. A borjas teheneknek ízletes, zsíros tejét nehezen szoktam meg. Órákig eljátszottam a kis szarvasborjak­kal, aranyos pofájuk sok örömet, vígságot adott, nemcsak nekem, de az ott élőknek is, akik hozzászok­tak a nevelésükhöz. Az erdőből hatalmas szálfákat hoztak, azokból szánokat készítet­tek kőszerszámaikkal, csodálato­san ügyesen, nem kímélve fáradsá­got, időt, adtak a szépségre, a tar­tósságra, és ha nem úgy sikerült, ahogy szerették volna, újrakezdték. A fogatos szán szerszámait, ameny- nyire tőlük tellett, feldíszítették és abban lelték örömüket. Veszekedés, civakodás vagy torzsalkodás nem volt náluk ismert. Közel volt a tenger, sokat kijár­tam, aminek a vize elárulta, hogy a nyár véget ér. A parton a levegő sokkal hűvösebb volt, mint beljebb a parttól. Órákig elnéztem, amint megmentőim halásztak, hívtak en­gem is, egypárszor el is mentem, de lélekvesztöik könnyen felborultak, és én nemhogy féltem, de iszonyod­tam a tengervíztől. (Folytatása következik) ORVOS ENDRE ÍGÉRET ÍRJE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents