Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-12 / 110. szám

1990. május 12. • PETŐFI NÉPE • 5 BARTHÁ GÁBOR: Én és a tetthely A gyorsvonat indul. Sípolnak. Egy kétségbeesett utas még felkapaszko­dik. En már békésen ülök. Világoso­dik, de a lámpák még égnek. Megte­lik a fülke. Diplomatatáska, kis és nagy bőrönd, tömött szatyor. Pestig hatunkat már összezártak. Es végre megyünk. Előbb a szatyor zörög. Kikerül belőle a könyv. A diplomatatáskából egy másik. A bőröndből egy harma­dik, negyedik és az ötödik. Olvas a fülke, kivéve engem, mert én nem hoztam magammal könyvet. Csak újságokat. Azokat viszont már elol­vastam. Nincs is más dolgom, mint az enyhén piszkos ablakon át néze­getni a tájat. így megyünk vagy húsz kilométert. De akkor félszegen fész- kelödni kezdek a helyemen. Érzem, hogy néznek. Ok öten, a csupa könyvvel felszerelt entellektüelek nem a tájat, nem is a könyvet, hanem engem figyelnek. Egyszeriben úgy érzem magam, mintha felemás zok­nit húztam volna, vagy mintha a nyakkendőm alatt nem lenne ing. Az ilyen nézéseket megérzi az ember. Tudom, hogy megvetnek valameny- nyien. Felvilágosodott korunkban, ugyan, milyen ember az, aki nekiin­dul Pestnek, és csak bámul, nézi a tájat, nem olvas? Előbb már vissza-visszanézek, de a szemükben olyan alacsonyan va­gyok, hogy csak ködfoltokban látom őket. Úgy teszek, mintha aludnék, de nem vagyok álmos, és ahányszor kinyitom a szemem, ahányszor lá­tom a tíz másik szemet, mindig szé­gyellem magam. A fülke, s a lelkiis­meretem se tiszta. Miféle ember az, aki a vonaton egyszerűen csak uta­zik? Unom az egészet. Az unalom ellen viszont használ, ha megpróbá­lom a könyvek hátoldaláról leolvasni a szellemileg fölém tornyosulok min­den telki gyönyörűségét. Jó tanul­mány. Előbb érdekes, aztán egyre izgalmasabb. Alig megyünk hatvan kilométert, amikor félni kezdek. A mellettem ülő, különben elég vad pofájú férfi a „Gyilkos, nem gyilkos” című könyvbe mélyed, és onnan les rám. Egy-egy mondatnál torz kis mosolyok viliódznak az ar­cán. A szomszédja, szelíd arcú nagy­mama, a „Ki a gyilkos" című mun­kát olvassa, de olyan arckifejezéssel, mintha az unokáira gondolna köz­ben. A térdén egy újság. Az Erato. A szemközti sarokban egy kismama ül. Álmodozik. Még a könyvet is szelíden az ölébe ereszti néha. A könyv címe különben „Gyilkosság a ködben”. A férje a „Gyilkosság a szenátusban” című reprezentatív al­kotásba mélyed. Rágóizmai néha keményen és fenyegetően megfeszül­nek. Lehet, hogy ennek az oka az irodalmon túl a hólyagokká fújdo- sott rágógumi, de ezt nem tudom, mert csak a szagát érzem. Szemközt velem egy két .méter magas óriás ül. Szabadnapos ökölví­vónak nézem. Teletetovált kezében viszont ott az irodalom. Az az átko­zott irodalom, minek híján engem öten ellenségesen néznek. A könyv címe Gyilkosság a sikátorban. Szolnoknál járunk. Az igazság, hogy most már nagyon félek. A nagymama arca egyre fenyege­tőbb. A kismama meg a férje úgy néznek rám, mintha merényletet ter­veznék a születendő gyerekük ellen. A bokszoló kinyújtja a lábát, de úgy, hogy az enyémnek már csak az ülés alatt marad valamennyi hely. Életemet és véremet adnám egy parányka könyvért, de sajnos ebben a fülkében már sohasem lehetek en- tellektüel. Én már csak utazom. Öt, vagy mit tudom én, hány gyilkosság között, bután és műveletlenül, szé­gyenkezve, egyre lúdbőrösebben, mert nem vagyok más, mint öt gyil­kos között a következő áldozat. SZTÁ LIN, RÁ KOSI! — Kiállítás az ötvenes évekről Még mint Mun­kásmozgalmi Múze­um készítette elő, s most mint a Nemze­ti Múzeum Leg- újabbkori Történeti Múzeuma nyitotta meg az intézmény a Budavári Palota „A” épületében a jövő év január 6-áig nyitva tartó repre­zentatív kiállítását Sztá-lin, Rá-kosi! címmel. Az ütemes taps ritmusával idézve fel az 50-es évek hangulatát. Tárgyak, dokumen­tumok sokaságával pedig a kor történel­mét, ünnepeit és hétköznapjait, poli­tikai arculatát, s an­nak torzulásait. Negyven zászló, több száz plakát és falragasz meg négy­száz fotó eleveníti fel az utcaképet. To­vább egy nagypol­gári enteriőr fogad olyan bútorokkal, amelyeket tulajdo­nosai vittek maguk­kal a kitelepülésbe, s máig megőriztek. Egy másik szoba­belsőben az akkori idők divatja szerinti csőbútorcsalád Vö­rös Csillag és Béke garnitúrája pompázik. Majd látunk leválasztott lakásból kialakított társbérleti szobát. Egy művezetői iroda, minden kellékével — a bélyegzőórától az élüzemtábláig — hír­adás a „munka frontjáról”, sztahanovista oklevél, Sztálinváros építőinek munkaeszkö­zei, tervkölcsön, békekölcsönkötvény gazda­gítja a sort. A paraszti élet kuláklistával, beszolgáltatási iratokkal, és fantasztikus ter­melési eredményekkel van jelen. A tárlókban iratok, amelyek emberek sorsát, életét hatá­rozták meg: feljelentések és beidézések, ki­hallgatások és letartóztatások, ítéletek és re­habilitációk dokumentumai. Sok a viseleti tárgy: lódenkabát, overall, egy recski szabadulóruha, lakásdíszek, nip- pek, divatos olvasmányok, könyvek, újságok. Itt van Mindszenty pásztorbotja, és az 50-es évek elején feloszlatott szerzetesrendek ruhái. _S mi is jellemezhetné jobban azokat a „le­gendás” 50-es éveket, mint Sztálin és Rákosi dicsőített alakja. A kiállítás központja is Rá­kosi Mátyás, hatvanadik születésnapjának felidézése. Összegyűjtötték mindazokat a hímzéseket, festményeket, albumokat, szob­rokat, kerámiatárgyakat, könyveket, dísz­tárgyakat, különleges, személyre szóló aján­dékokat, amelyeket az ország népétől a „sze­retett vezér” kapott. Kádár Márta BEN KE LÁSZLÓ: A kép Lerajzolom a meggyilkolt szerelmet a szivenlött forradalmat a maradék emberség rettegéseit rajzolok bálványt hatalmas díszterembe s megrémült tapsos tömeget vele szembe a tömegbe másról beszélő festőket költőket zenészeket meddig uram még meddig rajzolok dadogó nyelvet vonagló szájat hátráló időt kétségbeesett igéket s megértem a gyáva életet rajzolok tágra nyílt pupillát mindent elnyelő fekete lukat kiirtott játszótereket várakozókat reményteleneket s csalásnak édes vigasznak . / — rajzolok égi rózsakerteket KISS BENEDEK: Pillanatkép, este, tavasz Mit kezdjek ezzel az estével ebben a nagyvárosban? Az asztalomon ezernyi lim-lom, fényképek, könyvek, mappák, Szokratesz-szobor. az ablakban a fokföldi ibolya megbolondult, és csak fiiul, Múl, Múl, az ablak mögött nagy tavasz van, galambok homálylanak á fákon, s a fák most préselik ki magukból a nyomelem-hiányos csöpp leveleket, buszok húznak el megfáradt hazaigyek vökkel, fél óra múlva itt mindent villanyfénypermete sápaszt, - mit is kezdjek ezzel az estével ebben a nagyvárosban? Itt élek, de lelkem a (T-^-as gyorsvonattal szabad mezőkön száguldozik, mint reklámautókon városszerte a választási kampányba bonyolódott szabad demokraták, itt élek, s várom, hogy a nyugati dombság fölött á Nap tűzgolyója kitegye ez után a nap után is a pontot. KECSKEMÉTI SZÁRMAZÁSÚ TÜNDÉREK ÉS PILLANGÓK Versek és mesék — gyermektenyér(nyi)ben Kricskovics Zsuzsanna grafikusművész néhány évvel ez­előtt a Magyar népmesék díjnyertes epizódjainak társrende­zőjeként volt közismert a népszerű sorozat többmilliós néző­tábora körében. Manapság elsősorban gyermekeknek szóló szépirodalom illusztrálásával, képregények, kifestőkönyvek tervezésével és művészeti szakkörök vezetésével foglalkozik. Munkáival mostanában nemcsak a könyvesboltok polcain, könyvpavilonok árukínálataiban, hanem a játékboltokban is találkozhatunk. Itt árusítják ugyanis Zelk: A három pillan­gó című meséjének feldolgozásából készített diafilmjét. A vállalkozás mindenképpen különlegesnek számít, hisz a mozi- és videofilmek egyeduralma a kicsinyek életéből vég­képp kiiktatta ezt a médiát, a diafilm egyszerűen kiment a divatból. Pedig a raktárakban igen értékes munkák is búsla- - kodnak, emlékeztetve azokra az évtizedekre, amikor még a mozgalmasnak éppen nem nevezhető, de az olvasásra annál inkább inspiráló családi diavetítés volt egy-egy gyermek szá­mára a kizárólagos „vizuális" élmény. A majd’ húsz éve a „hírős” városban élő alkotót először arról kérdeztem, mikor s mivel váltott műfajt? Férjemmel, Haui József rajzfilmrendezővel a Vízipók- csodapók befejeztével kezdtünk el az animáción kívül mást is csinálni. Kaptunk ugyanis egy izgalmas felkérést egy új (a Pannóniával közösen alakult) kiadótól: a Táltostól kifestő­könyvek és képregények készítésére. Aztán már nem volt megállás, a megrendelések egymást követték, s az idő előre­haladtával már például a Képzőművészeti Alap megbízásá­ból is rajzoltunk posztereket, képeslapokat, s különféle ösz- szerakós játékokat. A Táltos Kiadó indította el annak idején azt a Grimm-meséket feldolgozó sorozatot, amelynek a mai napig sem értünk a végére, évente legalább négy ilyen kiad­vány készül. Elsősorban azzal a céllal hozták létre ezeket a munkákat, hogy a túl sok szöveggel ne ijesszék el a betűkkel ismerkedő kicsinyeket az olvasástól. Arra kell figyelnie a tervezőnek, hogy az egyes kötetekben a szép, színes, hatásos képek legyenek a meghatározók. .Ez a módszer, persze, jó esetben is csak a vázat hagyja meg az eredeti Grimm-mesék- ből, de hát ezek az alaptörténetek számos más forrásban, csonkolás nélkül is fölielhetők. — Kecskeméten, a Szabadság téri könyvespavilon kirako­dópultján rendhagyó megjelenésű, gyermektenyérnyi kis lepo­rellók, lapozgatok -— félig könyvek, félig játékok — hívják föl magukra a figyelmet. Kevesen tudják, hogy ezek is kecskeméti „származásúak”, az ön műtermében készültek.- Ezek a munkáink azért is népszerűek, mert a gyerekek bárhová magukkal vihetik őket. Weöres Sándor A tündér című versének hajtogatós változata például kicsi, jól kézben' tartható, s széthúzva akár „harmonika”, vagyis játék. Ké­szültek foglalkoztató füzeteink is: a vízipókos volt az első, amelybe egy Vízipók-fej hajtogatásaként már beépítettem kedvencemet: az origamit. A sikeren felbuzdulva aztán egy hajtogatós álarcos könyvet is készitettem. Hasonló módszer­rel: szerepelt benne a hajtogatás leírása, de kiemelhető olda­lak tették lehetővé a gyakorlati felhasználást is. Az akkori lelkesedés hatása alatt úgy éreztem: most aztán több ilyen könyvet fogok csinálni, de aztán mégiscsak elakadt a terv . . . —- Ezzel máris visszaérkeztünk beszélgetésünk kiinduló­pontjához, a diafilmjéhez, mely — ebben a műfajban elsőként — ugyancsak az origamira épül: minden figurája, a lepkék csakúgy, mint az esőcseppek, színes papírból, hajtogatással készült. Az origami végül is vezérmotívuma lett más tevékeny­ségeinek, például a felnőttek és gyerekek számára indított szakköreinek is.- Lehet, hogy a meg nem jelent origamikönyv helyett egy kicsit kárpótlásként is vágtam bele három éve a Szórakaté­nusz felnőtt origamikörének vezetésébe. A műfaj iránti rend­kívül nagy érdeklődést az is bizonyítja, hogy csak nagyon ritkán és igen rövid ideig — találhatók hajtogatós köny­vek a könyvesboltokban. Akit nagyon érdekel ez a terület, és már ismeri a magyar kiadásokban megjelent mintegy százötven figurát, nehezen juthat újabbakhoz. Csak igen kevesen vannak abban a kivételes helyzetben, hogy ilyen könyveket tudjanak szerezni külföldről. (Annál is inkább, mert ezek Nyugat-Európában és a tengerentúlon is hiány­cikknek számítanak.) Nagyon nagy segítség volt, hogy kap­csolatba léphettem azokkal a külföldi origamiklubokka), -szövetségekkel, amelyek nemzetközi könyvszolgálatot is fenntartanak. Ezeknek a leírásait aztán sokszorosítjuk, és a fénymásolt példányt haza is vihetik az érdeklődők. Mára ezekből a példányokból már akár önálló kis kötetet is össze­állíthatnak. Nagyon sokan érdeklődtek a kör iránt a megye és az ország más városaiból is, ezért levelező tagozatot is indítottunk. Jelenleg több mint két és fél száz tagot tartunk számon. Többségük — óvónőként, tanítónőként, népműve­lőként nagyon jól hasznosítja ezeket az ismereteit minden­napi munkájában is. Károlyi JÚMa ORVOS ENDRE 'Az ígéret fbldje Ö Osztrovszkij könyvében min- • dent megtaláltam, ami őrá vo­natkozott. Címeket, neveket, utcát, házszámot, mindent! Éjszaka, ami­kor mindenki aludt, én állandóan olvastam, s két hónap alatt egészen jól megtanultam az ábécéskönyvből oroszul írni, olvasni. Igyekeztem minél többet beszélni oroszul, hiszen magyarul nem tu&tam senkivel be­szélni. 1940. augusztus elején, mint a birkákat, hajtottak bennünket. Öten mentünk egymás mellett, ka­ron fogva, lehajtott fővel, végig Harkov utcáin. Ot-tiz-tizenöt-húsz éveket kaptunk a különböző parag­rafusok szerint. Én tiltott határátlé­pésért 5 évet kaptam, az 58/06-os paragrafus szerint. Akinek az 58/04-es paragrafusa volt, az öt év­nél többet nem kapott, de ha letelt, nem engedték szabadon. Újból any- nyit adtak neki, és ha ezt letöltötte és jó dolgos volt, szintén „marasz­talták”. Aki nem dolgozott, és még nem telt le a büntetése, fegyelmibe tették, vízen, kenyéren. Ami oly csekély volt, hogy egyszerre bele­hette a szájába. Mikor az állomásra értünk, be- vagoníroztak bennünket, és Kanda- laksára vittek, a lágerbe. Amerre a vonat elment, mást nem lehetett lát­ni, mint lágert galambdúcokkal (ezek őrhelyek voltak), melyek ha­talmas fényszórókkal voltak ellát­va, Két őr volt egy helyen. A tor­nyok 15-20 méter magasak voltak, egymástól körülbelül 50 méter tá­volságra. A lágert tüskés drót vette körül. Olyan tízezer elítélt lehetett eh- ' ben a táborban. Többsége csont és bőr, kiéhezett emberek. Még a vasszeget is megették volna, ha hoz­zájutnak. Volt, aki forró vízzel pó­tolta kosztját; azt hitte a szeren­csétlen, hogy azzal pótolni tudja, pedig csak megdagadt, mint a vé­reshurka, mikor abálják Nem bírt lefeküdni, egész éjjel állva■ aludt, mint a lovak az istállóban. A ba­rakkok fából voltak, poloskákkal tele. Nappal a teivek, éjjel a polos­kák voltak albérlőink. Ebben a lá­gerben nem politikaiak, hanem bű­nözők voltak elődeink, és azok közé tettek bennünket. Garázdálkodtak, és amelyikünkön még valamirevaló ing, kabát, nadrág volt, teljesen le­vetkőztették. Őket bízták meg az­zal is, hogy vigyázzanak ránk. Olyan egy, méternél hosszabb do­rongokkal csinálták az ébresztőt: ha azzal odaütött valahová, ott csont törött, és sokan nyomorékká lettek. Még most sem tudom, merre le­het az a Kandalaksa, de valahol fent, északon, a finn határ* mellett. Arról következtettem erre, mivel fe­hér éjszakák voltak, s a nap a hori­zont alján, ahol feljött, ott is ment nyugovóra, de egész éjjel világos volt, lehetett olvasni éjszaka. A be­szédből értettem, hogy Fehér- tenger, Barents-tenger, Jeges- tenger, Murmanszk. Édes jó Iste­nem, merre is sodortál engemet? Innen soha nem jutok haza! Féltem a durongoktól, kegyetlenül féltem, már jóval ébresztő előtt felkeltem, és ott vártam az ajtónál, pedig ak­kor tudtam aludni, tudtam enni is. Egyszer, egy reggel, ahogy ott áll­tam az ajtónál, vártam az ébresztőt. Az egyik huligán pár perccel hama­rabb jött be és meglátott engem. „Te mit álisi itt?" — kérdezte tő­lem, felemelve a dorongot. Ráordí­tottam: „Huligánok vagytok, gyil­kosok.” Annak a hatalmas ember­nek, aki mint pribék volt, megállt a keze, leeresztette a bototr és azt mondta: Ne törődj vele! Es elment onnan. Amikor megvolt az ébresztő, egy pillanat alatt megindult a pokol. Mind a háromszáz ember kiugrott az ágyból, a priccsekröl, melyek emeletesek voltak, de már akkor fel volt öltözve mindenki. Irány az ud­var mosakodni, rohanás a konyhára csajkákkal a kezünkben, mint akit rugón rángattak volna. Megkapva kenyeremet, egyből a számba tettem. Az egyik ablaknál kötelező teaivás volt. Hosszú tűle­velű fenyőkből főzték, kegyetlen keserű ize volt, nehezen bírtuk meg­inni, de a pribékek mögöttünk áll­tak, muszáj volt. Aki nem itta meg, az enni sem kapott. Pedig attól a káposztálevestől senki nem lakott jól, meg attól a szörnyen elsózott boringtől inkább éhesek lettek az emberek. Olyanok voltunk lótva- futva, mint a barmok a legelőn, mi­kor az őrző kutyák meghajkurász­szák. Élni akaró, éhes emberek, ki­éhezettek, meggyötörtek. Atkoztam magam, ilyen hülye le­gyen valaki, mint én! Nyugodt, bé­kés életem otthagyva, eljöttem ebbe a pokolba, mikor katonáéknál ha szigorúság, fegyelem volt is, de ilyen állapot, ilyen kegyetlen bánás­mód még a döghalálnál is rosszabb! Hát ez van, ezt kell megszoknom, ha ezt meg lehet szokni. Nem! Én elhatároztam magamban: kifürké­szem a terepet, és gyerünk. De ho­vá? Azt sem tudtam, hol vagyok, csak .azt éreztem: minél előbb, ha egy mód, alkalom adódik, megszö­köm! Egyik nap telt a másik után. Megkövetelték a munkát, de milyen munkát ! Egyik helyen kiásattak ve­lünk olyan száz méter hosszú, ötven méter széles, három méter mély gödröt. Tőlünk arrább ismét ezt csi­nálták a többiek, valami nyolc he­lyen. Akárhogyan gondolkoztam, sehogy nem tudtam kitalálni, mire való ez. Megkérdeztem az egyik lengyelt, az olyan volt a.többiekkel együtt, mint a fehérre meszelt fal. Egyik azt mondta, hogy lelövöldöz­nek bennünket, és ide kaparnak be­le. En nem hittem, de ők meg voltak győződve, hogy úgy lesz. Hát akkor egye meg a fene, legyen úgy. Gon­dolkozni kezdtem! Atya Isten, ha ezek valóban ezért ásatják velünk ezeket a gödröket. Igyekeztem a széle felé dolgozni, hátha az öröktől megtudok valamit. Az egyik azt mondta: puu trrr, hát nem értettem, megint megkérdeztem. Akkor rám­fogta a fegyverét és elkezdett ka­szálni vele. Hát, gondoltam, ezek valóban lelövöldöznek bennünket! Az egyik lengyel megkérdezte: mit mondott? Mondtam: puu trrr, és én is kaszálni kezdtem a kezeimmel. Mondja a többieknek, mind olya­nok lettek, mint a fal. Mikor leváltották az őrséget, megkérdeztem: „Csto bugyet zdesz?” (Mi lesz itt nálunk, amit csinálunk?) „Ubornája WC" En nem akartam elhinni, valóban azt csináltatnak velünk? Uj embereket hoztak, mire a WC kész lett. Ge­rendákat hoztunk az erdőből, hosz- szú, vastag oszlopokat, melyeket keresztbe raktunk, három méterre egymástól. Azokra pallókat tettek, oda kellett állni, leguggolni és máris végezhetted a dolgodat. (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents