Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-26 / 122. szám

1990. május 26. • PETŐFI NÉPE • 5 BÖLÖNI DOMOKOS: Vásárhelyi razglednica (Radnóti-parafrázis) Mellézuhantál, átfordult a teste s feszes volt már. mint húr. ha pattan. Bunkólövés. Mindjárt meghalsz te is. súgtad magadnak, -csak feküdj nyugodtan. Halált osztogat most a gyűlölet. Der springt noch auf — hangzik fölötted egy jólismert más erdélyi nyelven, s: még egy ütés. S nem tudod bűnödet. KOCZÓ ILDIKÓ: Újrakezdés Vajon még mennyire vagyok méltó a jövőbe vetett hitre? Gyakran tétovázok, hisz gyűlölöm a tényeket, és meglep minden mozgás a szerelés és az értelem. De elindulok. 4 rengeteg üvegben végig mérem magam, megkoccan rajtuk félelmem. S ha ujjlenyomatokat hagynak nálam a kapcsolatok egy hirtelen mozdulattal semmivé törlőm őket. Hisz ma még nem tudni, hogy holnap mit kell megbánnom. A SZÍNPADON ROMÁNOK, MEG MAGYAROK ODAÁTRÓL • KODÁLY- MŰVEKKEL KÖSZÖNTÉK A SEGÍTSÉGET Aradi és székelyudvarhelyi kórus Kecskeméten A „csireg-csörög” ment a legnehezebben Még a bokám is pirult ezen az estén. Utólag mégsem bánom, hogy elmentem az aradi filharmónia kórusának kecskeméti hangversenyé­re. Talán mások is szégyenkeztek és a jövőben vigyáznak hasonló helyzetek elkerülésére. Mit tudok a lakásomtól há­rom-négy órányi utazással elér­hető Aradról? Vagongyár, híres labdarúgócsapat, Aradi 13, igen Bartók is járt ott. Meg azt, hogy a századforduló táján sokkal gyorsabban fejlődött Kecskemétnél, bankjaiban több pénz forgott, tudatosab­ban városiasodott. * * * Álmélkodva hallgattam az aradi filharmónia hivatásos kó­rusában éneklő Pataki Károlyt a koncert előtti beszélgetésün­kön: — Hét profi énekkar műkö­dik Romániában, közülük ket­tő Erdélyben, kettő a • Bánát: ban. Magam is aradi vagyok, így tudom, hogy már a múlt század első harmadában állan­dó színháza, zeneiskolája volt a Maros-menti városnak. Szim­fonikus zenekara hozzávetőle­gesen száz éve alakult. — Es a Filharmónia? Kérdésemre Serb cm Toru, a kolozsvári főiskolán diplomá­zott karnagy válaszolt. A ma­gyar szót érzi, de nincs gyakor­lata a beszédben, ezért Pataki Károly tolmácsolásával beszél­gettünk. — 1954-ben alakították. A megyei művelődési központ tartja fenn. Három részlege kö­zül a szimfonikus zenekar a leg­népesebb, a népi táncegyüttes a legkisebb. Noha a fizetések le­hetnének jobbak is, sikerült jó erőket megnyerni. — Gyakran szerepelnek ? — A kereset a bevételtől és a fellépések számától is függ. Igyekszünk. Sokat tájolunk. Minden héten Aradon ad kon­certet a zenekar a gyönyörű, kiváló akusztikájú közművelő­dési palotában. 1913-ban épí­tették, olyan, mint egy ékszer. — Magyar művek szerepel­nek repertoárjukban ? — Természetesen. Főként a klasszikusok alkotásaiból válo­gatunk. Mai szerzők müvei szá­munkra szinte hozzáférhetetle­nek. — Nem volt kellemetlenségük magyar kompozíciók bemutatá­sa miatt? — Soha, bár az utóbbi évek­ben alkalmanként, hivatalosan csak egyet-egyet tűzhettünk műsorra. Ezért ráadásként majd mindig magyar szerző al­kotását szólaltattuk meg. Ösz- szeállíthattunk egy kizárólag .magyar zenei és költészeti mű­sort is. Mivel a kórusban csak néhány magyar énekel, gondot okozott a helyes kiejtés elsajátí­tása. Pataki Károly bólogatott. ' — Ötször elmondták helye­sen, hogy „csireg-csörög a Mát­rában”, de másnap csorog lett a csörögből. Remélem, a kon­cert után elégedett lesz az ered­ménnyel. — Minek köszönhetjük a kecskeméti látogatást? — Énekesek, zenészek va­gyunk, gondoltuk, így köszön­hetjük meg legméltóbban a ta­valyi nehéz napokban nyújtott segítséget. * * * Váratlan és kedves meglepe­tésként fekete-piros népviselet­be öltözött lányok kezdték a Mátrai képek című műsort. A Bárdos Lajos-fesztiválra sa­ját költségükön Budapestre és Győrbe utazó, a hosszú buszo­zás fáradalmait a reformátusok vendégházában kipihenő szé­kelyudvarhelyi diáklányok is színpadra léptek. Az egyetlen erdélyi magyar tanítóképző kó­rusát méltán tapsolták meg az aradi profik, a kecskeméti pe­dagógus énekkar nézőtéren he­lyet foglaló tagjai. Ihletett kar­mesterük, a magyar amatőr kó­rusokkal évek óta díjtalanul foglalkozó Orosz-Péti József karnagy vezetésével megható­szépen énekeltek. (A tanár úr évek óta Kodály-módszerrel oktatja-neveli a leendő magyar tanítókat.) Székely Katalin, a kórus ifjúsági elnöke, Fekete Il­dikó koncertmester, Szakács Hajnalka és Perjéssy Imola szó­lamvezető, a kovásznai Becsek Lívia, a sepsiszentgyörgyi Bara­bás Andrea, az egyik gyimesi faluból származó Mihók Piros­ka olyan átéléssel adta át magát a közös éneklés és az ajándéko­zás örömének, mintha zsúfolt ház figyelte volna produkcióju­kat. A tavaly decemberi lelkesült- ségre, a rendezvény színvonalá­ra, ünnepi jellegére gondolva bizony szégyenkezve kellett megállapítani, hogy rosszul vizsgázott Kecskemét népe. Tu­dom, ki házat épít, ki kényte- lenségből mellékest hajszol, ki vizsgákra készül, ki belefáradt a léthárcba és a tévé is most fejezi be a nagy Sorozatot, most derül ki, hogy miként végzi a szerelem és a papi hivatás kö­zött ingadozó bíboros, mégis kínosan hatottak az üres szék­sorok. A vendégeknek, a székelyud­varhelyi kórust igényes műsor­ral követő aradi énekkarnak és Illyés Kingának, a csodálatos marosvásárhelyi művésznek köszönhetően a megjelentek és a szereplők megfeledkeztek a zavaró körülményekről. A hi­ányzók helyett is tapsoltak a né­zők, kikövetelték a ráadást. Jól képzett kórust, felkészült kar­mestert ismertek meg az aradi vendégekben, a székelyudvar­helyi diákok belopták magukat a közönség szívébe. Illyés Kin­ga meg Illyés Kinga! Jó néhányan úgy éreztük: kö­zelebb van Arad, Székelyudvar­hely a Kiskunsághoz, mint ed­dig véltük. Hazafelé azon gon­dolkodtam, hogy a színpadon felsorakozott énekesek közül kik szólították édesanyámnak, édesapámnak szüleiket, kiknek ereiben folyik román vér, kije­nek az ősei vándoroltak messzi tájakról a Bánátba. Nem tud­tam eldönteni. Heltai Nándor ISMÉT NYITVA A BOZSŐ-GYÜJTEMÉNY Kincsesház a Klapka utcában Kétéves kényszerű szünet után. né­hány hét óta ismét vendégeket vár Kecskemét egyik legnépszerűbb múze­uma, a Klapka utcai Bozsó-gyűjte- mény. A XIX. században épült polgári ház és a hozzá tartozó kiállítóhelyisé­gek felújítását és bővítését a városi és a megyei költségvetésből finanszíroz­ták. A gyűjtemény újrarendezését, je­lentős gazdagítását az alapító Bozsó János festőművész és Loránd Klára muzeológus végezte. Ma a megyeszék­hely dicsekedhet Közép-Európa egyik legértékesebb, újkori alapítású magán- gyűjteményével. A bemutatón pedig számos olyan néprajzi és iparművészeti kollekció látható, amelyet a világ bár­mely múzeuma örömmel tudna magáé­nak. Harminc év öröme és gondja „Örömmel adom át szülővárosom­nak, Kecskemétnek és mindenkinek szerény gyűjteményemet. Leljenek né­zésében annyi gyönyörűséget, mint amennyit én leltem a gyűjtésében”. Ezekkel a mondatokkal kezdődik az 1979-ben kelt alapítólevél, amelyet Bo­zsó János és felesége írt alá, s amellyel szülővárosának ajándékozta felmérhe­tetlen értékű kincseit. A neves, Munkácsy-díjas festőmű­vész egyik vallomása szerint éppen har­minc éve gyűjti már a különféle régi tárgyakat. Mint az alföldi piktúra ha­gyományaihoz hű alkotó, mindig fon­tos volt számára az eleven élmény, a föld, a tárgyak és az emberek közelsé­ge. Kezdetben a csendéleteihez keresett korsókat, üvegedényeket, tálakat. Ké­sőbb — már néhány polc megtelt a műtermében — arra is törekedett, hogy a tárgyak megfelelő csoportosításban kerüljenek a tárlókra. Elmélyülten ta­nulmányozta a szakirodalmat is. Ma­nufaktúrák, híres műhelyek, kulturális régiók, korok szerint igyekezett cso­portosítani a kincseket. Talán észre sem vette, ahogy a régi tárgyak keresé­se; gyűjtése, restaurálása, rendezése szenvedélyévé vált. Festett, s képeinek árát utazásokra és gyűjteményének gyarapítására for­dította. Gazdagodott az anyag, fogyott a hely a műteremben. Gyermeke nem volt (még), s éppen ezért úgy gondolta, elég idős már ahhoz, hogy rendelkez­zen féltett tárgyairól. Bízott Kecske­métben, ezért a szülővárosának adta mindet, örökáron . . . Nem hideg múzeum, magángyűjtemény Az egykori műtermet bővítették s kiállításra is alkalmassá tették, majd # Will. s/á/a(li. copf i tlcm t NN/ckmiy. \\III. s/ú/atli. magyar fajanszokkal. c\ck múltún a most elkészült újabb alakítással elnyerte végleges formá­ját a múzeum. Mit láthatunk a nemrég megnyílt új tárlaton? Több kötetre lenne szükség, ha csupán tételesen meg szeretnénk ne­vezni a kincstár darabjait. A kiállítás­ra, a jelentős mértékű bővítés ellenére is, a zsúfoltság jellemző. Érződik, hogy a rendezők a bőviből válogathattak. (Az intézmény különféle célú „mellék- helyiségei” számtalan értékes tárgyat rejtenek még.) Nem lehetett könnyű ritka értékekre kimondani az ítéletet: nem fér! Milyen kuriózumokkal csalogat a Bozsó-gyűjtemény szakembereket és laikusokat? A tárlókban ötvösremeke­ket, üvegritkaságokat, porcelánokat, bútorokat csodálhatunk meg. Különö­sen szépek és értékesek a szakrális tár­gyú munkák és a bemutatott variánsok ezreitől pazar néprajzi tárgyak, haszná­lati eszközök, díszítmények. A kiállítá­si forgatókönyv szerzői láthatóan ad­tak arra, hogy a bemutatón dominál­jon a magángyűjtemény jelleg, a köz­vetlenség, az otthonosság. Vannak olyan bútorok például, amelyek szinte kínálják magukat: ülj le, pihenj meg művészetek vándora; Bozsó János ven­dége vagy . . . Különös panoptikum... A Klapka-ház első termében megra­gadja figyelmünket az 1848-ban ké­szült, berakásos, festett, somogyvári sarokpad. Mellette elbűvölően bájos a kádárszerszámok pultja.. A díszített, fa­ragott eszközök látványa meggyőzően közvetíti felénk régi mesterek üzenetét például az 1797-ben készült hajó- (formájú)-gyalu „szeretjük a mun­kánkat, a hivatásunkat!” Igazi veretes mestermunka a művészi, kovácsoltvas „hímzésű” vásározóláda és az 1772- ben készült, festett hódmezővásárhelyi gondolkodószék, a XV1ÍI. századi, tö­• Nagypol­gári hálószo­ba. (Mchcsi Éva felvételei) • Kelengyés- láda Vásár­helyről, 1815- ből. rök motívumokkal ékes cseréptál, vagy a kecskeméti műhelyből való, mélyzöld mázú (1860-as) kuglófsütő. Lírai vallo­mást őriz az 1813-ban, Szabó Juliská­nak faragott mángorló. A következő teremben, a középkori gyűjteményben legrangosabb tárgya a XV. századi, erdélyi ácsolt láda, figurá­lis festéssel. Igen szépek a vásárhelyi, mezőcsáti madaras butellák, a sárközi és a kecs­keméti főzőedények, a feliratos boros mihókok és a céhnacsók. De sorolhat­nánk hosszasan tovább, pipák, borot­vatokok, kályhaszemek, gyertyatar­tók, céhládák, faragott citerák, lőpor­szaruk, csiszolt és festett hutaüvegek, erdélyi bokályok és porciósüvegek kü­lönös panoptikumát. Igen gazdag a habán kerámiák be­mutatója; a legrégebbi 1689-es keltezé­sű. Bútor, üveg, porcelán Az iparművészeti kiállítás leglátvá-" nyosabb darabjai a bútorok. Találha­tók a termekben igen szép darabok: a XVI. századi reneszánsz munkától kezdve a XIX. századi biedermeierig sokféle. Ritkaságokat tár közszemlére a por­celán- és az üveggyűjtemény. A vitri­nekben képviseltetve vannak legjelen­tősebb európai manufaktúrák: Alt- wien, Prága, Sevres, Herend, Szentpé­tervár, Meissen stb. Kuriózumok a cseh, dupla falú po­harak, a XVIII. századból. Pazar öt­vösmunkák is gazdagítják a bemuta­tót. S igen színes a XVIII. századi ma­gyar fajansz-összeállítás: Tate, Holies, Boleráz műhelyek reprezentációival. Olajképek, grafikák: Munkácsy Mi- hálytól, Réti Istvántól, Benczúr Gyulá­tól, Székely Bertalantól, Iványi-Grün- waldtól és Gyárfás Jenőtől. A termek­ben az adományozó képei is láthatók. Az új szárnyban kapott tágas, vilá­gos otthont az egyházi afiyag. Szépmí- vü XV1I-XIII. századi népi és kolostori faragások (feltámadásszobrok, ma­donnák, korpuszok) és szentképek (ikonok is). Igazi kincs a XVII. századi imazsámoly és a faragott püspökcímer. Érthetően kiemelt helyen látható a XVIII. századi, gazdagon faragott, bibliai sniniatúrákkal „teleírt” kereszt, valamelyik balkáni ortodox kolostor ismeretlen mesterének remekműve. * * * Az újra megnyílt Bozsó-gyűjtemény továbbra is pénteken, szombaton és vasárnap várja a látogatókat. Érdemes benyitni a Klapka utcai öreg kúria nagykapuján . . . Farkas P. József . Behívatott a nacsalnik és megkérdezte: mit csináltál? Csak annyit feleltem: rendet. Nem kértek számon, nem vontak felelős­ségre, de nem is néztek jó szemmel. Miért ? Mert kezdték érezni, hogy a tekintélyük megcsappant, még a ve­zetők sem lophattak. Senki nem le­hetett megkárosítva egyetlen gramm kenyérrel sem, a kenyérből nem csöpöghetett a víz, ha meg­nyomták, ha kis darab hús is volt, de megkapta mindenki az adagját. Mindezért engem hibáztattak, de mellettem állt a huszonnyolc el­szánt, derék ember, akik érezték, mellettem a helyük. Amikor transzportra írtak ki, mind ott volt'mellettem; egy sem maradt el. Sőt, mi több, majdnem ötszázra nőtt a számuk, köztük volt a nacsalnik felesége is. Amikor ezt a nacsalnik megtudta, irodája abla­kán ál kezdett beszélni, beverték az ablakát és követelték, jöjjön ki és mondja meg, miért cselekedte ezt. Hogy rákényszerítsék a kijövetelre, feleségét pucérra vetkőztették. Ki is jött, és mindenki előtt bocsánatot kért. Egy hónap múlva más lett a nacsalnik. Felmondta a pozícióját. Nyilván az életét többre tartotta, mint a becsületét. Az új nacsalnik rendet akart te­remteni, de nem sikerült. Én tisztá­ban voltam vele, hogy nem is fog, amíg én ott leszek, és az én 28 kiközösített emberem mellettem áll! A láger területén az őrök fegy­vertelenül jártak, de az új nacsalnik jötte után már fegyverrel járták a láger területét, .mintha tudtunkra akarták volna hozni, hogy övéké a hatalom. Az én embereimnek meg­tiltottam, hogy a tüskésdróttól tíz méterig ne közelítsenek. Nem el­lenkezett senki, amit mondtam, azt parancsnak vették; bármelyik pil­lanatban mindent kockára tettek volna értem. Nem sokkal később egy levelet kaptam, még álmodni sem mertem, hogy kitől. Mikor felbontottam, le kellett ülni, mert a lábaim reszket­tek, nem bírtak megtartani, Andri­anova Jevgenyija Pavlovna írt ne­kem levelet, melyben megírta, hogy férje hősi halált halt a fronton, halá­la után magas kitüntetésben része­sítették őt Kazahsztánban, Kara­ganda környékén egy láger nacsal- nikjává nevezték ki. Azon fárado­zik, hogy engem oda helyezzenek át, abba a lágerbe, ahol ö van. Tu­dassam a véleményemről, hogy akarok-e abba a lágerbe átmenni. Nagy gondba estem, hogy őszinte legyek, annyira megszokottá vált az itteni egzisztenciám, hogy csakis az ö kedvéért lettem volna hajlandó elfogadni az ajánlatát, de előbb kö­zölnöm kellett az én megbízható embereimmel, akik le akartak róla beszélni. Azt mondták, ez nem lehet igaz. Itt valami nincs rendben. ír­jam meg: jöjjön el személyesen, hogy meggyőződhessem. Úgy is tettem. Azonban előzőleg a nacsalnik hozzájárulása kellett a levél megírásához, amit meg is sze­reztem, de arra kért, jól gondoljam meg, mert neki rám szüksége van. Megírtam Jevgenyija Pavlovnának, hogy ha úgy érzi, szüksége van rám és nem gátolja semmi, azt hogy én egy idegen nemzet embere vagyok, úgy jöjjön el és személyesen beszélje meg velem a szándékát, sőt, az itte­ni nacsalnikkal már én beszéltem, de jó lenne, ha ö is beszélne vele. Sikerült két hónapon belül vá­laszt kapnom, expressz jött, utána egy héttel ő is megjelent személye­sen és váratlanul, de annál kelleme­sebb volt a találkozás. A láger főkapujától legalább négy kilométer volt a barakkomig a: út, de ezt ő negyedóra alatt meg­tette. Egyszerűen csak bevágódott és a nyakamba borult, elsírta ma­gát. Szólni nem tudtam, csak átölel­tem, de úgy, hogy kezeim közül csak darabokban lehetett volna ki­venni. Sokáig tartottuk egymást, mintha attól félnénk, hogy az egész csak egy álom. Ilyen volt ő, jó és becsületes, még akkor is, ha gyer­meke apjának a gyilkosa yolt. Mi­kor a kisfia is meghalt, ő maga vé­gezte a holttesten a műtétet, hogy megtudja, mi okozta gyermeke ha­lálát. Kemény asszony volt, erős idegzettel, határozott fellépéssel, s csak a meggyőződésének adott iga­zat, senki másnak. Embereim nagyon lehangolód­tak, egész nap szavukat sem lehetett hallani, meglátszott rajtuk az irán­tam érzett tisztelet és az, hogy egyedül én voltam, aki hitt nekik. Sajnáltam őket, tisztában voltam a sorsukkal, ha egy megbízható em­ber vezeti őket, egy új helyzet ki­alakulásához, a legmegfelelőbbek lettek volna. De amikor azt érzik és tudják, hogy a társadalom kivetette őket, tovább már egy szikrányi ki­látásuk sincs az emberek közötti élethez, akkor már nekik minden mindegy, azért agresszívak, brutáli­sak és elkeseredettek. Jevgenyija Pavlovnaazonanapon nekem, egy elitéltnek, egy senkinek megvallotta szerelmét, és nem ha­gyott békén, amíg célját velem el nem érte. Kijárta, hogy négy őr kísé­retében Jevgenyija Pavlovnával ab­ba a lágerbe szállítsanak, ahol ő van, mint lágerparancsnok, nacsalnik. A kazahsztáni Ohlaszt Karagan­da várostól 40 kilométer lehet az a terület, ahova mentünk. Az angolok még a cárizmus ideje alatt bérelték az ottani rézbányát ötven évre, saj­nos, a nevét nem tudom, mert egy­részt titkos volt, másrészt sosem emlegették még véletlenül sem. Az a hír járta, hogy az angolok, amit mint rézbányát bérelték, aranyat vittek ki. Karaganda sima sztyep- pés, homokos sivatag, a tevék hazá­ja, ahol egész tevefarm volt. Ronda, de nyugodt állat, teherhordásra használták; éjjel, amíg meg nem szoktam, gyermeksíráshoz hasonló högésük nem hagyott nyugodtan aludni. Ez újdonság volt, és nem tudtam betelni lomha járásukkal. Amikor a hurrikánt jelezték, minden ajtót ne­héz vasbiiinccsel lezártak, bekészí­tették a vizet, a IVC-I, amíg a vihar el nem vonult: A pásztorok, akik nyájaikat legeltették, egy ilyen hur­rikán alkalmával ki voltak téve an­nak. hogy a nagy tölcsér alakú for­gószél felkapja őket, néhány száz méterrel arrább kegyetlen erővel vágva földhöz élettelen testüket. Olyan hatalmas erővel jött a vihar, hogy a szilárd kőből épített házakat is megsemmisítette, és a földdel tet­te egyenlővé. Ebben a lágerben már voltak azerbajdzsánok, kazahok, kirgizek, grúz inok és még a jó Isten tudja, miféle nemzetiségűek voltak köz­tük, de mindenütt börtönök, a láge­rek zsúfolva, mint a szardíniás do­bozokban a halak, talán le is présel­ve. Első látásra úgy tetszettek, hogy azok a mohamedán hitű térdeplő emberek min tha valami mecset előtt lennének, imádkoznának Allahhoz, oly erős hittel, meggyőződéssel, hogy az, amit kérnek, teljesülni is fog Allah kegyelméből! Ezek az em­berek az Istenhez való ragaszkodás, Allah, az igaz Istennek kegyelmé­ből jutottak ide. Hosszú évekre, mert volt hitük, mert nem tudtak anélkül élni. (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents