Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-15 / 112. szám

1990. május 15. • PETŐFI NÉPE • 3 NE KÍSÉRTSEN TOVÁBB! Milkó, a szellemfalu Valamikor, az ötvenes évek legelején, a szocializmus na­gyobb dicsőségére falu szüle­tett a pusztán. Dunavecse, Solt és Szabadszállás határá­ban, a Milkónak nevezett par­tos határrészen húsz család kapott otthont. Szolgálati la­kások, iskola, állattartó telep, vízmű, nagyfeszültségű (ipa­ri) áram, szilárd burkolatú út, éppen úgy, amint azt az ötve­nes-hetvenes évek hurráopti­mista általános iskolai tan- könyvszerzői megálmodták. „Az egykori népnyúzók. cselédtartók birtokán, a nép dolgos fiai lelkesedéssel s gyorsan, komfortos világot teremtettek ...” — valahogy így kommentálhatta a kora­beli mozihíradó az építkezést. Csakhogy ez a kommunista csoda (is) csak igen rövid ideig tartott. Hamarosan kiderült, tulajdonképpen minden rossz, ami Milkón be-, illetve megépült. Korszerűtlen, munkaigényes a fal melletti, etetőutas, 200 férőhelyes is­tálló; összecsapottak, rossz minőségű anyagból épültek a lakóházak és ihatatlan (arzé- nes) az ivóvíz. A marhatartás legelők híján, nagy személy­zettel, rossz állategészségügyi feltételek között pazarlóan ráfizetéses, tbc-sek voltak a tehenek. A lakók pedig a sok­sok kudarcot látva, egyre- másra szöktek meg a remény­telenségből. A sold állami gazdaság csődje után az Állampusztai Célgazdaság vette át — óriási teherként—a magyar nép kö­zös tulajdonát képező falucs­kát. Az új gazda szakemberei sok mindennel megpróbál­koztak, hogy valami hasznot húzzanak a terhes örökség­ből. De hiába . . . Amikor a második, sok százezerért fú- ratott kút is „ihatatlan” minő­sítést kapott a KÖJÁL-tól, feladták a kísérletezést! 1978-ban költözött el Mil- kóról az utolsó, már évek óta elhagyottan, magányosan ott élő lakó: a kolónia tanítója. Azóta — ilyen gazdagok vagyunk! — Milkó csak ráfi­zetést termel; üresen, kifosz­tó ttan, kihasználatlanul. A magyar forint rovására — állami pénzen — megtartott vagyon (a vagyonunk) rom­lik, omlik, fogy. Amíg a párt­állam cinikusan kötelezte a gazdálkodó szervezeteket, hogy létesítsenek külön állást már a gemkapocs-nyilvántar­tó könyvek, nyilvántartó könyveink sorszámozására is. .. Hagyta, hogy egy falunyi érték és egy kisebb biroda- lomnyi értékes termőföld a gazé legyen. O, a dicső nagyüzemi gaz­dálkodás! Az eredményes, a hatékony, a tervszerű!. . . Hány és hány parasztcsalád termelt volna értéket, kincset ezen az elherdált „kincsen”! S ez a nemzeti érték — de­rült ki a gazdaság selejtezési jegyzőkönyvéből — már nem is létezik. Hogy ne okozzon problémát: leírták. Vagyis nincs! A bontásával nem lehet sietni, mert drága! A föld re­kultivációja százezreket emésztene föl. A gazdaságnak, — abszurddráma-szerzők, fi­gyelem! — így a leggazdasá­gosabb! Milkó ma a pusztán meg­búvó szellemeké. Ha éjfélkor hallani félelmetes hangjukat • Walter Péter felvé­telei a közeli tanyákon, az embe­rek imádkoznak: Istenem! Űzd el! Ne kísértsen tovább a dicső szocializmus szelle­me... Farkas P. József HOGYAN TUDTÁK MEG, HOGY A NEVÜKBEN KIKET JELÖLTEK? Népfront csak azért is Ha úgy alakult volna sorsunk, ahogyan három évtizede némely főideológus jövendölte, lassan- lasan búcsúznunk kellene a Hazafias Népfronttól. Kádár János a mozgalom második kongresszu­sán egyszerre nyugtatta és biztatta a küldötteket: „a népfrontra mindaddig szükség van, amíg létre nem jön az egységes kommunista társadalom". Te­hát van néhány évtizedük. Nyikita Szergejevics 1980-ra jövendölte a kommunizmus beköszönté­sét. Bármennyire rózsásnak látszott a hivatalos holnap, tudni kellett, így illett tudni, hogy jó né­hány veréblépésre bandukolunk a nagy stb. Szovjet­unió után. Még az is előfordulhat, hogy mi csak e század vége felé csöppenünk a tejjel-mézzel folyó kánaánba, a fejlett szocializmusból a kapitaliz­musba, eltűnnek az osztályok, következésképpen fölöslegessé válik a dolgozó osztályok szövetségét megtestesítő Hazafias Népfront. A kommunizmusról kiderült, hogy olyan, mint a horizont. Minél inkább közeledni vélünk felé, annál távolabbinak tűnik. A Hazafias Népfrontról kimondhattuk, amit eddig is tudott mindenki. So­hasem volt önálló politikai tényező. Még pontosab­ban: hatalmi tényező. A hajdani MSZMP volt első (fő)titkára büszkélkedett azzal, hogy „jól szolgálja szocialista céljainkat mind az eszmék általános propagálásában, mind az eszme megvalósítását előmozdító gyakorlati tettekben”. Ő tudta a legjobban, hogy a választásnak mon­dott szavazásokon sohasem a Hazafias Népfront jelöltjei győztek, mivel a pártbizottságokon hatá­rozták meg: ki legyen a képviselő. Mennyire meglepődött a néhai dr. Bodóczky László, a Hazafias Népfront megyei bizottságá­nak tisztelt elnöke, amikor hivatalában fölkereste hajdani ifjú bírósági munkatársa, a jogászi pályát az előnyösebbnek látszó pártkarrierrel felváltó, akkor már megyei titkár dr. Horváth István, hogy tájékoztassa a Hazafias Népfront választási jelölt­jeiről. Korábban a pártbizottsági döntés után értesült arról, hogy kiket javasolt a népfront. Természetesen tisztában volt azzal: szó sincs a hatalom gyakorlásának lényegi változásáról. A gesztus a volt pályakezdő volt főnöke iránti tiszteletét fejezte ki, az ifjú politikus stílusérzékét dicsérte. A Hazafias Népfront továbbra sem nagyon szól­hatott bele fontos döntésekbe, a tájékozódáshoz szükséges információkat is nehezen tudták meg­szerezni. A mozgalom jelöltjeként az Országgyűlésbe ke­rült Kerényi József is meglepődött, amikor az ala­kuló ülést követő eligazításon választói tájékozta­tása érdekében megkérdezte a pártonkívülieket a miheztartásról kioktató Sarlós Istvántól (a párttag honatyák és honanyák Kádár Jánostól hallhatták az intelmeket, tanácsokat), hogy miért állították föl váratlanul miniszteri bársonyszékéből dr. Ro- mány Pált. Még örülhetett az építész, hogy enyhe nyilvános dorgálással megúszta: „Kerényi elvtárs, itt nem szokás kérdezni". Keserűen csalódott, aki komolyan vette, hogy őt a népfront politikai súlyának növelésére helyezték főtitkári posztra. Még Erdei Ferenc sem ismerte föl, hogy áthelyezésével éppen mozgásterét kíván­ták szűkíteni. Nagy becsvággyal dolgozta ki terve­zeteit — a papírkosár számára. Sántha György­nek írt levelében szomorúan tudatta; rá kellett döbbennie, hogy őt is félrevezették, Ideig-óráig tudta politikai tényezővé átformálni a népfrontot Pozsgay Imre is. Történészeknek kell eldönteniük, hogy jó cserét csinált-e a párt belső reformerőinek tekintélyes vezetője, amikor elfogadta a felajánlott kormányzati tisztséget, ha egyáltalán választha­tott. A többpártrendszer kialakulása után mind ta­nácstalanabbal kereste helyét a mozgalom. Elma­radoztak a megyei, városi pártbizottságokon meg­fogalmazott megrendelések, feladatok, állásfogla­lások. Formálisan sem kötődnek az új Országgyű­lés tagjai a Hazafias Népfronthoz. Utoljára hirdet­ték meg a településfejlesztési versenyt. Országos székházukra többen bejelentették igényüket, el kellett búcsúzniok tisztségviselőik túlnyomó több­ségétől. Mégis sajnáltam volna, ha legutóbbi országos tanácskozásukon rábólintanak feloszlásukra. A Hazafias Népfront országunkban százezrek, ta­lán milliók számára településfejlesztésről, művelő­désről véleményt nyilvánító fórumait, a honisme­reti mozgalom kiadványait, rendezvényeit, a köz­életi részvétel lehetőségeit jelentette. Sokan érezték úgy, hogy tehetnek valamit egy kisebb-nagyobb közösségért, szépíthetik környezetüket, szükség van rájuk. Különösen az idősebbek közül gondol­nak szívesen a kertbarát körökre, a tanyai nép­frontbizottságokra. Ahol alkalmas embereket ta­láltak a különféle tömörülések vezetőségébe, ott ezek a bizottságok kovászként élesztették a közös­ségi buzgalmat. Aligha működhetnek eredményesen az új ön- kormányzatok az ilyen jóra, önmaguk és a környe­zetük építésére szövetkező csoportok nélkül. Felte­hetően elsősorban rájuk gondoltak a Hazafias Népfront fenntartására szavazók. A — látszatra — politizáló népfront felett eljárt az idő, de szegé­nyebbek lennénk, ha a társadalmi átrendeződés szétszórná a szabad idő célszerű eltöltésére, a kö­zös együttlétre szerveződött csoportokat, köröket, bizottságokat. Egy-egy összetartó közösség a nem­zeti vagyon része, nincs mit elherdálnunk. Heltai Nándor AZ ELSŐ JÚNIUSBAN NYÍLIK Országos ingyenkonyha­hálózatot hoznak létre Országos ingyenkonyha-hálózat ki­alakítását tervezi a hátrányos helyzetű­ek megsegítésére hirdetett akcióprog­ramja keretében az Orvosok Világszö­vetsége — mondotta Diener György, a hazánkban negyedik hónapja működő francia jótékonysági szervezet ma­gyarországi igazgatója. Kifejtette: a szegényprogram kezdeti lépéseként, próbaként megnyitják az el­ső ingyenkonyhát június elején, Buda­pesten. A próbaüzem egy hónapig tart, száz személynek napi egyszeri étkezést nyújt. A próbahónap eredményeként döntenek majd az országos hálózat meg­szervezéséről, arról, hogy milyen mód­szerben működjön az étkeztetés. A mos­tani próba alatt 50 személy közös étkez­dében kapja az ételt, ötven ágyhoz kö­tött betegnek pedig házhoz viszik. Az ingyenes étkeztetés megszervezé­sére a francia szervezet magyarországi képviselete számos magyar intézmény­nyel, illetve testülettel vette fel a kapcso­latot, s kérte aktív közreműködésüket. Ennek eredményeként a Magyar Vörös- kereszt lett a társalapító. Áz ingyen- konyha működtetésének költségei kap­csán a magyar származású Diener György hangoztatta: a konyha próba- üzemeltetése mintegy 150 ezer forintba kerül, amelyet a két szervezet egyenlő arányban oszt meg. A későbbiekben a térítésmentes étkezésre jogosultak körét a Vöröskereszt a helyi szociálpolitikai csoporttal együtt választja ki, s a tervek szerint fényképes igazolványt kapnak a rendszeres, ingyenes étkezésre jogosul­tak. A közkonyha kialakításában részt vesz még az ELTE szociálpolitikai tan­széke, amely figyelemmel kíséri és tanul­mányozza annak működését. A Csepel Vendéglátó Vállalat kedvező áron bo­csátja rendelkezésre az ételek elkészíté­séhez szolgáló alapanyagot és gondos­kodik az ételek kiszállításáról. Diener György szólt arról, hogy az Orvosok Világszövetségének magyar képviselete számít a magyar kormány, valamint a francia s más európai intéz­mények, szervezetek támogatására an­nak érdekében, hogy létrejöhessen egy országos szintű ingyenkonyha-hálózat hazánkban. RÁDIÓJEGYZET TERHES ÖRÖKSÉG Bevallom, nem tudtam végig­hallgatni a Két évtizedet sem él­tek című dokumentumműsort, amely a II. világháború idején elpusztult fiatalokról szólt. Val­lomásaik — levelek, naplótöre­dékek — az élet utolsó pillana­tairól annyira megrendítőek, hogy aki maga is a korszak szenvedő alanya volt, képtelen a lelki azonosulás fájdalma nél­kül hallgatni ezeket. Maráz László Zebegényi gyertyák című műsora is bővel­kedett megrendítő történetek­ben, amikor a kényszermunká­ra vitt emberek mondták el szörnyű élményeiket. Abból az alkalomból, hogy nemrég jelké­pes temetőt avattak a második világháború helybeli áldozatai­nak emlékére. Ugyanaznap — a háború be­fejezésének évfordulóján — Szécsi Margit szerkesztő pró­bálta értelmezni, a külföldi tu­dósítók szavaival is láttatni, ki mit ért ma a győzelem napja kifejezésen. Miért is folyt ez a háború, ki volt a győző és a legyőzött . . . Őszintén szólva azokkal ér­tek egyet, akik azt mondják, hogy a háború még ma sem ért teljesen véget. Nemzedékek vi­selik, hordják, cipelik az emlé­két, s adják tovább mint nehéz terhet, az utánuk jövőknek. A sebek újra és újra feltépőd- nek, s a térségben élő népek között emelt mesterséges gátak csak nem akarnak leomolni. Pedig jó lenne ezektől megsza­badulni végre már! SACI EMLÉKE Úttörő volt Rajfai Sarolta, a szónak abban az értelmében, hogy mindig vállalta az írói munka kockázatát. Vagyis el­ment addig a határig, ameddig csak elmehetett. Még emlék­szünk az Egyszál magam című regénye nyomán készült színda­rabjának kecskeméti, kirobba­nó — egyesek által mégis fa­nyalogva fogadott — sikerére, verseinek, elbeszéléseinek ked­vező fogadtatására. Őrizzük munkáit, gondolatait az egy­más után sorakozó kötetekben. (Részeg virágzás, Rugósoron, Egyszál magam, Morzsahe­gyek, Vasderes, Menekülők, Jöhetsz holnap is és a többiek.) Mindezt most a rádió műso­rában játszott, dramatizált no­vella, a Legyen krizantém jut­tatta eszünkbe, amely a hason­ló című kötetben jelent meg 1979-ben, de Turián György már korábban elkészítette a rá­dióváltozatát. A feszesen lükte­tő egyszerű történet, egy a férje sírját gondozó özvegyasszony piciny drámája, jellemző szép műve volt a Kalocsán élő, ké­sőbb a közéletből is ide mene­külő írónőnek. Akit, még élt, barátai, isme­rősei is csak a becenevén szólí­tottak, s akinek közvetlensége, különös, szuggesztív egyénisége el nem felejthető emléket ha­gyott mindenkiben. Május 23- án lenne a hatvanadik születés­napja. A rádió műsora talán erre is felhívta a figyelmet. ZENEI CSEMEGE Ünnepi esemény volt Buda­pesten a Philharmonia Hungari- ca hangversenye. Aki nem jutott be a Zeneakadémia nagytermé­be, az — ha zeneszerető — biz­tosan örömmel fogadta a Bar­tók rádióban pénteken este el­hangzott közvetítést. A Haydn- és Brahms-művek mellett — Yehudi Menuhin közreműködé­sével -— Frank Martin: Polypty- qe című művét adták elő azok a muzsikusok, aki évtizedekig nem léphettek dobogóra ideha­za. S kiknek első patrónusa a hírneves karmester, Doráti An­tal volt. (Felesége most a zene­kar zongoristájaként szerepelt.) Mit is lehet hozzátenni még? Minden résztvevő és rádióhall­gató zenetörténeti esemény fül­tanúja volt. A vidéki ember szá­mára szinte a rádió az egyetlen lehetőség ilyen élmény megszer­zésére. F. Tóth Pál 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents