Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-07 / 82. szám
1990. április 7. • PETŐFI NÉPE • 5 ORSZÁGOS TURNÉN A MAGYAR MISE • Színpadkép a Magyar Miséből. A műsorban Tolcsvayék húszévi termése Érdekeltség volt — nincs Táncoljanak meztelenül! A fejlett nyugati demokráciákban bevált gyakorlat, hogy ha válság jelei mutatkoznak a gazdaságban, az adott ország kormánya — mintegy mérsékelve a feszültségeket — csökkenti a lakosság adóterheit, s több pénzzel támogatja a kultúrát. Gazdasági válságból sok éve már, hogy nálunk sincs hiány. Csakhogy hazánkban ez azzal párosul, hogy egyre elviselhetetlenebbé válnak az adóterhek, s egyre kevesebb jut a kulturális intézményeknek a nagy közös kalapból. A kiskunhalasi Gózon István Művelődési Központ alig több mint hárommillió forintot kap a tanácstól erre az évre támogatásként, ami azonos a tavalyi összeggel. Ám az infláció következtében legalább húsz százalékkal kevesebbet ér ma a forint, mint tavaly ilyenkor. Tolcsvay László és Béla Magyar Mise- című szerzeménye emlékezetes siker volt. 1987 nyarán ötödször adták elő a Margitszigeten, és kétszer a Szegedi Szabadtéri Játékokon, zsúfolt nézőtér előtt. Kiadták a Mise nagylemezét is (kapható még). Most országos turnéra indul a gárda — túlnyomórészt az eredeti felállásban —, hogy tizennégy előadással örvendeztessék meg híveiket. Tolcsvayékat legutóbb március 15- én hallhatták, amikor is a budai Várban és Szentendrén adták elő a Nemzeti dalt. Egyébként megjelent kazettán a Tolcsvay László megzenésítette Nemzeti dal, valamint a Kőszívű ember fiai című zenés játék, amelyet a Szegedi Nemzeti Színház, majd a budapesti Arany János Színház tűzött műsorára. Az április 5-étől 27-éig tartó turnéról mondja Tolcsvay: — A Mise előadása annyiban módosult, hogy új a színpadképe Olasz Ferenc filmrendező művészi fotója alapján készült. (Fotókötetei közül megemlítem a Pléhkrisztusok című, gyönyörű albumát, ebből való ez a régi magyar templombelső is.) A Póker Kulturális Kisszövetkezet segítségével mozgékonyabb lett negyventagú utazógárdánk: megoldódott annak technikai lehetősége, mozgathatósága, ami rendkívül sokat jelent, hiszen a belföldi turné után szomszédos országok magyarlakta területeire utazunk, majd Finnország, Olaszország és Kanada következik. A produkció szólistái: Pitti Katalin, Begányi Ferenc, Demjén Ferenc, Vikidül Gyula, a Tolcsvay testvérek. Fellép az Amadinda Ütőegyüttes, a Tomkins Énekegyüttes, a Téka Együttes és neves rockzenészek. A dirigens Dobra János, a rendező Nagy Viktor. A műsor első részében Tolcsvayék húszévi termése, régi és új dalaik szerepelnek. A hazai turné színhelyei: április 5-én Miskolc, 6-án Pécs, 10-én Győr, 12-én Békéscsaba, 14-én Tatabánya, 16-án a budapesti Erkel Színház, 18-án Kaposvár, 25-én Debrecen, 26-án Szombathely, 27-én Kecskemét, pontosabban e városok sportcsarnokai. — Célunk — mondja Tolcsvay László —, hogy ebben a zűrzavaros, disszonáns világban egy nyugodt, szép este emlékével térjenek haza híveink. KOCZÓ ILDIKÓ: Játék Megbillennek a csillagok ha sokáig nézem őket. Boldogságot játszom, s egy idő után, már nem vágyom közéjük. KATONA JUDIT: Adalék életrajzomhoz Es tartozunk a sarki fűszeresnek: hitelbe adott cukrot, paprikát. Még friss a seb, hol egykor megsebeztek és álmainkon sötét árny fut át. Átvészeltünk vér hast, éhséget, tébét, sok puliszkától puffadt a hasunk, pléhbögréink még horpadtan zörögnek s egy kis jóságért egymásba marunk. Es tartozunk a cipőtalpalásért, gyöngykönnyét fűzi anyánk éjszaka: Petőfi-verset olvas míg elalszunk, mert vézna sorsunk vacog egymaga. Holt apánkat tizkörmű düh kaparja, mit örököltünk sorsunk és nevünk, és tartozunk a sarki fűszeresnek s az ifjúsággal tartoznak nekünk. TAKÁCS IMRE: Kikényszerített vallomás Bogarász lettem volna Ovilági Tücsökhercegem Kegyeiben, mintsemhogy lettem Alakoskodó költő — híján a hercegnek is. Maradék mundéromat már mégiscsak Arra vásítom, amibe belegabalyodtam. Ríva is iszom a tintalevest, eszem a papírmácsikot, írván csak a maradékkal, és csak a maradékra. — Van az elmúlt esztendőről megtakarított pénzünk, s a tervezett bevételünk 400 ezer — magyarázza az intézmény igazgatója, Hatvani Zoltán. — Lehetne ez utóbbi több is, viszont diszkók rendezésére az idén nem vállalkozhatunk, ami eddig évi 200 ezret jövedelmezett. — Annyira jól áll a művelődési központ anyagilag, hogy ezt a bevételkiesést megengedheti magának? — Nem erről van szó. Szerintem ma nemigen akad kulturális intézmény, amely anyagilag elégedett lenne. A magyarázat, hogy most festették, renoválták ezt az épületet, aminek a költségei sokkal nagyobb összegre rúgtak, mint a diszkóból származó évi bevétel. Márpedig néhány hónap múltán úgy lepusztulna ez a ház, hogy lehetne újra kezdeni a renoválást, ha itt rendszeresen diszkót rendeznénk. — Mindez azt sejteti, hogy a fiatalok szórakozását a kulturált jelzővel túlzás lenne illetni. — Sajnos ez az igazság. Egy kamaradarab legalább 60 ezer forint! — Miből remélnek bevételt? — Különböző tanfolyamok szervezéséből. S azon törjük a fejünket, hogyan lehetne napközben is jövedelmezően hasznosítani a művelődési központ helyiségeit. Gondolunk például arra, hogy a 14—16 éves, szakmával nem rendelkező fiataloknak — a környék gazdaságaival, 'vállalataival együttműködve, igényeiket ismerve — indítunk olyan tanfolyamokat, amelyek elvégzésével köny- nyebben el tudnának helyezkedni. — Az úgynevezett hagyományos közművelődési tevékenységekből nem lehet megélni? — Régen nem. A színházi előadások eleve ráfizetésesek. Hiszen egy kamaradarab is legalább 60 ezerbe kerül, ha lehozatjuk. A színháztermünk olyan kicsi, hogy két-háromszáz forintért kellene adni a jegyeket, hogy rentábilis legyen egy-egy ilyen rendezvényünk. Ilyen árakkal viszont lehetetlen telt házat produkálni. Ha pedig kibérelünk a városban egy nagyobb helyiséget, akkor a bérleti díj viszi el a hasznot. — Csapdának tűnik. — Az is. Viszont ha egy vállalat szervez színházlátogatást Kecskemétre vagy a fővárosba, akkor a kétszáz forintos részvételi díjba még egy vacsora is belefér. Hiszen a buszt ingyen adja a vállalat, a szakszervezet is hozzájárul a költségekhez . . . — Gondolom, a műfaj, illetve egy-egy meghívott művész népszerűsége legalább annyira befolyásolja a rendezvény sikerét, mint a jegyárak. A kommersz változatlanul — Ez így igaz, csakhogy a nagynevű művészek többsége — mivel a szerződések változatlanul egyoldalúak —, különböző kikötésekkel rukkol elő. A leggyakoribb, hogy valahol a környéken szervezzünk neki másik fellépést is, mert csak ezért az egyért nem utazik le Halasra. Egyébként változatlanul a kommersz jellegű hakniműsorok a legkapósabbak, de üzletet csinálni, megfelelő nagyságú helyiség híján, ezekből sem tudunk. — Ott a városi sportcsarnok. — Azt az Általános Művelődési Központ üzemelteti, s akkora bérleti díjat követel, hogy nekünk csupán a rizikó maradna, nem a haszon. Régi vesszőparipám, hogy a város három tanácsi felügyelet alatt lévő közművelődési intézményét — az ÁMK-t, az úttörőházat meg a miénket — integrálni kellene. — Milyen megfontolásból? — Több előnnyel is járna. Nem szerveznénk úgymond egymásnak keresztbe, kevesebb adminisztrátorra, gazdaságisra lenne szükség, s a rendelkezésre álló technikai eszközöket, helyiségeket jobban, hatékonyabban ki lehetne használni. — Ha igazán jó az együttműködés e három intézmény között, akkor ez utóbbiak integrálás nélkül is megoldhatók lennének. — Lehetnének. — Aha. Hallottam valami nézet- eltérésről a néptáncegyüttes miatt ... — Nem szívesen beszélek erről, de ha ragaszkodik hozzá, elmesélhetem. Szóval, az együttes — az értük kapott tanácsi támogatással együtt — átkerült az ÁMK-hoz, mondván, legyen ott a mozgáskultúra központja. Igen ám, de a táncosok ruháit a mi intézményünk vásárolta, amiknek a leltári értéke 80 ezer forint volt. Kértem a társ- intézmény igazgatóját, hogy ennek fejében legalább egyszer adja kölcsön ingyen a sportcsarnokot, ahol hasznot ígérő előadást szervezhetnénk. Azt felelte, ha meztelenül kénytelen táncolni az együttes, akkor sem adja. A táncosok megjártak a nyakunkra, könyörögtek, végül — rájuk való tekintettel^ — átadtuk ingyen a ruhákat. Úgy gondolom, egy-egy ilyen eset sok mindent megmagyaráz, ami az együttműködést illeti. — A tanács nem szól bele az ilyesmibe? — Nem. Az adott támogatás fejében kötelezi bizonyos dolgokra az intézményeket — minket például múzeumkerti esti programok, gyermekelőadások stb. szervezésére —, de azon felül igyekszik teljes önállóságot biztosítani nekik. Nyereséget produkálni nem éri meg — Ez esetben, bizonyára szabadon rendelkezhetnek a nyereségükkel is, amit a költségvetésükben jelzett bevételen felül produkálnak. — így van. Azzal a megjegyzéssel, hogy ma már nem éri meg nyereségért hajszolni magunkat. Ez volt az egyhangú vélemény nemrég azon a tanácskozáson is, amelyen a kisvárosok művelődési központjainak igazgatói gyűltek egybe. Eddig ugyanis a nyereség 60 százalékát fordíthattuk jutalmazásra, ösztönzésre. Most ezt 35 százalékos nyereségadóval sújtották, s ezzel meg is szüntették az érdekeltséget. Mert ugyan kit ösztönöz hatékonyabb, még több munkára az, ha tudja, hogy minden nyereségként termelt százasból 12 forintot kaphat jutalomként a korábbi 60 forint helyett? — Egyéb ellentmondások is felvetődtek ezen a tanácskozáson? — Igen, például az Erdei Ferenc Művelődési Központ helyzete, amely megyei intézményből egy tollvonással városivá vált, s a kecskeméti tanács felügyelete alá került. Az EFMK mindig sokkal többet kapott a nagy kalapból, mondván, hogy megyei módszertani feladatokat is ellát. Tehát a technikai felszereléseiben, gépjárműparkjában, nyomdájában stb. Akasztótól Imrehegyig, a megye minden településének, illetve művelődési házának a pénze benne van, hiszen csak úgy kaphatott többet, hogy a többinek szűkebben mérték a támogatást. — Értem, de nem lenne ésszerű megoldás az sem, ha most darabjaira szednék az EFMK-t és szétosztanák az utolsó tégláig. — Persze, hogy nem. Viszont kötelezhetnék arra, hogy bizonyos dolgokban ezután is segitse a megye többi művelődési házát. Hogy legalább azoktól ne kérjen annyira borsos árat a szolgáltatásaiért... * * * A halasi Gózon István Művelődési Központ egy intézmény a sok közül, mégsincs lehetőség arra, hogy a falai között felvetődő, illetve működésével összefüggő valamennyi ellentmondást részletezzük, amelyek egy rossz struktúra vadhajtásaiként burjánzanak ma is. Miféle dzsungele lehet az ellentmondásoknak azokban az intézményekben, amelyek — a halasival ellentétben — a gyengécske, már-már agonizáló minősítésre érdemesek csupán? — Csak elképzelni lehet. Mint azt is, hogy egyszer ideális feltételek között virágozhat a kultúra hazánk minden táján. Koloh Elek P. G. Csillagsorsok és embersorsok Az elmúlt években egy-egy művészeti irányzat, egy-egy korszak grafikai művészetével ismertette meg közönségét a Szépművészeti Múzeum. Majd tematikus kiállítások következtek. így is, úgy is a világ grafikai művészetének élvonalából származó kollekcióból válogathattak a tárlatok rendezői. Hiszen köztudott, milyen gazdag, s európai viszonylatban is jelentős a múzeum grafikai tára. Most július elsejéig látható a Csillagsorsok és embersorsok című, kétszáznál is több 16-17-18. századi, főleg németalföldi rézmetszetet, rézkarcot tartalmazó kiállítás. A grafikák legnagyobb része most szerepel először közönség előtt, például azok, amelyeket az Esterházy-gyűjteményből éppen erre az alkalomra válogatott ki, és restauráltatott a kiállítás rendezője, dr. Bodnár Szilvia. A grafikák közös tematikája az az ókori megfogalmazás, amely szerint az ember és a világmindenség egységes. Leginkább abban, hogy „minden létező, az ember, a földi világ és a Világegyetem négy alapelemből áll: levegőből, fűzből, földből és vízből. E négyes felosztás analógiájára négy évszakot, négy életkort, négy szélirányt, ugyanennyi napszakot, alapminőséget (meleg, hideg, nedves, száraz), négy testnedvet és vérmérsékletet különböztettek meg.” A négyes egységet ritkábban hetes vagy ötös osztású csoportokkal is felváltják: hét bolygó, hét szabad művészet, hét erény, hét főbűn, öt érzék stb. A fenti jelenségek, minőségek, tulajdonságok allegorikus ábrázolásával találkozhat a néző a kiállításon. Leggyakoribb a négy évszak és a négy életkor megjelenítése allegóriák, zsánerképek, tájképek formájában. A karcokat magyarázó versekkel, a témához kapcsolódó sorokkal egészítették ki. Dürer, Jan van de Velde, Hendrik Goltzius, és mások metszetei kimagasló művészeti értéket képviselnek. Számunkra felettébb érdekes az a 15. századi planétasorozat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára kölcsönzött a • Dürer: Az északi éggömb múzeumnak a különleges alkalomra. A színezett tollrajzokon a bolygókat kopjás zászlót tartó lovas alakok személyesítik meg. A Napot Zsigmond király, a Vénuszt a király felesége, Borbála. A sorozatot egy 15. század eleji német kezirattöre- dék, Konrad Kyeser zsoldoskapitány Belliforti című hadtudományi munkájának lapjain lelték fel. (kadar) SZEPESI A TTILA: /r rjr yi?t dfti t JvUí 1 15 tL 1 U Lapozgatom Weöres, Sándor utolsó könyvét. Az utolsót, amit még a kézjegyével ellátott. Korábban annyiszor megajándékozott a köteteivel, s bennük a bizarr, rajzos-bolondos dedikációkkal, hogy ez az utolsó szinte kopárnak tűnhetne a többihez képest. Mert nincs itt semmi rajz, ákombákom arabeszk, tréfás ötlet, amifintorogva őrizné a pillanat emlékét. Csak két, reszketeg tollvonással jegyzett betű, meg egy évszám. Mégis, talán ez a legkedvesebb. A Kútbanéíző. Büszkélkedni ugyan nemigen lehet vele, mint a korábbiakkal — a szöveg mellé hol egy tekergő kígyót, hol egy kifliholdat, hol egy pápuamaszkot kanyarított a tolla —, vagy mint azokkal a tőle kapott könyvekkel, melyek egy furcsa szokását, a „továbbdedikálásét" őrzik. Utóbbi azt jelenti, hogy a számolatla- nul kapott könyvek közül, ha már elolvasta azokat, egyet-egyet továbbajándékozott: „X. Y. barátom nevében is szeretettel Weöres Sanyi". Kaptam így tőle norvég verseskötetet, angol Rustavelit, anyák napjára ösz- szefércelt versalbumot, vagy éppen párizsi kiadású avantgarde-kötetet, melyről azt sem tudni, a végén van-e az eleje vagy megfordítva. Szóval „továbbdedikált" farsangi ötlettel ezt- azt, de a Kútbanéző ákombákom bejegyzésével egyik se vetekedhet. ’87 decemberéből való ez a kézjegy. Nehezen mozdult már. A kaput sem ő nyitotta, pedig ez korábban valóságos szertartás volt. Jött a kerti ösvényen, hosszan csörömpölt a kulcsokkal, felhívta az ember figyelmét, hogy jó mélyre kell hajolni, mert a virágzó bokrok belülről valósággal elözönlötték a kaput. S odabent a kertben, míg lassan haladtunk a ház felé, elmesélte a fákat-bokro- kat: a vénülő, göcsörtös diófát, a rigók- járta orgonabokrot, meg a vörös kányafát. Most, legutoljára, már nem ö nyitotta a kaput. Kucorgóit a díványon, és alig hallatszott a szava. Előbbi nem volt szokatlan, hisz mindig úgy telepedett le, hogy az ember nem tudhatta, ül-e vagy fekszik: féloldalt billent, kurta lábait maga alá húzta. De akadozó beszéde szokatlan volt. Korábban mindig számtalan kérdéssel fogadott, és azonnal nekifogott a kávéfőzésnek. Most akadozva szólt, és a kávéfőzővel sem kezdett el bíbelődni. A kávé készen volt már — feltehetően nem ő főzte —, nehézkesen csurgatta poharakba a csillogó findzsából: olykor megremegett a keze, a fekete sugár fél- rebicsaklott. Nem emlékszem, hogy ez utolsó alkalommal láttam volna körülötte macskát. Ez meglepett, hisz gyerekesen ragaszkodott négylábú kedvenceihez. Legelőször, 61 őszén, mikor meglátogattam, még kutyája volt: egy lompos, öreg puli. Később mindig élt a háznál egy-egy macska, olykér több is — tudni kellett, ki a vendég, és ki az „igazi" —, s ezek a miákolók igencsak úgy viselkedtek, mintha minden az ő kedvükre volna itt berendezve. Weöres Sándor pedig élvezte a játékot. Úgy tett, mintha a cirmosok volnának az ö gazdái, nem pedig megfordítva. Tanúja voltam számtalanszor, hogy az ajtót szinte percenként nyitotta-csukta, ha a macska- uraságnak kTbe korzózni támadt ké- nye-kedve. Es bármiről beszélgettünk is, a költő fél szeme mindig a macskán függött. Nézte, ahogy ül az alkonyodó szoba ablakában, s figyeli oda- künn a fel-alá röpdösö rigókat, vagy egy újságpapírral zörömböl — karmos lábával paskolja a papírt, mintha lapozni akarna. Nem emlékszem, hogy ezúttal macskát láttam volna a közelében. Gubbasztott a díványon. A falon kedvenc képei, melyekről oly sokat mesélt korábban — mindnek ismertem a történetét, a Gu- lácsy-vázlatnak, a Rippl-Rónai-tusrajz- nak, Veress Pál samott-bálványainak és Bálint Endre Angyal című sejtelmes olajfestményének. Gubbasztott a gyér lámpafényben. Ritkán szólt, akkor is gyakran megesett, hogy mondatai ősz- szekuszálódtak. Csak egy-egy pillanatra szikrázott fel az emlékezete: ilyenkor a maga színvonalán tréfálkozott. De pontos találatait, meglátásait hamarosan elborította újra a köd. Emlékszem, megkérdeztem tőle — egy nemrég látott Holdbéli csónakos-e/óWávra utalva —, mikor írta ezt a remek darabot. Hosszas tűnődés után azt válaszolta: „ Valamikor a harminckilences évek végén". Utóbb megnéztem: a darabot 1941-ben írta. Depresszióra panaszkodott, meg arra, hogy ritkán tud dolgozni. Es csak „kisebb darabokat", mert a toll- forgatás is nehezére esik. Legutolsó verseiben mégis annyi bölcs derű és világosság van, hogy szinte érthetetlen, hogyan tudta megalkotni őket ilyen fogyatkozó testi erővel, labilis lelki energiával. Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polcról a Kútbanézőt. Felütötte a címlapnál. Sándor nehézkesen fogta meg a tollat, kereste rajta ujjai helyét. Aztán — hosszas összpontosítás után — leírt egy óriási, reszketeg'„W’-t, meg egy‘ kisebb, megbillent „S"-et. Kereste a ng- ve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, mennyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevéről: hogyan bukkannak fel a régmúlt századokban a Weöresek hol itt, hol ott — egy költő-elődje is ismert, Nyéki Vörös Mátyás, aki a nevét hol Weresnek, hol Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában. Meg arról is szót ejtett, hogy nevének kiejtése komisz talány: lehet veresnek, vörösnek, véresnek mondani, de maga sem tudja, melyik a helyes, hogyan ejtették valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmöl- nie, odaírta a könyv lapjára az esztendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még csak sikerült lejegyeznie, de az évtizedet már „súgni" kellett neki: előbb egy újabb kilencest próbált kanyarítani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező évtizedben járnának. Aztán egy apró hetessel zárta az évszámot. Ennyi a legutolsó dedikáció. Semmi rajz, semmi fintorgó ötlet, semmi szeszélyes ákombákom. Két reszketeg betű, meg egy évszám. És ami megdöbbentő, ahogy továbbhaladt az írással, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A „ W" még óriási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha tizedrésze a kezdőbetűnek. Es: pontot sehova sem tett, így valósággal összemosódnak a betűjelek a bizonytalan évszámmal: W S 1 9 8 7
