Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

1990. április 14. • PETŐFI NÉPE • 5 KÁLVÁRIA Kedves Olvasó, tizennégy napon keresztül követtük Jézus útját, halálra ítélésétől sírba tételéig. Végigjártuk a Kálvária stációit, s most itt állunk a Golgotán, fölemel­jük tekintetünket a három keresztre feszítettre. A tövis­koszorút viselőről tudjuk, ő Jézus, a Názáreti, a zsidók királya. És a másik kettő? Őket is őrzi az emlékezet. Két közönséges bűnöző, akikkel szemben kíméletesebben járt el a hatalom , . . Szegek helyett kötéllel függesztették föl testüket. A tö­meg fölé emelkedve — bár bizonyos, hogy saját sorsukat is rettegve — részesei lettek Jézus kereszthalálának. Két ember. Útonállásért, rablásért, ahogy ma monda­nánk: köztörvényes bűnökért elítélt. Egyik átkozza, gyalázza, saját sorsáért is Jézust kár­hoztatja. A másik: Jézus szenvedésének láttán megbánja bűneit. Az első Jézus bal oldalán vár sorsának beteljesedé­sére. A másik: Jézus jobbján. A megátalkodott bűnös, a bal lator. A megtért — bírva Jézus megbocsájtó ígéretét —, a jobb lator. Ember! Melyik oldalon állsz? Jézus feltámadott! „ . . . kínzaték Poncius Pilá­tus alatt, megfeszítették, meg- hala és eltemetteték, szállá alá poklokra, HARMADNAPON HALOT­TAIBÓL FÖLTÁMADA...” Akik káromolva állot­tak kereszted tövében, za­vartan és értetlenül néz­nek dicsőséges sírod üres­ségébe. Akik fájdalommal és részvéttel vették körül keresztedet, ujjonganak, látván a húsvéti sír ragyo­gását. Köszönjük, hogy immár velünk maradsz a világ végezetéig. Dicsősé­ges feltámadásod legyen elfelejtett imáinknak és el­hagyott erényeinknek fel­támadása is! (A sorozat készítői: Nagy Mária és Walter Péter) TÁRGYKULTÚRÁNK A SZÁZADFORDULÓN A művészi ipartól az ipari formatervezésig Valódi kuriózumokat, a századfor­dulón készült különféle tárgyakat, tárgyegyütteseket kínál látnivalóként a Kecskeméti Képtár legújabb idő­szaki kiállítása. Azoknak az évtize­deknek a relikviáit, amelyekben ha­zánkban megteremtődött a gyáripar, és a gyors fejlődésnek indult nemzet- gazdaság átalakította a társadalom életét, inspirálva a tudományt és a „mérnöki ipart”. A nagy léptékű vál­tozások természetesen éreztették ha­tásukat az életmódban, a tárgy- és környezetkultúrában is. Érdemes utánanézni, hogyan hatá­rozta meg az iparművészetet ez a kor. Amit ma, hétköznapi szóösszetétel­lel, iparművészetnek nevezünk, azt a századfordulón művészi iparnak ne­vezték. (Nem véletlen, hogy ez volt a címe a szakma legeslegelső, 1896-ban kiadott, két évfolyamot megért folyó­iratszámának is.) A Művészi Ipar ki­fejezetten iparnak tekintette az ipar- művészetet, s elsősorban a korabeli iparosok művészi érzékének fejleszté­sét tűzte ki célként. Persze, a század­vég iparművésze, nevezzék akárho­gyan is, már korántsem csak iparos. Már külön csoportot képeznek az iparosok rendjében, Trefort Ágost szorgalmazza, hogy írják össze: „a művészi iparnak mely ágait és kik űzik.” Ugyanezekben az években ho­nosodik meg a lényegében ma is hasz­nálatos iparművész elnevezés. A kézműves mesterember helyét most már egyértelműen átveszi a ter­vezőművész. Színrelépése többféle változást is jelent. Egyre gyakrabban ostorozzák például nevében a gyá­rak, illetve a kisüzemek kommersz termékeit. Ekkor következik be a jó­vátehetetlen szakadás: az iparművész kikerülése az iparból. Hamarosan fölemelkedik az ipar­művészet a képzőművészet rangjára, ettől kezdve szobrászok, ötvösök és festők is készítenek ilyen tárgyakat. Magyarországon is „műfajt váltott” ideiglenesen néhány képzőművész, például Rippl-Rónai is tervezett bú­torokat, üvegedényeket és tányéro­kat Andrássy gróf ebédlője számára. Ennek a szemléletnek a Gödöllői Műhely képviselői, elsősorban Kő- rösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sán­dor voltak legfőbb képviselői. Ám a képzőművészek iparmüvészkedése tárgytervezési szemléletmódok, stílu­sok sokszínűségét. A gyönyörű sze­cessziós elöszobafal, a horgolt táska, az irodai bútorként jegyzett thonet- székek, a lámpatartóként, tintatartó­ként használt, mozgalmas felületű fi­gurális fémplasztikák vagy a színes Zsolnay-váza erőteljes kontrasztjai a korabeli, funkcionalista spirituszme- legítős útivasalónak, vagy a spirálru­gós háztartási mérlegeknek. Ugyan­csak a mérnökök által létrehozott modern tárgykultúra képviselői a ru­gómotoros fonográf és az üveg alatt látható (amerikai konstrukció szerint készült) írógép. Az anyagban külön színfoltot jelentenek a jellegzetes „csomagolóanyagok”: a kisebb- nagyobb színes feliratos dobozok, élelmiszerek tárolására szolgáló csa- tos üvegek. A kor atmoszférájának megidézésében szerepet kapnak a de­koratív plakátok is, melyeknek figu­rái egy kör alaprajzú hirdetőoszlop­ról néznek le ránk. Érdekesség, hogy a jelentékeny mennyiségű tárgyat több múzeumból és magángyűjte­ményből válogatták össze erre az al­kalomra. Károlyi Júlia • Előszobafal. • Telefon a századfordulón. (Fotó: Walter Péter) gyakran azzal járt, hogy képzőművé­szetté tették azt is, ami nem yolt az: a lámpatartóból, tintatartóból kis­plasztika, a textilből festmény, a bú­torból masnikkal dekorált műremek lett. A nagyon gazdag, különlegesen dekoratív -— új stílusnak nevezett — szecessziós felületképzés elnyomta a használat és az előállítás szempont­jait. Ezek a gyönyörű tárgyak első­sorban bravúros megjelenésükkel, nem pedig kényelmességükkel hatot­tak. Nem sokat késlekedve, már a szá­zad első évtizedében kiválik a sze­cesszióból egy, a szerkezetet hangsú­lyozó művészeti felfogás, elsősorban a magyar kortársakra is nagy hatást gyakorolt Van de Nolde jóvoltából. Á holland szecessziós mester szerke­zeteiben már az alkalmazhatóság és a rendeltetés hívja életre a formát. A jövő iparművészete ebben a felfo­gásban már egyáltalán nem szépmű­vészet: „A történelmi stílusok értékes tanulsága mellett e mérnökien konst­ruktív biztonság lép elő.” Az építész eddig művész volt, a szó régi értelmében, ma mérnök — fogal­mazza meg az új elveket Bortnyik Sándor. (Jellemző, hogy az utókor által festőművészként ismert alkotó a harmincas években a Bauhaus szelle­mében iparművészeti magániskolát szervezett, és ilyen tárgyú elméleti munkásságot is folytatott.) A Kecskeméti Képtárban köz­szemlére tárt mintegy kétszáz tárgy jellegzetes darabokkal képviseli a SÜTŐ ANDRÁS: Naplójegyzetek OKTÓBER 17. \ Tegnap Kovács Levente részletesen is elmesélte, mi­ként tiltották be Szatmáron a Lócsiszár előadását. Áz utolsó jelenetet próbálták éppen, mikor beszólt telefo­non, Bukarestből, bizonyos Trif elvtárs: — Halló, Parászka elv- 'társ? — Parászka. — Mi a helyzet a Sütő-drámával? • — Bemutató előtt állunk. — Nem állunk bemutató előtt. — Hanem? — Hanem az a helyzet, hogy önöknél egy színésznő eltörte a lábát. Világos? — Nem világos. Nálunk ugyanis egyetlen színésznő sem törte el a lábát. —Azt mi jobban tudjuk. Tehát eltör­te. Hogy kicsoda? Mondjuk B. Ildikó. Paraszka: — Az pláne nem törhette. Nem is játszik a darabban. Triff elvtárs, zavartan: — Hű, a mindenségit! Akkor az baj. Azazhogy nem baj. Mert akkor egy má­sik színész törte el a lábát. Lehetőleg fő­szereplő legyen. Vagy bármelyik! Fon­tos, hogy a dráma valamelyik szereplő­jének kitörött a lába. Következéskép­pen a Lócsiszár próbáit felfüggesztitek. — Mi a baj vele? — kérdezte Parász­ka. — A darabbal nincs baj. A szerzővel van baj. — Mi a baj? — Ezt nem tudom most megmonda­ni. Kész. Lárévédéré! Ezután Parászka a megyei pártbi­zottsághoz fordult. Stanca titkár elv­társ véleménye az volt, hogy a lábtöré- ses indoklás nem a legjobb. Azt kell inkább mondani, hogy a színház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nemzeti ünnep műsorába, így te­hát a Lócsiszár próbáit most abba­hagyják. — Ezt azonban nem sokkszerüleg, hanem apránként, tapintatosan, egyéni úton kell a társulat tudomására hozni. Stanca elvtárs zseniális elvtárs. Ezután pártgyűlés következett. Neve­zetes esemény. Szélyes Ferenc, aki a da­rab lázadó hősét, Nagelschmidtet alakí­totta volna, valóságosan is föllázadt: be­jelentette, hogy kilép a pártból. Kilépni, persze, nem hagyták, hanem másokkal együtt, akik emigrálnak, an­nak rendje-módja szerint kizárták. Bátor és tiszteletre méltó férfiú ez a Szélyes Ferenc. OKTÓBER 29. A Kossuth rádióban ismertették a Magyar Nemzetben megjelent tiltako­zásomat Tőkés László temesvári refor­mátus lelkész állami és egyházi üldözte­tése ellen. Nem sokkal azután, hogy elhangzott, telefonon keresett már B. belügyi ezredes. Nem voltam itthon, így csak Évával beszélhetett. Nem tud­ni, mit akar. De bizonyos, hogy megta­lál. A belügy mindig mindenkit megta­lál. Annak semmi értelme, ahogyan né­melyek úgynevezett „kínos helyzetek” elől megpróbálnak kibújni, sőt éppen­séggel elmenekülni. Nincs hova bújni, menekülni. Jaj, mondd, hogy nem va­gyok itthon! Elutaztam! Beteg az anyó­som. Isten tudja, mikor kerülök csak vissza! Stb. A menekülő embert akkor is elcsípik, ha „megtisztelő fölkéréssel” üldözik, például, hogy köszöntő soro­kat írjon a pártfőtitkár vagy felesége születésnapjára. Múltkoriban egy ilyen tiszteletsújtott kollégával találkoztam. Mi járatban mifelénk? Mondja, hogy újabb hódoló kötet készül a Vezér tisz­teletére, őt is fölkérték: írna valamit, de nem fog írni. Hogy ne zaklassák, eluta­zott otthonról, városunkban töltött né­hány napot, ám itt is fölfedezték, így tovább kell utaznia Brassóba. Mon­dom, nem lenne egyszerűbbb szembe szaladni? Uram, a megtisztelő fölkérés­nek nem tudok eleget tenni. És ülnél nyugodtan az otthonodban. Nyugod­tan? Hát azt gondolod, ilyen egyszerű ez? Nevettünk. A Vinczéhez írott levél visszhangjá­ból. A halállal fenyegetőző telefonpat­kány után egy-egy barátunk is megszó­lal. B. hívott Székelyudvarhelyről: „Hallgattuk és egyetértünk!” G. és M. a szerkesztőségben keresett meg egy né­ma kézszorítás végett. Sz. G. román ba­rátja megölelt, szeme könnybe lábadt: „Egész szívemmel veled és veletek va­gyok!” — mondta. É. tanácsa így szólt: „Lehetőleg ne járkálj egyedül, kerüld a magányos utcákat.” No, persze. Szűts Pál nagykövet látogatása. Ki­nyitom a nagykaput, hajtsanak be az udvarra. Nem biztonságos a ház előtt hagyni a gépkocsit. Későbben a nagy­mosásban segédkező asszony így szólt: „Tessék már utána nézni, ki az a pofát­lan alak odakint? Felmászott a kerítés­re, úgy bámulta a vendégek autóját. Mondtam neki: szálljon le, hallja! Mit akar maga?” Kérdem: „S aztán mit mondott?” —- „Rományul morgott va­lamit.” „A jelek szerint az elvtárs ott­hon felejtette a távcsövét. A szemközti ház emeleti ablakából szokott ilyen al­kalommal leskelődni.” OKTÓBER 31. Telefon. B. ezredes. Mondom Évá­nak: „No, ugye, hogy megtalált?” Közel háromórás vita legutóbbi „államellenes megnyilatkozásaimról”, ahogy ő fogal­maz. Békésnek nehezen mondható esz­mecserénk témái: 1. A magyar nagykö­vet látogatása. 2. A Tőkés László ügyé­ben Budapesten közölt nyilatkozatom. 3. Vincze Jánoshoz írott levelem, melyet a Kossuth rádió is beolvasott. Ez utóbbit különösen súlyos vétség­nek minősíti. — „Ez végeredményben kémtevékenységnek is minősíthető.” — Szóba hozom a kerítésen mászkáló gyanús leskelődőt is. B. ezredes ezt így magyarázza: a szemközti munkatelep egyik munkása arra figyelt föl, hogy udvarunkra idegen kocsi (egy Merce­des) hajtott be. Mármost az a munkás igen becsületes ember lévén betelefo­nált (a rendőrségre?, a belügyhöz?), mondván: gyanús dolgot észlelt. Az az idegen kocsi vajon nem ellenséges szán­dékkal hajtott be S. A. udvarára? Ők pedig — a belügynél — aggódni kezd­tek érettünk. Ezért küldték ki az embe­rüket, hogy a gyanús autót közelebbről is megnézze. Áttol tartottak ugyanis, hogy nem vagyunk itthon, elutaztunk valamerre. így az ellenség távollétün­ket használja föl valaminő disznóság elkövetésére. Hát nem megható gon­doskodás ez? Mondom az ezredesnek, hogy azért ez eléggé tréfás magyarázat. Szó se róla, mondja. Már hogy lenne tréfás? Különben — mint máskor is — a fölhozott kisebbségi bajok közül egyet sem fogadott el, mind „visszaverte”, megmagyarázta stb. Határozottan ál­lítja például, hogy az erdélyi magyar menekülteket valójában a magyar kor­mány csábítja el. (Lásd Honecker ma­gyarázatait is!) Ha nem vezetnék félre őket, itthon maradnának. 7 NOVEMBER 1. Megyünk világítani. A temetőben s a környező utcákon hatalmas tömeg hullámzik, rendőrök egész hada nyüs- let, irányítja a forgalmat, a parkolást stb. A főkaputól kb. 300 méternyire üres helyet találok, leparkolnék, a rendőr azonban odébb zavar. Miért? Nem értem. Nagynehezen újabb alkal­mas helyet találok, kiszállunk a kocsi­ból, virágcsokrainkkal elindulunk apó­som, anyósom sírja felé. Aztán egy óra múlva igyekszünk vissza, hogy még a szülőfaluba is eljussak. Anyám vár, hogy otthon is eleget tegyünk a világí­tási kötelezettségnek. A kocsihoz közeledve már messziről látom: a hátsó jobb kerék defektes. Hát csak ez hiányzott. Nekiállok, fölszere­lem a pótkereket, aztán beülünk Évá­val, indulnék. Ekkor veszem észre: az első jobb kerék is „leült”. Nézem keser­vesen. Világos már, hogy nem szeget szedtünk föl. Valaki kiszúrta a gumiab­roncsokat. A patkány, mondom Évá­nak. A közvetlen közelünkben hét rend­őr is működik rendkívüli szigorral, de ránk nem vetnek pillantást. Az úttesten és a járdán hullámzik a tömeg. Sokan megállnak, egy pillanatra, odasúgják nekünk: „Ok voltak!” Egy fiatalasszony karján kisgyerek. „Csókold meg And­rás bácsit!" — mondja neki az anyja. „Köszönjük a budapesti rádióban el­hangzott szavait.” Aztán eltűnnek a so- kadalomban. Később mondja valaki, hogy az asszonykát egy civil szekus máris félreszólította, igazoltatta. Elindulok gyalog hazafelé. Egy da­rabig eredménytelenül telefonálgatok mindenfelé, ahonnan a leromlott kere­kek dolgában segítséget remélhetek. De végül hárman is elindulnak, hogy kisegítsenek a bajból. Lajos sógorom, egy barátja, meg M. Laci működik se­rényen az autó elején, hátulján. Szürkületkor már úton vagyunk Pusztakamarás felé. Itt is fényben úszik a temető. Apám s Jóska öcsém sírján gyújtogatjuk a gyertyákat. Szóba kerül újból, hogy apám sírjának rendbetétele immár nem tűr halasztást. A megtervezett betonke­retet ki kell még idén öntetni. A fagy beállta előtt. Anyám legyint s mondja: már nem lehetséges. Betiltották a sírke­retek előállítását. Ehhez ugyanis az em­berek cementet használnak, odafönt a megyénél pedig — s még fennebb, Bu­karestben — megállapították, misze­rint az anyagpazarlás. Nem holtaknak kell a cement, hanem az élőknek! A most épülő blokklakásokhoz! A hol­tak elégedjenek meg a,földdel, agyag­gal! Micsoda népség! Éppenséggel ce­mentre áhitóznak, amely egyebekben valutát is jelent az országnak. Később, hogy erről-arról anyámmal elbeszélgetünk, újabb tiltások is kide­rülnek. A község helyi diktátora, SU- TEU elvtárs ’garázdálkodásait sorol­ják. Az élő fába is beleköt, de különö­sen a magyarországi turistákba, akik eddig elég nagy számban zarándokol­tak ide, Kemény Zsigmond sírját meg­látogatni. Közülük sokan anyámat is fölkeresték. A gyanúsnak minősített jövés-menés nem tetszik az éber SU- TEU-nak. A faluból rendőrrel zavar­tatja ki a turistákat, de még büntet is törvénytelenül. Egy, marosvásárhelyi diákokat szállító, autóbusz sofőrjét maga elé citálta, lehordta, megbírsá- goltatta: — „Mit keresnek maguk itt? menjenek Cosbuc szülőfalujába!” — A rendőr anyámat zaklatja: — „Tulaj­donképpen miért látogatják magat ezek az idegenek?” — „Hát, mert roko­naim!” — „Túl sok a rokona, hallja!” A rettegéssel vegyes gyanakvás, a xenofóbia mocskos árja, lám, ezt az eldugott mezöségi falucskát is elérte már. A hatóság emberei folyvást iga­zoltatnak, autók csomagtartóiban ku­tatnak. Figyelmeztetnek és fenyegetőz­nek. Mindent megtesznek, hogy a nép egy szép napon majd elzavarja őket. ( Folytatjuk) CSERE GÁBOR: Immunanyag erdőt érezni tudni látni alul körül felül közel lélegzetébe olvadni veszni fúlni tébolyuitan azonosulva mintha téged döntene a szél cibálna a vihar sújtana villám bélyegezne kizárólagos szándék pusztítana vész mintha a te gyökereidet kezdené ki a zivatarok lepatakzó szennye mintha te lennél a mézgát könnyező fa és te az erdőpásztor mintha egyetlen nagy seb lüktetésében volnál a gyülekező immunanyag DÚSA LAJOS: A Hold fia Mintha a Hóid fia lennék jobbról telek, balra fogyok. Ha fényem nem is láthatod teljes vagyok — senki foglya. IS agy cenzor a felleges ég, s te is adsz a látszatokra. Pedig érted való vagyok hol elrejtve, hol ragyogva.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents