Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. április 14. ÉS MI LESZ A NŐKKEL ? Lili meg a tűzhely melege Lili fiatal asszony, a harmincon innen. Két gyermeke van, egyikük óvodás, a másik még csak egyéves. Lili gyesen van, de már foglalkoz­nia kell a jövővel. Hónapok óta állást keres, sajnos, hiába. A fiatalasszony agrárüzemmérnök, mérleg­képes könyvelői vizsgája is van. De még soha nem volt állásban, az egyetemről egyenesen gyesre ment. Vagyis, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt megszerezte a diplomáját, tulaj­donképpen pályakezdő. Az ő szakmájában pe­dig (s különösen a könyvelők esetében) szíve­sebben alkalmaznak olyan embereket, akiknek már van öt-, de legalább hároméves gyakorla­tuk. Néhol azt is hozzáteszik: inkább férfira gondoltak, amikor az állást meghirdették. Lili már alig mer bekopogtatni a különböző vállalatok személyzeti vagy munkaügyi osztá­lyainak ajtaján. Kétségbeesve tapasztalja, hogy a munkaközvetítőben egyre nagyobb a tolon­gás, és egyre kevesebb az idő, amit egy-egy emberre szánhatnak. Egyszer már eladónak is jelentkezett, de csak csodálkozva néztek rá: ilyen végzettséggel a pult mögé akar állni?! Mindennek tetejébe a házassága is megrom­lott. Férje türelmetlen, ideges, s az utóbbi idő­ben gyakran vágja Lili fejéhez: ingyenélő, és jobb, ha csendben marad. Az állandósult vesze­kedések miatt a fiatalasszony válásra is gondolt már, de igazából nem mer belevágni. Hogyan fogja eltartani a gyermekeit? Már az is megfor­dult a fejében: ha valódi munkanélküli lesz, lejár a gyes, talán elveszik a gyerekeket, és a férjének ítélik őket. De ha mégsem, akkor is kétséges, elbírja-e egyedül a család terhét. Szíve mélyén abban reménykedik, ha sikerülne gyor­san állást találnia, az a házasságát is megmente­né (hiszen ő szereti a férjét). Akkor ugyanis nem lenne annyira kiszolgáltatott, nem kellene tűr­nie az állandó lekicsinylést, zsarolást, egyenran­gú félként vehetne részt a vitákban. S talán a férje is megváltozna, ha nem lehetne annyira biztos benne: akármit is tesz, az asszony úgy­sem tudja elhagyni. Lilit nem én találtam ki, de lehet, hogy esete nagyon egyedi. Még az. Ám egy kicsit ismerős is: nagyanyáink meséiből, vagy még korábbi időkből származó „romantikus” regényekből. Azt az örökre elmúlt (?) korszakot idézi, ami­kor a nőnek nem volt választása: őriznie kellett a roskatag családi tűzhely alig-melegét, mert teljes anyagi függőségben élt. Nem mintha az a másik korszak, amikor végre el lehetett szakadni a tűzhelytől, olyan dicsőséges lenne. A nők nagy többségének gaz­dasági kényszefből kellett munkába állnia. Ma, úgy látszik, gazdasági kényszerből kell otthon maradniuk. Igaz, nagyon lelkesítő a jelszó (már akit, persze, lelkesít), hogy a nők térjenek vissza örök-szép hivatásukhoz, legyenek csak család­anyák. De a jelszó mögül nagyon is feltűnően kandikál ki a könyörtelen valóság: a növekvő munkanélküliség. Az, hogy a gazdaság keve­sebb munkaerőt igényel, s legelőször is a szak­képzetlenekről és a nőkről fog lemondani, ahogy a világon mindenütt. A nőket illetően ezt legalább meg lehet ideologizálni: ne tegyék töb­bé tönkre magukat a három-négy műszakkal, maradjanak egynél, az igazinál. Vonzó pers­pektíva, csakhogy a nők többsége most sem szabad akaratából fog e mellett vagy ez ellen dönteni. Igen, gyönyörű a családanyai hivatás, ám nem jár vele fizetés és nyugdíj, a szerep kénysze­rű vállalásával növekedhet viszont a kiszolgál­tatottság és a társadalomtól való leszakadás veszélye. A „kell”-t most is meg fogják sínyleni a családok. Egy fizetésből ma Magyarországon általában nem tud megélni több ember. Ami pedig az ideológiát illeti, valódi biztonság és a függetlenség lehetősége nélkül, muszájból, nem tudom, lehet-e valaki igazán boldog, főhivatású családanya. Képzeletünkben, persze, ott él a gyönyörű jövő: a szabad választás, amikor egyedül a nő­kön múlik, hogyan akarnak élni. Lili példája mutatja, milyen messze vagyunk még ettől. Amennyire nincs felkészülve gazdaságunk arra, hogy kizárólag családanyákat képezzen a nők­ből (egyébként: hol van ma már a világon ilyen gazdaság?), legalább annyira nem képes még megadni nekik a szabad választás lehetőségét. Bárhogyan is próbáljuk szebbre festeni a képet, a nők helyzete aligha fog javulni az elkövetke­zendő néhány évben. A statisztikák nem lesz­nek megnyugtatóak, ámbár megnyugtatásra fabrikált statisztikák korábban se sokat segítet­tek rajtunk. A nők talán csak abban bizakod­hatnak, hogy soruk úgy fordul(gat) majdan jobbra, ahogyan javul(gat), reméljük, az egész gazdaság helyzete. S benne — ne feledjük — a férfiaké. Külön-külön eddig se ment, csak a nőknek egy kicsit mindig nehezebb volt. Lilinek, a fiatal családanyának még két éve van a gyesből. Vajon mit remélhet ettől a két évtől? Magyar Ágnes TÖBB A JELENTKEZŐ Sertéshizlalás kockázatcsökkentéssel A húsipari vállalatok és az Agroinform felmérése szerint hazánkban 15 év óta először fordult elő tavaly, hogy a sertések száma nem érte el a nyolcmilliót. Ugyanakkor a 624 ezres kocaállománynál 1980-ban volt csak kevesebb. Az előző évihez viszonyított létszámcsökkenés a sertésnél 8, a kocánál 6,7 százalékos. Az immáron általánosnak mondható folyamat csak néhol fordított. Arról hallani pedig, hogy valahol megalapozottan számíthatnak a jövőben is a sertések számá­nak növekedésére, üdítően hat a sokszor elhangzó „úgyis abbahagyjuk a hizla­lást” fenyegetés között. Városföldön, a lakótelep szé­lén álló ház sertésóljai mellett Pálfi Imre a hizlalás mellett tör lándzsát: — Évek óta hizlalok, a mosta­ni falkában 67 jószág van. Nem az enyémek, az állami gazdaságé a süldők, én csak bérhizlalásukat csinálom. Mindent megkapok hozzá, magát a süldőt, a tápot, a munka és a hizlalás kockázata az enyém. Bővebb magyarázatra szorul, hogyan is van ez a Városföldi Állami Gazdaságban. Kerekes Antal, a kistermelési főágazat ve­zetője segít: A kulcskérdés pontosan ez, a bérhizlaltatás. így ugyanis a termelőnknek nem fekszik pénze áz állományban, a szakértelmét és a munkáját pedig megfizeti a gazdaság. Gyakran előfordul, hogy a kocát tartó gazdától meg­vesszük a süldőket és otthagyjuk nála hizlalni. Sem a szállítási költséget, sem a táp árát nem ter­heljük rá. — Még nem beszéltem olyan termelővel, aki meg lett volna elégedve a táp minőségével. Mit mondhat erre? — Azt, hogy nekem nincs kü­lönösebb bajom vele. A legelső turnusban kellett valamikor, ré­gen vizsgáltatni egyszer, de ak­kor is kicserélték a tápot — így Pálfi Imre. — Szép is lenne, ha a gazdaság saját keverője, a saját bérhizla­lóknak gyenge tápot adna! — vé­li a főágazatvezető. — Persze, előfordul nálunk is, de a legtöbb­ször kiderül, hogy az adalék­anyagokkal volt a baj. Ilyenkor kicseréljük a tápot, és kész. — Tulajdonképpen ezzel a termeltetési módszerrel meny­nyivel több hízót adhatnak át feldolgozásra? — A kisebb kockázatvállalás csábító — mondja Kerekes An­tal. — A múlt év első három hó­napjához viszonyítva ezerrel több hízóalapanyagot vásároltunk meg és helyeztünk ki, ami majd’ négyezer darabot jelent. És még így sem tudunk megfelelni a ter­melőink várakozásának, sokkal többen lennének, akik hizlalásra jelentkeznek. Éppen ezért vásáro­lunk 100 vemhes magyar nagy fe­hér kocát, hogy ezek szaporulatá­val is gyorsíthassuk a hízószám felfutását. Az is igaz, hogy azt a termelőt, aki ilyet kap majd, köte­lezzük, hogy csak a bugaci tenyé­szetünk duroc kanjaival fedeztet­heti be ismét. így a kimondottan hústípusú fajta felé is el tudunk mozdulni. Egy csapásra kettőt ütünk, visszahódítjuk a termelő­inket a hizlaláshoz, és minőségi hússertést adunk a húsüzemünk­nek. Igaz, ennek érdekében a gaz­daság most 4-5 millió forint po­tenciális nyereségről mond le. Annak érdekében, hogy később is legyen feldolgoznivaló. Tavaly 16 ezer sertést hizlaltattunk meg, az idén 25 ezret akarunk. A követ­kező években pedig ezt is meg tudjuk duplázni, a számításaink szerint. Gál Eszter PRIVATIZÁLJUNK! PRIVATIZÁLJUNK? Van, aki sürgeti, van, aki (most még) vitatja Vállalkozók pedig nincsenek Gazdasági bajainkra (egyebek között) a vállalkozások elterjedésé­től várunk orvoslást. Jórészt ennek tudható be, hogy sokan egyre türel­metlenebbül sürgetik a boltok ma­gánkézbe adását. A privatizálás ugyanis legrövidebb út a vállalkozás­hoz. Bessenyi István, a Konzum Ke­reskedelmi Vállalat igazgatója is egyetért a privatizálás szükségessé­gével, a sürgetéssel már kevésbé. Mivelhogy még nincsenek meg hoz­zá a feltételek. — Bár még privatizációs törvé­nyünk sincs, a kiskereskedelmi egy­ségek magánkézbe adása jogilag le­hetséges. Az érdeklődés azonban igen gyér, mert még létezik és hat a félelem, hogy egyszer megint elve­szik. azaz államosítják a boltokat — mondja az igazgató . Vagy „csak” agyonnyomják adóval a vál­lalkozót. Ezt tapasztalhattuk az el­múlt negyvenvalahány év során. — Gyökeres változások mentek végbe a társadalomban mostanában! De még minden átmeneti. Az embereknek és ez érthető ga­ranciákra van szükségük. Megbíz­ható törvényekre, vállalkozásbarát politikára. Ez utóbbin nemcsak azt értem, hogy elsőbbséget kell adni a vállalkozásoknak, nemcsak azt, hogy az adózás elviselhető legyen, hanem azt is, hogy a vállalkozó kapja meg a szükséges segítséget. Kapjon hitelt kedvezménnyel! —, elfogadható feltételekkel. Pél­dául a mindenkori kamat 50 száza­lékáért, öt-tíz éves időtartamra. Ha tényleg meg akarjuk oldani a közel­látás problémáját, akkor erre a cél­ra állami intervenciós alapot kell elkülöníteni. Legyen néhány garan­ciabiztosító társaság az országban, az általuk kiadott garancialevél alapján kapjon az. igénylő kölcsönt. Ne kelljen a kérelmezőnek a roko­nai v’agy'óhár1 k elzálogosítania ab­ban az esetben, ha a sajátja fedezet­nek kevés, miként ez jelenleg is van a gyakorlatban. Ez ugyanis nem egyszerűen megnehezíti a hitelfelvé­telt, hanem visszariasztja az állam­polgárt a vállalkozástól. — Tételezzük fel, hogy ezeket a feltételeket sikerül megteremteni. Akkor már vonzó lesz az élelmiszer­kiskereskedés mint vállalkozás? — Nem. A szakma nyereségter­melő képessége padlóköz.elben van. Az élelmiszerek többségén kicsi az árrés. Kis boltban nemigen van le­hetőség az áruskála szélesítésére, az alapvető szükségleti cikkek mellett nagyobb jövedelemtartalmúak áru­sítására. Nem járható út az áreme­lés sem. a fogyasztói ár már most is a tűréshatáron (vagy azon is túl) van. A megoldás csak a központi elvonások mérsékelése, illetve diffe­renciálása lehetne. Figyelembe kel­lene venni, hogy a közellátásban pótolhatatlan szerepet játszó kis boltok — mondhatni szatócsboltok —- üzemeltetése igen költséges. Túl­nyomó részük magántulajdonban levő épületekben található, amelye­kért (egyre emelkedő) bérleti díjat kell fizetni, korszerűsítésre, állandó tatarozásra szorulnak. — Ha a feltételek elfogadhatóak lesznek, a vállalkozás pedig anyagi­lag vonzó, akkor — véleménye sze­rint — van-e még akadálya a privati­zálásnak? Akkor a zavartalan működés feltételei még mindig hiányoznak! Gondolja el: az olyan kis szatócs­bolt vezetője, aki naponta legtöbb 50 liter tejet rendel, mert annyit tud eladni, hogyan lehet partnere bár­melyik mamutcégnek?! Hiszen most is azt látjuk: boltosaink ki vannak szolgáltatva a monopol­helyzetben levő szállítóknak, hiszen rajtuk múlik, hozza vagy nem hoz­za azt az árut, s ha nem, akkor nincs a boltban! Majd ha a kereske­dőnek módja lesz abban dönteni, hogy a terméket, például a tejet az egyik cégtől, a vajat, a túrót, a saj­tot a másiktól, harmadiktól rendeli meg, attól függően, hol a jobb, ki a megbízhatóbb partner, akkor már beszélhetünk arról, hogy rajta mú­lik az ellátás minősége, s a vállalko­zás sikere. Ehhez azonban az kell, hogy minden területen, tehát az iparban, a mezőgazdaságban is pri­vatizáljunk! Legyen annak az üzemnek, vállalatnak érdeke, hogy megvegyék a termékét, ne az le­gyen, hogy veszi, nem veszi, a fo­gyasztó nem kap mást! S ha ez. is megvalósul, akkor már tényleg együtt vannak az életképes magán­kiskereskedés feltételei. Nincs vége viszont fenntartásaim sorának! Ugyanis nem tudok egyetérteni az­zal az elképzeléssel, ami szerint a nagy üzleteket, áruházakat is ma­gánkézbe kell adni. Vigyázzunk, nehogy a privatizálás oltárán felál­dozzuk azt is, ami jó! Ne akarjunk 50-100 évet visszamenni az időben, hiszen a Lajtán túlra kell csak men­ni, hogy lássuk a nyugati kereske­delmi cégek példáját, amelyek azt bizonyítják: központi szervezéssel, menedzseléssel, szolgáltatással le­het igazán szervezetten és hatéko­nyan „vinni" a kereskedelmet is! Egy ilyen szervezet nem kell feltét­lenül vízfejű legyen. A működési formák sokfélék lehetnek, meg kell keresni a lehető legobbat. És, per­sze, meg kell szüntetni a túlzott ad­minisztráció kényszerét. —- Mindaddig, amíg a körülmé­nyek legkevésbé sem előnyösek, a Konzum el sem kezdi a privatizálást? Nemrégiben még több mint kétszáz üzletünk volt, jelenleg 160 van. A helyi tanácsok, a közvéle­mény nyomása ellenére bezártunk sok, ráfizetéses kis szatócsbol'tot: nem bírtuk már a finanszírozásu­kat. Mindenhol megbeszéltük ugyan a helyi tanáccsal, hogy pró-, háljunk meg közösen megoldást ta­lálni. Üzemi általános költség nél­kül lehet egy ilyen kis bolt is nyere­séges. Sok helyen a saját dolgo­zónknak segítünk a bolt megvásár­lásában. Amint a privatizálás felté­telei megteremtődnek, ez az egész folyamat felgyorsul, hiszen itt is be­lépnek a piac törvényei. Lesznek viszont olyan boltjaink, amelyeket természetesen átszervezett köz­ponttal — szeretnénk továbbra is mi üzemeltetni. Almási Márta AUTÓHÍREK A TRABANT RENESZÁNSZA? A számos egyszerű műszaki meg­oldással készített Trabant manap­ság sajátos kettős megítélés alá esik. Míg Kelet-Németországban az au­tósok jobb híján kényszerültek ar­ra, hogy ezt a típust használják, az NSZK-ban sajátos nimbusz alakult ki körülötte. Az ottani közvéle­mény szemében ez a jármű a tavaly őszi politikai gátszakadást megelő­ző exodus egyik főszereplője volt, s így az általa okozott légszennyezés felett is könnyebben napirendre tér­tek. Helyenként még az is felmerült, hogy válasszák az 1989-es év autó­jának. A Trabantot előállító zwickauj VEB Sachsenring sorsa a mostani rohamos átalakulás idején csak azért nem pecsételődött meg, mert a nyugatnémet Volskwagen kon­szern vállalta, hogy részt vesz az elengedhetetlenné váló korszerűsí­tési programban, és a közös gyártás céljára felajánlja a népszerű Polo típust. Ez utóbbinak a gyártása várhatóan 1994-ben éri el a terve­zett teljes kapacitást. A zwickaui gyár arra törekszik, hogy a teljes átállásig fennmaradó idő is hasznosan teljék, ezért meg­próbál új életet lehelni a jó öreg „Trabi”-ba. Az új marketingprog­ram előkészítéséhez használt égyik alapszlogen úgy hangzik, hogy a kocsi „mozgékony, jó manőverező­képessége van, ezért városi közleke­désre jól használható”. Ez utóbbi célra már a közeli jövőben megjele­nik egy Polo-motorral felszerelt változat. Az új modell mintapéldányát ki­állították az idei tavaszi vásáron, ahol az egyik sztár lett belőle. Az „újjávarázsolt” Trabant nyitható tetejű, sportos modell, amelyet fő­leg fiataloknak szánnak. „Szalon- változatát” bárral is fel lehet majd szerelni. Az NSZK-ból tömegével keletre vitt és piacra dobott hasz­nált autók miatt a zwickaui gyár vezetői elhatározták, hogy erőtelje­sen leszállítják az árakat, nehogy a csökkenő kereslet miatt le kelljen állítani a termelést. A korábbi 14 ezer keletnémet márkás árat már eddig is több mint négyezerrel csök­kentették. A gyár arra is kötelezett­séget vállalt, hogy 10 évig szállít pótalkatrészeket a ma gyártott vál­tozatokhoz. (Reuter) A CHRYSLER AUSZTRIÁBAN Az amerikai Chrysler konszern az osztrák Steyr—Daimler—Benz művekkel együtt Ausztria legna­gyobb autógyárát készül létrehozni Grazban. Az erről szóló szándék- nyilatkozatot a Chrysler és az oszt­rák kormány írta alá, s Franz Vra­nitzky osztrák kancellárnak és Lee Iacoccanak, az amerikai konszern vezetőjének részvételével már le is zajlott az építkezést elindító „első kapavágás”. Az 50-50 százalékos tulajdonrészesedéssel megalakított, Eurostar nevű osztrák—amerikai vegyes vállalat a Chrysler cég „Mi­nivan” típusú kocsiját fogja gyárta­ni, amely a személyautó és a kisbusz jól bevált „keresztezésének” tekint­hető. E járműfajtából Grazban, a tervek szerint, a jövő év közepétől évente 25 ezer darabot készítenek, később pedig a gyártást az évi száz­ezres mennyiség fölé kívánják nö­velni, s akkor az új üzem létszáma a négyezer főt is elérheti. A beruhá­zási összeg egyharmad részét az osztrák állam, a stájer tartomány és Graz város pénztámogatása fedezi majd. (MTI) EZT OLVASTUK A résből szakadék lett? A kommunizmus vége — ezzel a címmel írt nagy vissz­hangot kiváltó cikket, az Európa-Archív című tekintélyes folyóiratba, a magyar származású Schöpflin György, a londoni közgazdasági intézet professzora. A terjedelmes tanulmánynak azt a részét vesszük alaposabban szemügy­re, amelyben Schöpflin a széthulló kommunista tábor utód­államainak gazdasági problémáit elemzi. Mostanában annyit olvassák a fejünkre, hogy lassan már unjuk, ám ettől, sajnos, még igaz, amit a szerző kije­lent, nevezetesen, hogy nálunk „a közvélemény bizonyos részei egyfajta megváltásként várják a nyugati segítséget, abban a hitben, hogy negyven év alatt itt minden rossz volt, és a választások másnapján minden jóra fordul". Ugyanez a gondolatsor imigyen folytatódik: „Nehéz az emberek fejéből kiverni azt a durva és elnagyolt feltételezést, hogy ha nyugati mintára létrehoznak egy politikai rendszert, ez automatikusan magával fogja hozni a nyugati jólétet.” Schöpflin cikkében a Nyugatnak az az aggodalma is érződik, hogy a kommunizmustól megszabadult kelet- európai országok máris szinte egyenrangú félként viselked­nek, és várhatóan követelnek a gazdagabb országoktól. Túlzott várakozásaink lehűtésére írja: „A gazdasági prob­léma nem fog egy csapásra eltűnni. A szovjet típusú gazda­ságok piacorientált rendszerekké történő átalakítása igen komoly problémát vet fel. Nem tudni, honnan is vegyék azt a tőkét, amellyel az állami ipart fel lehet vásárolni.” Ezzel kapcsolatos Schöpflinnek a magyar privatizációról szóló megjegyzése: „figyelemre méltó jelek utalnak arra, hogy a jelenlegi menedzserelit a nyugati tőke segítségével lázasan igyekszik átmenteni a nómenklatúrából eredő hatalmi helyzetét”. A szerző igen nagy bajnak tartja, hogy gazdaságunk, főként iparunk, szinte teljes egészében versenyképtelen. Piaci szemszögből nézve a hazai gyárak jelentős részét azonnal be kellene zárni, ám egy ilyen lépés szörnyű társa­dalmi következményekkel járna. Ráadásul ezek az orszá­gok — írja Schöpflin —- nem rendelkeznek semmiféle ta­pasztalattal a munkanélküliség terén, hiányoznak a szerve­zetek, az intézmények, vagyis az a szociális háló, amely Nyugaton évtizedek óta többé-kevésbé hatásosan műkö­dik. Ha lehet, még szkeptikusabh a szerző a technológiai hátrányunkkal kapcsolatban. Mint írja, kiváltképp az in­formációs technológia átvételét akadályozta a kommunis­ta hatalom. Szerinte a helyzet ma olyan súlyos, hogy egyes területeken a nyugati tudományos szint és a kelet-európai közötti rés szakadékká, mégpedig áthághatatlan szaka­dékká nyűt. Schöpflin egy új harmadik világról beszél, „amely megmaradt egy bizonyos elavult, gazdaságtalan, pazarló ipari és tudományos aiapon. Nem rendelkeznek a korszerűsítésükhöz nélkülözhetetlen erőforrásokkal, a megfelelő humán tőkével, és know-how-val. Ezt a szakadé­kot még nyugati támogatással is nagyon nehéz lesz áthidal­ni". így Schöpflin György, akinek szigorú elemzésével egyet lehetne érteni. De annyi feltétlenül idekívánkozik, hogy a Nyugat támogatása, amelyet sok-sok ígéret formájában bőven osztogattak, amíg a kommunizmus politikai felszá­molása volt napirenden, most már kemény dollárok és márkák képében mindinkább aktuális. p f, .

Next

/
Thumbnails
Contents