Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-18 / 90. szám

1990. április 18. • PETŐFI NÉPE • 3 ORVOSI RENDELŐ A TÁRSKÖZSÉGBEN Utolsó emlékeztető egy letűnt korszakra? Ami örök: a társadalmi munka Kunszállás társközségében, Fü- löpjakabon április eleje óta orvosi rendelő működik. Az Alkotmány utcában levő, szép új házban ka­pott helyet a szolgálati lakással együtt. Akik ismerik létrejöttének körülményeit, azoknak talán az is eszébe jut róla: ez az utolsó olyan intézmény a településen, amely egy most letűnt korszakban jól bevált módszernek köszönheti létét. A rendelő és szolgálati lakás építé­séhez szükséges támogatást ugyan­is — még pár évvel korábban — úgymond ki kellett járni. Az egy forintból kettő lett — Mit jelentett ez tulajdonkép­pen?— kérdezem Makány Ferenc­től, a közös tanács elnökétől. — Meg kellett győzni az illeté­kes megyei vezetőket arról, hogy ez a település nem nélkülözheti az orvosi rendelőt. Országosan átlag 2500—3000 lakos tartozik egy körzeti orvoshoz, ezt az arányt a hivatalos politika elfogadhatónak tartotta. Mi ebbe még belefértünk, hiszen a két településnek összesen megközelítően 3000 lakója van. Csakhogy a bugaci, a jakabszállá- si, a városföldi külterületeken élők nagy része is a kunszállási orvos­hoz járt, mivel ez a rendelő esik közelebb a lakásukhoz. (Más kér­dés, hogy most már az orvos sze­mélyéhez is ragaszkodnak.) Velük együtt pedig 4500—5000 azoknak a száma, akiknek az ellátásáról a kunszállási orvosnak kellett gon­doskodnia. Túlságosan sok volt ez, ennyire leterhelni nem szabad egyetlen orvost sem. A támogatás „kijárásánál” volt a tanácselnöknek másik érve is. Bár a két község határa mindössze négy kilométerre van egymástól — a Fülöpjakab északi és nyugati külterületein élők 8-10 kiloométert voltak kénytelenek megtenni a kunszállási rendelőig. Szóval, tényleg szükség volt (van) Fülöpja- kabon orvosra. A közös községi tanácsnak azonban — mint aho­gyan az hasonló esetekben lenni szokott — nem volt a beruházásra elég pénze. Ezért kérték a támoga­tást: a szolgálati lakáshoz 700 ez­ret, a rendelőhöz egymillió forintot kaptak. — Ez majdnem fele az összes költségnek — mondja Makány Fe­renc. A lakosság is hozzátette a magáét: rengeteg társadalmi mun­kát vállaltak, elsősorban a fülöpja- kabiak, de a kunszállásiak közül is jó néhányan. A legtöbb segítséget a helyi téesztől kaptuk. S mert a tanács saját karbantartó brigádja volt a kivitelező, legalább 30-40 százalékkal kevesebbe került az építkezés, mint amennyit külső vállalkozónak fizettünk volna. — Mindebből az tűnik ki, hogy ha nem kapnak állami támogatást, nem tudták volna létrehozni a ren­delőt, s a szolgálati lakást. — így igaz. A legújabb jogsza­bályok értelmében a tanácsok a saját bevételükből gazdálkodnak, amelyek túlnyomó részét a helybe­liek jövedelemadója teszi ki. Ha ez nem éri el személyenként a 4000 forintot, akkor az állami költség- vetésből kiegészítik. (Kunszállá­son sem éri el, mivel a helybeliek jövedelme alacsony, illetve a ma­gasabb jövedelműek Félegyházán, Kecskeméten laknak.) Emellett más bevételi forrásaik is vannak a • A fiilüpjakahi orvosi rendelő és szolgálati lakás. f • Rendelés közben: dr. Jakab Tibor és Dinnyés Imrcné orvosírnok. (Tóth Sándor felvételei.) tanácsoknak, de ezzel vége is az anyagi lehetőségeiknek. A felét is megfelezni? A fülöpjakabi orvosi állásra pá­lyázni lehetett, á helyi elöljáróság tagjai dr. Jakab Tibor mellett dön­töttek. Marosvásárhelyről települt át feleségével együtt még tavaly novemberben. Abban bízik, hogy itt most végleges otthonra lelnek. — Milyennek találja a rendelő felszereltségét? Jobbnak, mint amilyen kör­zeti orvosi rendelőket láttam eddig Magyarországon. Nőgyógyászati vizsgálóasztalunk is van. Gyomor- szondát viszont még mindig nem sikerült beszerezni, pedig nagy szükség van rá, hiszen ezen a vidé­ken gyakoriak a mérgezések. Akarva, akaratlanul. . . (Lehetetlen elnyomni a gondola­tot: Jakab Tibor olyan qrszágból érkezett ide, ahol a magyarok fe­szültségben, kiszolgáltatottságban élnek: mégsem az öngyilkosságba menekülnek. Talán azért, mert számukra legalább egy út marad akkor is, ha az összes többi elve­szett —, s az az egy Magyarország­ra vezet. De hová bújjon, aki ön­magával került ellentétbe ...?) Csáki Béla fülöpjakabi elöljáró azt mondja, hogy a helybeliek — s közöttük is a negyven év felettiek — önzetlen segítsége az építkezé­sen olykor még őt is meglepte. Eb­ből is látszik, milyen nagyon akar­ták a rendelőt. — S most már, hogy megvan, nem gondolnak az önállósulásra? Bár kérdésem váratlanul éri, a gondolat nem ismeretlen számára. — A rendelőtől függetlenül fel­vetődött már ilyen igény lakossági fórumon — válaszolja. — De ha a véleményemre kíváncsi: ésszerűt­lennek, mondkét fél számára hát­rányosnak tartom a válást. Akik önállósulni akarnak, arra hivat­koznak, hogy ha a magunk gazdái leszünk, mi dönthetjük el, mire fordítjuk a pénzt. De hát erre most is lehetőség van: a 31 tagú tanács­testületben 16 a fülöpjakabi. A pénz, amiből gazdálkodhatunk, együtt sem sok, külön-külön vi­szont olyan kevés, hogy jóformán semmibe sem kezdhetünk vele. Igazságosabb, de nehezebb Kunszállást és társközségét nem régen kötötték be a crossbar háló­zatba. Gyógyszertárat, postát, is­kolát, szolgálati lakásokat stb. épí­tettek, illetve korszerűsítettek a közelmúltban. Szemmel látható a fejlődés mindkét településen, s eb­ben bizony nem kevés a központi támogatás. — Mégiscsak az a régi elosztási rendszer volt a jobb? — kérdezem a tanácselnöktől. — Ha látták, hogy valóban szükséges, az illetékesek mindig segítettek. Ezért — legalábbis ne­künk — régen könnyebb volt. De ez a mostani rendszer igazságo­sabb, demokratikusabb. Viszont nehezebb is, hiszen csak a saját bevételeinkre számíthatunk. Meg a két kezünkre. (Elosztási) rendszerek jönnek, mennek, jogszabályok, módsze­rek változnak. Csak egy, ami örök: a társadalmi munka nél­külözhetetlensége . . . Almási Márta AZ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ VÁLASZOL A demokrácia nem azt jelenti, hogy elhallgatjuk a kritikát Nem tagadom, örömmel olvastam a Petőfi Népe ápri­lis 14-ei számában a hozzám intézett nyílt levelet. Baráti, kollegiális segítséget, jóindulatot sejtek benne. Ösztön­zést és felkérést: még a parlamenti munka megkezdése előtt, a megyei lap hasábjain, a megbírált április 10-ei nyilatkozatomnál alaposabban fejtsem ki véleményemet a mezőgazdasági szövetkezetekről. (Remélem, hogy ked­ves tagtársaim immár majd a szöveg egészére is tekinte­nek, s nem ragad le a figyelmük a szövegkörnyezetből kiemelt egy-egy apróbb elemnél.) Nem pletykákból vagy hallomásból ismerem a kolhoz­mintára szervezett (?!) termelőszövetkezeteket. Ezt éppen kritikusaim bizonygatják, joggal, amikor megemlítik - amit én sosem tagadtam —, hogy majd másfél évtize­dig főmezőgazdásza voltam a kunszentmiklósi Egyetér­tés Termelőszövetkezetnek. Hogy a szocialista nagyüzemek, a közös gazdaságok miként jöttek létre hazánkban? S az egykor több holdon gazdálkodó tassi „kisgazda” miként kényszerült a „ta­gok” sorába? Már unásig ismertek a rákosista-kádárista kor szomo­rú, tragikus történetei. Saját életutam keserűségeivel, küzdelmeivel miért is untatnám az olvasót? Annyit talán mégis, hogy éppen a téeszekben szükségből eltöltött munkásévek győztek meg erről — amit tudományos munkák könyvtárnyi anyaga is bizonyít —, hogy milyen gyenge hatékonyságú is a kolhoz típusú szerveződés, amelyben a rosszul fizetett, saját földjükön bérmunkás­ként dolgozó tagoknak komoly számlákat kellett ki­egyenlíteniük. Nem volt oly rég, hogy ne emlékeznénk: milyen előjogokat élvezett az állampárt delegált korifeu­sa, a tsz-párttikár. Aztán a KISZ-megbízott. Milyen megkülönböztetett féltés kísérte az MSZMP-tagok, munkásőrök és sok más bújtatott káder életét. A gazda­ságba látogató számtalan instruktort, országos, megyei és járási vezetőt, összekötőt és szétszedőt; s mindazokat, akiket X vagy Y főelvtárs küldött, ajándékkal kellett illetni. Természetesen a dolgozók számlájára. Szorozzuk mindezt gazdaságonként, s adjuk hozzá, hogy e jótétemé­nyek okán egyes vezetők felbátorodtak, hogy kezük erős ívben maguk felé hajoljon. Juthasson valami „plusz” a családtagoknak, a barátoknak és a barátnőknek. Mind­ehhez — tisztelet a kivételeknek! — megértőén falazott a mezőgazdasági értelmiség, az MSZMP-hez a bukásáig rendületlenül hű csapata. Sajnos, időközben a szövetke­zetek több mint fele veszteséges lett, s a magyar falu délre csúszott, a Balkánra. Amikor kisgazdapárti tagtársaim a Felső-Kiskunság­ban és a Duna-melléken arra kértek, hogy induljak — pártjelöltként — a választáson, tudtam, hogy mit válla­lok a földművesek érdekében. Egy, a Petőfi Népe 1990. január 10-ei számában megjelent interjúban egyébként az Egyetértésben betöltött tisztségemről is tájékoztattam a lap olvasóit, vagyis az „önleleplezés” már három hónapja megtörtént — részletesen is kifejtettem álláspontomat. Tehát már a választási küzdelmek startja előtt hangsú­lyoztam: nem fogunk egyezkedni a nép jogos jussán. A jogsértéseket méltóan orvosolni kell. A mezőgazdasági kisvállalkozóknak, racionalizált, lényegesen kevesebb adminisztratív dolgozóval működő, nyugati típusú szö­vetkezetekre van szükségük. Ezt a nyilatkozatomat nyomtattam rá a propagandakiadványaimra. Vagyis ezt a programot versenyeztettem a szabad, demokratikus választásokon induló jelöltekével — a többi között az Agrárszövetség elképzeléseivel — együtt. Ez alapján ér­demeltem ki a legtöbb szavazatot, s. kaptam megbízást, hogy vegyek részt a parlament munkájában. Egész biz­tos, hogy egyl^ri munkatársaim szégyenkeznének miat­tam leginkább, ha — miután kézhez vettem a mandátu­momat — másként beszélnék, mint ahogyan azt ígértem. Vagyis becsapnám választóimat. Amikor a siker másnapján nyilatkoztam, világos volt előttem, hogy érzékenységeket sértek, s azok, akik a termelőszövetkezetekben kedvezményezett helyzetben vannak, támadni fognak mindezért. A demokrácia egyébként — legalábbis szerintem nem azt jelenti, hogy elhallgatjuk a kritikát. Természete­sen — és ezt már éppen a megbírált nyilatkozatból idé­zem — „az Isten — haza — család jelszó jegyében jó lenne elkerülni a gyűlölködést. A belátás, a kölcsönösség és az igazság kell hogy jellemezze történelmünk követke­ző, igen nehéz, de mégis reményekre jogosító szakaszát.” Ezzel bizonnyal Önök is egyetértenek!? Tehát nem lett volna hiábavaló, ha levelük megírá­sakor, a bíráltak mellett, a kapcsolódó mondatokra is emlékeztek volna. Hiszem, hogy csak úgy tudjuk újjá­építeni a bolsevizmus rombolása miatt gazdaságilag és erkölcsileg agonizáló országunkat, ha figyelünk egymás szavára. Vagyis: szót értünk! Amit én, mint a Duna-mellék és a Felső-Kiskunság megválasztott or­szággyűlési képviselője, az Egyetértés nyugdíjas tagja, a jövőre nézve szeretettel ajánlok és erősen remélek is. Vagyis biztosíthatom a termelőszövetkezet vezető­ségét, hogy nyilatkozatom egyetlen tiszta múltú, be­csületes, jóakaratú embert sem kívánt sérteni. Ez ta­lán a fentiek'alapján is nyilvánvaló . . . Faddi József országgyűlési képviselő A GYÁR ÉS A KISSZÖVETKEZET A népi ellenőrzés kivizsgálta a szóbeszéd mégis újraéledt? A Ganz Kiskunhalasi Gépgyára kollektívá­jának eddig kevés öröme telhetett az önállóvá válásban. Azon túl, természetesen, hogy nin­csenek már alárendelve és kiszolgáltatva egy távoli vállalati központnak. Örököltek ellen­ben a központosított korszakból egy 216 mil­lió forintos adósságot (állami alapjuttatás visszafizetése), és két olyan üzletet, amelyeket még a nagy Ganz-MAVAG kereskedőinek sikerült a lehető legelőnytelenebbül megkötni­ük Egyiptomban és Nepálban. A halasiak ilyen örökséggel a hátukon igyekeznek a küz­dőtéren maradni. Miközben egyetlen, vegyes vállalat alapítására is hajlandóságot mutató nyugati kooperációs partnerük is inkább arra figyel, milyen politikai változások zajlanak Magyarországon. A halasi Ganzban ma is azt gyártják, amit eddig: vízgépeket, kompresszorokat, áramfej­lesztőket és egyedi fémszerkezeteket. Ezeket fejleszteni szeretnék. Belföldi kereslet lenne rájuk, csak pénzük nincs a magyar vállalatok­nak. Az 1988-ban önállósult halasi gyár egyébként tavaly 21 millió forintos nyereséget hozott össze. EÍ kellett küldeniük majd száz embert, az ottmaradottaknak viszont idén emelték a fizetését. Mindezek az erőfeszítések azonban fele­annyi érdeklődést sem keltettek Kiskunhala­son, mint a gyár és a szomszédságában műkö­dő Elektroszet Kisszövetkezet állítólagos szo­ros kapcsolata. Az a hír járta (járja), hogy a nyereséges tevékenységeket átjátszották a kisszövetkezetnek, az összes „ócskaság” ma­radt a Ganznál. S ezért a jótettért egyesek méltó jutalomban részesültek — imigyen ter­jedt a szóbeszéd, mígnem eljutott a szerkesz­tőségbe is. Gidai János, a gyár igazgatója jobban sze­retett volna a.cég előtt álló feladatokról, az új üzletági rendszerről beszélni, de azért vá­laszolt a kisszövetkezettel kapcsolatos kérdé­sekre is. — Az Elektroszet az egyik alvállalkozónk, tulajdonképpen kooperációspartnerünk. Fő­leg-bérmunkában villamos elemeket szerel­nek a termékeinkbe — magyarázta. — Való­színűleg irritálja az embereket, hogy a kisszö­vetkezet olyan gyorsan kinőtte magát. A ku­koricatáblában egyszer csak megjelent a csar­nokuk, bár én inkább csamokocskának ne­vezném. Egyik-másik dolgozójuk tényleg gyorsan gyarapodott, de nem is nyolc órát dolgoznak naponta, hanem tizenhatot. Van közöttük volt Ganz-dolgozó is, aki ott 20-30 százalékkal többet keresett. Ez piszkálta a mi embereinket, óriási viták voltak, mindenki számon kérte rajtunk a különbséget. A kedé­lyek azóta már lecsillapodtak. A 135 ezer fo­rintos bérszínvonalunkkal nagyon jó helyen állunk a környező üzemek között. Az igaz, hogy a villamos elemeket korábban a Ganz­ban szereltük. Mára gyakorlatilag megszűnt nálunk ez a tevékenység, átadtuk az Elektro- szetnek. Sokkal gazdaságosabb így, mintha külön embereket vennénk fel erre a munkára egy olyan gyárban, amelynek nem tartozik fő profiljába a villamos szerelés. — Azt rebesgették, hogy a kisszövetkezet nem véletlenül kapja a Ganztól a megrendelé­seket. — Ha arra a pletykára céloz, hogy az Elektroszet pénzt juttat ezért az itteni veze­tőknek, az a válaszom: az állítás nem fedi a valóságot. A kisszövetkezettel most nagy vi­tánk van, mert árat akarnak emelni. Mi pe­dig kénytelenek vagyunk alaposan megnézni Tévé magyar módra Sokféleképpen próbálták az embert meg­határozni. Egyesek szerint a hasonlitási haj­lam is a megkülönböztető jegyek közé tarto­zik. Gyerekkorunktól viszonyítunk jót és rosszat. Ez a tél volt szigorúbb, avagy az előző, ez a csapat játszott jobban, vagy a másik, rosszabbul élünk, mint korábban, vagy jobban. Tévéműsor nézése közben sem hagyjuk el a szokásunkat. Hasonlítunk és következtetéseket vonunk le a látottakból, hallottakból, mérlegelünk, ítélkezünk. Becsapódhatunk, ha nem vigyázunk. Óva­kodni kell a végletes állásfoglalásoktól. Éppen arról készültem írni, hogy a Foci angol módra . . . mintájára szervezhetne nemzeti médiánk Kereskedelem nyugatné­met, Köztisztaság svéd, Egészséges életmód holland, Ipari hatékonyság dél-koreai mód­ra sorozatokat. Döbbenjünk rá, hogy meny­nyire elmaradtunk a világtól, szedjük össze magunkat, gyürkőzzünk neki csak azért is, amikor eszembe jutott: 90 perecig tart egy mérkőzés. Mi 15—20 percet láthatunk egy- egy összecsapásból. Nyilván a legérdeke­sebb, a legizgalmasabb perceket, akciókat mutogatják világszerte. Feltehetően jobb összképet alakítanának ki hazai labdarúgá­sunk színvonaláról a külföldiek, ha ilyen sű­rített, válogatott összefoglalókból tájéko­zódnának. Jól tudom, hogy semmiféle ügyes­kedés nem varázsolhatna olyan mozgalmas, olyan hangulatos beszámolókat a magyar élmezőnyről, mint a szigetországiakról. Az általánosításokkal persze vigyázni kell. Nem állítható, hogy a magyar iskolák ki­vétel nélkül kiölik a képzeletet, a természetes alkotóösztönöket a gyerekekből, merev sza­bályokba gyömöszölik a mindig szabályta­lan tehetséget, különbséget, de kétségtelen, hogy Spiró György Hajrá, Samu! remeke egészében hű képet ad honi pedagógiánkról, az átlagostól eltérő honfitársaink sorsáról, a képességek elfonnyasztásának össznemzeti gyakorlatáról. Ha jól tudom, ez a magvas, kitűnően szórakoztató játék is félig-meddig a kaposvári műhely terméke. Ők a maguk küzdelmeiből is tudhatják, hogy mennyi ér­tetlenséggel kell megküzdeni azoknak, akik tudnának és szeretnének repülni, de totyakos gazdáik, a botorkáló pályatársaik sima föl­dön is nehezen vonszolják magukat. Ráadá­sul a maguk módján szeretnének a levegőbe emelkedni, nem úgy, ahogyan mások elkép­zelték. Csodálható, hogy a Föilletékes észre sem veszi, aki mégis, csak azért is fölszáll, azokért liheg, akik a földön csúszva-kúszva úgy csinálnak, mintha röpdösnének. Nincs egy ember, aki kimondhatná az igazat. Elismerően kell bólintanom, ha összeha­sonlítom a Mihályfy Sándor által rendezett szatírát számos más társadalomkritikai pro­dukcióval. A szombati Napzárta adásában sugárzott, Japánt bemutató dokumentumfilm is állja más, hasonló témájú, szándékú filmekkel az összevetést. Tudott újat, hiteleset mondani. A különbözőség kedvéért talán egyes megál­lapításait túlságosan élesen fogalmazták meg, talán készítői nem lelkesedtek a távol­keleti országért, de őszintesége, tárgyismere­te így is a képernyőhöz cövekelte a nézőket. Ugyanez az őszinteség emelte A Hét egyébként langyosan középszerű riportjai fölé a magyarországi szlovákok egyik veze­tőjének nyilatkozatát. Csak javulhatnak a határainkon túl élő honfitársaink esélyei, ha összehasonlítjuk a nálunk élő más anyanyel­vűek lehetőségeivel, ha végre kritikusan szemléljük elődeink nemzetiségi politikáját. Végül zavarba jönnék, ha össze kellene hasonlítanom a magyar televízió húsvéti mű­sorát más tévéstúdiók kínálatával. Keveset tudok a külföldi húsvéti televíziós szokások­ról. Talán azért, mert ez az ünnep kevésbé köti a képernyőhöz az embereket, mint a karácsony. Eléggé tanácstalanok a műsor- szerkesztőségek. Népi hagyományok felmu­tatásával remélik a húsvéti hangulat felélesz­tését. Idén a Búcsújárás (vasárnap este) tűnt ezek közül a legsikerültebbnek. Heltai Nándor a kooperációs kapcsolatainkat: melyik part­ner milyen áron dolgozik, ki az olcsóbb? — Szóval, az is lehet, hogy az Elektroszet helyébe más lép? — Arról még nincs szó. A kisszövetkezet elnöke, Perényi Rezső fölöttébb csodálkozott, hogy a szerinte ré- ges-régi pletykát megint „felröppentették”. — Évekkel ezelőtt, ha jól emlékszem, 1985-ben ezt már vizsgálta a népi ellenőrzés. Akkor azt állapították meg, hogy nem ne­künk, hanem a Ganznak van tisztességtele­nül nagy nyeresége a mi munkánkból, bünte­tés fizetésére is kötelezték a gyárat. Ha kí­vánja, bármikor szívesen átadom az ezzel kapcsolatos anyagokat. Az nem igaz, hogy a kisszövetkezet a Ganzból élne, sokkal nye­reségesebb tevékenységeink is vannak, pél­dául a szerviz. Az aggregátorok telepítését a nagy Ganz se tudta megoldani, ezért is talál­ták ki, hogy foglalkozzon vele a kisszövetke­zet. Mert meg tudja fizetni a sokszor elég lehetetlen körülmények között dolgozó em­bereket. Legalábbis korábban, amikor az ál­lami cégeknél még erős korlátot szabott a bérszabályozás, így volt. A Ganz nehéz hely­zetben van, ez egy kicsit bennünket is ag­gaszt. Több mint ötmillió forinttal tartoznak nekünk tavalyról. De én biztos vagyok ben­ne, hogy nem fognak tönkremenni, a szivaty- tyú- és a kompresszorgyártás nyereséges. — Azt azért nem tagadja, hogy a kisszövet­kezet megerősödésében elég sokat számított a Ganzzal való kapcsolat? — Persze, hogy számított. Nézze, ez a vál­lalkozás 3300 forint tőkével indult 1982-ben, mint gmk. Gidai János részvételét csak úgy engedélyezte az akkori igazgató, ha a Ganz­nak is dolgozunk. Később azért kellett átala­kulnunk, mert bevezették a 20 százalékos különadót, ami a gmk-kat sújtotta. Ezt nem voltak hajlandók megfizetni a megrendelő­ink. Gidai János akkor vált meg tőlünk, ami­kor vezető beosztásba került a gyárban, igaz­gató pedig idén januártól lett. Ami az üzleti kapcsolatainkat illeti, van egy közös kft.-nk, amely a ciklonok — légkompresszorok — javítását végzi. De a Ganzban mostanában alakított önálló üzletág valószínűleg elveszi tőlünk a ciklonokat, így csak az aggregáto­rok bérmunkában való szerelése marad. Ez az idén körülbelül harminc darabot jelent. Mi sem vagyunk könnyű helyzetben, főleg a gazdaságban egyre növekvő fizetésképtelen­ség miatt, de egyáltalán nem rázna meg, ha mégis elveszítenénk ezt a bérmunkát. — Mit gondol, miért „pletykálnak” ma­gukról megint? — Fogalmam sincs. Amikor a gmk-k a nyolcvanas évek elején beindultak, sorra jelen­tették föl őket, mert az emberek egy részének szúrták a szemét a nagy mellékjövedelmek. — És most? —• Nincsenek nálunk olyan feltűnően nagy keresetek. .. , Magyar Agnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents